Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-28 / 4. szám

FAmÄEENYi: „Rendíthetetlen lelki ország” Nem csodálkoznám, ha a Zsidókhoz írott levél ismeretlen szerzőjéről egykor kiderítenék, hogy a görög szigetvilágban született és élt, ahol úgyszólván mindennapos dolog a föld­rengés. Nemcsak apák mesélnek róla gyermekeiknek, de ők ma­guk is egy napon arra ébrednek, hogy megrázza hátát a vén föld, pipázó vulkánok kaján fűtője fekete füstöt gerjeszt, reped a földgolyó tojáshéjnyi burka, hamueső hull, lángten­ger hömpölyög lomha-vészesen, rombadőlt házak között mene­külő embereket kergetve maga előtt. Mert a levélíró nyelve ilyen szavakra jár: »Szava megrendítette a földet — még egy­szer megrázom — rendíthetetlen dolgok — mozdíthatatlan ország.« Példálózásában lelki dolgokról lévén szó, felidézi bennünk a földindulás képzetét a nemzet, a társadalom, az egyház és az egyének életében. A földindulásokét, amelyeknek kusza ese­ményei mögött — bármily hihetetlen — Isten kezének nyomát és szándékát tanítja megérteni. Egész korszakunk a földindulás jellegét viseli magán: a nagy változások, az esztelen pusztítás és a monumentális épí­tés korszaka egyszerre. Tele meglepetésekkel, a munka, a gaz­dasági javak, az erkölcs, az illem szabályainak átértékelésével. Egy ismeretlen óriás minden javunkkal együtt zengve sikál bennünket rostáján. Minden megég, ami elmúlásra ítélt. Bevett szokásokkal együtt szentségtartókban őrzött eszméknek egész sora, és so­kan aggódva meditálnak fölöttg: Nem marad-e üres a helye a számüzöttnek, jön-e helyébe méltó vagy különb utód? A történelmi földindulás robajában meghal a szó, a néma kézlegyintéssel elítélt üres beszéd, — és a letagadhatatlan ese­mények beszéde harsog. Az égzengésben csak egyre kell ügyel­ned, hogy megértsd, hogy mindez Isten elé idéz. Lóvá és hamu csak mozgatott tömeg, a háttérben Isten maga, aki gyötör, lec­kéztet, formál és felemel. A fényes arcú Istent (theofania!) fel­hők borítják, de Isten megmarad, mikor a felhők rég elfu­tottak már. Az ige arra tanít: fogd lazán, ereszd el bánat nélkül azt, amit tévedésből tartottál életed lényegének, és higgy abban, hogy semmit el nem nyelhet végkép a föld, ami a földindulás gazdája szerint az igazsághoz hozzátartozik. A helyzetünkben való eligazodáshoz jó példa az a törté­nelmi földindulás, mely Jézus Krisztus megjelenésében rázta meg a világot. Egy látszólag nagyon is rendezett, jól szervezett világ rendült meg alapjaiban. Jézus kortársainak többsége vajmi keveset értett meg belőle. De jött elsöprő erővel az új korszak, hogy a babona helyet adjon a világos látásnak, a ki­rályi koronás bölcselet a töviskoronás hitnek, az ígéret a tény­nek, a szó a tettnek, a törvény az evangéliumnak, az érdem a kegyelemnek, a félelem a bizalomnak, a kegyetlenség a szere­tetnek. A föld, a hedonista világ helyet adjon a mennynek, az istenekkel játszadozó ember átadja trónját az ismeretlen, de akkor megismert Istennek. Az apostol éppen a Krisztusban jelentkezett földindulás konzekvenciáit kevesli a hívek egyéni életében. Látni szeretné az Érte való lemondás tényeit, a könnyű vesztést az üdvösség szempontjából közömbös dolgok tekintetében, az állhatatos ra­gaszkodást Krisztus ajándékai tekintetében, az Iránta való há­lát és szeretetet, a Benne való öröm derűjét. . Ne arra légy bánatos, büszke, hogy a történelmi földindulás áldozata, eszköze vagy tanúja vagy, hanem arra legyen szor­galmas gondod, hogy a te életedben is rostáló Isten a Krisz­tusban ható és eleven igéje által mindent megemésszen, ami útjában áll — és mindent megszilárdítson, ami a »mozdíthatat­lan világnak«, Isten országának boldog polgárává avathat téged. Böjtős Sándor Szegény asszony két fillérje A hivatalban éppen becsuk­ja a nagy könyvet a pap, ami­kor kopogtatnak. — Tessék. Vékony asszony lép be az ajtón. Mosolyog, mert ismerős a hellyel. Köszön és mindjárt mentegetőzik, hogy talán rosszkor zavarog. A pap eléje siet. Kezet ráz­nak, leülteti. Maga szembe ül vele és néhány barátságos szó közben találgatja, hogy miért jött a látogató. Jólismert lá­togatója a templomnak, fér­jes, gyermektelen. Ápolónő. Jó lélek, kár, hogy a gyerekszoba üres náluk.. Mindez eszébe jut egy pillanat alatt a papnak. Meg az is, hogy a férjével mennyit bajlódik. A vendég nem sokat kertek — Hallottam múltkor, hogy pünkösdi oltárterítő még nin­csen. Én akarom megvenni, felajánlok rá ezer forintok CARACAS. Január 7-én ke­resztelték meg a venezuelai Caracasban istentisztelet kere­tében Pósfay György lelkész és felesége, szüL Koppányi Emese második leánygyerme­két, Klára Máriát. A caracasí magyar evangélikus gyüleke­zet ez alkalomból melegen kö­szöntötte a lelkészcsaládot. A keresztelést Puky Ákos valen­ciai lelkész végezte. Kereszt­szülök Vladár István és fele­sége, Puky Mária voltak. Megjelent EGYHÁZI TÖRVÉNYEK címen a Magyarországi Evangélikus Egyház Törvénykönyve Ára 25,— Ft Kapható a Sajtóosztályon A pap megemelkedik a szék­ben. — Mi... hogy? Most az asszony csodálkozik és kissé aggódva kérdi. — Nem elég? Mennyi kel­lene még hozzá? A pap szólni sem tud. De néhány másodperc alatt újból végig él néhány lesújtó ered­ményű beszélgetést a gazda­gokkal. Szelíden példálózga- tott a hiányzó oltárteritőről, de senki sem állt kötélnek, pedig tízezreket költenek nyaralás­ra. De panaszkodni azt na­gyon tudtak, csak adniuk ne kelljen. Ránéz erre a töré­keny asszonyra, aki még egy segédmunkásnál is kevesebbet keres, tartja az anyját, néha a mihaszna férjét is, külön­munkákat vállal és mégis egy havi fizetését ajánlja fel az oltárra. — Mennyivel kerül többe? — kérdi megint az asszony. — Semmivel —, kap észbe a pap —, dehát miből, aka­rom mondani, miért... ? Ma­ga vállalja ezt egyedül, miért? Most a vendég csodálkozik. — Hogy miért? — kérdi. Gondolkodik egy pillanatig, aztán ránéz a papra. A sze­me tele van könnyel, mint an­nak a másik szegénynek, aki ott függ a falon a kereszten. Furcsa választ kap a miért. — Azért... — mondja a sápadt, vékony asszonyka és nem szól többet. Ügy teszi le a féltve őrzött vastag borítékot az asztalra, mint bibliai elődje, a szegény asszony ejthette a templom perselyébe két fil­lérjét. Arcán o’yan boldogság ül, mint a gyermekét szívére szorító édesanyáén. Amikor elmegy, a pap egyre csak azon gondolkodik, hogy a gazdagok miért nem isme­rik ezt a bűvös szót: azért. H. Németh István EVANGÉLIKUS TUDÓSAINK Százötven évvel ezelőtt, 1818 januárjában a Szepesség két nagy tudóssal ajándékozta meg magyar evangélikus egy­házunkat. Mindkettő a Ma- gas-Tátra tövében született, mindkettő evangélikus főisko­láinknak lett neves tanára. De nemcsak egyházunk becsülte meg őket, hanem az egész ma­gyar tudományos világ: á hat­vanas években mindketten a Magyar Tudományos Akadé­mia tagjai lettek. Születésük másfél százados évfordulóján elevenítsük fel életüket és munkásságukat a ma nemzedéke előtt. Hazslinszky Frigyes 1818. január 6-án született Késmárkon. A tudomány szeretetét ko­rán magába szívta: Sárospata­kon, majd Késmárkon tanult jogot, teológiát és bölcseletet. Nemes szenvedélye a botanika lett. Magánszorgalommal már diákként annyira vitte e szak­tudományban, hogy a késmár­ki tanárok teológus-tanítvá­nyukat saját költségükön küldték ki a természetvizsgá­lók és orvosok besztercebányai vándorgyűlésére. 1840-ben gyalog bejárta az országot, hogy szeretett növé­nyeit maga gyűjtögethesse, szárítgathassa és határozhas­sa meg. Egy évre nevelői állást is vállalt a debreceni reformá­tus kollégiumban, de már a következő esztendőben, 1843- ban a bécsi egyetemre iratko­zott be, hogy ott ásványtant és kémiát hallgasson. Két évvel a szabadságharc előtt, 1846-ban az eperjesi kol­légium tanára lett, majd utóbb annak igazgatójává is válasz­tották. Itt működött a termé­szettudományok és matemati­ka tanáraként, 1896-ban bekö­vetkezett haláláig. Eperjesen a nagy botaniku­sok egész sorát nevelte: Ju­rányi Lajost, Fábry Jánost, Lojka Hugót, Mágócsy-Dietz Sándort. Utóbbi tartott róla megemlékezést halála után a Tudományos Akadémián. A kiváló tudós száznál több nagyobb tudományos munká­jával, nagy körre kiterjedő le­velezésével csaknem olyan sze­repet töltött be szaktudomá­nyában, mint Kazinczy a szép- irodalomban. Vezetett, buzdí­tott, tanácsokat adott. Meste­re volt az egész magyar bota­nikusvilágnak. Minket azonban még ennél is jobban érdekel Hazslinszky, mint ember, és mint evangéli­kus főiskolai tanár. — Párat­lanul lelkes professzor volt. -A jó tanár annyit tesz, amennyi tehetségétől, munka­erejétől telik — vagy nem ta­nár!« — mondta. Szaktárgyain kívül történelmet, németet, rajzot, nemzetgazdaságtant, sőt hébert is tanított a teológián, jogakadémián és a tanítókép­zőben. Nagy szerepe volt abban, hogy a szabadságharcot köve­tő szomorú és nehéz korszak örvényei között átvergődhetett az ősi kollégium. Meghívták fényesebb állásba is, de ő meg­maradt az eperjesi Alma Ma­ter erős oszlopának. Még Bécs sem vonzotta, inkább taszítot­ta. Hiszen öreg korában is ugyanaz a hazafi maradt, aki volt 1848-ban, amikor elment nemzetőrnek. Tanítványai 1896 őszén lel­kesen ünnepelték tanárságá­nak ötvenedik évfordulóját. A PART ÉS HULLÁM A felkavart víz szétfutó nyoma Hullámot verve gyűrűzik tova Míg valahol, egyszer partot ér.'.I Csobogva fut fel a fövényen, S szomjas homok issza*be mélyen. Vagy visszaűzi sziklaél. Szívünkön is hullámok futnak át S impulzusok millió sugarát Halmozza vagy repíti tovább.... Lángokat szit — tüzet oltogat S visszhangzik mint sziklaboltozat, Ha suhogja vér-ostorát. Hullámcsókolta partról álmodunk Kik azt szeretnénk, hogy a lábnyomunk Ne mossa el ítéletidő... Part és hullám csevegni tudjon S megosztozzék a béke-jusson — Ez lenne emberhez ülő! Sárkány András Haberern Jonatán 1818. január 17-én született Poprád-Felkán. Mindkét ágon ároni családból származott. A klasszikus világ későbbi nagy ismerőjét és tanítóját ki­váló szepességi pedagógusok készítették fel az életre. Egy év megszakítással a híres kés­márki evangélikus líceumban tanult, filozófiát, teológiát és jogot is. Kandidátusi vizsgája után Jozeffy Pál szuperinten­dáns Jénába küldte ki. Tanul- mányútját Tübingenben, Ber­linben és Münchenben folytat­ta. Hazatérve nevelőtanár volt, majd a Bach-korszak első éveit sikerült ismét külföldi egyetemeken töltenie: Berlin­ben, Bonnban, Franciaország­ban, Angliában és Svájcban. Ilyen alapos felkészülés után lett 1852-ben a szarvasi gim­názium filológia-tanára, majd két évvel később igazgatója. 1858-ban elfogadta a közös pesti protestáns teológia pro­fesszori meghívását. Itt filozó­fiát és görög nyelvet adott elő. A Tudományos Akadémia 1867-ben levelező tagjai sorá­ba választotta. Utóbb a pesti egyetem magántanáraként ad­ta elő a görög filozófia törté­netét, 1880 áprilisában bekö­vetkezett haláláig. Hatalmas irodalmi tevé­kenységének egyházi vetülete Melanchton élet- és korrajza 1860-ból, erkölcsbölcsészeti műve 1864-ből és Bibliai Kézi­könyve 1866-ból. Nagy érde­me Aristoteles lélekről szóló három könyvének, politikájá­nak és nikomachosi etikájának lefordítása és népszerűsítése. A Tudományos Akadémia megbízásából ő mondott em­lékbeszédet egyházunk két nagy egyénisége: Edvi Illés Pál és Prónay Gábor felett. Szepesség szülöttei igazolják a mondás igazságát: »nem a gyertya a fontos: a láng a fő!« Zipser ajkú, de magyar szívű evangélikusok sokaságából most két tudós arc elevenedett meg előttünk születésük száz­ötvenedik évfordulóján. Mun­kásságuk legyen a hit és a tu­domány összetartozásának is a jelképe. De legyen jelképes a nevük is: emlékeztessen min­ket az egyházunkat és hazán­kat meggazdagító, ma már csendben pihenő névtelenek sokaságára! Dr. Fabiny Tibor Rozsonday Károly (1901. II. 10. — 1967. XII. 20.) A Brassó megyei Zaizon köz­ségben született, ahol édesapja evangélikus lelkész volt. Fa­lujának két nevezetességét em­lítjük. Az első világháború előtti időben sokak számára kedves fürdőhely volt. Még pesti lelkészek is felkeresték. A másik nevezetessége az, hogy ebben a faluban élt és dolgozott egy ideig zaizoni Rab István költő. Erről m kiváló evangélikus költőről emléke­zett Jókai Mór a Jövő Század regényében és napjainkban Tamási Áron a Hazai tükör című könyvében Az Ő szellemének hatasa alatt állott e falu tanult kö­zönsége s bizton tudom, hogy Rozsonday Károly is. Diák ko­rában éppen úgy, mint tanár és igazgató korában. Távoli szülőfaluja iránti szeretete a közeli Sopronbánfalvára sugár­zott: könyvet írt róla. Sorsa úgy alakult, hogy a hazai egyetlen evangélikus ta­nitőképzőintézet élére kerül­hetett s ő, aki a matematikai tudományokkal jegyezte el ma­gát fiatal korában, a filozó­fiát tanította később s éppen úgy, mint Hab István, ő is megmutatta verseiben poétikai készségeit. Működése alatt alig volt egyházi újság, amelyben cikkeket ne írt volna pedagó­giai kérdésekről és egyházi problémákról. A tanítóképző­intézet megszűnésé után abban az általános iskolában lett igazgató, amely az egykori teo­lógia épületében kapott ott­hont. Több, mint négy évtizeden keresztül való meghitt baráti együttműködésünk után, évek­kel ezelőtt a soproni templom kapuja előtt futottunk össze. Én szolgálni mentem a temp­lomba, ő pedig búcsúzás után felnézett Isten házára. Most az örökkévalóság házának lakója lett. G. SW Két tenyér között Simára koptak a kővek m sok fegyenc, szökött rabszolga talpa alatt. Eredetileg feketék voltak, de a sűrű por, liszt és szemét szürke mázzal vonták be. Gerendák nyikorogtak, láncok csörögtek, rabok szu­szogtak és nyögtek. A malom­ban éjjel-nappal tucatnyi rab járt körbe. Herodes malmából soha nem fogyott ki a munka. A görög még csak néhány napja került ide. Göndör, fe­kete haja azonban hamar fa­kó-szürke lett, villogó szeme is homályossá tört, egyenes de­reka is meggörbült. A malom mintha nem is búzát őrölt volna, hanem embereket. Vé­rüket sajtolta, izmukat zúzta erőtlenséggé, és főként akara­tukat őrölte finom porrá. Még senki sem akadt, aki innen élve távozott. Ha valakinek megroggyant a lába, vagy ájul­ton támaszkodott a vontató gerendára, halál fia volt. He­rodes szigorúan meghagyta, hogy azonnal szúrják keresz­tül. Ezt a görög is tudta, mert úgy ismerték széltében-hosz- szában a malmot, hogy a „ha­lál malma”. Akire a király szemet vetett, vagy aki gya­nússá vált, az a malomban kötött ki, és végül keselyűk lakmározták fel A néhány napja idekerült fiatal rab azonban úgy gondol­kodott, hogy nem adja meg magát a sorsnak. Vad elszánt­sággal szorította össze fogq.it, a melléből felszakadó levegő forró volt, perzselt. Bosszú és indulat fűtötte a gyűlölt ki­rállyal szemben. E néhány nqp alatt ezerszer átgondolta, ho­gyan vesz elégtételt rajta, ha egyszer e roppant súlyú, tömör vasbéklyóktól szabadul. De gondolatai mindannyiszor be­levesztek a halál malmának sötétségébe. Akkor kellett vol­na tőrét mélyen szívébe döf­ni, amíg ott volt mellette. Nem is értette, mi tartotta et­től vissza. A szerelemnek és a békes­ségnek a szigetéről jött ide. Aphrodite hazája volt az övé, a szépséges és csodálatos Cyp­rus. Már több, mint tíz éve itt élt a gyűlölet, zsarnokság szolgálatában, Herodes udva­rában. Pedig hányszor kísér­tett szívében a gondolat: át­küldeni az alvilágba urát. De mindannyiszor megtorpant, valahányszor a napbarnított edomita szúrós tekintetével találkozott. Mintha szívében olvasott volna amaz és keze a tőrről szolgai engedelmes­ségig csúszott le. Ezért tudta azután Aphrodité szigetének gyermekét a legvéresebb gyil­kosságokra felhasználni. A fél Hasmoneus család vére szik­kadt tőrén. Mariamne herceg­nő, a bájos asszony, aki egye­dül merte kimutatni undorát és megvetését Herodes iránt, Alexandra, az idős királyné és sok ember, akinek a ne­vére sem emlékszik már, tő­rének és kardjának áldozata lett. Igaz, mindannyiszor egy-egy lépcsőn feljebb hághatott az elismerés létráján. Alul még sokan qlfértek, de felül már qlig voltak néhányqn. <5 eolt a „kényes ügyek” végrehajtó­ja, a családi bérgyilkos. — Pedig Hadesre, undorod­tam az egésztől, főként gaz­dámtól, ettől a gyáva, hiú és féltékeny pojácától, akit a lakájok serege vett körül. Csak most mérte fel, mi­közben nekifeszült a geren­dának és a garatba új búzát öntöttek, hogy ki volt ez az ember. De vajon ember volt egyáltalában? Apró esemé­nyek villantak fel előtte a sö­tét malomban. Látta remegve menekülni Rómába, amikor a hadiszerencse ellene fordult. Látta alázatosan meghunyász­kodni a birodalom tekintélye előtt, és ugyanakkor véresre taposni egész tartományok né­pét, hogy erejét fitogtassa. Látta az udvart, a félelemből összeácsolt trónt, rajta az utá­latos bálványt, s a kegyencek, udvaroncok szélesre húzott száját, ahogy hódolnak előtte. Látta az egész szemétdombot, tetején Herodest. Ismerte hiú­ságát, alattomosságát, tudta, hogy se rokon, se barát nem lehet biztonságban mellette. A félelem és alázat zsíros ar­cain ott csillogott a zsarnok­ról rájuk hullott fény. Es senki se merte képébe vágni az igazságot. Mélységes undor fogta el. A görög mélyet szívott a po­ros levegőből és köhögés ráz­ta. De gondolatainak villámai tovább cikáztak. Napokkal ez­előtt őt küldték egy rongyos kis faluba, valami király után kutatni. A király sokáig bizal­masan beszélt vele. összeeskü­vésről, lázadásról szólt és ar­ról, hogy értesülése szerint egy újszülött körül támadt a csoportosulás. És neki kell vé­gére járni a dolognak és el ne lágyuljon a szive, mert most gyermekekről lesz szó. Mert ő még a csecsemőkben is kiirtja az ellenállás szelle­mét. Kardélre az egésszell — A csecsemők ellen küld hadjáratra. — így indult éj­szaka, titokban néhány csat­lóssal és éles kardokkal egy is­meretlen nevű községbe. És semmi mást nem talált, mint álmukból felriasztott egyszerű, békés parasztokat és asszo­nyokat, akik testükkel védték kicsinyeiket. Ez volt a pillanat, amikor a görög sorsa megpecsételődött. Amikor ott állt egy rosszul vi­lágított udvar közepén, ahol a fáklyát tartó legény károm­kodott a szurok minősége és bűze miatt és egy eszelősen sikongó asszonyt tuszkoltak eléje a házból, aki ölében tar­totta gyermekét, nem volt ké­pes keresztül szúrni a csöppsé­get. Sőt, azt kiáltotta a töb­bieknek: „hagyjátok az egé­szet, menjünk”, és kivezé­nyelte csapatát a megbolydult faluból. Másnap már itt találta ma­gát a malomban. A malom­ban, amelynek köveit a sok halálraítélt talpa úgy koptatta ki, mint egy tenyeret. Tenye­ret párnázott marokkal, amely­nek közepén ott a garat. És fölötte láthatatlanul lebegett egy másik tenyér, Herodes ki­rály tenyere. Gyilkos, párná­zott, kövér marokkal S a két tenyér egyre közelebb került egymáshoz. A görög a két tenyér közé szorult, de talán valahol nö­vekszik a kicsiny király. • Or. Rédqr Pál sok virág, amit kapott, rövid­del utóbb koporsójára került: 1896 november 18-án örökre elaludt. A virágok, és a tanítványok hálája azonban ma is hirdetik a »szeretetreméltó tudomány« nagy művelőjének emlékét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents