Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-08 / 36. szám
KÉSZPÉNZZEL BÉRMENTESÍTVE BP. ti. XXXin. ÉVFOLYAM 36. SZÁM 1968. szeptember 8. Ara: 2.— Forint KÖSZÖNTÉS Dr. Mihályfi Ernő országos felügyelőt köszöntjük hetvenedik születésnapján. Tudjuk, hogy nem kedveli az ünnepeltetést, s az elől mindig szerényen visszahúzódott, mint aki a maga személyénél fontosabbnak tartja azt az ügyet, amelyet szolgál. De ezzel a megemlékezéssel az egyház önmagának tartozik — önmagát, szolgálatának megtalált útját becsüli meg, hiszen Mihályfi Ernőben a mai felelősséget hordozó generációnak az egyház megtisztulásáért, tiszta arculatáért folytatott küzdelme megtestesítőjét látjuk és tiszteljük. Egy nógrádi kicsiny falu evangélikus parókiáján született és nevelkedett. Egykori egyetemes felügyelőink sorában ő az első, aki lelkész gyermekeként lépett az egyház legmagasabb elnöki posztjára. „Világnézetem alapjait, amelyek közéleti pályám állásfoglalását is megszabják, a lelkészi házban szereztem” — vallotta tizenhat évvel ezelőtt, amikor ebbe a tisztségbe iktatták. Ez alapok között a puritán kötelességtudásra, a demokratikus szemléletre, a sovinizmustól mentes hazafiságra mutatott rá, s arra, hogy „hogyan kell helytállni és harcolni, azért, ami meggyőződésünkké vált.” A hetven esztendő ismeretében ezt az örökséget köszönjük neki. A papi házból a pozsonyi evangélikus lyceumba került, majd Budapesten és Szegeden folytatta egyetemi tanulmányait. Hazai egyetemi évei után Amerikába ment tanulmányútra. Pesti szemeszterei alatt a Luther Otthon lakójaként lakótársai túlnyomó többségével együtt jelentkezett az első Tanácsköztársaság hadseregébe. Korán eljegyezte magát az újságírással. Ilyen pályafutását Az Est-nél kezdte, s a tehetséges fiatal újságírót Heltai Jenőtől Móricz Zsigmondig sokan megszerették. Előbb a Magyarország, majd a Független Magyarország szerkesztője lett. A felszabadulás után közéleti pályája egyre felfelé ívelt a miniszteri székig, egyetemi katedráig, az Elnöki Tanács tagságáig, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnöki tisztéig, s a Magyar Nemzet főszerkesztői posztjáig, ahol kitűnő írógárdát toborzott maga köré. Egyháza iránti felelőssége a felszabadulás utáni rendeződés Idején bontakozik ki igazán. Azok a lelkészek, akik őszintén keresték egyházunknak a tisztuló tásadalomban hivatott szerepét, már 1946-ban keresték őt, egyre többet tárgyaltak vele, kérték előadásra, s az útmutatás egyre jobban hatott. Jól emlékszünk azokra a forró beszélgetésekre, amelyek a Deák téri templom sekrestyéjében lelkészek között folytak akkor, s amelyeknek biztató reménységét Mihályfi Ernő szavai jelentették. „Puritán kötelességtudásának” tudható be, hogy a maga személyére nézve sohasem törekedett elismertetésre, s csak jóval később fogadta el mai tisztét, amikor az sokkal inkább volt bölcs erélyt és biztos helytállást igénylő feladat, semmint dekórum. Egyszerű egyháztagként s az egyház első közéleti személyiségeként egyértelműen küzdött azért, hogy egyházunk megtalálja harmonikus helyét a Magyar Népköztársaságban, s hogy „a nép egyháza beilleszkedhessék a nép államának életébe.” Közvetlen, nyílt szeretettel fogadta barátaiul a haladó gondolkodású lelkészeket, s bátran mondhatjuk, hogy ami előremutató történt egyházunkban a felszabadulás óta, abban Mihályfi Ernő bölcsességének, munkájának nyoma, ereje benne van. Azt hiszem nem tévedünk, ha két eseményre úgy mutatunk rá, mint életének két fénylő emlékére. Mindkettő kerek húszéves emlék. Az egyik ez: beszédet mondott abban a kis Nógrád megyei falusi templomban, ahol édesapja egy életen át prédikált. A beszéd alkalma az volt, hogy a Népköztársaság kormánya visz- szaadta a templomnak azt a harangot, amit a háborúban a nácik és csatlósaik elhurcoltak. S az a harang a háromszázadik volt, amit a Népköztársaság kormánya az egyháznak adományozott. A másik: megkötötték az állam s az egyház közötti Egyezményt, amelyért féltő egyházszeretettel oly sokat tett. Az idén nyáron, amikor az Országos Presbitérium megemlékezett az Egyezmény huszadik évfordulójáról, az Országos Közgyűlés lelkészelnöke erről így emlékezett meg: „Történelmi tény, hogy Mihályfi Ernő országos felügyelő elöljárt annak hangsúlyozásában, hogy az állam és egyház viszonyát rendezni kell és el kell érni az Egyezmény megkötését. Mihályfi Ernő országos felügyelőnek ezt a szolgálatát a Magyarországi Evangélikus Egyház nem felejtheti el.” Mi is hordozunk két emléket róla. Nem is emlék ez, hanem egy önarckép tőle, s egy kívánalma rólunk. Mindkettőt tizenhat éve adta, felügyelői beiktatásakor. Az első ma már a mi bizonyságunk is róla. A második ma is magunkat vizsgáló mérce. íme: „Részt fogok venni egyházunk minden munkájában. Nem fogok kegyesen hangzó szavakat mondani, amelyeket másképp érthetnek a beavatottak, az írástudók és a farizeusok, és másképpen azok, akik nem az egyház nyelvét beszélik. Egy nyelvet ismerek, a tisztességes, őszinte és igaz emberek nyelvét. Csak egyféle erkölcs és tisztesség van. Részt akarok venni elsősorban minden segítésben és gondoskodásban. Felelősséget érzek az egyház egész vezetőségével együtt minden egyházközségért és egyházunk minden lelkészéért és hívéért. Egyházam élén is a népet akarom és fogom szolgálni.” „Állandó aktív, építő magatartást kérek segítségül, mert látszategyetértés és belső semlegesség mögött mindig felsorakozhat az ellenség. Belső megújulás nincs igazi belső szenvedélyesség nélkül s erre a legjobb példát Krisztus adja a keresztyéneknek. Semmi sem térítheti el egyházunkat megtalált helyes útjától.” _____________ A KELETNÉMET PÜSPÖKI KONFERENCIA ÜJ ELNÖKE A Német Demokratikus saját kérésére nem választot- Köztársaság evangélikus püs- ták meg újból a püspöki kon- pökeinek a vezetésében új ferencia elnökévé. Az új elnök helyzet alakult ki. Krum- D. Niklos Beste mecklenburgi macher greifswaldi püspököt püspök lett. Őrizzük, mert együtt dolgoztunk érte Amilyen megértéssel és örömmel vettük a hírt Magyarországon ez év elején, hogy a szomszédos Csehszlovákiában erőfeszítéseket tesznek az országépítés közben elkövetett hibák kijavítására, épp olyan aggodalommal figyeltük olyan jelenségek sűrűsödését, amelyek kísértetiesen hasonlítottak az 1956-os magyar- országi ellenforradalom egyes eseményeihez. Sajnos aggodalmaink jogosnak bizonyultak: egyre inkább veszélybe kerültek a szocializmus vívmányai. Ezek megőrzésére közös lépések történtek több szocialista ország részéről. Mi az, amit őrzünk? EGY PILLANTÁST KELL ELŐBB MAGYAR NÉPÜNK MÜLTJÁBA VETNÜNK. Évszázadokig lényegében nem fejlődött ez az ország. Ezért mondta Ady Endre az ő korának Magyarországát „Ha- lál-tó”-nak. Azután az első világháborúban tízezrével estek el e nép fiai idegen érdekekért. A két világháború között a feudálkapitalista Magyarországon — óriási nagybirtokai és nagybankjai mellett — 3 millió koldus-agrárproletár élt. A „keresztyén Magyarország” nyílt fasiszta rendszerbe torkollott. A német náci hadsereg szállta meg országunkat. A második világháborúban és a koncentrációs táborokban elpusztult 1 millió honfitársunk. Eközben megsemmisült a nemzeti vagyon 40°/0-a. Mintegy 120 ezer ház, iskola, kórház és templom omlott össze vagy rongálódott meg. A SZOVJET HADSEREG FELSZABADÍTOTTA hazánkat a fasizmus és saját uraink elnyomása alól. A nép maga vette kezébe az ország irányítását és építését. Azután óriási erőfeszítéssel megindult -az újjáépítés. Nemcsak romba- döntött házainkat építettük meg, hanem új lakóházak, iskolák, kórházak százait és ezreit. Az építésben a munkás- osztály járt az élen. Nagyarányú iparosítás indult meg. Megtörtént az elmaradt mező- gazdaság modern átszervezése. Kultúrális életünk fellendült. Ledőltek a válaszfalak a szocialista társadalmat építő osztályok között. Egyre jobban megvalósult a társadalmi igazságosság. Nem engedtük felébredni a nacionalizmust és sovinizmust, amely olyan nagy mértékben megmérgezte a két háború között a közép-európai népek életét. Közben olyan nemzeti egység alakult ki, amelyre a történelem folyamán még nem volt példa. A SZOCIALISTA ORSZÁGOK is segítették a jó eredmények elérését és pedig első helyen a Szovjetunió. Ezt is világosan kell látnunk. Az előrehaladás nálunk csakúgy, mint a többi szocialista országban is, csak kölcsönös segélynyújtás révén volt lehetséges. így a szocialista országokban létrejött eredmények valamennyi szocialista ország közös kincsét is képezik. MI EVANGÉLIKUSOK IS jó szívvel segítettük és segítjük országunk építését. Egyházunk az új társadalmi rendben megtalálta helyét és szolgálatát. Az ideológiai különbözőség fenntartása, valamint az egyház és az állam szétválasztása mellett is megtaláltuk azokat a területeket, amelyeken Istenhez való hűségben munkálkodhatunk népünk elöIMÄDKOZZUNK Mindenható örök Isten! Áldunk és magasztalunk Téged, hogy szüntelenül megszólaltatod igédet néped számára. Magasztalunk, hogy amint Szentlelkeddel összegyűjtötted tieidet egykor, úgy gyűjtesz össze most minket is igéd köré. Add, hogy a Veled való kapcsolatunk igaz, őszinte és valódi kapcsolat legyen. Kérünk, tisztíts ki mindent szívünkből és életünkből, ami Tőled és a Te egyszülött Fiadtól, a mi Urunk Jézus Krisztusunktól elválaszt. Távoztasd el tőlünk a bűnt, hogy hitünk tiszta hit, engedelmességünk maradéktalan engedelmesség legyen. Könyörgünk, erősítsd meg bennünk a másokért fáradozó szeretetet, hogy a másoknak való szolgálat útján is szolgálhassunk Téged. Add, hogy ne legyünk látszat keresztyének, hanem minden gondolatunk, szavunk és cselekedetünk a Veled való közösségünk bizonysága legyen. Könyörgünk, add nekünk a tisztaság fehér ruháját, s írd be nevünket az Élet könyvébe, hogy Neked szolgálhassunk és Téged dicsérhessünk itt a földön és egykor a Te országodban, Akikre hallgatnunk kell Isten és az ajté Gyermekkorunkban mindnyájan láttuk azt a híres képet, amelyen Jézus egy zárt ajtó előtt áll és az ajtónak kívül nincsen kilincse. Isten csak akkor léphet be az ajtón — mondták a felnőttek —, ha belülről kinyitjuk az ajtót. De ha Ézsaiás könyvének 45. fejezetét elolvassuk, akkor arról értesülünk, hogy Isten néha Ciruszt támaszt, őt küldi be azon az ajtón, ha Istent magát nem akarjuk beengedni. Ma is tud Ci- rúszókat támasztani az ajtók felszakítására, ha mi azt hisszük, hogy még nem tudjuk kinyitni azokat. Nem mindig vár az Isten arra, hogy az egyház a maga jószántából és akaratából kinyissa az ajtót. H. Cox amerikai teológiai professzor rehaladásáért, úgy, ahogy evangélikus őseink legjava is mindig megtette. „A Magyarországi Evangélikus Egyház a történelmet formáló Isten akaratából él a magyar hazában és népe közösségében, ezért a szocializmust építő Magyar Népköztársaság törvényes rendjének megbecsülésével, a megkötött egyezmények szerint a kölcsönös bizalom és megértés szellemében végzi igehirdető munkáját és szolgáló szeretettel vesz részt népünk építőmunkájában a jobb és emberibb életért” — mondja Országos Zsinatunk ünnepélyes nyilatkozata. Az elért eredmények a mi eredményeink is. Nemcsak anyagi, hanem szellemi és erkölcsi erőinket is hozzáadtuk országunk építéséhez. AZ ELÉRT EREDMÉNYEKET népünk meg akarja és meg fogja őrizni. Ezek az eredmények drágák nékünk, mert sokat dolgoztunk érte. Az eredményekben benne van népünk áldozata, verejtéke, lelkesedése, kudarcok között is az újrakezdés reménysége és az előrehaladásba vetett hite. A CSEHSZLOVÁKIAI ESEMÉNYEKET is ilyen szemmel nézzük. Ennek az országnak a népé is tudja mi a fasizmus. Ismeri a nácizmus kegyetlenkedéseit. Elsősorban Szlovákiában, de Csehországban is ott állnak azok az emlékművek, amelyek emlékeztetnek a fasizmus ellen harcoló cseh és szlovák hős hazafiakra. Ez az ország is a Szovjetunió segítségével szabadult meg a fasiszta elnyomástól. Két évtizeden keresztül óriási erőfeszítéssel építették szocialista hazájukat éspedig nem kis eredménnyel, hiszen Csehszlo- 'vákia Európa egyik legfejlettebb ipari állama lett és még világviszonylatban is az elsők közé számít. De ők is csak a többi szocialista ország segítségével tudták nagy eredményeiket elérni, ahogyan ők is segítettek bennünket, amikor az 1956-os ellenforradalom után nehézségekkel küzköd- tünk. Közben ők is követtek el hibákat, amelyeket ki kellett javítaniuk, de ez semmiképpen nem jelenti a két utolsó évtized értéktelenségét. A HIBÁK KIJAVÍTÁSA KÖZBEN Csehszlovákiában — csakúgy, mint 1956-ban Magyarországon — előtörtek a szocializmus ellenségei és me- gintcsak akcióba léptek a nyugati országok bizonyos körei — nyilván magasabb jóváhagyással — amelyek a szocializmus megsemmisítését írták zászlajukra. A Nyugat felé végeredményben hónapok óla nyitott határokon keresztül ezrével tódultak Csehszlovákiába a felforgatok és lázítók, elsősorban Nyugat-Németország- ból, hogy előmozdítsák a rendszer megváltoztatását és Csehszlovákiának a szocialista országok közösségéből való kiválását. De mit jelentett volna ez? Csak rá kell nézni a térképre! Azt, hogy Európa kellős közepén, benyomulva a szocialista országok közé, megjelent volna egy nyugati mintára kapitalizálódó ország, amelyen keresztül elsősorban a nyugat-német revansista körök még az eddiginél is jobban veszélyeztethették volna Európa és általában a világ békéjét és tovább lazíthatták volna a szocialista országok társadalmi és gazdasági rendjét. Hiszen máris felélesztették Csehszlovákiában a nacionalizmust és a sovinizmust, amely miatt olyan sokat szenvedtek Közép- Európa népei a két világháború között. És mindez közvetlen szomszédságunkban történik, illetve történt volna. A mi magyar népünk pedig — a világ jóakaratú népeivel együtt — ellene van a háborúnak, a fasizmusnak, a nacionalizmusnak és revansizmusnak. Nekünk békére, kenyérre, fejlődésre és biztonságra van szükségünk. SEMMI JOGOS ALAPJA NINCS annak, hogy a Csehszlovákiai események kapcsán egyes államférfiak, sajtóorgánumok, rádiók és televíziók most minket kérdezhessenek. Akik segítették előidézni a csehszlovákiai eseményeket — szinte 20 év óta egyfolytában — azok most nincsenek a „kérdezők” helyzetében. A jogos kérdezők mi vagyunk. Kérdéseink pedig így hangzanak: Miért folytatott hidegháborút 20 esztendőn keresztül számos nyugati ország Csehszlovákia és a többi szocialista ország ellen? Miért nagyították sokszorosára a szocialista országokban jelentkező hibákat és miért nem vették észre azokat a nagy eredményeket, amelyeket ezek az országok a borzalmas második világháború után elértek? Mit keresett az utolsó hónapokban Csehszlovákiában az a sok „túrista”, riporter, televízió-kommentátor? Nem az ő provokációikra állott-e elő és súlyosbodott az a helyzet, amely jelenleg Csehszlovákiában van? Még pontosabban: nem éppen a célból tették-e, amit tetttek, hogy az a helyzet álljon elő, ami azután előállt? Ha ők a csehszlovákiai visszahúzó erőkkel együtt „szabadság”-ot követelnek Csehszlovákiának, hogy lehet az, hogy az utóbbi hónapokban mindenkinek volt szólás és sajtószabadsága Csehszlovákiában, csak éppen azoknak a munkásoknak és hazafiaknak nem, akik az utolsó 20 esztendőben verejtékes munkával építették országukat és azoknak a haladó egyházi embereknek nem, akik hűek a szocializmushoz? Vagy talán szabadság az, ha megfélemlítették és elnémították azokat, akik védeni akarták a szocializmus eddigi eredményeit? Vagyis: csak azok számára kell a szabadság, akik rombolják azt, amit mások építettek? Ezekre a kérdésekre kell előbb világos feleletet adniuk azoknak, akik bennünket kérdezni akarnak. MI AZONBAN ŐRIZZÜK AZT, AMIT MI ÉPÍTETTÜNK! AZT IS, AMIT HAZÁNKBAN ÉS AZT IS, AMIT A SZOCIALISTA ORSZÁGOKKAL EGYÜTT ÉPÍTETTÜNK! MINT EVANGÉLIKUSOK megismételjük azt, ami Országos Egyházunk Presbitériumában ez év júniusában elhangzott: „Szemben állunk minden olyan erővel, amely társadalmunkat gyengíti, fejlődését gátolni vagy azt lazítani akarja." Mi reméljük, hogy a nehézségek Csehszlovákiában átmenetiek és a közös eredmények megőrzésével meg lehet találni a kibontakozás útját. Mi ezért fáradozunk a magunk helyén. Az augusztus 26-án befejeződött szovjet-csehszlovák tárgyalások után nyilvánosságra hozott közlemény és annak nyomán történt több intézkedés jó jel arra, hogy a megoldásokért tett erőfeszítések nem. hiábavalók.
