Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-28 / 30. szám

mm BA'KhmEENYH Járni tudóknak Járni tanuló kisgyermeknél alig van kedvesebb látvány. Aho­gyan teszi egymás elé bizonytalan, gyenge kis lábait, ahogyan nevet közben, élvezve a járás örömét s ahogyan megkapaszko­dik, ha elérte néhányméteres célját. Később a lábak megerősödnek, a járás biztossá válik, s mi felnőtt emberek már olyan magátólértődő egyszerűséggel tu­dunk járni. A mi feladatunk annak a hirdetése: van út! A szeretet az út mind az ember, mind az egyház, mind az emberiség szá­mára. (Ef 5,2). JÁRHATÓ EZ AZ ÜT Labirintusban, vagy borotvaélen nem lehet járni. Mocsár­ban sem. Bár Jézus Krisztus nem azt ígérte, hogy mindig vi­rágokkal kiszórt úton fogunk haladni, de az a bizonyos, hogy a keskeny úton, melyet Ű mutatott nekünk, járni is lehet. Láttam valahol egy régi szemléltető rajzot a keskeny útról, mely jó távol a szélestől szépen tartott a mennyei cél felé, csak egyszer kellett belépni a szűk kapun. Mi inkább azt tapsztal- juk, hogy a járható út nem valami zárt folyosó, hanem olyan, mint amelyik benne van a szélesben, annak egy keskenyebb sávja. Ezen járva minden lépésünkre vigyázni kell, minden mondatunkért és tettünkért felelősség terhel. Mégis járható ez az út, hiszen Jézus Krisztus segít minket nemcsak megtalálni, de járni is a szeretet útján. És mellet­tünk emberek is vanak, akikkel együtt mindig könnyebb nem „lelépni". Nem ilhizorikus meseutunk van tehát, hanem olyan, melyen lehet járni. CÉLHOZ VISZ EZ AZ ÜT Urunk szavai szerint a szeretetben szolgáló ember útja az igazi életre visz. Nem zsákutca tehát és nem körbenforgó út, hanem meghatározott cél irányába tartó, mely az életet szol­gálja. Mégpedig az örömmel, boldogsággal és jósággal teli éle­tet, a megmaradni és teljes szépségében kibontakozni vágyó éle­tet. Azt az életet itt a földön, mely alkotással és hittel teljes. Ez az út hosszabb életünk hatvan-hetven esztendejénél: örök életre vezet. Ügy kell figyelnünk Jézus szavaira, mint eh­hez a célhoz vezető útjelzőkre, annak az útjelzőire, aki maga már megjárta ezt a földi utat, ismeri ezt a „terepet", akinek a vezetése alatt jó kezekben van életünk és a földön való já­rásunk. Amilyen kedves a járni tanuló kisgyermek bizonytalansága, olyan szomorú az, ha felnőtt létünkre bizonytalanok a lépé­seink. Hangozzék a gyermekdal — járni tudóknak: „nyitva van a keskeny kapu, csak járjatok rajta!” Bízik László Csendesnap Isaszegen „Volt itt minden — mondta valaki — templom és termé­szet, bibliáéra és szavalóver­seny. Volt idősebb és fiatal, lelkész és segédlelkész, laikus szolgáló és jövendő teológus”. Mindez a Rákoscsaba-Pécel- Isaszegi gyülekezet csendes­napján július közepén. Már több, mint másfél évti­zedes hagyomány ebben a gyü­lekezetben ez az egynapos nyári csendesnap, melynek pontos előkészítéséről és lebo­nyolításáról a gyülekezet lelké­sze, Békés József gondoskodik. Nem kis feladat a formai ke­retet megrendezni, de még ne­hezebb azt olyan tartalommal megtölteni, amely Isten igéjé­re alapozva eléri a mai ember mindennapi életét. E cél eléré­sét megkönnyítette a csendes­nap közvetlen jellege, az a tény, hogy nem szobába zár- kózottan gyűltek össze a je­lenlévők, hanem a templomi istentisztelet után kivonultak a község melletti hegyre, Szo­borhegyre (itt van a 48-as hősi emlékmű és a hősök sírjai), ahol a fák alá terített pokró­cokon ülve még a csoporton­kénti beszélgetés is könnyeb­ben ment. De délben a test táplálásában ,sem volt hiány. A csendesnap témái „Isten országa és az emberek világa” kérdés köré csoportosultak. Mi­ért is írnánk le minden rész- eredményt, miért is próbál­nánk a jókedv és a komoly­ság perceit feleleveníteni, elég ha csak az utolsó képet ma­gunk elé idézzük: amikor ké­ső délután mentek le a jelen­lévők a hegytetőről a község­be. Nem a hegytetőn, hanem ott, azokban a házakban jött létre Isten országa, valahány­szor a Benne való hit örömteli, szeretetteljes szolgálatra indít embereket. B. L. BERZSENYI DÁNIEL „Amidőn dicsőítjük a nagy Berzsenyit — mondotta Szé­kács József püspök 1804-ben a niklai temetőben —, mindenek­előtt Istent dicsőítjük, ki őt oly naggyá tette!” Életútja mélységekben és ár­nyalatokban gazdag tartalmú volt. 1776. máj. 6-án született Egyházashetyén, Vas megyé­ben. A Dunántúl nagy történel­mi hagyományainak földjén ringott a legnagyobb magyar ódaköltő bölcsője, aki a hősök korát álmodta vissza abba a késői, dicsőség nélküli kor­szakba, amelyben ifjúsága ide­jét töltötte. Apja nehezen értette meg fiának, hol szilaj kitörésekben, hol mély csüggedésben nyilvá­nuló szenvedélyes természetét A súrlódások elidegenítették őket egymástól. Berzsenyi fia­talon megnősült, s felesége bir­tokán élt. Az önállóság és fe­lelősségérzet alatt megkomo­lyodott, mintaszerű gazda, férj és családapa lett. Sokat olvas­gatott. A biblia is mindenna­pos olvasmányai közé tarto­zott. Ebből fakadt és szárnyalt ég felé — többek között — a „Fohászkodás” című verse. 1813-ban jelentek meg elő­ször versei. Két nemes szív, Kis János evangélikus püspök és Kazinczy Ferenc lelkes di­csérete avatta a költők sorába. A közönséget megkapta költe­ményeinek szokatlan, merész hangja, az a hatalmas fensé­gességig fokozódó erő, mellyel a lelki élet és a nemzeti lét legnagyobb kérdéseit fesze­gette. Az időközben versei körül kiéleződött aprólékos és lelket­len viták mélyen elkeserítet­ték. Elidegenítették őt a köl­tészettől hosszú ideig és a ba­rátaitól is. Egészsége megren­dült, s 1836 elején, 60 éves ko­rában, meghalt. A kis Nikla földművelő né­pe sokáig emlegette, természe­tesen inkább a „furcsaságai”- ról a „Dani uraság”-ot, akinek gazdag színezetű egyéniségét nehezen értetétk meg. De nem feledte el őt nemze­te sem. Hiszen Berzsenyi a nemzet költője volt. Hirdette az áldozat fenségét, a haza és az emberiség szeretetét, az ön­feláldozó hősiesség nagyságát és az emberiség boldogulásá­ért, felemelkedéséért küzdő al­kotószellem diadalát. Költésze­te a magyarság legszebb hősi­es életakarásának jelképévé lett. Hitt nemzetében, hitt a férfias erény és tiszta erkölcs erejében: Minden népek, kiket csak is­merünk. Az erkölccsel nőttek, viszont fogytak... Berzsenyi harcban fejlődött költővé. Harcolnia kellett a külső világgal, amely megaláz­kodást kívánt tőle. Harcolnia kellett rendi előítéletekkel, szembe kellett szállnia egyéni A tisztaság megőriz Kívülről színek fényes fátyla burkol S átkarol-ringat könnyű ölelés ... Vonzó karrier, távoli-közel, ... és Belülről a vér erjedő bora Duzzad! Hisz ilyenkor a sok is kevés! Feltöréshez vagy ellazuláshoz E kettő a motor, amely elindít S temethet is minőségeket, hol Illat, hang szitok, emlék-szín, sok titok Ülepszik-fakul masszává bennünk. Véred karmazsinja lágy-puha bársony S lüktető-sodró érpályákon át Menetre vágott hangulatspirálon Űzik az ösztönök, sóhajok, álmok... Nyugtalan törpe vagy. Alig-óriás, Harmatcsepp, aki fűszálon remegsz. Ragyognak rajtad mélytűzű vágy-lángok, Célok, Holnapok, vértelen Egek, Melyekről a friss, teremtő gondolat Bármilyen valós képeket vetít,... Mégis! A tisztaság az, ami őriz, Emberré formál és elevenít! Ma még börtönőr, de pajtás is lehet. A torzó durván elnagyolt remek. Belőle lehet sok-mindenféle. Habár döntően nem ez a lényeges. — A tudás hajt! — A tisztaság kötöz! S talán ezért is korszerűtlenebb ma. Mégis ez segít jelen sarából Jövőt kínáló nagy magaslatokra! Nincs alkúban kompromisszumokkal. Szin-klorofilja, szintézise egy. Időt kiálló felismerésekhez Minden vakondtúrás, semmi nem elég — A tisztaság az everesztnyi Hegy! Gondold meg hát ezt és soha ne feledd: Kívül és belül tisztaság a tét, Talpon-maradáshoz szikla-altalaj, jó valuta ... ... Kamatozó betét. Sárkány András élete korlátáival (bűneivel!), hogy az általa megálmodott nemzeti közösség költőjévé váljék: „Fentebb cél a többséget lelki világba emelni!” Így lett ő — nemcsak szüle­tésénél fogva — a miénk, evangélikusoké, hanem minde­nekelőtt mélységes eszményi szeretetével, vallásosságával. Az emberi küzdelmek és fáj­dalmak között járta végig az erkölcsi tökéletesedés útját, s ezer bizonytalanság után ért el roppant mélységes Isten-élmé­nyéig, addig az Istenig, ”, ___kit bölcs lángesze fel nem ér , Csak titkon érző lelke óhajtva sejt...” Méltán lehet ezt a versét (Fohászkodás) a héber zsoltá­rok és a középkori himnuszok művészetéhez hasonlítani. Szinte „pünkösdi nyelv” az ő költészete, amely az emberi lélek kibeszélhetetlennek vélt vágyait megkapó tökéletesség­gel tudja visszaadni. Mintha nem is a saját érzelmeit, ha­nem a mienket foglalta volna verseibe. Hittől áthatott bizalommal mutat rá Isten jóságára: „Bíz­zál, mindenható kar méri ki sorsodat!” Csak ez a hit sza­badíthatta fel arra az Isten­élményre, mely végső soron lelkének megnyugvásához ve­zetett. A szépség iránti lelkesedés biztatja a halhatatlanság ígé­retével. Megmásíthatatlan ha­lálos ítélettel földi életére néz­ve és legyőzhetetlen öröklét- igénnyel lelkében kereste a szabadulást a halál hatalmá­ból. Költészetének éppen ez a sajátos, mély és fenséges záró­akkordja, hogy a kikerülhetet­len halál szörnyűsége elől hit­ben tudott Istenhez menekülni. Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó, nem lehet az gonosz Mert a Te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. Győr Sándor Derűs sorok Közbenjáték Régen a békési gyülekezetek úgy szereztek maguknak kán­tort, hogy küldötteik az évzá­ró vizsgák alkalmából elmen­tek Szarvasra, s az akkor vég­zett preparandisták valamelyi­kével megalkudtak, s mindjárt magukkal is vitték próbára a falujukba. így tettek egy alkalommal a csanádalbertiek is. Bizonyos Bruzsnyiczky nevű fiatalem­bert vasárnap hajnalban ko­csijukra véve hazaszekereztek. Délután a vecsernyén a kán­torjelöltnek már be is kellett mutatkoznia. Akkoriban a kántor-orgonisták legkedve­sebb attrakciója a „közbenjá­ték” volt. Nemcsak az ének­vers végén, de még a sorok kö­zött is cifrázó, összekötő dal­lampótlékot játszottak. Ám az albertieknek még nem volt or­gonájuk. Az újdonsült kántor­jelölt ezt a nehézséget könnyen áthidalta. A „közbenjátékot” énekelve oldotta meg, ilyen­formán : Magasztalva légy itten-ten-ten- ten Szentháromság egy Isten-ten- ten-ten (Tranoscius 717 sz. ének). A hatás óriási volt. A gyülekezet nagyon meg volt elégedve a választással. O. Gy. gyűjtése A várpalotai lelkész nyugalomba vonult Dr. Bányai Béla lelkész nyugalomba vonult. Istentisz­telet keretében* búcsúzott sze­retett gyülekezetétől. A várpa­lotai gyülekezetnek a harmin­cadik lelkésze volt, s a máso­dik, aki a leghosszabb ideig szolgált közöttük: 32 évig. Ez­alatt nagyrészt kicserélődött a gyülekezet. Amikor átvette a nyájat, 956 volt a lélekszám. Ma ebben a megnőtt ipari centrumban 1110 evangélikust tartanak nyilván. Több mint hétszázat ő keresztelt meg. El­temetett négyszázat, megeske­tett háromszáz párt, megkon­firmált hatszáz gyermeket. Alig van olyan család, amely­nek életében valamilyen szol­gálatot ne végzett volna. A templomban mintegy ötezer igehirdetést mondott el. Szám­adás volt búcsúzáskor mindezt elmondani, de hallani is. Az oltári szolgálatnál az if­júság nevében Szabó Ettike köszöntötte a távozó lelkészt, majd a gyermekbibliakörösök nevében Kárász Rózsika bú­csúzott a lelkész feleségétől. A gyülekezet nevében Varsányi Ferenc felügyelő és Lantai Gyula gondnok mondottak me­leg búcsúszavakat. A reformá­tus gyülekezet nevében dr. Fejes Sándor lelkipásztor bú­csúzott a lelkésztestvértől. Az öreg pásztor és családja Simontornyára költözött csa­ládi házukba. —----­----'-rr-r-.-.-rr.-.--.-^. Zö ld úton Finnországban Hátunk mögött a forró és szeszélyes tavasz­elővel, amely tékozló bőséggel minden virá­gát szinte már májusig elénk szórta, szállt fel velünk a gép Ferihegyen. Seremetyevo- Moszkva repülőtere napsugárral, de friss, hű­vös széllel emlékeztetett északibb fekvésére, Egy harmincemeletes szálló ablakából tárult elénk a város képe. A fák, bokrok, éppen hogy rügyezni kedtek, a tulipánok pirosló szí­ne is alig-alig tetszett át a levelek zöldjén. A Kreml kincstárának szép termei, százados templomai, és a Nagy Színház balettjének nagyszerű előadása olyan élménysorozat, amelyet elég kipihenni azon az expresszen, amely reggelre Leningrádba viszi az utazót. A fehér éjszakák városa tűhegyes tornyaival, aranyozott kupoláival, múzeumaival szeretet­tel köszöntötte a vándorokat. Innen útban észak felé az erdők örökzöld, de kissé fakó színhatását már meg-megszakí- totta a bokrok, cserjések barkáinak üdezöld színe és helyenként a nyírfák bátortalan le­vélbontása. A határmenti Joutseno temetőjében ilyen nyírfák közelében állhattunk meg egy régi ba­rát, Topi Vapalahti sírjánál. Annak idején az elsők között járt ösztöndíjas lelkészként ha­zánkban. Síremléke egészen újszerű. Mintha a művész hullámzó tengerből vágott volna ki egy négyszöget. Azt osztotta négy részre. A részek között arasznyi sávban — amely nyá­ron csupa piros virág — összekötő szimbó­lum a kereszt. Jelképezi ez azt is, hogy ha életünk hullámverése elcsitul, Isten küld új munkásokat a helyünkre. Helsinkiben barátok fogadtak, vártak. A szolgálatok jó részére a Lelkészegyesület tit­kára, Eero Saarinen, és a két éve szintén ná­lunk járt Erkki Kurki Suonio gyülekezetei­ben került sor, míg a vidéki utat Ouluig Yrjö Knuutila egytemi lektor lelkes magyarbarát szeretete készítette elő. Az első vasárnapon a középkori lempääläi templom falai köszöntöttek. Csupa zöld gally és virág az oltár: anyák napja. Itt Jouko Ka- ranko esperes volt a házigazda. A mohos, szürke gránitfalú templom után este a közeli Tampere kalevai gyülekezeté­nek új monumentális temploma fogadott. Vendéglátó itt a kedves magyarbarát Paavo Viiljanen, aki sok harcot vívott, míg ez a templom felépülhetett. Alaprajza halalakú. Ez is Krisztusra utal, mint őskeresztyén szim­bólum. Erkki Kansanaho püspök otthonában a meggyújtott ünnepi gyertyadísz nemcsak a magyar lelkész személyének szólt, hanem an­nak az új kapcsolatnak is, amelyet egyhá­zunk mai vezetősége évről évre épít északi testvéreinkkel. Barátok között a néhány nap gyorsan el­telt, s midőn éjjel mintegy ötszáz kilométert utaztunk észak felé, úgy látszott, mintha sike­rült volna újra megszökni a tavasz elől. Oulu fűtött lakásokkal, a hideg szélben szirmai­kat fázósan összehúzó sáfrányokkal fogadott. Jorma Sipild dómesperes egyike azoknak, akik tagjai lehettek 1965-ben annak a kül­döttségnek, amely hivatalosan kereste fel ha­zánkat és egyházunkat. Ouluban ö volt most a házigazdánk. Barátaink között sikerült újra összképet kapnunk erről a legészakibb püspö­ki székhelyről, templomairól, gyülekezeteiről. Mocsárerdős, sziklás, zord vidéken át robo­gott újra a vonat délnek. Az egyre világosabb éjszakák már Lapua tájain is éreztették hatá­sukat. A dómtemplomot megmutató E erő Lehtinen püspöknek szép otthonában is ven­dégei lehettünk. Itt is, mint mindenütt, — ké­sőbb Helsinkiben Aarre Lauha püspök ottho­nában is —, egyre visszatérő téma volt az a kedves fogadtatás, amelyet a finn egyház ezen vezetői és családtagjaik magyarországi útju­kon kaptak. Mi csak ennek a szeretetnek vi­szonzását élveztük. A lapuai ősi parókián Laitinen dómesperes idézte ának emlékét, hogy itt született meg valamikor az „Uram, ó add . ..” kezdetű ének. Paavo Maunula lelkész a finn egyházi ke­gyességet jellemző lemezekkel ajándékozott meg. A kertekben már nyíltak a nárciszok. Mire leértünk Helsinkibe, szemünk láttára bontakozott ki a késői finn tavasz. Virágzó, tüzes tulipánágyások, zöldellő pázsitok, nyíló prunuszok, fűz- és nyírfalombok zöldelltek, és a pompás rhododendron, észak azaleája kö­szöntött mindenütt. A zöld az élet, a növeke­dés, a reménység színe a liturgiában is. Ilyes­mit láttam kisarjadni a munkkivuori és tai- vallahti gyülekezetekben is, ahol a nem kevés úrvacsorázó között legalább a fele fiatal volt. Láttam fiúkat, lányokat hosszú hajjal, mini­szoknyában is oltár előtt térdelni. Vállig érő hajú fiatalok előimádkoztak, igét olvastak a templomokban, és gitárral muzsikáltak a gyü­lekezeti esteken. Kintlétünkkor robbantak a sajtó és televízió peterdái a hatalmas összegeket felemésztő templomépítések ellen, de a barátom lakásá­nak ablakai alatt dinamit-patronok törték­zúzták azt a sziklahegyet, amelynek belsejé­ben Helsinki legújabb temploma épül, a ki­robbantott szikla formáját utánzó tetővel. Gyönyörködtünk a várost körülölelő szige­tekre épült új városrészekben. Lauttasaari, tapiolai, otaniemi városrészek már az egész világon közismertek, csodáltak. Az egyetemi városban magyar ösztöndijasokat láttunk. Épp akkor szerepelt Helsinkiben nagy siker­rel a Magyar Állami Operaház balettkara. A piacokon a magyar május üzeneteként megje­lentek a magyar földieper, s a cseresznye. Simo Talvitie, a Kotimaa főszerkesztője, megnyitotta előttünk otthonát is. Szintúgy Aimo Nikolainen, a teológiai fakultás dékán­ja, s a Lelkészegyesület elnöke, valamint az első, egykori csereösztöndíjas finn diák, Toivo Laitinen tábori püspök is. Turkuban egy hosszabb beszélgetés Martti Simojoki érsekkel mutatta, hogy az új kap­csolatokat kereső egyházvezetésünk munkája mennyi komoly segítséget jelent. „Van köl­csönösen helyünk a világban. Jó, ha ismerjük, még jobb, ha megérthetjük és becsülhetjük is egymást” — mondotta. Boldogan hagyhattuk el a „Finlandia” fe­délzetén Finlandiát, azt az országot, egyhá­zat, amely újra kitárta kapuját, szívét, ottho­nait. Utolsó emlékeink közé tartozik május legvégén az utcákat elözönlő ifjak, lányok ró­zsás, ballagó menete. Mindegyiküknek a ke­zében rózsák tömege. Ez az utakat elárasztó fehérsapkás sereg volt maga a tavasz, a finn élet jövendője, zöldellő reménysége. Ennyi élmény, emlék után kellett a két napi tengeri út az emlékek rendezésére. Mire har­madnap reggel a koppenhágai sellő szobra kö­szöntött bennünket, úgy éreztük, kipihentük fáradalmainkat. A reggel Szilas Attila virumi lelkész ked­ves, karinggel s gyertyával a kezükben fel­vonuló gyermekkórus által kísért családi is­tentiszteletével köszöntött reánk. Mire hazaértünk, elmúlt a tavasz. Utol­ért a forró magyar nyár. De utolértek azok a más úton jött finnek is, akik körutazásra érkeztek hazánkba, s egyházunk körébe. Jó volt velük ismét együtt lenni. jj. « i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents