Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-28 / 30. szám
Haan Lajos és Békéscsaba Százötven évvel ezelőtt született. Amikor Írni kezdte Békéscsaba történetét, ő negyven éves volt, Békéscsaba száznegyven. A város ma kétszázötven éves. Százhúsz évvel ezelőtt — harminc éves volt akkor — kétezer Békés megyei nemzetőr tábori papja. Száztíz éve tudományos munkássága elismeréséül a dorpati tudós társaság levelező tagjává választotta. Tudományos múlt állt már mögötte, amikor ugyanez évben írni kezdte „Békés Csaba története” című művét. A kéziratban maradt helytörténeti munkát Békéscsabán a Megyei Könyvtár kézirattárában őrzik. A Tiszatáj című igen nívós irodalmi és kulturális folyóirat múlt évi utolsó számában Székely Lajos tizenegy, sűrű oldalon ismertette Haan Lajos életét és művét, s ezzel mintegy prelúdiumát szólaltatta meg Békéscsaba fertályévezredes emlékezésének. Sámsonházán született 1818- ban. A néhány hetes gyermekkel a szülők Békéscsabára költöztek, ahol apja a gyülekezet lelkésze lett. Lelkészi karunknak igen érdekes, sokoldalú egyénisége volt, akiről az ugyancsak naggyá nőt fiú megkapó képet rajzolt kéziratos munkájában. Egyházi szolgálatában való hűsége mellett ő honosította meg Csabán a lóherét, az eperfát (selyemhernyótenyésztést) s a dohánytermesztést. Haan Lajos iskoláit Békéscsabán, Mezőberényben végezte, majd Eperjesen tanult teológiát, jogot és történelmet. Utóbb Jénában és Berlinben folytatta teológiai és filozófiai tanulmányait. „Haan” létére nem szívelte a „subtilis német spekulációkat”, amelyek szerinte „nem magyar gyomornak valók”. Bebarangolta Németországot, s hazajött Csabára káplánnak, majd rövid nagylaki közbevetés után élete végéig papnak. Széleskörű tapasztalatokkal és átlagon felüli műveltséggel érkezett haza tanulmányútjáról, s nem veszett el a „laposan feltörő vizek posványában”, a vidéki élet gyöpösítő kísértéseiben, hanem a helytörténeti kutatómunka egyik atyjaként kora tudományos szintjét meghaladó tevékenységet folytatott. „Arculatán a társadalom anyagi és szellemi előrehaladásának óhaja, a szülőföld mélységes szeretete, bizonyos fajta patriarchális népközelség s a szlovák—magyar együttélés természetes és harmonikus felfogása rajzol ki rokonszenves vonásokat” — írja róla a fentebb említett ismertető és értékelő cikk. Helytörténeti munkálkodásának kétségtelenül legértékesebb összefoglalója a „Békés Csaba története” című kéziratos műve. Bár ennek megírása előtt már nyomtatásban is megjelent a „Békéscsaba mezővárosa hajdani és mostani ál- lapotjáról” című könyve, magyarul is, szlovákul is. Nagylak történetét is megírta mindkét nyelven. Későbbi helytörténeti kutatók mindmáig Haan műveiből élnek, vagy legalábbis belőle indulnak ki. Utolsó pillanatban ragadta meg a letűnő feudális-patriarchális kor jelenségeit, képét, a régi népélet karakterizáló vonásait, bibliai ábécé A Biblia írói nemcsak köz- érthetőségre törekedtek, hanem arra is, hogy tanításuk mélyen megragadjon az ember emlékezetében. E cél elérésének hatásos eszköze a példázat. A szó bibliai értelme többféle: olykor képies mondást (Mt 15, 14—15), máskor közmondást jelent (Lk 4, 23), de legtöbbször olyan életszerű elbeszélést, amely Isten világának egy-egy igazságát ragyog- tatja fel. A közmondásszerű példázatokból egész gyűjteményt találunk a Példabeszéd könyvében, de elszórtan megtalálhatók az egész Bibliában. Nem egy átment a mindennapi köznyelvbe és amikor a „Ki mint vet, úgy arat”, vagy „Aki másnak vermet ás, maga esik bele” közmondást halljuk, sokszor nem is gondolunk a bibliai eredetre. (Gál 6, 7; Préd 10, 5,) Elbeszélésszerű példázat kevesebb van az Ötestámentom- ban, jóval több az Üjban. Az Ötestámentomból legismertebb Nátán próféta Dávid király előtt elmondott, bűnbánatra indító példázata (2. Sám 12, 1—6), és Ézsaiás „éneke” (Ézs 5, 1—7), amely Isten népét egyetemlegesen döbbenti rá a hűtlenség bűnére és következményeire. Az elbeszélésszerű példázat legnagyobb és legtermékenyebb mestere kétségtelenül Jézus Krisztus. Példázatai egyszerűek, de hordozzák tanításának minden lényeges üzenetet. Hirdetik, hogy Jézus Istentől rendelt egyetlen Megváltónk, aki az „erőset”, vagyis a gonoszt, megfosztotta fegyvereitől, az elveszettet megkeresi és hírt ad az Atya végtelen, megbocsátó szerete- téről* Tanúskodnak Jézusról, aki a többi emberért állítja szolgalatéba tanítványait, hogy irgalmasságot nyerve irgalma- sok legyenek, tálentomaikkal híven sáfárkodjanak. Megszólaltatják az Atya mennyegzői meghívását, amellyel a legszegényebbet, legelesettebbet is az örök élet örömére hívja ... A példázatok képanyagát, történetét, Jézus a körülötte zajló életből vette. Ezért a mai ember számára nélkülözhetetlen az a segítség, amit a kortörténet nyújt. Pl. A magvetőről szóló példázat olvasása előtt jó tudni, hogy a Palesztinái földművesek nem a szántás után vetettek, hanem fordítva: először szórták a magot és azután törték fel a föl; PÉLDÁZAT det. így értjük meg, hogy a példázatbéli vetőmagot egyazon területen olyan sokféle föld várja. Először a példázat fő mondanivalóját kell megragadnunk. A részletek a ipgondolat felől világosodnak meg és nem fordítva. A példázatok megértéséről maga Jézus is nyilatkozott Márk 4, 11—12 és a párhuzamos helyek tanúsága szerint. Ebből az igéből olyasféle meghökkentő megállapítást vélünk hallani, mintha Isten egyesek elől szándékosan el akarná rejteni a példázatok értelmét. Valójában nem erről van szó. Amit itt Jézus megállapít, az az egész írás megértésére is érvényes, és a következő tételekben foglalható össze: 1. A megértés „adatik”, tehát Isten ajándéka. 2. Isten ezel az ajándékkal a tanítványt örvendezteti meg, tehát azt, aki valóban követője az Űr Jézus Krisztusnak. 3. Isten megtagad ja a megértés ajándékát attól, aki „kívülálló”, azaz nem akar tanítvánnyá válni, aki úgy viselkedik, mint a színház néző- közönsége : nézi, tudomásul veszi azt, ami a színpadon történik, de nem vesz részt benne. Az ilyen nemcsak ismeretben sze- j gényíti magát, hanem Isten üd- j vözítő munkáján is kívül ma- ! rád. A példázatok egész köi'ét bibliai értelemben csak akkor tekintettük át, ha egyes bibliai eseményekre is figyelünk. Pl. Zsid 11, 17, 19. szerint az, hogy Ábrahám visszanyerte Istentől halálraítélt fiát, Izsákot, a Krisztus által később kiharcolt feltámadás „példázata”. És Jézus is nemcsak szóbeli igehirdetésében ajándékozót meg minket példázatokkal, hanem cselekedeteiben is. Gondoljunk a terméketlen fügefa megátko- zására (Márk 11, 12—14), mellyel a vallásos külszínben tetszelgő, de valójában terméketlen emberi élet megítélt voltát példázta, vagy arra a jelenetre, amikor kisgyermeket állított a tanítványok elé és csak annyit mondott: Ilyenek legyetek! Kétségtelen, hogy Jézus Krisztus tanításának leghangsúlyosabb mozzanatait kívánta példázataival emlékezetesebbé tenni. Döntően fontos minden tanítvány számára megértésük. Ne mulasszuk el elvasásuk, hallgatásuk előtt a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérni! Nagybocskai Vilmos mielőtt a tőkés fejlődés ezeket eltörölte volna. Felbecsülhetetlen értékű ezért munkássága. Minden érdekelte, mindent feljegyzett, sőt rajzolt. Népviseletet, tanyai építkezési rendet, birtokelosztás térképét, ragadványnevek eredetét, nyelvi sajátosságokat, erkölcsi szokásokat. Bőven jegyez fel s értékel statisztikai adatokat. Művét „historico-statisticai” jellegűnek mondja. Törődik a nép- egészségüggyel. Részletesen foglalkozik a járványok okaival, s azokat megelőző életrendre tanít. A Gyuláig és Me- zőberényig terjedő nádas-lápos mezők lecsapolásáról ír s az utcai nyílt bűzös, fertőző csatornák veszedelméről. A népesedés életkor-statisztikai adatait vizsgálja és elemzi: a bő szaporodás okait s a halandóság nagy mértékét egyaránt. A jó földről ír, mely „általában gazdagon fizet”, s arról, hogy „orvost a csabai nemigen hívat, de igen papot, s többnyire a pap javasolja az orvos hívását.” Izgatja a népoktatás, a műveltség terjesztésének kérdése, s a tanításügyet a tanítók és a tanítócsaládok bő életrajzi feldolgozásáig hűséggel teríti ki. Termésforgó, állatgondozás, szőlőkultúra, népesedéselosztás, nemzetiségi statisztika mind érdekli s főképpen a sajátos csabai társadalmi képlet, a „honorácior-családok” helyzete, vagyis az iskolázott, hivatalt viselő, jobbmódú családok terjedése. Gyermekkorában ilyen két kézen számolható volt, s mire munkáját írja, a honoráciorok felsorolása, családtörténeti adatai, tarka képe alapos társadalmi tanulmányszámba megy. Mindez csak tallózó felmutatás Haan művének gazdag sokoldalúságáról. Külön izgalmas érdekesség a mű egyházi szemlélete. A kor irányzata s a különös békési társadalmi sziget jellegénél fogva, valamint nem kis mértékben hivatásának beállítottsága folytán, adatait a csabai evangélikus egyház vetületé- ben tárja fel. Ennek a műnek komoly egyháztörténeti feldolgozása és nyilvánosság elé tárása még hátra van. Kétszázötven éve 22 felvidéki szlovák evangélikus család állt meg azon a tájon, ahol ma a nagytemplom áll, s amikor elénekelték erőgyűjtésül az „Erős vár a mi Istenünket”, munkájukkal, verejtékükkel, életükkel történelmet kezdtek írni. Ez a történelem Haan tolifogása idején huszonhatezer lakost és száznegyven esztendőt ölelt fel. Ezt az anyagot felölelte Haan Lajos is, s benne páratlan egyháztörténelmi adattárat hagyott az utókornak. Magának a gyülekezetnek története, a szolgáló lelkészek élettörténete, a szlovák kegyesség leírása, a nép életének vallási és erkölcsi elemzése gazdag történetkutatói tárház. Egykor tehetségesen indult lelkészek vidéki elparlagiasodá- sától Tessedik Sámuel apjának, az egykori csabai papnak hallatlan szigorú népfegyelmező erejéig lelkészi generációk színes skálája nyílik meg s a kései feudalizmus egyháztársadalmi helyzetét pontosan rögzítő mű szinte fényképez a történelem számára. A fényképet világosságra kell tenni s elemezni kell. Gályarab sorsok, kalodák, gyülekezet előtti bűnvallások, szívós harcok és egyháztársadalmat formáló erők vilióznak a lapokon. Erők bontakoznak ki, amelyek nemcsak társadalmat formálnak, de Tessedik és Haan típusú papokat is alakítanak a jelennek és jövőnek. Szépírók tollára kívánkozó jellemek bontakoznak ki oligarcha méretű papi alakok, különc, elzüllött egykori tehetségek, vagy a néppel patriarchális összeszövödöttségben élő hűséges szolgák. Kibontakozik a napi munkás, dolgos élet, s az esti csend, amikor „esti harangozás kezdetekor haza kellett takarodni a kocsmákból is”. Megrajzolja azt a világot, amely lelkészeket tudott kiformálni, „akik hivatásuk, neveltetésük, konzervatív világnézetük ellenére szerény eszközökkel bár, de közre tudtak működni a helyi társadalom anyagi és szellemi előre- mozdításában” — szól a Haan művet ismertető cikk. Az egyháztörténet kutatóira vár a feladat feltárni, hogy abban a korban és miliőben is, mint egyházunkban mindig a hivatásukhoz hűséges lelkészek természetes, magátólértődő szolgálata volt az „előremozdítás”. Haan műve éppen attól az erőtől buzog, hogy korban és tájban, sárban és erjedő erők között is meg lehet találni az igaz szolgálatot, s ez — egyháztörténet is, a helytörténet mellett. Dolgozószobám falán nagyméretű olaj kép függ. A múlt század neves festőjének, Haan Antalnak műve, aki a szabadságharc leverése után hánya- tottan délnek indult — s Capri szigetének szépségeit festette, s Capri szigetének mai idegen- forgalmát bölcsőjében ringatta. A képen sötétedő régi színekben márványoszlop melletti asztalon könyvek halmaza bontakozik ki s egy karosszékben ülő papi alak, kidolgozott, vaskos kezekkel, fekete papi ruhában, nyakán gallér helyett mintha redőkbe gyűrődő fehér sál volna. Arca nyugodt, kiegyensúlyozottan komoly, mint aki sokat látott s tar koponyájában sokat őriz. Szikár, de meleg csabai arc. Anyai ősöm: Haan Lajos. D. Koren Emil Balatonparti csend örálló jegenyék között, mosolygó rózsakapun át beléptem a csendbe. Madárdal altatott és hullám ringatott. Megcsodáltam a lenyugvó napul. Susogó náddal, csicsergő madárral, habokkal énekeltem együtt a nagy nyári imádatot. Turmczei Erzsébet FINNORSZÁGI TANULMÁNYÚTJÁRÓL hazaérkezett Kosa László se- met hallgatott Juva profesz- gédlelkész. A finn—magyar ta- szőrtől, ótestamentomi exegé- nulmányutas lelkészcsere keretében tíz hónapot töltött Finnországban, a helsinki egyetem teológiai hallgatójaként. Főként egyháztörténelzist Soisalon-Soininen profesz- szortól s gyakorlati teológiai szemináriumban dolgozott Yr- jö Knuutila docens vezetésével. A KANADAI MAGYAR EVANGÉLIKUS EGYHÁZ NEGYVEN ÉVES Torontóban a múlt év végén emlékeztek arra, hogy negyven évvel ezelőtt szervezte); meg az Első Kanadai Magyar Evangélikus Egyházat. Ez alkalommal Papp János László szervező lelkész hirdette az igét. „Nekünk, idegenbe szakadt magyaroknak, minden magyar istentiszteleti alkalommal térden állva kellene hálát adnunk azért a nagy kegyelemért, hogy Isten igéjét anyanyelvűnkön hallhatjuk” — mondotta. DR. R. W. MANCE 64 éves orvos, aki az Afrikai nagygyűlésen, július 9-én vá- Püspöki Metnodista Egyház ratlanul elhunyt, küldöttje volt az uppsalai A friss hitről „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy...” —- közel kétezer évvel ezelőtt írta ezt a panaszt a Jelenések könyvének írója (3,1—6) a kisázsiai Szár- disz keresztyén gyülekezetének. Azóta hány gyülekezetre, egyházra s egyes keresztyén emberre ráillik ez a jellemzés! Voltak s vanak jóhírű gyülekezetek. Nagymúltú, patinás, történelmi veretű egyházak, ahol büszkén mutogatják az ősök áldozatkészségével épült templomot, vagy más épületet. Emlegetik az elődök hitvalló bátorságát, hajdani vértanúk állhatatosságát. Talán emléktábla is jelzi valamely egyházi épületben a jeles eseményeket, őrzi a dicső neveket. Mindez szép, épületes és méltó a hálaadásra. Jaj azonban annak a gyülekezetnek, egyháznak, amelyik ebből akarna megélni. Hírnévből nem lehet megélni. A hírnév arról tanúskodik, ami volt, egyszer történt, régen, hajdan, de immár a múlté. Emléke lehet drága, megszentelt — de csak emlék. Egy sok évszázados templom vagy más épület mohos, nemesvonalú falai a múltról regélnek. Őrizzük, becsben tartjuk az ilyen műemléket. Furcsa és visszás dolog azonban, ha egy ember vagy közösség már életében műemlékké válik. Arany Jánosról mondhatjuk, hogy nagy író volt, mert már nem él. Életének műve e földön lezárult. Ma is élő költőről, művészről azonban jelen időben kell beszélnünk: nagy író, jelentős művész. Hiszen még él — és alkot. így kell ennek lennie a keresztyén gyülekezettel is. A hit „személyi tulajdon”, mindenki csak a magáéból élhet s a magáéval sáfárkodhat. Halott az a gyülekezet, amely az ősök hitéből, dicső tetteiből, áldott emlékezetéből akarna megélni. Hiába van jóhíre, válójában „műemlékké” lett már életében. A hithez persze hozzátartozik az emlékezés is. Ez azonban akkor gyümölcsöző, ha Isten nagy cselekedeteire, megtartására, vezetésére, oltalmára int. Vagyis arra, amit az egyház a századok sorából Urától oly gazdagon kapott. Erre jó is, hasznos is minél gyakrabban emlékeznünk. Ám nem azért, hogy elmerengjünk rajta, hanem hogy szívünkre vegyük kötelezését. „A nemesség kötelez” — tartja egy régi közmondás. S ennek az a jó értelme, hogy a kapott ajándék felelőssé tesz. Amit kaptunk azzal hűségesen gazdálkodnunk kell. Az ajándékok kincse nemcsak hálára, hanem mindenek előtt tettekre kell, hogy indítson. Jézus számos példázata napnál világosabban beszél erről. Aki sokat kapott, attól sokat kívánnak. Cselekedeteket kívánnak. A szárdiszi gyülekezethez intézett évezredes intelem is ezt hangsúlyozza: Nem találtam teljeseknek a te cselekedeteidet az én Istenem előtt. A hit valami eleven dolog. Tettekben kell megnyilvánulnia. Nemcsak a szív dolga, hanem a szájé is, a kezeké is, a lábaké is. Aki hisz, valóban hisz a Jézus Krisztusban, az emlékezik Urának erre a mondására: Az én Atyám szüntelen munkálkodik — én is munkálkodom. S az evangélistáknak egyik jellemző feljegyzése Jézusról így szól: Szerte járt, szüntelen jót cselekedve. Tanítványait is így küldötte el: Betegeket gyógyítsatok, leprá- sokat tisztítsatok... Az egyház Ura nem a tegnapot kéri számon gyülekezetétől, hanem a mát, a mai magatartást, cselekedeteket, jótetteket. Felméri és leméri tetteinket. A félszívvel, ímmel-ámmal végzett cselekedetek nem „teljesek”, nem állhatnak meg a Bíró színe előtt. Közismert, milyen országos érdeklődést váltott ki már évek óta a hazai Televízió „Ki mit tud” mozgalma. Ezrek keltek nemes vetélkedésre hasznos és szívderítő, tudós és művészi teljesítményekben. Milliók érdeklődése kísérte versengésüket. A gyülekezetnek is meg kell mutatnia, hogy „ki mit tud”, mint jeleskedik a jóban, a felebarát megsegítésében, felelősségvállalásban, a világ, az emberiség ügyeiért, így bizonyíthatja meg, hogy friss, eleven hite van. Nemcsak híre az hogy él, hanem valóban él is Urának s a másik emberért. Dr. Groó Gyula >t • s • - . üi>cU»U Idézetek a diakónia nagyjaitól Keresztyén ember szemében az a különben szépen hangzó ígéret és fogadkozás: „ameny- nyire szerény erőmből és tehetségemből telik” nem jelent sokat. Hiszen nekünk átérzés- sel kell vallanunk: „Erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk”. De ugyanakkor nem alaptalan dicsekedés mégsem, ha sok olyan keresztyént ismerünk, aki „emberfeletti” munkát végzett. Mindezek életében ugyanis a páli vallomás valósága igazolódott: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”. (Fii 4, 13) S ez a „felülről” kapott erő nem engedte, hogy munkájuk sok és nagy gyümölcse láttán is elbizakodjanak. Pál apostollal vallották azért: „Isten kegyelme által vagvok, ami vagyok”. (1 Kor 15, 10) Evangélikus egyházunk négy „emberfeletti” nagy munkát végzett munkásáról gyűjtöttem csokorba idézeteket. Munkájuk nagyságához mérten mondata1 k valóban morzsák csupán. Mégis azt szeretném, ha egy falat kenyér lenne számunkra mindegyikük megnyilatkozása, amelyen keresztül erősödésünkre éreznénk meg a szolgálat jó ízét. AUGUST HERMANN FRANCKE (1663—1727) általánosan ismert méltó jelzővel: „az árvák atyja”. Egyik élet- rajz-írója íellemzésével: „az élő Isten tanúja”. Neve említésével a Hallei Árvaházra kell gondolnunk. A Halle melletti Glauchaban elkezdett munkájával kapcsolatban 1698-ban ezt írja: „Aki ebben nem Isten művét látja, hanem azt puszta emberi akarásnak tekinti, ám menjen csak el és cselekedjék hasonlóképpen. De azután meglátja majd, hogy jól tervezett-e és az el- terveltet képes-e megvalósítani. Amit azonban Isten kezd el, azt ö véghez is viszi. Azok pedig, akik hisznek benne, eszközök csupán, akiket kézbevett Isten, s akik ezért Öt dicsérik, mint akik tudják, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhettek volna”. A begyűlt adományokkal kapcsolatban így nyilatkozik: „Az elkezdett munkán látom Isten nyilvánvaló áldását, s ez hatékonyan felbuzdít arra, hogy abban bizakodóan tovább buzgólkodjam. Eddig csak néhány tallért kaptunk csupán, de Isten így sem engedte elapadni azt, amit egyszer elkezdettünk, sőt mind bővebben juttatott annak bizonyságára, hogy nagyobbat is akar cselekedni általunk, Csak mi hinni tudjunk”. JOHANN HEINRICH VICHERN (1808—1881) neve és élete egybeforrt Hamburggal és a „Rauhes Haus”-sal. Ö „a belmisszió atyja”. Amikor látta, hogy a tiszta tanításért folyó sok vita közepette nagyrészt kihűlt a szív, a szociális nyomor pedig mind szembetűnőbb, diakóniai munkáját elindító felhívásában többek között ezt írja: „A hit és a szeretet összetartoznak. Ezért a mentő szeretetnek kell azzá a hatalmas eszközzé válnia, amellyel az egyház a hit tényét megbizonyíthatja”. Egész nemzete felé így kiált: „Van vetőmagunk: az isteni ige; van áldás is: a Szentlélek ajándéka; van szántóföldünk is: a kiáltó szükség, csak a cselekvés az, ami hiányzik”. 1848-ban a vittembergi egyházi napokon megrázó szavakkal fordul az egész egyházhoz: „Szükséges, hogy az evangélikus egyház a maga összességében felismerje, hogy a belmisszió munkája reá vár, s hogy a munka lényegére azt a nagy pecsétet üsse: a szeretet éppúgy az övé, mint a hit. A Szeretetnek kell azzá a lobogó isteni fáklyává válnia, amely hirdeti, hogy Krisztus testet öltött az ő népében... A legnagyobb, legtisztább és leginkább egyházi cselekedet a mentő szeretet”. (Folytatjuk) Garam Zoltán t
