Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-03 / 9. szám
A nevenincs gyülekezet EGYHÁZ A VILÁGBAN „Minket pedig békességre hivott az Isten...9 51 Van egy névtelen gyülekezet, amelyről tudunk és amelyet mégsem ismerünk. — Ez a nevenincs gyülekezet a maga széteső és mégis együvé tartozó, kötetlen közösségében tulajdonképpen még templommal sem rendelkezik. — Rendszeres találkozási lehetőséget csak a Petőfi rádió biztosít számára vasárnap reggelenként, amikor is a megszokott hullámhosszon hallatva, együtt imádkozik keresztyén igehirdetők vezetésével ugyanabba a vonalba állva, mint ismeretlenek és mégis ismerősök. Óriási nagy dolog, hogy a távollevők, a valamiféle betegség miatt elesettek, s így korlátozott mozgási lehetőséggel bírók, valamint a szórványokban szanaszét élők számára átfogó lehetősége nyílik ezzel az ünnepszentelésnek. És, ha csak egy falatnyl kevés ideig is, de bekapcsolódhatnak ezáltal sokan az istentiszteleti élet áramkörébe. Ismeretlenek és mégis ismerősök, akiknek arca nyomban kirajzolódik előttünk, ha gondolataink tükrében felrémlik egy-egy mankó, vagy tolókocsi, lázban csillogó szem, kórházi betegágy —, s miként a vakok, sejtelemszerűen tapogatózva bár, de mind-mind együtt vannak, együtt lehetnek, ha nem is láthatják egymást. Ahogy a vak költő írja: »Keresem az embereket, s a szívem utánuk kutat, / Szeretném ismerni őket, de nem látom az arcukat!« Mint ismeretlenek és mégis ismerősök! Kényszerű, különös állapot ez, mely szükség- helyzetben lehet hézagpótló, helyettesítő —, de a teljesség varázsával sohasem hathat. — Mégis sokkal Ígéretesebb annál, amikor haragvó embereket látni, amint ismeretlenként mennek el egymás mellett, vagy így ülnek a templom padokban. Vagy annál, amikor tantermében tartotta január 31-én alakuló ülését az egyháztörténet iránt érdeklődő lelkészeink 16 főnyi szakcsoportja. Dr. Fabiny Tibor miskolci lelkész, megbízott akadémiai tanár köszöntötte az egybegyűlteket, akik Hegyeshalomtól Szarvasig és Ózdtól Pak- sig az egyháztörténelem iránti szeretettől hajtva jöttek fel a fővárosba. A szakcsoport tagjai egyöntetűen vallották, hogy munkájuk nem lehet öncélú. A történelmet az élet tanító-mesterének tekintik, s szem előtt tartják Vörösmarty szavait: »A múltat tiszteld a jelenben, • tarsd a jövőnek!« Elhatározta a munkaközösség, hogy miközben feldolgozaz asszony így fenyegetőzik házastársára- »Ha szóba mersz állni a testvéreddel, itt foglak hagyni!« — Hallottam, hogy az egyik pesti pályaudvaron faluról érkező édesanyjának ezeket mondta a divatosan kiöltözött lánya: »Miért jött ide ebben a maskarában? Így nem mehetünk végig együtt az utcán!« — Ismerősök, akik úgy éreznek és úgy viselkednek szeretteikkel szemben, mint ismeretlenek, kiknél ha nem is műtéti beavatkozással, de mégis feltétlenül szívet kellene cserélni. A nevenincs gyülekezetbeli magatartásunk summája ez: szemben az Istennel! A teljességhez azonban hozzátartozik a másik is: Szembe a felebaráttal! Szembe az emberekkel! Az egyik vidéki kórházban történt nemrégiben, hogy egy elkülönített kórteremben szív- infarktussal megbetegedett két férfit helyeztek el. Mindkettőnek csaknem két hónapon át tartó mozdulatlanságban kellett feküdni. Fejük egymásnak háttal alig egy méternyire pihent párnáikon. S így beszélgettek. Jó néhány hét múlva így szólt az egyik beteg: Milyen különös, hogy mi, akik szinte már úgy ismerjük a másikat, mint a tenyerünket, még sohasem láttuk egymást. Türelmetlenül várták mindketten az igazi, a szemtől szembe való megismerés pillanatát. »Ahoi ketten, vagy hárman együtt vagytok az én nevemben, én is ott vagyok« — mondotta Jézus. Ezek a drága igék jutnak eszembe, valahányszor vasárnap reggelenként én is felnyitom a rádiómat és boldog vagyok, mert jólesik tudnom, hogy sokakhoz hasonlóan gazdagabb is lehetek lelki áldásokban. Egymás felé forduló szívvel és szeretettel részese lehetek mindezeken felül egy olyan gyülekezetnek is, amelynek van neve. S. A. za egyházi sajtónk egyháztörténeti cikkeit, erre a jubileumi esztendőre konkrét felajánlást is tesz. Hiszen 1968 az egyház és állam között kötött Egyezmény 20. évfordulója. Vállalta a szakcsoport, hogy »Az evangélikus egyház a magyar államban« címen csoportos munkával tanulmányt készít. Az egyház és állam viszonyának a tanulmányozásával, az egyház külső és belső jogfejlődésének ismertetésével a haladó és a visszahúzó erők egyházpolitikai szerepének feltárásával nemcsak egyháztörténeti tanulmányt, hanem a mai helyzetet is értékelő őszinte állás- foglalást szeretne nyújtani magyar evangélikusságunk egészének. Manapság ismét sok ázó esik a különböző keresztyén egyházakban az ún. vegyesházasságról. A hol higgadt megfontolással, hol meg élénkebb indulatokkal folytatott eszmecserét — jól tudjuk —, a római katolikus egyház változatlanul merev gyakorlata váltja ki minduntalan és nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az ilyesfajta magatartás elleni protestálás olyan egyértelmű, mint amilyen. Nincs, mert hiába hangoztatja pl. a legutóbbi vatikáni megnyilatkozás azt, hogy a legmesszebbmenő jóindulattal kell kezelni a vegyesházasságok ügyét, a végső eredményt tekintve, marad minden a régiben. Marad, mégpedig azért, mert a római egyház az ilyen házasságokból születő gyermekek mindegyikét a magáénak kívánja tudni s ennek az igényének a való- raváltását csak akkor látja biztosítottnak, ha a házasság megkötése a római egyház hivatalos képviselőjének asz- szisztálása mellett történik meg. Hogy minderről mi a protestáns vagy nem keresztyén fél véleménye: az nem számít —- örüljön annak, hogy »testvérnek« fogadják el —, ha római katolikus templomban kötheti meg »egyházi« házasságát. Az emberi kapcsolatok legszorosabb formája: a házasság »intézménye« régebbi keletű, mint az egyház és ott is ősidők óta létezik, ahol ma sincsenek keresztyén gyülekezetek, tehát ott, ahol ma sincsen semmiféle »jogi« tekintélye az egyháznak. A »vegyesházasság« pedig — minden bizonnyal —, majdnem egyidős magával a házassággal, azzal a gyakorlattal, hogy neveltetésükben, szokásukban, hiedelmükben — merjük kimondani —, hitükben ellentétes felek, mint férfi és nő, kerültek egymással egy életre szóló, meghatározott kapcsolatba. Ezt a kapcsolatot az egymás kölcsönös megbecsülése tette és tehette csak állandóvá s az az elkötelezés, hogy a szülők és a gyermekek alkotta család tagjainak egymás iránti kölcsönös felelőssége »szentesítette«, tette időtáílóvá a há» zasságot még akkor is, ha annak az Ö testámen tómban is megfigyelhető formája (több- férjűseg, többnejűség) koronként megváltozott. S ha a felelősségteljes szeretet valóban összekapcsolt két embert, akkor sohasem számított az, hogy ketten kétféle neveltetéssel, másfajta szokásokkal kötötték össze életüket a házasságban. A »vegyesházasságot« az Ószövetség népe is ismerte és ha az Ótestámentom néhány helyén ennek a házassági formának a tiltásáról olvashatunk is (mert féltették a nép vezetői ennek a kicsiny közösségnek a vallási, népi önállóságát), hosszú évszázadokon keresztül természetesnek vett szokás volt az, hogy a házasság révén idegen származású férfiak, nők kerültek Izráel népének közösségébe. Szép példája ennek az a történet, amelyet Ruth könyve mond el — magáról Ruthról, arról az asszonyról, aki moábita létére a legnagyobb izráeli uralkodónak, Dávidnak volt az ősanyja. Ez a helyzet, ez a magától értődő gyakorlat akkor változott meg — egy időre —, amikor a babiloni fogság utáni kor vallási, társadalmi vezetői mereven ragaszkodva a régi előírások betűihez, megtiltották népük tagjainak, hogy idegenekkel lépjenek házasságra. Sőt, ebbeli mei'evsé- gükben odáig is elmentek, hogy honfitársaiknak megparancsolták: bocsássák el az idegen törzsekből származó feleségeiket, hogy »elkülönítsék magokat e föld népeitől és az idegen feleségektől« (Ezsd- rás 9—10). A szándékot, hogy a nép sajátos önállósága biz- tosítassék, talán meg lehet érteni, de a mögötte meghúzódó antihumánus gyakorlatot semmiképpen sem Jézus Krisztus, amikor a Hegyi Beszédben a házasság problémáiról szól, akkor végső kicsengésében, a házastársak egymás iránti hűségét huzza alá, mint olyat, amely egyes-egyedül képes igazi házassággá avatni ezt az, emberi kapcsolatot. cé'-i. Az apostolok nagyra becsülik a házasságot és ezt teszi még az a Pál is, aki magára nézve hasznosabbnak látja a nőtlenséget. Hogy ez a nagyrabecsülés milyen valóságos volt és lehetett, arra a legjobb pél- de az, hogy az apostoli kor vezetői, gyülekezeti tagjai szívesen hasonlították Jézus Krisztusnak az egyházhoz való legbensőbb kapcsolatát, a legbensőbb emberi kapcsolathoz: a házassághoz. Jó néhány íráshelyet idézhetnénk ennek illusztrálására, de bármelyiket is ütnénk fel, mindegyik — ha áttételesen is —, a házasság komolyságát, bensőséges emberi tartalmát húzza alá, a házastársak egymás iránti felelős hűségét hangsúlyozza. S végül: mi sem természetesebb, mint az, hogy az első gyülekezetek tagjai közül sokan kerülhettek abba a helyzetbe, hogy házastársuk nem tartozott az egyházhoz. Megtörténhetett ez úgy, hogy a Már csak képen, életnagyságú olajfestményen láthatom őt Imponáló jelenség: magas termet, keskeny arc, még a holt képen is élő szemek, és amit sokáig el-elnézegetek, a kezei. Hosszú, finom ujjak... Csodálatos szerszámok. Isten ajándékai zqngoraművészek és sebészek számára! Biztosan nagy zenésznek született ő is, de — orvos lett belőle. Sebész. Itt függ a képe az orvostudományi egyetem egyik termében, ahol csupa nagy magyar orvos képeivel vannak teleaggatva a falak. A többieket is végignézem, de újra és újra visszatérek hozzá. A képrámán alul keskeny fémlap, rajta két évszám, a bölcső és a koporsó évei, az öröm és a bánat határkövei: 1814—1868. Felette a neve: Balassa János. Éppen most van 100 esztendeje, hogy gyönyörű ujjai örökre megpihentek. Szép munkát végzett. Nagyvonalú, nagytudású, széles látókörű, modern újító egyéniség volt. (A világon az elsők, között operált altatásos módszerrel.) A lexikonok is csak a legjobbat tudják róla. »A modern magyar orvostudomány egyik megalapítója és dísze. A plasztikai sebészet úttörője. Irodalmi működése és kézügyessége európai hírnevet szerzett neki. Az ő nevéhez fűződik a magyar orvosi könyvkiadó vállalat megteremtése.« Legrégibb — 100 évesnél jóval öregebb — szaklapunkat, az »Orvosi Hetilapot« —, bár alapítójaként legjobb barátjának, Mar- kusovszkynak a nevét viseli a lap —, tulajdonképpen ő hozta létre. A kortárs, Lumnitzer Sándor azt írja Balassával kapcsolatban, hogy európai körútja során hozzá hasonló kiváló sebészt nem látott, orvosi művészetét legfeljebb az angol Fergusson közelíti meg — némileg. keresztyén férfi vagy nő nem keresztyénnel kötött házasságot, de még inkább úgy. hogy a házasság folyamán lett valamelyik fél keresztyénné. Pál apostolnak ezekre az esetekre nézve is van útmutató tanítása. (1 Kor 7, 12—17). Olyan, amely egyenesen következik a minden emberi kapcsolatot meghatározó krisztusi szeretet elkötelezéséből. Semmiképpen ne váljanak el — tanácsolja az apostol, márcsak azért sem, mert a keresztyén házasfél hitével »szolgálhat« a házasságban társának s a házasságból származó gyermekeket ez a hit »megszenteli«. S mindezek felett áll az, hogy: »Minket pedig békességre hívott az Isten ...« Ez a »békességre való elhívás« az, ami bennünket, evangélikusokat a vegyesházasságok dolgában ma is irányít s mindenképpen elkötelez. D. Dr. Ottlyk Ernő És mit mond maga Balassa János, mint egyperces orvos, avatása után Bécsben, 1938- ban? Diploma-köszönő latin szavaiban így határozza meg életprogramját: »Vivere aliis, non sibi, constituit essentiam medici-«. (Másoknak élni és nem magának, ez az orvosi élet lényege.) 28 éves korában Bécsból hívják haza sebészprofesszomak. De mindjárt első működése nyomán megdöbbennek — magyarul kezd tanítani! (Német vagy latin helyett.) Ez a megdöbbenés elszörnyülködés- sé válik, amikor Világos után Ugyancsak magyarul mer tanítani ... Még a börtön sem vette el bátorságát, amelybe 48 után forradalmi magatartása és Kossuth-barátsága miatt zárták be. Fogságából a pesti polgárok ezrei szabadították ki. Tanárságának 25 éves jubileumát ünnepli az egész ország, szeretett ifjúsága, pályatársai, az egyetem, a kormány. Márványszobrot kap a klinikáján. A királyné, akinek kedves orvosa volt, nevének kezdőbetűivel ellátott gyémántgyűrűvel ajándékozza meg. A halál, mintha csak megsokallta volna a nagy ünneplést, még a jubileum évében csapott le rá. Három nap alatt végzett vele. Nagy kínok között halt meg — vakbélgyulladásban. Ez a kiváló sebészünk a legelső magyar lírai költő, Balassa Bálint kései atyjafia. Ennek a családfának egyik hajtása és dísze ő is. Sírja és szobra megsérült Budapest ostromakor. Nyugvóhelye megérdemelne egy-egy rózsát, szegfűt vagy muskátlit. Ha mástól nem, kegye- letes szívű hittestvéreitől, a magyar evangélikusoktól. Ez a csodálatos ember, ez a nagy magyar orvos-zseni — evangélikus papfiú volt. Dr. Keller László HÓ VIRÁG Ahogy havas puha földből Kandikálva nézelődöl Hétköznapi szürke gondban Gyönyörködöm csillagodban. Alig menekült el a fagy Máris új virulásba vagy! Harmat csókolja kelyhedet Tükrözve fénylő kék eget! Előtted némán hódoló Szív nem lehet szomorkodó Virágszirom, ki az Élet Diadalát így dicséred! Nem tépő és embertelen Szándékkal cirógat kezem! Szürke gondot eltemetve Nyílok én is kék egekre! Sárkány András MEGKEZDTE MUNKÁJÁT AZ EGYHÁZTÖRTÉNETI SZAKCSOPORT A Teológiai Akadémia egyik Akire büszkék lehetünk PÉTER Y í Ki tudná megmondani, mióta van rabságban az örökváros egyik pincéjében Péter apostol, ö maga sem, hiszen összefolyik itt az idő. „Egyesbe" zárták a római keresztyének fejét, hogy ezzel is megnehezítsék a többi bebörtönzött keresztyének utolsó óráit. Pokolszerű volt ez a terem, ahová még a napsugár sem hatolhatott át a sziklafalakon. Néha-néha az arénák oroszlánjainak üvöltése remegtette meg a levegőt. Ilyenkor tudta Péter, ismét kiragadtak egy juhot a nyájból, akinek ő pásztora volt. A Feltámadott tette őt azzá, még a Tibé- riász mellett. Egyre nyugtalanabb lett. „Uram, Te Szent és Igaz, meddig késik ítéleted ezeken? Mikor bosszulod már meg végre < a gyülekezet vérét?” Mint már olyan sokszor, erre sem jött felelet, csak hallgatott a falakon tovább a setét. Érezte, közel a vég. Az, amiről már beszélt az Űr. Emlékek között kutatott. Megjelent a galileai tenger, majd hajója. Látta önmagát, amint megszólítja a Mester: evezz a mélyre és halássz! Nem maradt el a válasz sem: egész éjjel eredménytelenül dolgoztam, de ha mondod, újra kezdem. Igen, ez volt a nagy halfogás története. Ekkor lettem követe, tanítványa. Az emlékezés fájdalmas mosolyt csalt az aggastyán arcára. Hogy is lehet, hogy így feltétel nélkül elindultam utána!? Milyen mélyről emelt fel az Űr a második halfogáskor, pedig akkor a hálók sem szakadoztak. Olyan volt minden, mint egy ígéret. S most? Meg kell halni a hazától távol, itt kell hagyni egy feldúlt gihilekezetet, pásztor nélküli juhokat az oroszlánoknak? „Uram, Te mindent tudsz" — szakadt fel Simonban a sóhaj, s akaratlanul is feltörtek benne azok a szavak, amelyek legnehezebb és legszégyenteljesebb óráinak megnyilvánulásai voltak. „Te tudod, hogy szeretlek. Éjt nappalá téve gürcöltem érted. Most minden hiába! Miért volt az egész!? Tégy inkább pontot életem végére — fáradt vagyok!” Váratlan mozgásra lesz figyelmes Péter. Hirtelen felkapja fejét: az Űr áll előtte. — Simon, érted könyörögtem, hogy higyj, de ha akarod — folytatja a hang halkan — pereskedj velem. — Uram, segíts... süllyedek... tehetetlen vagyok... — dadogta Péter. — Folytasd! — szólt az Űr. Erre megeredt a nyelve, de csak panasz, panasz. — Nem egyszerű az Uram: távol az otthontól élni, s üldözöttként meg is halni. Mindent elhagytam akkor, amikor tanítványod lettem. Ma pedig öreg vagyok, vágyódom a Genezáret tavi stégek után. Jobb lett volna, ha halász maradok, szerényen élem életem, amíg vissza nem fogad az anyaföld. — Amikor még együtt vándoroltunk — emlékeztetett az Űr — kérdeztelek titeket, hiány- zik-e valami? Emlékszel erre Simon? Arra is, hogy te válaszoltál? Uram! Semmi! Ahogy megöregedtél, változott a véleményed? — Légy türelmes Uram! — könyörgött az apostol — amikor megöregszik az ember, másY Ó D Á S A ként lát mindent, mint fiatalon. Mit tudok már tenni? — Balgaságokat beszélsz, Simon — válaszolt az Űr. Amikor Szentlelket kaptál, nem háromezren tértek meg azon a napon a te bizonyságtételedre ? — Milyen kevés ez az emberiséghez képeit — válaszolt lemondón Péter. — Nem az én erőmmel gyógyítottál a díszes templomkapuban — folytattta az Űr időt sem szentelve Péter közbevetésére. Nem nekem köszönheted-e azt a sok csodát, amit tettél? Nem emlékszel, hogy Joppéban is feltámadt a halott, amikor ezért imádkoztál? Mindezeket elfelejtetted, Péter? Mosoly játszott Péter arcán, s inkább magának mondta: — Az első szerelem kora... De — kapta fel a szót — azóta sincs jel és csoda többé, s a börtönajtók is zárva maradnak, nem úgy, mint egykor. Hagyj beszélnem Uram (— pedig ö hallgatott —) el kell mondanom, ami szívemen van. Mindig hittünk neked. Teljesítettük kívánságodat. Parancsolataid szerint éltünk közösségben, s lám, mi lett a vége!? A jeruzsá- lemi gyülekezet elszegényedett, alamizsnákból kellett tartani azokat, akiket pogánykeresztyé- nekből gyűjtött Pál. Egyáltalán — Pál! Te választottad őt, aki a tiéidet üldözte, ö alapíthatott gyülekezetei, én nem! Karriert csináltál neki, neke nem!” — Mi közöd hozzá? — Kövess engem! — válaszolta az Űr, s közben a börtönajtóra mutatott, ami — Péter nem akart hinni a szemének — nyitva volt. Elindultak, Péter tétován utána. Senki nem állt útjukban. így mentek a cirkuszig. A jegyet sem kérték. Az Űr megállt a császári trón mögött, ahová Pétert is magával vitte. Egymást követték az események. Kinyílt a küzdőtér kapuja, ahol asszonyok és férfiak özönlöttek be — Péter római gyülekezete. A tömeg őrjöngve ordított, majd visszafojtott csend támadt. Izzott az elítéltek szeme, amikor a császári trón felé néztek. Meghajoltak a császár előtt, s nyomban felharsant kiáltásuk: — Ave, Christe, morituri te salutantJ A császár dühtől lángbaborult arccal gesztikulált, s a következő pillanatban az ajtókon kitóduló bestiák rávetették magukat az arénában lévő fegyvertelenekre. Péter dermedten állt. Az Űr jobbját érezte vállán, majd hallotta — — Gyere! Szótlanul mentek egymás mellett azon az úton, ahol az elébb jöttek. Most sem szólt senki hozzájuk. A börtön bejáratánál az Űr törte meg a csendet: — Oda mégy, ahová akarsz. Róma püspöke, szabad vagy! — Uram, hová menjek? Akivel te egyszer találkoztál, az nem szabadul tőled többé. Ezzel belépett a börtönkapun. Másnap keresztre feszítették Pétert — kívánsága szerint — fejjel lefelé. Németből fordította: Káposzta Lajos
