Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-06-11 / 24. szám
A nyugodt és a nyugtalan adós Lukács 7, 36—50 Képzeljük el: kalózokat arra ítélnek, hogy gúzsbakötve tengerbe dobják őket, két különböző helyen, ahol 5, illetve 50 m a vízmélység. Tudják is előre, ki hova kerül. S akkor utóbbiak kegyelemért kezdenek könyörögni, előbbiek azonban mániákusan hajtogatják: „Csak öt méter...” Ezek talán csak kicsit fognak meghalni, míg a többiek nagyon? Képtelenség! 1. ILYEN OKTALAN, HALÁLOS NYUGALOMMAL néz Simon farizeus a „bűnösökre”, akiknél sokkal különbnek tudja magát, hiszen ő nem olyan, mint például az a züllött nőszemély, aki nem átall ideszégyentelenkedni a disztingvált igazak társaságába, és sírva borulni Jézus lábához. Jézus nem vonja kétségbe, hogy ami a tételes törvény-áthág ásókat illeti, úgy 10:1 lehet az arány a farizeus javára. Csakhogy vétkes tartozásukkal Istennek adósai mind a ketten, s ha különböző mértékű is adósságuk, egyikük sem képes kiegyenlíteni. Ezért nem az arány a fontos, hanem az, hogy kegyelmet kaphak-e, mert „a bűn zsoldja a halál”. Ha mély kútba követ ejtünk, a csobbanásig eltelő időből következtethetünk a mélységre. Ilyen „visszhang-szonda”-eredmény Jézusnak az a megállapítása, hogy a bűnbocsánatot a farizeus nem is igényelte, meg sem kapta, hiszen semmi sze- retet-visszhang nem volt tapasztalható részéről. De akkor nincs közössége Istennel! Nem ilyen hamis nyugalmú kegyes vagyok-e én, akinek idegen az egész lelket feldúló bűnbánat, de a. bocsánat öröme is?! 2. ÉLETES NYUGTALANSÁGGAL, minden akadályt elsöpörve rohan.viszont Jézushoz a bűnös nő — és jó helyre viszi összetört életét! Tudja: van rá oka. („Doktor úr sürgős!”) Nem magyaráz, nem mentegetőzik, nem vádaskodik. Egykori cinikus konoksága teljesen összeroppant Isten megelevenedett igéjének és Jézus szeretetének súlya alatt. Egyetlen égő bűnbánat ez az asszony — majd egyetlen égő hála és öröm. A szeretetnek ez a hatalmas visszhangja mutatja: hálája milyen mélyről jön, mekkora vágyakozással és hittel fogadta be a bocsánatot hirdető igét! 3. CSAK A „NYUGTALAN ADÖS” NYERT BÉKESSÉGET! A másik, a magabiztos, aki hűvös kimértséggel partnerként, „kolléga úrként” kezelte Jézust, s az egész „jelenettel” nem tudott mit kezdeni, megmaradt adósságában s örömtelenségre ítélte magát. Az az „utolsó” azonban, akit Jézus megbocsátása elsővé emelt, békességgel távozhatott: Jézus visszahelyezte az Istennel és emberekkel való közösségbe. Tette pedig ezt ott mindenki előtt, hogy aztán senki azt az asszonyt kevesebbe ne vegye, mint Isten gyermekét, az pedig érezte elkötelezettségét és lehetőségét: ezzel a hatalmas békességgel járhatom végig az életet, s ez segít el a túlsó partra is! Tízegynéhány éve hihetetlen eset történt a tengeren túl: egy úszó olimpikon 5 centiméteres (!) vízbe fulladt bele. Esőben, részegen ment hazafelé, belebukott egy tócsába, súlyos ittasságában annak a vizét szívta fel, s már nem volt képes kiemelni belőle az arcát. Szörnyű mámor a kegyes önelégültség! Bodrog Miklós Űjabb könyvészeti mii Dr. Pálfy Miklós teológiai | professzornak, lapunk felelős szerkesztőjének a tollából újabb nagyjelentőségű mű jelent meg. A haliéi (NDK) Niemeyer Kiadó most jelentettette meg újabb könyvét „A hallei magyar könyvtár könyvészeti ritkaságai” címen. I A magyar és német nyelven megjelentetett könyv ismertetésére lapunk egyik későbbi számában visszatérünk, mert ennek a könyvnek a megjelenése Magyarországi Evangélikus Egyházunknak egyik hozzájárulását jelenti a reformáció 450 éves nemzetközi megünnepléséhez. PRESBITEREK A QYÜLEKEZETBEN Izráel népének vezetése a pusztai vándorlás idején súlyos feladatot jelentett Mózesnek. Isten azonban segítségére sietett, amint erről Mózes 4. könyvében olvashatunk. Parancsot adott neki, hogy Izrá- el vénei közül gyűjtsön össze hetven férfit, akiket úgy ismert, mint a nép véneit és elöljárón. Az ŰR a leikéből adott e férfiaknak, hogy Mózessel együtt hordozzák a nép terhét. Ettől kezdve Isten népének ügyét ez a közösség irányította. Az első keresztyén gyülekezetek életét is egy közösség irányította. Az apostolok, ha valahol új gyülekezetei alapítottak, a hívek közössége számára véneket, presbitereket AZ ÜJ SVÉD EVANGÉLIKUS ÉRSEK Az újonnan kinevezett svéd érsek, R. Josefson, aki október 1-én veszi át hivatalát, 1907-ben született és 1940-ben szentelték lelkésszé, 12 évig volt a püspöki konferencia titkára, majd 1958-ban püspök lett. A kinevezése után tartott sajtókonferencián kijelentette, hogy az egyház elsőrendű feladata ugyan az, hogy az embereket megismertesse az evangéliummal, de a szociális problémákról sem szabad megfeledkeznie és világosabban kell látnia felelősségét az éhség kérdésének a megoldása terén. TÄMADÄSOK A PÁTRIÁKKÁ ELLEN Görögországi egyházi vezetők szemére vetik I. Athenagoras konstantinápolyi pátriárkának, hogy a római pápa igájába akarja kényszeríteni az ortodox egyházakat. Különösen is fölháborította a görögországi ortodox vezetőket az a hír, hogy a pátriárka javasolta a pápának: római látogatásakor imádkozzék vele együtt a római Péter szé- I kesegyházban. Egyetlen kérdés Három kislány játszik a tavaszban. — Játsszunk esküvőt! — javasolja az egyik. A másik kettő beleegyezik. — Én leszek a pap — jelenti ki a javaslattevő. — En meg a menyasszony — mondja a másik. A harmadik leánykának már csak a vőlegénység jut. A játékpap odaáll a virágtól roskadozó almafa alá. — Ez az oltár! — mutat a virágzó fára. A vőlegény és a menyasz- szony is a virágzó fa alá áll. — összeházasítalak titeket! — jelenti ki a játékpap. Mondjátok utánam: — Szeretitek egymást? — Szeretjük! — válaszolják mind a ketten. — Akkor térdeljetek le, és csókoljátok meg egymást! Letérdelnek és megcsókolják egymást. — Az esküvőnek vége! Mehettek! — rendelkezik a játékpap. Igaza van ennek a három játszadozó gyermeknek! A házaséletnek egyetlen kérdése van. Szeretitek egymást? — Szeretitek-e!? Németh Géza választottak. A gyülekezeti élet irányítása volt a feladatuk. Papi szolgálatot teljesítettek olyan értelemben, ahogyan erről Péter apostol írt levelében: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, olyan nép, melyet Isten a sajátjának tekint, hogy hirdessétek Annak hatalmas cselekedeteit, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket”. Az első keresztyén gyülekezet presbitereinek szolgálata a személyes hit közvetlen bizonyságtétele és Istennek a dicsőítése volt. így lett a gyülekezet a hitet tettekben megvalló szeretetközösségé. A reformáció által megújított egyházi tanításban erőteljes hangsúlyt kapott az egymásért való felelősség, az egyetemes papság elve, a magunk üdvössége mellett a mások lelki dolgaival való törődés. Amikor gyülekezeteinkben új presbiterek állnak szolgálatba, a presbiteriktatás alkalmával mindig elhangzik Pál apostolnak az az intelme, melyet az efezusi gyülekezet véneitől búcsúzva mondott: „Vigyázzatok azért magatokra és az egész nyájra, amelyben a Szentlélek titeket vigyázók- ká tett az Isten egyházának legeltetésére, amelyet tulajdon vérével szerzett.” A presbiteri szolgálat tehát vigyázás, őrködés a gyülekezet minden tevékenysége fölött. A gyülekezet belső életének kialakításához nyújtott támogatás, figyelemmel kísérése annak, hogy mi történik a gyülekezetben, hogyan szólal meg az Ige üzenete, miként hangzik az evangélium tanítása, milyen szívvel fogadják a gyülekezet tagjai Isten hozzájuk szóló szavát. Az ige szolgálata gyülekezeteinkben, a Biblia útmutatása nyomán tehát nem egy ember, nem a lelkész feladata csupán. Az egész gyülekezet felelős azért, hogy Isten Igéjében megszólalhasson közöttünk és Szentségeiben szolgálhasson nekünk. Isten tiszteletében, üzenetének átadásában nemcsak a lelkész, hanem maga a gyülekezet is részt vesz választott szerve, a presbitérium által. A gyülekezet egésze felelős azért, hogy az Ige szolgálata megfelelő módon történjék. A presbitérium nemcsak végrehajtó szerve az egyházközségnek. A gyülekezet megbízásából az egyház- község összes ügyeit irányítja, a gyülekezet valamennyi lelki és szellemi gondját hordozza.' Igyekszik a gyülekezet tagjait összetartani az Ige körül. A szóban és tettekben megnyilatkozó bizonyságtevés formájában az evangélium továbbadásán fáradozik, részt vállalva a tanítás szolgálatából. A presbiterek munkájuk, élethivatásuk gyakorlása közben részesei a mindennapi életnek, látják annak megoldásra váró kérdéseit, feladatait. Szolgálatuk a gyülekezetben hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyülekezet állandó kapcsolatban legyen a mai élet kérdéseivel, megismerje a ma emberét. így lehet az Isten üzenete valóban örömhírré, erővé, útmutatássá a gyülekezet minden tagja számára. Döntő jelentőségű az is, hogy a gyülekezet presbiterei ne csak külső kapcsolatban legyenek az egyházzal, hanem egész lélekkel és hittel szolgálják azt, amit az egyház igehirdetésében megszólaltat. Csak olyan presbiterek végezhetik a gyülekezetben eredményesen szolgálatukat, akik személyes hitükkel és keresztyén életükkel tesznek vallást Istenről. Családi életükben is igyekeznek Krisztus evangéliumát élni. Akit Krisztus naponként erősít, tisztít és vigasztal, az bizonyságot akar tenni Róla s neki szolgálni élethivatásában és gyülekezeti munkájában egyaránt. A gyülekezeti szolgálat eredményességéhez hozzátartozik, hogy rendezettek legyenek a gyülekezet anyagi ügyei, jó állapotban legyenek épületei, gondozott legyen a temetője. Az egyházközség anyagi ügyei intézéséhez egyházi törvényeink világos útmutatást adnak. A presbitériumok e törvények segítségével gondoskodhatnak arról, hogy mindenek ékesen és jó rendben menjenek a gyülekezetben. A gazdasági kérdések megoldásában segíthetik a presbiterek a lelkészt szaktudásukkal, tapasztalatukkal, ötleteikkel, tanácsaikkal és munkájukkal. Péter apostol levelében, mint presbitertárs szólott a presbiterek kötelességéről. Arra buzdított, hogy a gyülekezetben szolgálók örömmel, Isten tetszésére, buzgósággal végezzék munkájukat, mint a nyáj példaképei. Szavait e sorokkal zárta: „Mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját” ( 1 Péter 5,4.). Ferenczy Zoltán A népek haladása VI. PÁL PÁPA ŰJ SZOCIÁLIS ENCIKLIKÁJÁRÓL i. Ll úsvét ünnepére jelent n meg VI. Pál pápa új en- Ciklikája, a „Populorum progressio” (A népek haladása). Legfontosabb mondanivalójával mindenki egyetérthet. Ez ebben a két tételben foglalható össze: 1. Az igazi fejlődésnek nemcsak az egész embert, hanem az egész emberiséget át kell fognia. Az igazi humanizmus: az egész ember és az egész emberiség java! 2. Minden ember alapvető joga az élethez szükséges javak birtoklása. A magántulajdon jogát az egész emberi közösség e jogának kell alávetni! „Senkinek sincs joga a saját kizárólagos használatára fenntartani azt, ami szükségleteit meghaladja, amikor mások nélkülözik a szükségeset”. Az enciklika első része a világban található sok igazságtalanság és emberi nyomorúság okainak elemzését tűzi ki céljául. A „világ betegségét” abban látja, hogy „egész földrészeken számtalan férfi és nő éhezik, számtalan a rosszul táplált gyermek, any- nyira, hogy sok közülük gyermekkorában meghal... egész térségek a legnyomasztóbb süllyedésre vannak ítélve”. (Hozzátehetjük: az emberiségnek majdnem kétharmada él ilyen nyomorúságos helyzetben, az egészséges életszínvonal alatt.) Ennek az égbekiáltóán igazságtalan helyzetnek egyik történeti okául említi, hogy „a gyarmatosító hatalmak sokszor a saját érdeküket, hatalmi helyzetüket és tekintélyüket hajszolták”, és gazdaságilag sebezhető helyzetben hagyták ott a felszabaduló országokat. A bajok másik oka a modem világ iparosodásával összefonódott profitszellem, amely „a termelőeszközök birtoklását korlátlan jognak tekinti, kötelezettségek nélkül a társadalom iránt”. Ez az önző liberalizmus vezetett a „nagytőke nemzetközi kapitalizmusához”, s ezt a visszaélést nem lehet eléggé elítélni. (Ha az új enciklika a „kapitalizmus egy bizonyos formáját” kárhoztatja is itt, kétségtelen, hogy kritikája minden eddigi encikli- káénál élesebben, világosabban mutat rá ennek a gazdasági rendszernek alapvető hibáira — ami miatt aztán egyes amerikai lapok baloldali, sőt marxista hangvétellel vádolják.) Rámutat a pápa az így előállt „kiáltó igazságtalanságnak botrányára” a javak használatában. Egy kis réteg élvezi némelyik országban a civilizáció minden rafinériáját; a népesség többi részepedig emberhez méltatlan élet- és munkaviszonyok között él. Ez a helyzet ellentétes Isten akaratával, aki a földi javakat nem az emberiség egy részének, hanem az egész emberiségnek adta közös használatra! M ilyen orvosságot, milyen megoldásokat ajánl a pápai enciklika? Erről szól a körirat nagyobb része. Bár elismeri, hogy vannak égbekiáltó helyzetek, melyek az igazságtalanság erővel való megszüntetésére indítanak, elutasítja a forradalmi átalakulás útját. Ezen a ponton tehát — a reformáció egyházainak a társadalmi fejlődés és az újkorban végbement forradalmi átalakulások iránti nyitottabb, megértő mai állásfoglalásaival szemben — az enciklika megmarad a római katolicizmus eddigi merev, konzervatív irányvonalán. Lényegében három konkrét utat ajánl a világban található, kiáltó és tűrhetetlen szociális igazságtalanságok és emberi nyomorúság kiküszöbölésére. (1) „Sürgős reformokat”, melyekkel az állam gazdasági programokat ad, szükség esetén korlátozza a magántulajdon felelőtlen használatát, a profit önző külföldre vitelét. Elismeri a termelőeszközök bizonyos fokú államosításának a jogosultságát is. (A nyugati sajtóban ezt „az állam felértékelésének és a magántulajdon leértékelésének” minősítették a pápa részéről.) (2) Szembe fordul a magán- és közös tékozlással, s az eddigi segélyeken túlmenően „közös világalap” felállítását sürgeti a fejlődő népek javára, amelybe az államoknak a fegyverkezési kiadások egy részét is be kellene fizetniök. (3) Mivel a világ népessége rohamosabban nő, mint a fejlődő országok gazdasági lehetőségei, s egyre több az éhes száj, azért — eltérően az ENSZ-ben mondott beszédétől — a pápa itt már elismeri az állam bizonyos fokú beavatkozási jogát a népesedés alakulásába, de a szülői döntés minden korlátozása nélkül. (A születésszabályozás kérdésében a katolikusok által annyira várt pápai döntés azonban még mindig várat magára.) Szól az anciklika a tudatlanság elleni küzdelemről, a családvédelemről, a szellemi és erkölcsi értékek rendkívüli fontosságáról, s azzal zárja fejtegetéseit, hogy minden embert, keresztyéneket és nemkeresztyéneket, felhív az együttműködésre, a testvéri lelkületre és életmódra egy valóban egyetemes emberi közösségben. A béke új neve — mondja az enciklika — a népek közös fejlődése! II. Az új enciklika lényegé- ” ben az előző szociálen- ciklikákra épül. Nem jelent alapvető változást a katolikus szociáletikai tanításban. Kétségtelen azonban, hogy több ponton jelentős előrelépéssel és hangsúly-változással találkozunk benne. Ezek közül főleg kettő tűnik fel. Az első: a magántulajdon kérdésében minden elődjénél határozottabban figyelmeztet a visszaélés veszélyeire, és sokkal szélesebb vonatkozásban ismeri el az állam jogát a gazdasági életbe való beavatkozásra a tulajdonnal való visszaélés esetén, a közjóiét érdekében a termelőeszközök államosítására, s a gazdagok gazdagságának megnyirbálására. A másik érdekes hangsúly-eltolódás a modern gazdasági-társadalmi fejlődés megítélésében látszik jelentkezni. A legelső szo- ciálenciklikák (Rerum novarum 1891, Quadragesimo anno 1931) a kapitalizmus enyhébb kritikája mellett még a szocializmus éles elítélését hangoztatták. Az új szociálenciklika nem foglal kimondottan állást a szocializmussal szemben; viszont minden elődjénél élesebb formában ostorozza a kapitalizmusnak profit-éhes, a társadalom és az emberiség közös java iránt érzéketlen megnyilvánulásait. A z enciklikáról szóló rész- ” letes ismertetéseket és értékeléseket áttanulmányozva, két kérdés elkerülhetetlenül adódik. L er car o kardinálisnak a zsinaton mondott találó megállapítására gondolva, hogy a világ az egyháztól még a meggyőző szociális elveknél és javaslatoknál is inkább várja „a példa meggyőző erejét”, —: nem lenne-e égető szükség arra, hogy a világ-katolicizmus és a világ keresztyénsége bátor anyagi áldozatvállalással mutasson jó példát, és szerezzen hitelt szavának? Mennyire fokozná az új szociálenciklika hatását, ha a Vatikán is a maga sok évszázad alatt felgyülemlett, mérhetetlen gazdagságából és műkincseiből maga járna elöl a „világ-segélyalap” megteremtésében a világ éhezői és szegényei javára, az apostoli szeretet és szegénység egyszerűségében! A másik kérdés bennünk: miért nem halad gyorsabb léptekkel — a közös cselekvésre való sürgető felhívások mellett — az igazán halaszthatatlan szociális együttműködés a világ békéjéért, az igazságosabb társadalmi rendért és a világ javainak jobb elosztásáért Róma és Genf, keresztyének és nemkeresztyének között, az atomháború veszélye, milliók éhhalála és nyomorúsága árnyékában? A gyakorlati közös segítés kialakítása még sürgetőbb lenne az elvi megvitatásnál, és jobban segítené a közeledést az elvi kérdésekben is! De ezzel együtt milyen sokat jelenthetne az emberiség ügyéért való közös, keresztyén fáradozásban, ha az olyan alapvető mai szociáletikai kérdésekben, mint például a világ forradalmi jellegű, gyors átalakulásának a megértése, vagy a tulajdonkérdésnek a világ minden részében a társadalmi igazságosság szerinti szabályozása, a római katolikus teológia közös nevezőre tudna jutni, együtt tudna haladni a reformáció egyházainak legújabb teológiai alakulásával! „A felhívás arra, hogy a világot humanizáljuk, a szeretetet valósággá s a földet életre érdemessé tegyük mindenkinek, szól mindegyikünkhöz; de csak közösen érhetünk el valamit belőle” (R. C. Quant). „A népek haladása” encik- lika. mindenesetre újabb jele annak, hogy a társadalmi konzervatívizmus, a világ megváltozhatatlanságának nézete, a római katolikus egyházban is letűnőben van. A mélyreható gazdasági—társadalmi változások szelei fújnak ma a világban és egyházban. Hatásuk alól nem vonhatja ki magát senki, aki hivő szívvel és nyitott szemmel, átfogó, egyetemes emberszere- tettel él a mai világban. Örömmel fogadjuk ezért az új enciklika sok értékes, keresztyén szeretettől és felelősségtől áthatott megállapítását. S azt reméljük, hogy újabb lépést jelent majd előbbre a keresztyéneknek egymással és nemkeresztyénekkel való közös munkálkodásában a világ sorsáért, s a jövőnkért való közös emberi felelősségünkben. Dr. Nagy Gyula
