Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-14 / 28. szám

Két hansági gyülekezet gondja és öröme

Ahol véget ér a Hanság vizes rétsége, á sás, a nád. a tőzeg birodalma, ahol kezdetét veszi a réttől elhódított búzaföld, a tájék feljebb emeli hátát, két régi település, két csak" nem tisztán evangélikusokból álló falu templomának tornya jelzi a lakott terület kezdetét: Tárnokréti és Rábcakapi. Az első 380 lelket számlál, a második 400 lelket, és mindössze 3 km távolság választja el őket egymástól.

RÁBCAKAPI példát adott

A faluban csak imitt-amott áll még egy-egy takarosán fehérre meszelt nádfedeles vertfalú ház, amely rezervátumnak is beillik. Nyitott kéményét fényes szurok zománcozza, fekete rúdja kolbászok illatát őrzi, tapasztott tűzhelyén tyúkleves fő. Gombamódra nőttek azonban a faluban a korszerű családi házak. És a gyülekezet észrevette a nedvesfalú régi papiak tarthatatlanságát. Kis bátorításra hozzá is fogott az új lelkészlak megépítéséhez. , ;

Biczó Fe+enc helyi lelkész közgyűlési beszámolójában hallottuk, hogy az építési költségek felét a régi lelkészlak bontott anyaga fedezte. A gyülekezet népe 25 000 Ft készpénzt adott össze és 600 munkanapot teljesített, de beleépült a házba a Lutheránus Világszövetségnek több mint 100 000 forintnyi segélye is.

Az L-alakú épület folyósós elrendezésével, fürdőszobájával és vízvezetékével a környék egyik legszebb lelkészlakása lett. A kapun belépve az

első ajtó a gyülekezeti terembe nyílik, mely bibliaórák és konfirmációi oktatás, presbiteri ülések és szeretetvendégsé- gek színhelye lesz majd, Ennek felavatására érkezett június 23-án a gyülekezetbe D. Dr. a vasárnap

istentiszteletre bevonuló püspököt. Az ősi fenyők bókoltak a csendülő harang szavára.

OTTLYK PÜSPÖK PRÉDIKÁCIÓJA

perikópája alapRábcakapi új parókiája

Ottlyk Ernő, az Északi Egyházkerület püspöke.

BARÁTOK ZSIBONGÓ SEREGE

várta a püspök érkezését, Weltler Rezső soproni esperessel az élén. De ott volt Rábcakapi boldog népe, úgyszólván teljes létszámban a tárnokrétiek, Győr, Vadosfa, Kisbabot, Farad, Hegyeshalom, Bezi, Rá- baszenjandrás, Takácsi és Nagybarát küldöttei, úgyhogy 12 lelkész kísérhette az ünnepi

Emberi vágyaink között helyet követel magának az öröm. Az öröm utáni vágyakozás mögött sokkal több van: a teremtő Isten örömre való felhívása. Amint Isten a teremtés hajnalán örült mindannak, amit megteremtett — s „ímé igen jó” volt — úgy azt akarja, hogy a „teremtés koronája”, az ember is örvendező ember legyen — tudjon örülni. A keresztyén ember igaz öröme sohasem független Istentől. Minden ember örömre vágyik, és sokan örülnek, de a Biblia szerint a mi örömünk forrása és belső tartalma egészen más.

Az Ószövetség ismételten hangsúlyozza, hogy a hivő ember örömét Istenben találja meg (Zsolt 16, 11). Nem fut felszínes és pusztán földi örömök után, amelyek rendszerint nem teljesek és nem tartósak — gyakran „üröm” a végük. Hanem az örökkévaló Istennek emberteremtményei iránti és végsőkig tartó szere- tete és hűsége (Zsolt 36, 6 és 10) alapozza meg örömét.

Az Ószövetségben az öröm kultikus jellegű örvendezést is jelent — ami ugyancsak az ószövetségi ember Istennel való kapcsolatának kifejezője. Áldozatok bemutatása mellett „vigadónak — rendszerint dallal és tánccal —, mert az Isten megvidámítá őket nagy örömmel.” (Neh 12, 43). Örömünnep volt minden ilyen alkalom az életükben, amellyel kifejezték afeletti örömüket, hogy a szeretet Istene fölöttük van, velük jár és földi dolgaikban segíti őket. (Olv. 33. zsoltárt.)

Isten arról is gondoskodott, hogy választott emberein keresztül előre mutasson a szabadító Jézus Krisztusra. Akik a Róla szóló próféciát megértették, azoknak az öröme még teljesebbé lett. E végső és majd beteljesedő reménységet kifejező örömről olvashatunk pl. Ézs 12, 3-ban.

Az Újszövetségben az öröm még nagyobb jelentőségű. Ez érthető, hiszen beteljesedett az ígéret, eljött a Megígért. Személyében kartávolságnyira jött az Isten az emberhez. Hatalmát és szeretetét még jobban érezték. Testi bajok orvosát látták Benne, Isten akaratát magától Istentől hallották (Jn 10, 30). Ezért is nevezi az Újszövetség Jézus igehirdetését, sőt a Róla szóló igehirdetést is

evangéliumnak, azaz örömüzenetnek (Lk 2, 10).

Egészen szembetűnő, hogy Jézus mennyire biztatta az embereket az Istenben való örvendezésre. Példázataiban az Isten országát vagy az üdvösséget is gyakran mint vendégséget vagy lakodalmat rajzolta meg (Mt 8, 11), ami a keleti ember számára különösen is az öröm alkalma volt. Mintha csak azt mondta volna Jézus: ha baráti összejöveteleken és családi ünnepeken örülsz, amelyeket magad rendezel, sokkal inkább örülhetsz Isten közelségének, amelynek nincs vége sem itt sem odaát. Ilyen értelemben szerepel az öröm szó Jn 15, 11-ben is. Az az öröm, amit Jézus ad, a Vele való közösség tartalma.

Emberi örömeink forrása más és más. A régiek is így voltak — még az Istenben való örvendezéssel is. Pál számára az öröm a Szentlélek ajándéka. Hozzá Isten nemcsak a testet öltött Jézusban (a damaszkuszi úton), hanem a Lélek által jött közel — amely naponként alászáll — s ezért biztat Fii. 4, 4-ben így: „örüljetek az Úrban mindenkor ...” Mai emberek számára ez igen sokat mond: ne hidd az Istent távolinak, a Lélek által ma is közel jön.

Bibliai értelemben az öröm, nem egyszerűen érzésbeli emelkedettség, jó hangulat, kedv kísérő jelensége jó napok idején, hanem megnyugvással teli, vidám belső lelki tartás — ami még próbált napok idején is jó szilárdságot adhat. (Neh 8, 10). Pál apostol még a filippi börtönben is tudott az „Úrban örvendezni”, mert érezte, hogy Isten közelségét se hely, se idő, se helyzet nem zárja ki.

Az Öröm szó bibliai értelme nem emel ki bennünket reális helyzetünkből, nem visz a „földről a mennybe”. Mienk lehet — legyen is — az az öröm, amelyről Arany János így írt:

Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Viszont jó meggondolnunk: mi lenne, ha nem lenne örvendetes végső reménységünk? Efeletti öröm késztet Istennek engedelmes, embereknek örömmel szolgáló életre — mindaddig, amíg úton vagyunk.

Péter Jenő

ján szólította meg a gyülekezetei: Zsid 12, 15—25: „Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, aki szól!” A Sión, az egyház nem önmagáért van — mondotta —, hanem az emberekért. Hivatását akkor teljesíti, ha lelket önt a fáradt emberbe és munkálja újjászületésüket. Hol van az megírva, hogy aki ma még bűnben vesztegel, menthetetlen — és aki ma hitetlen, hogy holnap nem gyújtja szívét hitre Isten Szentlelke?! Éppen ez a templom hivatása, ez a gyülekezet feladata. És mindez Isten csodálatos igéje által.

Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen számolt be a

helyi lelkész az építés történetéről, és mondott köszönetét mindazoknak, akiknek forintja vagy kérges tenyere volt az áldozat. ,

TÁRNOKRÉTI ÉS A LELKÉSZUTÁNPÖTLÁS KÉRDÉSE

Tárnokrét lakói igen régen befogadták a reformációt, s feljegyzések szerint már az 1600-as évek elején építettek „oratóriumot". 1785-ben lett önálló egyházközséggé s Ráb- cakapival egyesítve akkor építette mostani templomát. 1871- ben Rábcakapi különválva anyásult s azóta a két gyülekezetnek külön lelkésze volt. 1966-ban azonban Réti lelkésze Takácsiban vállalt lelkészi állást és a réti lelkészlak üres maradt.

Ide látogatott el D. Dr. Ottlyk Ernő püspök a délután folyamán. A templom előtti virágos parkban fogadta Gő- si Györggyel az élén a presbitérium a püspököt, aki a teli templomban hirdette Isten igéjét.

Az istentiszteletet követő tanácsülésen megvitatták a gyülekezet hő óhaját, hogy saját lelkészt szeretnének újra munkába állítani, de megértéssel fogadták azt a tényt is, hogy a lelkészutánpótlás nem áll arányban a kiöregedő lelkészek létszámával, amiből a gyülekezetekre nézve két dolog hárul: küldjenek ifjakat Teológiai Akadémiánkra, és fogadják jó szívvel a szükséges és lehetséges összevonások során körükben szolgáló lelkészeket.

A tanulságos és épületes napnak külön súlyt adott, hogy 1927 óta most járt először püs pök ezekben a gyülekezetekben.

Bojtos Sándor

Hadd énekeljek

így mutatja be magát Molnár Lajosné, aki ezt a vers-szerű imát beküldte: „73 éves vagyok és 20 év óta özvegy... 10 évig voltam egyházfi itt Körmenden ...”

Ö, hadd énekeljek most tenéked, fény és világot teremtő nagy Isten.

A te csodád a napsugár, a szellő, a kék égen átsuhanó felhő, a csillagfényes nyári éjszaka.;.

A messze kéklő csodás tengertükör, egy-egy szerényen bújó kis virág, s az égre törő havas sziklabérc.

De mindez apró és óriási mellett legszebb, legcsodásabb műved, teremtésed: mégis csak az önnön képedre formált s isteni erőddel megteremtett ember, a minden színű és fajú embertestvér.

— S, hogy én is, én is! S a nékem adottak is!

Mi mind, mind általad vagyunk! örömmel térdelek eléd ezért, s buzgó hálával mondok néked imát.

Fogadd kegyesen lelkem szavát, mert érzem, hogy általad vagyok, bár kevés minden emberi szó a megtalált fényért.

De mégis:

Bibliámból, mely naponkénti levelem, az „egy szükségest” lelkemhez ölelem, szeretem és szeretem: embervilágodat.

Örülök:

hogy köszönthetlek reggelenként, örök fényed látom és áldhatom.

Érzem is, mindennap érzem: megújult rajtam minden kegyelmed.

Te vezess mindig az élet útjain,

Te világíts homályos szememnek, ha az est már sötétedni kezd.

Te vilógolj a halál kapujánál örök fényt nyújtó rámtekintésed isteni fényével.

A TEOLÓGIAI AKADÉMIA

tanári kara június 29-én tartott ülésén ismét megválasztotta az 1968—69, tanévre Dr. Prőhle Károly professzort dékánnak, Dr. Nagy Gyula professzort prodékánnak és Dr. Vámos József intézeti tanárt

jegyzőnek. A tanári kar ugyanakkor egyhangúlag javaslatot tett az Országos Presbitériumnak, hogy a megüresedett egyháztörténeti tanszéket Dr. Fa- biny Tibor miskolci lelkésszel töltse be.

HÍRÜNK A VILÁGBAN

A Német Demokratikus Köztársaságban megjelenő evangélikus teológiai folyóirat, a ZEICHEN DER ZEIT, legújabb száma közli dr. Nagy Gyula teológiai professzor Helsinkiben és Koppenhágában tartott egyik szociáletikai vonatkozású előadását ezen a címen: „Der Auftrag der Kirche in der heutigen Welt” (Az egyház feladata a mai világban). A teológiai tanulmány alaptétele az a meggyőződés, hogy az egyház

mai feladatának helytelen értelmezési formái a „világ” bibliai teljes jelentésének egyik vagy másik vonása egyoldalú kiemeléséből adódnak. Viszont az egyház krisztocentrikus szolgálatának mai helyes értelmét csak úgy nyerhetjük el, ha a teremtett, bűnbeesett, megváltott és Isten szeretető- nek hatalma alatt élő világ bibliai látásmódjának egész gazdagságát érvényesítjük az egyház mai szolgálatában.

MEGVÁLTOZOTT A GÖRÖGÖK NÉZETE

Lapunkban annak idején hírt adtunk arról, hogy Hieronymus athéni érsek március 13-án egy sajtókonferencián bejelentette, hogy a görög egyház nem küldi el képviselőit az uppsalai világgyűlésre, mert az Egyházak Világtanácsa beavatkozott belügyeibe és mert Svédország ellenséges maga-, tartást tanúsít a jelenlegi görög kormánnyal szemben és nem volna biztosítva Uppsalá- ban a görög küldöttek biztonsága.

ökumenikus körökben sajnálattal értesültek a görög ortodox egyháznak erről a határozatáról és dr. Blake főtitkár reménykedett abban, hogy a görög egyház visszavonja ezt az elhatározását.

Dr. Blake főtitkár nemrégen rövid látogatást tett Nikos Nis- siotis professzor és társfőtitkár kíséretében Athenagoras konstantinápolyi pátriárkánál, valamint Hieronymus athéni érseknél. A látogatás eredményeként a görög egyház módosította határozatát és világi teológusokból álló küldöttséggel képviselteti magát Uppsalában.

KÜLÖN HOLLAND KATOLIKUS MEGFIGYELŐK UPPSALÄBAN

Megütközéssel értesültek Hollandia haladó katolikus körei a Vatikán döntéséről, melynek értelmében az Uppsalai Világgyűlésen részt vevő 15 katolikus megfigyelő és vendég között egyetlen holland katolikus sem található. Az egyetlen holland küldött Jan M. Willebrands, római címzetes

püspök, aki azonban a vatikáni Egységtitkárságot képviseli Uppsalában és nem valamelyik hollandiai katolikus püspökséget,

A holland katolikus egyház ezért elhatározta, hogy J. Groof professzort küldi Úppsalába ökumenikus megbízottjaként.

FELVÉTEL A TEOldfilAI AKADÉMIÁRA

Felhívjuk a Teológiai Akadémiára jelentkezőket, hogy felvételi kérvényüket az eddigi közlésektől eltérően, legkésőbb augusztus 1-ig

feltétlenül juttassák el a dékáni hivatalba. (Budapest, VIII., Üllői üt 24. II, em.)

Uúesú

Fenyvesi Lászlótól

Nehéz szavakat találni, melyek hűségesen tolmácsolhatnák azt a megdöbbenést és szomorúságot, melyet a lesújtó hír váltott ki mindazokban, akik ismerték őt. Fenyvesi László lelkész meghalt.

Hódmezővásárhelyről jött a teológiára, ahol évfolyamtársam volt. Csendes, szerény, zárkózottságra hajlamos fiatalembert ismertünk meg benne, ötödéves korában, közvetlenül a szigorlati vizsgák előtt ugyanilyen váratlanul veszítette el édesapját, mint aho#y most ő lépett ki az élők sorából. Lelkésszé avatása után először Békéscsabán végzett segédlelkészi szolgálatot, majd innen Fehérvárcsurgóra került.

1967. június 1-től Csákváron, mint helyettes lelkész működött.

Közben 1965 őszén házasságot kötött, s a gyászolók között most már ott van kicsiny gyermeke is. De őszinte szomorúsággal gyászolja őt feleségén, özvegy édesanyján, testvérén és az egész családon kívül a csákvári gyülekezet és a magyar evangélikus egyház is.

___

Le

lkésztestvérünk volt, aki az evangélium hirdetésére szánta oda életét, és aki hivatása teljesítése közben hirdette a feltámadás evangéliumát. Ennek a szolgálatnak a kezdetén szólította őt el Isten. Valamennyiünket szolgálatunk átgondolására kényszerít a fiatal testvérünket magába záró koporsó. Közelről érintett bennünket, s talán így értjük meg igazán Pál apostol szavát: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” Így érthetjük meg azt is, hogy mennyire nem egyszerűen teológiai kérdés, és mennyire nem mindegy az, hogy kit hirdetünk: az emberré lett Krisztust, az ő halálát és az ő testben való feltámadását.

Most, amikor búcsúzunk Fenyvesi Lászlótól, a legnagyobb szomorúság és megdöbbenés közepette is hangozzék Pál apostol diadalmas mondata: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül és elsője lett mindazoknak, akik elaludtak.” Bandi Sándor

Mindent megadtunk neki...”

Kedves Asszonyom I Köny- nyes szemekkel, kezeit tördelve, sőt magából kikelve pa- naszkodot a minap nálam. El- mondota, hogy felnőtt fia durva, goromba, sőt előfordult már az is, hogy tettleg bántalmazta Önöket, öreg szülőket. Fájdalmas jeremiádjában elmondotta azt is, hogy saját házukban csak megtűrt lények, sem tisztességük, sem megállásuk nincsen egyetlen fiúk előtt. Pedig, mint ő mondotta „mindent megadtak” gyermeküknek, őérte éltek, őreá dolgoztak. Valóban így volt, hiszen ismerem gyermeküket kicsiny kora óta. Valóban óvták őt még a széltől is és igyekeztek még a gondolatait is eltalálni. Ne haragudjon, de megírom őszintén, hogy éppen itt a hiba. Nem tudom emlékszik-e még arra, kedves Asszonyom, hogy mikor a fia állást vállalt milyen boldogan újságolta nekem, hogy az egész keresetét mindig nála hagyják. Fizetéséből öltözködjön és szórakozzon, amíg fiatal. En akkor tapintatos hangon kifejezést adtam nem tetszésemnek. Az élet nem „Terülj, terülj asztalkám”, mint a mesében. Nemcsak keményen kell dolgozni azért, hogy boldoguljunk, hanem meg is kell becsülni a keresett javakat. Tudok róla, hogy a fia nem egy esetben boldog boldogtalannak fizetett a szórakozó helyeken a nála zsebpénzként hagyott fizetésből. Nem tudom hallgat- ták-e a rádióban Fekete Gyula egyik vasárnapi krónikáját,

amelynek ez volt a címe: „Túl sok a jóból”. Ez a krónika felelet az önök problémájára is. Az a gyermek, akinek mindent megadnak nem tud már másként élni, mint ahogyan szoktatták. Amit Jancsi megtanult, János nem felejti. Olvasom a riportot: „egy fiatalember, akit a fúvó széltől is megóvott özvegy édesanyja, csak neki élt, csak őreá keresett, még titkos gondolatát is igyekezett eltalálni, most megnősült és kijelenti: kicsi ez a lakás, anyuka költözz el innen valahová, jobb lesz kettesben minekünk. És különben is — éltél már te eleget... A mama sír, természetesen már egy albérletben sír, a riporter hábo- rog, pedig hát mi történt tulajdonképpen? Egy ítéletet végrehajtottak. Akibe erővel gyömöszölik a jót, az nem érzi ízét, meg sem rágja, meg sem emészti azt, amit számolatla- nul kap. Belecsömörödik a rátukmált örömökbe, az ingyen teljesülésekbe, a túlcukrozott majomszereiéibe.” így írt és szólt erről Fekete Gyula. A bumeráng most visszaröppent és önöket szülőket találta el, akik pedig jószándékukból „mindent megadtak’ egyetlen gyermeküknek. Nem okosan szerették gyermeküket. De egy szülő számára soha sincsen minden elveszve. Sok türelem és okos szeretet által minden megváltozhat. Gondoljanak az apostol tanítására, hogy a szeretet sok vétket elfedez.

Sikter László