Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-15 / 37. szám
\ A 19. kántori tanfolyam záróünnepén Záró ünneppel végződött augusztus 30-án a 19. országos nyári kántori tanfolyam Főtan. A tanfolyam 56 hallgatója 28 gyülekezetből jött össze. A résztvevőkkel 10 zenei oktató foglalkozott. A tanfolyamot Kiss János, a Mandák Intézet gondnoka vezette. Orgona játékra Trajtler Gábor lelkész, orgonaművész oktatta a haladókat. Két hétig szinte megszakítás nélkül szólt 14 harmonium. Mindenkire napi két óra gyakorlási idő jutott. Az orgonások a templomban és az intézet hangszerén sajátították el a pedál játékot. „Viharvert öreg jószág” —idézte Kiss János a júliusi tanfolyamról írt beszámolójából. „De 19 tanfolyam van mögötte” — tette mindjárt hozzá. Várady Lajos budavári esperes írásmagyarázatával és imádságával kezdődött a záróünnep. Az Országos Kántorképesítő Bizottság elnökének, D. Káldy Zoltán püspöknek megbízásából ő töltötte be az elnöki tisztet az ünnepségen. Zárószót Benczúr László lelkész, a bizottság előadója mondott. A „viharvert öreg jószág” szuszogását és zörejeit hallva, de még inkább a tanfolyamról szerzett benyomástól indíttatva Várady esperes rövid időre megszakította a programot és bejelentést tett: „A budavári gyülekezet évente október első vasárnapján aratási hálaadó istentiszteletet tart. Ennek az istentiszteletnek az offertóriumát mindig valamely közegyházi célra adja. Az idei offertóriumot a kántorképzés számára ajánlják fel. Kb. 1000 Ft-ra lehet számítani. Indítsanak akciót egy új, kisorgona beszerzésére. Gyakoroljanak növendékeink megfelelőbb hangszeren.” A népes tanfolyam lehetőséget adott karénekek gyakorlására. Gárdonyi Zoltán, Sulyok Imre korálfeldolgozásai hangzanak el egymás után. 12—14 éves lánykák a karnagyok. Legkisebb a 9 éves Soproni Beáta. Kánont vezényel. Bátran néz szemközt 65 szempár füzével. Ugyanilyen bátran játszott a harmóniumon is. Nagyapja is kántor volt. Szívszél- hüdésben halt meg. Miért jöttél el a tanfolyamra? — kérdezték tőle. „Hogy helyébe lépjek” — válaszolta ő. Mindenki bemutatta menynyire vitte két hét alatt hangszeren. Teljesen kezdőként vett részt 34 hallgató, ök is játszottak. Külön csoportot alakítottak azokból, akik eddig zongorázni tanultak. Tudásuknak hasznát vették, de meg kellett szokniuk a kötött „legato” játékot. Énekverseny is volt. Nem a nagy hang számított, hanem a pontos éneklés és az ismert dallamok, szövegek száma. A két győztes szép szalmafonatú díszt kapott ajándékul. Egy surdi presbiter készítette s hozta el. Az érdekelt gyülekezetekből több szülő, lelkész, presbiter jött el a záróünnepre. „A kántorképzés szervező tevékenységet, oktatói munkát, tanulást, energiabefektetést, pénz- és időáldozatot igényel — mondotta Várady esperes. De nem ez a lényeg. Itt a hit és a szeretet munkálkodik. Mindkettő Isten jelenlétében születik meg. Ha Isten nem fogadná el saját ügyének, akkor a kántorképzés zsákutcába kerülne. öröm, áldás, növekedés akkor van benne, ha hittel és szeretettel végezzük a munkát.” A kántorképzés eddigi munkája szép eredménnyel járt. Számtalan hézagot tüntetett eh De még sok feladat vár rá. Még mindig 66 helyen végeznek istentiszteletet kántori szolgálat nélkül. Benczúr László TESTVÉRISÉG Osztódj szeretet, légy a teában kockacukor, szóródj szét, mint hóban a lábnyom, sűrűsödj, amint megalszik a tej, ízesedj, mint szalonna a nyárson. Osztódj szeretet, élj, mint a színek is élnek hű vetületként, Anyaggá, meleggé, illattá lészen a szín, a lélek ájult vágya szerint, mert emberré kell lenni egészen. Osztódj szeretet, mint testét szétosztja a bátor, s fogy, fogy, mint kövér tusból a festék, osztódj, sokasodj, mert tiéd az utókor, testvériség! Jöttödet már századok lesték. Zalay Antal Ezüstös papok Ezüstös a halántékuk, fakult a Luther-kabátjuk, egyik-másiknak már tarkóig ér a homloka, de a szemükben derű csillog és az arcukon csendes öröm. Huszonöt évvel ezelőtt a jólvégzett zárószigorlat után együtt léptek ki a soproni Evangélikus Hittudományi Kar kapuján. Lelkésszé szén tel tetősük után, szeptember elején ki itt, ki ott, elkezdték a szent Szolgálatot. Kilencen vannak. Szolgálatba indulásuk a háború befejező szakaszára esett. Igazi háborús évfolyam. Nékik már nem volt lehetőségük külföldi tanulmányútra, tudományos továbbképzésre. Ifjú éveikre ránehezedett a gond: Romos, vagy sérült templomok, parókiák újjáépítése, áléit gyülekezetek erősítése volt induló szolgálatuk sokszor erőt meghaladó feladata. Akadt közöttük, aki kétszer épített új lakást — másnak. Egyházi közkatonák maradtak, még esperes sem lett közöttük egy sem. Szétszóródott évfolyam volt. Az ország valamennyi vidékén megfordultak, de egy-egy közülök a dél-amerikai Venezuelában, Csehszlovákiában, Romániában hirdeti Isten igéjét. Ügy szétszóródtak, hogy még egyszer sem tudtak valameny- nyien összetalálkozni. Pedig színes évfolyam. Van közöttük, aki csaknem 25 éve ugyanabban a gyülekezetben szolgál. A neve alig ismert a gyülekezetén túl és van akinek a neve ismert egyházunkban és egyházi újságjainkban. Van közöttük jó pénzügyi szakember, akinek a könyvelés gyermekjáték, van jó szervező, akad aki gyülekezetében négy nyelven szolgál állandóan s ez nem kis munka. Van közöttük szerény, de nagyon melegszívű pásztor, akinek szíve a reá bízott nyájért dobog, van aki régi írások, emlékek kutatója, van fényképész és térképész, és van aki elmélyülten foglalkozik a tudományos teológiával. Színes évfolyam. Ezekben a napokban visszaszáll gondolatuk az elmúlt negyed századra. Csendesen elmosolyodnak a régi diákemlékeken, szívüket megmelegíti 25 év szolgálatának, Krisztusról való tanúskodásának sok drága emléke, de máris nyílik a lelkészi hivatal ajtaja, keresztelést, esketést, vagy hulló könnyek között halálesetet jelentenek. Hív a szolgálat, vigasztalni, hitet és reménységet hirdetni, Evangéliumot, örömhírt, hiszen Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz, a mi Megváltónk. A gyülekezetek bizonyára köszöntötték őket és átadták nékik az ilyenkor szokásos „hűség” jutalmakat. m — y Simojoki finn érsek hatvan éves Dr. teol. Martti limari Simojoki, a finn evangélikus egyház érseke. Turku püspöke, a Lutheránus Világszövetség alelnöke, a világ evangélikusságának egyik legtekintélyesebb és ismertebb egyénisége szeptember 17-én tölti be életének hatvanadik évét. Közéleti, egyházi, teológiai munkálkodását külön kiadványban értékelik és méltatják. Egyházunknak és a finn—magyar testvériségnek nagy barátját a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetősége táviratban melegen köszöntötte. Simojoki érsek papi házban született, országosan ismert dómesperes gyermekeként. 1930-ban szentelték lelkésszé. Teológiai doktorátust 1948-ban szerzett. Ifjúsági lelkészként működött, a Gyülekezeti és Luther Intézet vezetője volt, majd asszisztensként működött a Helsinki Egyetemen, a gyakorlati teológia tanszékén. Az igehirdetés és a tanítás volt működésének tárgyköre. A Mikkeli Egyházkerület püspökévé 1951-ben választották meg s nevezték ki. Amikor 1959-ben megszervezték a Helsinki Egyházkerületet, annak első püspökeként őt választották meg. Salomies érsek nyugalombavonulásával pedig a Turkui Egyházkerület élére került s egyben a finn egyház érsekévé lett. A turkui kerület a finn egyházban a legrégibb. Ennek püspöki székében Simojoki az 51-ik. A finn egyház történetében sorrendben ő a tizedik érsek. Személyében mély lelkiség és szilárd kormányzókészség, sokoldalú egyházi tapasztalat és magas fokú általános műveltség, félelem nélküli határozottság és utolérhetetlen nemes alázat, alapos teológiai tudás és friss eredetiség párosul. Alig van a finn egyháznak munkaterülete, amelyen eddigi szolgálata, során vezetőszerepet ne töltött volna be. Rendkívüli tekintélynek örvendő egyéniség. Az LVSZ nagygyűlése Helsinkiben, 1963-ban, a jelölő bizottság egyhangú javaslata alapján az LVSZ elnökévé akarta választani, amit szerényen, de határozottan elhárított magától. Irodalmi működése igen széles körű. Doktori értekezése az igehirdetés és egyházi tanítás tárgyköréről szól. Áhítatos könyveket, tudományos értekezéseket, időszerű tanulmányokat, igehirdetéseket egyaránt jelentet meg, s azok némelyike 7—8 kiadásban forog közkézen. Egyházunkat hivatalosan is meglátogatta, amikor 1965-ben a finn egyház küldöttségének vezetőjeként hazánkban járt, a finn—magyar egyházi kapcsolatról tárgyalásokat folytatott, és több gyülekezetünkben látogatást tett. Azok a tárgyalások döntők voltak kapcsolataink megújulásában és tartalmában. Kapcsolataink kiszélesedését , azoktól a tárgyalásoktól számítjuk. Egyházunk több vezetője és lelkésze személyes barátjaként tisztelheti. Otthona mindig nyitva van számunkra. S a szíve is. Emlékszem, milyen komolyan foglalkozott új egyházi törvényeinkkel, milyen szakértelemmel szólt hozzá egyes pontjaihoz, s nem felejtem el; búcsúzásul behívott az érseki ház kápolnájába, hogy együtt imádkozzunk. Hatvanadik születésnapján most mi foglaljuk őt imádságainkba. D. Koren Emil 291 ÉS házban, mind az evangéliumi egyházakban ez az előítélet megszűnik. Kik azok a betegek, akik úrvacsorával élnek? Csaknem valamennyien azok, akik hitre jutottak, akik az úrvacsora szentségét nem az ember halálával, hanem Jézus Krisztus feltámadásával kötik össze. Azok, akik igénylik Isten bűnbocsánatát, hisznek a feltámadásban és ítéletben, akik kegyelem által kívánják elhordozni a legfélelmetesebb terhet, a búcsút az élettől és mindenkitől, akiket szeretnek. Más szóval: azok kérik betegágyukon az úrvacsorát, akik egészséges korukban nem nagy ritkán, .esetleg évente egyszer, nagypénteken járulnak az Ür oltárához, hanem rendszeresen. Ez a statisztika figyelmeztet másra is. Arra, hogy sok gyülekezetben még most is kevés a gyülekezeti úrvacsoraosztást alkalmak száma. Nem a statisztikáról van szó elsősorban, hanem arról, hogy a gyülekezetekben a lehető legtöbb alkalmat kell adni arra, hogy híveink úrvacsorához járulhassanak. (Egy példát ehhez: az országi' n — azt hiszem — kevés olyan gyülekezet van, amelyben a presbiterek testületileg évente egyszer úrvacsorához járulnának.) Természetesen nemcsak az alkalom kell, hanem az előkészítő igehirdetés is. Nem egyszerűen az úrvacsora! isten- tisztelet igehirdetésére gondolok, hanem minden igehirdetésre. A törvényt is kell hirdetni, nemcsak az evangéliumot. A bűnbánatot is, nemcsak a bűnbocsánatot. Nemcsak azt, amit Isten Jézus Krisztusért ad, hanem azt is, amit vár: a hitet, a hűséget, az áldozatot, az odaszánt életet. Bizony nem árt, ha igehirdetéseink tartalmát, erejét az úrvacsorái statisztika mérlegére helyezzük. És bizony az sem ártana, ha egyházi életünk minden statisztikai adatát, gyülekezetekben, egyházmegyékben és országosan is megvizsgálnánk és megkeresnénk azokban a figyelmeztetést is, de azt is, amiért mély hálával tartozunk a kegyelmes Istennek. Azok a testvéreink pedig, akik betegek, ne féljenek a Krisztus Jézus testétől és vérétől, mert az Ürral való közösség csak áldássá lehet a beteg számára. Azok a testvéreink pedig, akik egészségesek, vizsgálják meg életüket, hogy hányszor és hogyan szoktak úrvacsorát venni. Várady Lajos A Budai Evangélikus Egyházmegye gyülekezeteiben az 1967. évi statisztika szerint 291 testvérünket temették el a lelkészek. A halottak között voltak néhányan vidékiek, akik Budapesten kórházban vagy rokonságnál hunytak el és voltak néhányan, akik nem tartoztak az evangélikus egyházhoz. Ez a két csoport azonban kicsi. Ugyancsak az 1967. évben betegágyon úrvacsorát vett 115 evangélikus. Valójában ennél kevesebben, mert a régi szokás még megmaradt, hogy a betegekkel együtt az egészséges családtagok is vettek úrvacsorát. Vegyük azonban a két számot teljesnek és állítsuk egymás mellé így: 2 9 1 és 11 5 és kérdezzük meg, hogy a két szám közötti különbség mit is jelent? Azt jelenti, hogy a múlt évben meghalt evangélikusok nagyobb része halála előtt nem vett úrvacsorát. Ebbe a statisztikába mindenesetre bele kell számítanunk azt a tényt, hogy — általában Budapesten vagy nagy városokban — a legtöbb eltemetett testvérünk nem szerépeit gyülekezeti névsorokban, így már csak akkor tudunk róla, amikor többé nem is gondozhatjuk. Megfigyelésem szerint a legtöbben vegyes házasságban élnek és az idősebb korosztályhoz tartoznak. A nem-evangélikus családtagok teljesen tanácstalanok abban a kérdésben, hogy kell-e, szokásos-e, illik-e lelkészt hívni ahhoz a beteghez, akinek életideje már megszámláltatott az orvosok véleménye szerint. Mások nem akarják „fárasztani” a lelkészt, ismét mások azt gondolják, hogy az úrvacsora szentségének kiszolgáltatása akár otthon, akár a kórházban anyagi költségekkel jár. Ezek a felfogások, sajnos, evangélikus vagy protestáns családokban is elterjedtek. Számolnunk kell azonban azzal is, hogy ebben a kérdésben bizonyos római katolikus hatás is jelentkezik. A rk. egyház egyik szentsége az „utolsó kenet” és ennek kiszolgáltatására akkor kerül sor, amikor a beteg valóban közel van már a halálhoz. Ennek alapján evangélikusok is azt hiszik, hogy annak a betegnek, akihez lelkészt hívnak, „meg kell halnia”. A családtagok ismerik ugyan a helyzetet, de a beteget nem akarják megijeszteni, benne félelmet kelteni és emberi reménységét összetörni. Valamiképpen ugyanez a lelki folyamat játszódik le a betegben is. Lehetséges, hogy kívánná a bűnjaocsánat szentségét, de nem' mondja ki, nehogy megriassza aggódó hozzátartozóit. Nagyon helyes, hogy a római katolikus egyház újabban nem „utolsó ke- net”-ről tanít, hanem a „betegek szentségé”-ről, de hosszú, hosszú idő múlik el, amíg I mind a római katolikus egyNehezen virradt. Már régen lestem a zsaluk között beszűrődő fényt, amikor Zsuzsa megszólalt. — Apu! Ma nem lesz reggel? — Dehogynem, csak úgy látszik lassabban, mint máskor. Betakarva mackóját magára húzta a paplant. Öltözni kezdtem. Apró bosszúságok tarkították a mindig ismétlődő mozdulatokat. Vasárnap van. Mire behúzódok az irodámba, a ház mindennapi, megszokott zaja vesz körül. Ajtók csapódnak, a konyhában edény zörög. Szétárad a folyosón a kávé szaga. Munkához látok, átnézem jegyzeteimet. Az ige mondanivalójáért folytatott küzdelem eredményeit. Szépen sorba rendeződnek, mit kell mondanom. Élvezem a munkát. Átütődik az örök kétkedő gondolat is: lesz-e értelme? Megkondul az első harangszó. Várnak a gyerekek. Csodálatosan nyílnak meg a gyermekszívek. Okos szemük vágyakozástól csillan. Igen, de jön majd az élet és közönyössé válnak ezek a szemek. Második harangszó. Még levetem a talárt, öregasszony kopogtat az iroda ajtaján. Csodálkozom, hogy ilyen időben eljött. Kis nyugdíjából, bocsánatkéréssel teszi le adományát a templom tatarozására. Beharangoznak. Nincs kántorunk, feleségem a klinikán van. Magunk kezdjük az éneket. Orgona nélkül is megy a liturgia. Végignézek a gyülekezeten. Megszokott arcok néznek szembe. Az oszlop mellett nyugdíjas vasutas ül. Nemrégen ment nyugdíjba. Értelmesen figyel. Felesége buzgó katolikus, el is vitte másodszori esküvőre a katolikus templomba. Sokan gyanúsan néznek rá, lelki fejhajtogatással: lám, lám, mégis eljön! Amott középkorú házaspár. Az asszony reumás lába most is fájhat, mert nehezen kel fel az igét hallgatni. Az ura álmosan bólogat és mire az üdvösséget magyarázom, alszik. A főének alatt könnyed libbenéssel érkezik egy fiatal- asszony. Lelkesen énekel a hátsó padban. Tiszta, rendes otthonból jött. Két gyermeke ízlésesen van öltöztetve. Egyedül jön. Az ura talán a maga templomába ment. Örök templomba járó házaspár ül a hátsó padban. Törzshelyük az. Itt a férj leveszi a kalapját, otthon soha. Talán azért, hogy ezzel bizonyítsa, hogy mégis csak 6 hordja a kalapot. Mindenben a feleségéé a döntő szó, de úgy hogy nem látszik. Okos asszony. Minden adakozásban ők az elsők. Közös munkában kezdeményezők. A most érkező fiatalasszony akkor szokott templomba jönni, amikor összevész az urával. Ügy látszik, most nagyon összevesztek. Megviselt, szomorú az arca. Idős asszony helyezkedik el a középső padok egyikében. Mindig a pad szélére ül. Törzshelye. Három lánya van. Kettő férjnél. Egyik lányával, a másik lánya férjével gyűlölködő haragban van. Megviselt énekeskönyvet tesz maga elé. Nem vesz újat, mert ez any- nyira kedves neki és a kötte- tésre már többet költött, mint egy új ára. összeférhetetlen, rossz természete van, de olyan áhítatosan tud énekelni. Elmondta, hogy semmi újat nem kezd pénteken és 13-án, mert azok szerencsétlen napok. Neki hiába mondják, hogy az babona, gyanakszik, hogy van benne mégis valami. A kóruson négy férfi figyel. Az egyik reverzálist adott katolikus feleségének, aki gyermekeivel oda megy templomba. Ö ide egyedül, de minden vasárnap. Ragaszkodik egyházához és azzal sem iö- rődik, hogy a többi templomom sok sajnálkozva néznek rá. A vele egy padban ülő fiatalember sokszor el-eltűnik, hosz- szabb-rövidebb ideig nem jön. Ügy látszik, most sem egészen józan, mert nagy buzgalommal és kissé hangosabban énekel. Sok helyen dolgozott már. Valahányszor beszélek vele, majdnem mindig új munkahelye és lakása van. Egyik ilyen elmaradása után elmondta, hogy megnősült, de nagyon rövid — pár hónapos — együttélés után elvált. Most spiritiszták közé keveredett. Látom, hogy ujjával hangtalanul kopog. A spiritiszta jelet kopogja, hogy a szellemeket elűzze, világosított fel egyszer. A másik két férfi nem rendszeres templombajáró. Az egyik ismeretlen. Enekesköny- ve van. Velünk énekel. Mindenki imádságra hajtja a fejét. Vajon velem imádkoznak? Vagy a maga keserve, vágya, tévedése, meggyőződése telíti kinek-kinek könyörgését? Nem várom meg a befejező éneket, a közelebbi filiába megyek. Fél óra múlva ott harangoznak be. Készen van a hátizsákom, hátamra kapom és felbúg a motor, kiperdülök vele az utcaajtón. Hazafelé igyekvő híveimet az utcán köszöntőm. Vajon mit visznek magukkal haza? Mátis István
