Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-17 / 11. szám
ÁLD ÉS BÜNTET? VALLÁSOS KÖRÖKBEN megszokott dolog Isten áldásáról és büntetéséről szólni. Ha valakinek jól megy a sora, egészséges, pályája sikeres, kegyes módon azt gondolja, vagy mondják róla: megáldotta az Isten! Az ellenkező esetekről pedig így hangzik a prédikáció: Isten büntetése van rajta. Annyira beleívódott ez a gondolkodásmód a hívő nyelvezetbe,hogy észre se vesszük az ilyen állítások merő tévedését. Az előző hetekben az Evangélikus Élet egyik buzgó olvasója szegezte nekem a kérdést: lehet-e, szabad-e Isten büntetéséről ebben a köznapi értelemben beszélni? Ö az elmúlt évben nem egy cikkben találkozott vele lapunkban. Magam egyre sem emlékszem. Lehet, hogy nem olvastam a szóbanforgó írásokat. De előfordulhat, hogy átfutotta szemem a megrótt mondatokat Ha így történt, mindjárt kéznél van a bizonyíték, hogy szemünk, fülünk már bele se ütközik a megkérdőjelezhető gondolatfűzésbe. TEKINTHETI-E valaki Isten büntetésének, ha fiatal korában gyógyíthatatlan betegség támadja meg, és ledobhatatlan terhévé, életének megcsonkító- jává lesz évtizedeken át? A másiknak meghal egyetlen, féltve szeretett gyermeke. A harmadik öregkorában elveszíti társát, akivel együtt élték át életük örömeit, küzdelmeit, s most özvegyi sorban a magány, az egyedüllét vár rá bosszú évekig, a haláláig. Ezek a megrendítő személyi esetek Isten büntetésének példái? Fiatal szülőknek egyik gyermeke, szép kisfia elveszíti hallását, az orvosi vélemény szerint talán örökre. A megrendült apának, anyának a váratlan, tragikus eseményben a büntető Istennel kell szembenéznie? Az egyedi nézőpontot társadalmivá, egyetemessé is szélesíthetjük, India ínséges vidékeinek éhező, némelykor az éhhalállal küzködő százezrei, Vietnamnak háborús pusztítástól szenvedő népe, vagy Szicíliának földrengés sújtotta lakossága Isten büntető kezét tapasztalja? MIELŐTT VÁLASZOLNÁNK, fordítsuk meg a kérdést, hogy még kiáltóbbá legyen ennek a vallásos álláspontnak tarthatatlansága. Nagy keresetű szülők tehetséges, jól tanuló gyermekeiről van szó. Mindegyiküket felvették az egyetemre: az egyik orvosnak, a másik mérnöknek készül. Kulturált, sportoló fiatalok, szép emberpéldányok, kitűnő fellépéssel. Bárhol jelennek meg, nyomban a társaság középpontjai. íme, Isten áldása?! Hatvan éves férfi, tele életerővel, nincs semmi szervi baja, j ókedélyű, örök-vidám. Tervek feszítik. Mindezt Isten áldásának köszönheti?! Gazdag országok jómódú rétege, mondjuk Svédország középosztálya Isten áldásaként veheti életszintjét?! Az élet napfényesebb és sö- tétebb lapjairól felhozott példák riasztóan figyelmeztetnek: nem került-e bele az Isten áldásáról és büntetéséről szőtt gondolkozásunk, beszédmódunk groteszk, bántó és keresz- tyénietlen zsákutcába? S ha még csak vallásos álláspontunk csúfságáról lenne szó, de Istent magát gyalázza ez a felfogás! Mintha Isten az egészségesek, az erősek, a gazdagok, a sikeresek, a kitűnőek bőkezű meg- áldója lenne, s a gyengék, a kizsákmányoltak, a betegek, a sinylődők, a gyászolók a büntetése alatt roskadoznának! DE KÖZELÍTSÜK MEG ne csak az élet oldaláról, hanem bibliai, teológiai síkon is Isten áldásának és büntetésének hagyományos, szokásos felfogását. E kérdésen sokat gyötrődött az Ószövetség kegyes embere, mert rájött arra a mindennapi élet ezernyi tapasztalatából, hogy az Istenbe vetett hit, a hozzá ragaszkodó hűség nem hoz magával szerencsét, jó sorsot, földi boldogságot. A zsoltárok vagy Jób könyve legmagasabb csúcsán ragyognak azok a mondatok, amelyekben a hívő nem tekinti többi életsorsát Isten áldása vagy büntetése függvényének. Az Újszövetségben pedig nyilvánvaló, hogy Isten szeretettnek egyetlen végső bizonyítéka van: Jézus Krisztus élete, különösen is halála, amelyre ezekben a böjti hetekben sokat gondolunk. Isten sze- retetét nem a sorsunkon lehet lemérni, csak Krisztuson! Az Újszövetség alapján istenkáromlás azt mondani, hogy egészség, jólét Isten áldása rajtunk, mig sinylődés, kudarc, gyász a büntetése. Sokkal bonyolultabb, rejtettebb Istennek az életünket és a történéseket irányító gondviselése, mint hogy minden külső jót kegyelmének, a rosszat ellenben haragja jelének tulajdoníthatnánk. MÉG AZOKRA az esetekre se mondhatjuk minden további nélkül, hogy Isten büntetése jelentkezik bennük, amikor valamilyen vétkünk következményeként ér az életben baj. Ne feledjük, hogy az ok és okozat összefüggése a lét egyik egyetemes törvényszerűsége. Valaki fiatal korában kicsapongó életmódjával súlyos, később jelentkező betegséget szerzett Vagy oktalan tűlerőltetésse!, túlzott sportteljesítménnyel szívét tönkretette. Ezeknél kevésbé áttekinthető, rejtettebb összefüggésű helyretekben is csupán az általános élettörvény érvényesül: mindenért fizetni kelL Ez a törvényszerűség Isten akaratából jellemzője a létnek. De az életünk tévedéseinek, helytelen lépéseinek, vétkes vagv nem szándékos rossz döntéseinek törvényszerű következményét nem szabad egyszerűen a büntető Isten számlájára írnunk. „Azt bünteti, kit szeret” — ez Bibliai ábécé: LÉLEK Jellegzetes szava a Bibliának. Saját nyelvünkön is többféle jelentése van, ugyanígy a bibliai szövegben is. A többféle jelentésnek megfelelően szent könyvünk írói nem is mindig ugyanazt a szót használták, de ezek a szavak sem egységes jelentésűek, és — ami megnehezíti feladatunkat — szinte bejárhatatlahul nagy területre utalnak. A szó jellemzését éppen ezért nem végezzük el egyszerre. A mai cikkben csak azzal foglalkozunk, hogy az emberi lélekről mit mond a Biblia. »Jó lélek« szokták mondani elismerően az emberek szeretetteljes magatartású embertársaikról. A Bibliában, éppen így, a » lélek« olykor ugyanazt jelenti, mint az »ember« szó. Ezékiel 18,4-ben pl. ezt olvassuk:: »Ime, minden lélek az enyém ...«, Csel 2,43-ban pedig ezt: »És ipinden lélekben félelem támadt.« Mindkét helyen mit sem változtat a mondat értelmén, ha a »lélek« helyébe az »ember« szót tesszük. km a »lélek« szó ilyen értelmű használatának sajátos mondanivalója van. Hangsúlyozza az ember lelki mivoltát. Azt, hogy döntően jellemzi az embert lelki minősége. A Biblia nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy az ember lelke jó. sőt ellenkezőleg, rámutat arra, hogy onnan belülről származnak a gonosz gondolatok és a legkülönbözőbb bűnök. Még olyanoknál is, akik gondot fordítanak arra, hogy jó lelkek legyenek, kirobbanhatnak olyan cselekedetek, amelyek sötét lelkület- ről árulkodnak, pl. arról, hogy a szeretet helyét a gyilkos indulat foglalta el. Egv ilyen alkalommal tanítványait is kénytelen volt figyelmeztetni Jézus: »Nem tudjátok milyen lélek van bennetek!«, azaz nem vettétek észre ti magatok sem, hogy milyen gyülölködövé vált a lelketek. A »lélek« jósága, vagy sötétsége nem állandó tulajdonság. Szüntelenül változhat a szerint, hogy kinek az uralma alatt, kinek a kezében van. A »Lelkek Pásztoránál« Jézusnál igazán jó kezekben lehet. A »lélek« megszabadul nyomorúságától, ha megtér Jézus Krisztushoz, aki megtisztítja, és az embert igaz szolgálatba állítja. Jakab apostol így biztat: »... szelídséggel fogadjátok ... az igét, amely megtarthatja a ti lelketeket.« (Jak 1,21) Az előbbiek szerint a lélek, bizonyos értelemben, az élet központja. Ennek megfelelően sokszor a Bibliában a »lélek« szó az »élet« szó értelmében áll. Anyanyelvűnkön is egyet jelent, ha azt monjuk: »Kilehelte a lelkét.« vagy azt: »Kilehelte életét.« Jézus elvárja tanítványaitól, hogy ismerjék az igazi élet mindennél nagyobb értékét és azt könnyelműen semmi áron el ne dobják, el ne vesztegessék, mert »mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall.« E mondat így is fordítható: ..., de az ő életében kárt vall.« Vagy így: » ..., de életét elveszíti.« (Máté 16,26) De vajon nem veszíti-e el minden ember életét a halál pillanatában? Nem! Az Űr nem hagyja gyermekeinek lelkét a halál karmai között, hanem kimenti onnan. Ebben bízva imádkozik Dávid: »Nem hogyod lelkemet a seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.« Urunktól mindnyájan megtanulhatjuk, hogy ne csak utolsó sóhajunkkal ajánljuk Isten kezébe lelkünket, hanem egész életünk engedelmes szolgálatával. így teljesül és igazolódik reményünk, mellyel várjuk »lelkünk megváltását«. Nagybocskai Vilmos az egyházi éneksor, mely bibliai igére támaszkodik (Zsid 12,6) sem tekinthető másnak, mint adott élethelyzetben megszólalt lelkipásztori erősítésnek, bátorításnak. Semmiképpen sem általános igazság. Mert nem igaz, hogy Isten hivő gyermekeinek életében elő- írás-srerűen többnek kellene lennie a szenvedésnek, a Csapásnak. NE DOBÁLÓZZUNK HAT olyan könnyen magunkra vagy másokra vonatkozólag Isten áldásának, büntetésének megállapításával. Az emberek életsorsából nem lehet leolvasni Isten cselekvésének minőségét, áldó vagy sújtó szándékát. Le hét, hogy amit „büntetésnek1 vennénk, éppen abban van elrejtve áldása. S amit „áldásnak” tartanánk, azért lehet nénk kétségbeesve sub specie aeternitatis, az örökkévalóság szemszögéből. Hagyjuk meg Isten gondviselő munkájának belső titkát: mikor áld és mikor büntet. Az élet és a történelem ugyan valóban Isten áldásának és büntetésének helye is, de ennek megállapításához nem ad kulcsot a szerencse vagy a balsors. E helyett inkább kettőt tegyünk. Kapaszkodjunk bele mindenkor, örömben és bánatban, sikerben és csalódásban, egészségben és betegségben, az életnek örülve és gyászt hordozva Isten változatlan, hűséges szeretetének bizonyosságába a Jézus Krisztusért. S próbáljunk meg minnél több bajt elhárítani, minél több jót előmozdítani mások életében, az emberi közösségekben is, mert ez Istennek nyilvánvaló szándéka velünk. Veöreös Imre A főváros árnyékában Tavasziasra fordult az idő ezen a reggelen, amikor D. Dr. Ottlyk Ernő püspökkel és feleségével a budafoki szórvány- gyülekezet meglátogatására indultunk. Böjti szelek döngették a tél meggyengült kapuit, hogy utat nyissanak az ilyenkor már áhítva várt évszaknak: a tavasznak. A felhős ég alól elő-elő kandikált a nap, mintha azt mondta volna: »itt vagyok már a küszöbön, de még vámotok kell egy kicsit, meleget hozó sugaraimra.« Korán érkeztünk Kelen- völgybe és így volt alkalmunk megfigyelni a gyülekező híveket, akik közül többen virággal a kezükben érkeztek és elhelyezték a jácintot és primulát az oltáron. A ki» teremben lelkesen énekeltek és mondták az Apostoli Hitvallást. Az embernek az volt az érzése, mintha nagy gyülekezetben lenne. A mi nemzedékünknek is alapvető gondja az együttélés — kezdte prédikációját a püspök. Életutaink összeszövődtek egymással. Egymás segítésére és szeretetére van szükség. De a bűn mindig fonákjára fordítja az együttélés minden területét. A történelem legsötétebb lapjai azok, melyek az együttélés rendjének megbomlásáról szólnak: a háborúkról, melyek nyomában halál és szenvedés jár. Isten böjt küszöbén le akar venni minden bűnterhet a vál- lunkról. Az ö sreretetgondolá- ta lüktet az egész teremtett- ségben és azt akarja, hogy ez érvényesüljöin az életünkben. A budafoki temlomban, amely egyetlen temploma a szórványgyülekezetnek, isten- tisztelet után a püspök üdvözölte az új generáció tagjait: a konfirmandusokat. Még aznap ellátogatott a távolabb eső fillákba: Budaörsre és Törökbálintra is. Mindkét helyen a református testvérek esetről-esetre nagy szeretettel látják vendégül az evangélikusokat, akik csupán néhány családot alkotnak a két faluban. A szolgáló egyház azt jelenti — mondotta a püspök — hogy válogatás nélkül mindenhová elmegyünk, ahol Isten igéjét igénylik. — A budafoki szórványgyülekezet meglátogatása is ennek a gondolatnak a jegyében zajlott le. Kőszeghy Tamás Repülő ökrök Krisztus Urunk a Hegyi Beszédben az igazmondásra vonatkozólag igy tanít: »A ti be- szédtek pedig legyen: igen, igen; nem, nem; ami ezeken felül van, a gonosztól van.« (Máté 5, 37) Amiről a keresztyén ember azt állítja, hogy fehér, valóban fehér az és nem fekete. E tanítás értelmében a keresztyén ember mindig szavahihető. Állításaiban soha sem kell kételkedni. »A gonosztól ran« az, hogy a világban annyi a hazugság, hogy az emberek ajkán sokszor sem az »igen«, sem a »nem« nem őszinte. Ez teljes egészében megrontja az emberek együttélésének zavartalanságát. Napóleon egyik híres államférfin mondotta: Az emberek annyit hazudnak, hogyha minden hamis szavuk egy tégla- darabbá válna, fel lehetne építeni velük az égigérő Bá- bel-tornyot. Egyszer Aquinói Tamáshoz berontottak barátai, amikor aludt. Felköltötték, majd sürgették, hogy sietve menjen ki és nézze meg: a levegőben ökrök repülnek! A kiváló egyházi férfiú felöltözött és kiment. Ott harsogó nevetés fogadta. Ö azonban komolyan így válaszolt: Barátaim! En inkább elhittem azt, hogy ökrök repülnek, semmint, hogy egy keresztyén hazudjon. Valóban. A hivő keresztyén, aki szívét igazán Jézusnak adta, soha nem hazudik, hanem harcol a hazugság minden formája ellen. így a legkisebb szavában is úgy lehet bízni, mint a legnagyobb esküjében. Aki gyermekkorában megtanulta a tiszta igazmondást, az felnőtt korában sem fog soha valótlan dolgot állítani. A szülők felelőssége ezen a téren is rendkívül nagy gyermekeik iránt. Anyaszentegy- házunkban és társadalmunkban egyaránt az őszinte szó, a hazugság nélküli beszéd biztosíthatja az igazi élet útját. Sikter László Kik voltak a felelősök? Még ma is, a háború után 25 esztendővel fel-feltör a mélyből a kérdés, hogy azokért a szörnyűségekért, amelyeket átélt a világ a fasizmus miatt, kiket lehet felelőssé tenni? Régi igazság az, hogy gyilkolni »könnyű«, de nehéz az áldo- atot eltüntetni. Az áldozat eltüntetésének problémája mindenkor a kriminológia kiindulópontja. Höss ezredesnek, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának két és fél millió (!) áldozatot sikerült eltüntetnie. Gilbert doktor megkérdezte tőle, hogyan lehet technikailag két és fél millió embert megsemmisíteni. — »Kétezer fővel fél óra leforgása alatt végezni lehetett. Az elégetés volt a legnagyobb időrabló. Megölni őket könnyű volt, még csak őrök sem voltak szükségesek ahhoz, hogy betereljék az embereket a gázkamrákba. Maguktól bementek, mert azt hitték, hogy zuhanyozni fognak. Víz helyett mi mérges gázt engedtünk be. Az egész ügy nagyon gyorsan folyt le. Mindezt nyugodt, egykedvű hangon, teljes tárgyilagossággal mondta el.« Ó, ez rettenetes! Hová jutott az emberiség? És mit kellett megélnie a huszadik században? Höss-töl megtudjuk, hogy Auschwitzban miként választották el egymástól az embereket, gyermekeket, asszonyokat. És ha nem tudnánk, ezt a nyugodt, egykedvű, tárgyilagos embert római katolikus papnak nevelték. Mit tudott ezekről az iszonyatos rémtettekről a nép? A weimariak, a német humanizmus szépséges városának lakói arról beszélnek még manapság is, hogy nem is sejtették azt, mi történik Buchenwaldban, a várostól néhány kilométerre lévő koncentrációs táborban. A nép szorongott, vagy lelkesedett, r.oplalt, vagy jól élt, aszerint, hogy a náci rendszer miképpen rendelte el számára az életet. A rémtettek mezítelen valóságukban csak a háború után kerültek napvilágra. Időnként fel-feljajdul a vádlottak lelkiismerete. Mert nem csak Auschwitz volt Németországban, ill. a németek által megszállt. területeken és nemcsak két és fél millió embert semmisítettek meg. Ki lesz az, aki valaha is pontosan meg tudja állapítani a megöltek számát, a kínzásokat és vérengzéseket? De azok, akikben a lelkiismeret megszólalt, így törtek ki: »A németekről az embertelenség szégyenét évszázadokig nem lehet lemosni!« És kit lehet felelőssé tenni mindezért? Hitlert, a megszállott Führert? Vagy a 21 fővádlottat, akik közvetlen munkatársai voltak? A gauleitere két, akik végrehajtották a parancsot? Rosenberg faji ideológiáját? Kruppot és Thyssent, akik pénzzel segítették hatalomra a náci pártot? Vagy Chamberlaint és Da- ladiert kormányukkal, akik egyre-másra kötötték meg szerződéseiket a náci Németországgal? Vagy a versaillesi békefeltételeket, a Müncheni Egyezményt? A felelősség kérdése összetett, bonyolult! De a maga megosztottsága és sokrétűsége ellenére sem lehet azt a mentséget hangoztatni: »parancsot hajtottam végre«. A felelősség kérdését sokkal mélyebben kell keresni. Azoknak a keze is véres, akik 1933 előtt vétkes könnyelműséggel nem akadályozták meg e démonikus erők uralomra jutását és ezáltal a német népnek és Európa történelmének egy szörnyű korszakát idézték elő. Mert gondoljuk csak végig, hogy túl az embertelenségen, milyen szörnyű rombolást végzett a nácizmus a német tömegek lelkivilágában és hogy évtizedek humánus nevelésére van szükség, hogy egy új, tisztultabb társadalmat kialakítsanak. Amint tudjuk, mindezt a Potsdami Szerződés elő is írja. Hogyan áll ez a kérdés ma, mintegy negyedszázaddal « nácizmus gyökeres felszámolása után? Göring, a Harmadik Birodalom marsalja arról beszélt a börtönben, hogy a -mi nevelésünk alapos, rendszeres és következetes volt«. És hogy a hitleri rezsim Németországnak dicsőséget, nagyságot és Európa feletti hatalmat jelentett. És hogy ha majd kivonulnak a megszálló csapatok Németország területéről, a fasizmus eszméje újra kivirágzik. Döbbenetes szavak ezek. A megszállás még tart, és ennek ellenére Nyugat-Német- országban a könyvpiacokon bestsellerek a második világháború német katonatisztjeinek memoárjai, a koncentrációs tál)örök parancsnokainak emlékiratai. E könyvekben csábító színekben éled újjá egy rettenetes kor. Rehabilitálják azokat a személyeket, akiket nemcsak a történelem, de az erkölcs nevében is megbélyegzőnk. Sőt! Földbegyökerezett lábbal állunk a tény előtt: már újjá is éledt, legális párt lett a náci párt. Hát végképp nem tanultunk a történelemből? Nem volt elég lecke az. amit megéltünk? Drámai hasonlóság van mindebben ahhoz, ami volt 1933 előtt! Bizony nem győzzük eléggé hangoztatni: »Európa vigyázz!« A Nürnbergi Napló ezt a figyelmeztetést sugallja. Jó itt e sorokban megemlékezni arról, hogy van egy Németország, a világon az első (!), amely békét akar, amely az ábrándok szekeréről leszállt és szorgos, becsületes munkával beépült Európa népeinek családjába. Jó arra is gondolni, hogy Nyugat-Német- ország népében van erő okulni a keserves leckéből, s nem akarja mészárszékre hurcoltatni. ifjúságát. Bízunk abban, hogy ez az erő képes lesz időben felmorzsolni a ma még lappangó, de félelmetes veszélyt. Dr. Rédey Pál Beszélő számok 17500 A Német Szövetségi Köztársaság közlekedésügyi minisztériuma közreadott statisztikája szerint 1967-ben kereken 17 500 ember halt meg közlekedési baleset következtében és mintegy 465 000 ember megsebesült. A halottak száma az előző évhez képest hatszázzal emelkedett. Japánban 1968. év januárjában 1018 ember halt meg az utakon. Nincs más statisztikám más országból, igy Magyarországról sincsen, de már ezek a számok is kiáltanak. Vannak olyan balesetek, amelyeket a külső körülmények okoznak, a rossz utak, az esős időjárás, motorhiba, gumikerék kipukkanása és hasonlók, de a legtöbb balesetet az ember okozza gyorshajtással, felelőtlen vezetéssel és — legfőképpen alkoholfogyasztással! Emberek ölnek embereket, idegenek idegeneket, családapák családapákat és egész családokat és ha a statisztika európai számait összeadjuk, egészen bizonyosan azt mutatják, hogy évente legalább annyi ember hal meg (aki élhetett volna), amennyi egy nagyváros lakossága. Persze a bűnöst büntetik, hacsak nem halt bele saját bűnébe, de ez a kérdésnek csak egyik része. A technika fejlődésével egyenes arányban fejlődik, növekszik az emberi felelőtlenség is. így lesz ez a kérdés etikai kérdés, lelki kérdés és nem csodálkozhatunk azon, hogy az ügyben az egyházak is kiáltanak, intenek és imádkoznak és a közlekedés kérdése az igehirdetés témájává lesz. Legyen is azzá mindig inkább az emberi élet védelmében! 34 rokona él Budapesten egy beteg asszonynak, aki ki se tud menni a lakásából Idegenek bevásárolnak, látogatják, kisegítik, mert a 34 rokon (közöttük autós fiatalok is) nem ér rá foglalkozni vele. Karácsonykor egyedül bánatosko- dott otthon, nem hívta meg senki, nem látogatta meg senki. Elgondolkoztató ez a magány. Ha gazdag lenne, versengenének körülötte, az özvegység szegénységét azonban senki sem szereti. Az igére kell gondolnunk: »a szeretet sokakban meghidegül!« Pedig van más ige is, amely így hanzik: »legnagyobb a szeretet!« Horváth András i i
