Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-05-28 / 22. szám
Ml IS ITT VAGYUNK.. A görög dráma Aprilis 21-én katonai puccs volt Görögországban. Az esel pillanatok alatt lázba hozta az egész világot. Mert alig akad c világon olyan szerv, intézmény, mozgalom, amely ne érzékelte volna azonnal, hogy valami sötét dráma színtere lett az euró pai kultúra bölcsője. Tulajdonképpen a katonai hatalomát vétel — politikai szóval élve — monarcho-fasiszta rendszer kezdetét jelenti. Ha a dolgokat felszínesen vizsgálnánk, görög belügyről kellene beszélnünk. Hiszen egy hosszantartó belügy. politikai válság hozta magával az eseményeket. A májusi vá lasztások a szélsőjobboldali politikusok véleménye szerint is: „elsöprő baloldali győzelmet” hoztak volna. De a görög rendszerváltozás nem ilyen egyszerű kérdés Még belpolitikailag sem! Vizsgáljuk meg néhány mondatban mindkét vonatkozásában a görög kérdést! Köztudomású, hogy az alig több mint 8 millió lakost számláló Görögország az egyik legelmaradottabb ország Európában A hivatalos adatok szerint is 3 millióra tehető az ellátatlanok száma. Fél millióra becsülik a munkanélkülieket és sok tízezer görög munkás vándorol évente külföldre munkát keresni. A lakosság 25%-a analfabéta. A szociális ellentét kirívó. A milliomos Onasisok mellett milliók élnek nyomoroltul, rendes lakás, étel és ruházat nélkül. Oly szélsőséges az anyagi javak elosztása, hogy évekkel ezelőtt a nyugati demokráciák is meg- sokallván a helyzetet, többször segéllyel próbálták talpraállítani az országot. (Lakásépítési-, útfejlesztési-, turisztikai segélyeket kapott.) De ahogy ez lenni szokott, a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények továbbra is szegények maradtak. Csak egy radikális reform segíthetett volna az évek, illetve évtizedek óta húzódó szociális válságon. Ezt a reformot ígérte Papandreu pártja. A kilátásba helyezett választás a szociális és társadalmi reform lehetőségét csillogtatta meg a görög nép előtt. Ez ellen fogtak össze a fiatal király, a katonatisztek és a reakciós erők. És hogy a reménységet is kiöljék a tömegekből, alig néhány órával a hatalomátvétel után, a börtönöket megtöltötték a görög hazafiak haladó rétegének ezreivel. írók, művészek, antifasiszta ellenállók ma a börtönök mélyéről kiáltanak segítségért. A világ azonban nemcsak a belügyi probléma miatt mozdult meg. Tudnunk kell, hogy Görögország, amióta felszabadult a török iga alól (1821—29), kulcshelyzetbe került a Balkánon. A nagyhatalmi vetélkedésben mindig döntő stratégiai pontja Európának. Ezért Görögország „függetlenségéről” több kérdőjellel ellátva szólhatunk. Mindjárt önállósága kezdetén úgy „exportálnak” számára uralkodót és ezt a politikai gyakorlatot folytatják vele kapcsolatban napjainkig. Vagyis a görög eseményeket mindenkor nagyobb összefüggésekben kell keresnünk és mindannyiszor valami külső tényező behatásának eredményeképpen. A második világháború után először Anglia játszotta a „jóindulatú protektor” szerepét Görögország felett. De amikor a szegény Balkán-állam a NATO tagja lett (1952), teljesen az Egyesült Államok befolyása alá került. Űgyannyira, hogy amerikai támaszpontokat létesítettek területén, és amerikai katonák kerültek az országba. Az amerikai pénz, és katonai befolyás a politikai életre is kihatott. Csak olyan rendszert tűrt el a „kenyéradó”, amely maradéktalanul kiszolgálja sajátos terveit. Ebben az összefüggésben kell az áprilisi puccsot is látnunk. Nem véletlen, hogy a katonakormány első nyilatkozata pozitív volt a NATO és az Egyesült Államok felé. Már most a Balkánnak eme stratégiailag fontos helyén egészen nyíltan és- leplezetlenül-megjelent az USA. Olyan időben, amikor súlyponti kérdéssé vált földrészünkön az európai, biztonság kérdése. Vagyis amikor fáradhatatlanul törekszenek Európa józan erői a biztonság megteremtésén. (Ennek egyik kritériuma „Európa az európaiaké”, és a kontinens államai maguk akarják biztonságukat megteremteni amerikai befolyás nélkül. Ez az utóbbi hónapok döntő politikai tevékenysége!) Világos, hogy a görög kosztümben a porondra lépő USÁ-t rendkívül heves ellenszenv fogadta. A demokrácia letaposása, az európai nyugtalanság kiváltása súlyos felelősséggel jár. A görög drámának az első felvonása zajlott le az elmúlt hónapban. Aggódva nézzük, mit tartogat a második felvonás. De mert a közelmúlt események is ilyen sok tragédiát láttattak velünk, reméljük, hogy a békeszerető erők és a felelős tényezők elhárítják az újabb „tűzfészek” felől kontinensünkre leselkedő veszedelmet. * tt'mt r* nr -xVidéki gyülekezetekben Sokan felfigyeltek arra az Interjúra, amit az Élet és Irodalom egyik áprilisi számában olvashattunk „Látogatóban Rónay Györgynél" címen. Az interjúkészítő Katona Éva újságírónő volt. Rónay Györgyöt sokan ismerjük. Írásait érdeklődve olvassuk, amik a Vigiliában, az Üj Emberben vagy a világi sajtóban jelennek meg. Ezt az interjút is érdeklődéssel vettük kézbe, de elolvasása után lehamgoltan tettük le. Az interjú lényeges mozzanatait és legfontosabb kijelentéseit az Üj Ember legutóbbi száma is közli (1967. május 7.) és ez egyrészt mégj óbban felkeltette érdeklődésünket, másrészt mégjobban lehangolt, mert úgy látszik itt már nem Rónay György magánvéleményéről van csak szó, hanem egy legalább is félhivatalos katolikus álláspontról, hiszen az Actio Catholica újságjában látott napvilágot. M i a meglepő az interjúban, és miért olyan lehangoló? Az a rendkívül magabiztos hangvétel és elfogult álláspont, amivel a válaszok indulnak és amit a cikk alapállásának lehet nevezni. Űj hang ez. Vagy talán nagyon is régi? Idézzük az első mondatot: „Európa két szellemi nagyhatalma a katolicizmus és a marxizmus, az összes többi kisebb-na- gyobb hatósugarú eszmeiség is végeredményben a kettő egyike felé orientálódik. Mind nyilvánvalóbb, hogy Európában sem a kommunisták, sem a katolikusok nélkül nem oldhatók meg |a politikai és társadalmi problémák...” — Ez a nem kis szerénytelenségre valló megállapítás bennem, evangélikus lelkészben ilyen visszhangot keltett: Mi is itt vagyunk! Mi protestánsok sem tűntünk el Európa és Magyarország színteréről ... Mi is itt vagyunk, és szolgálni is szeretnénk! Ne felejtsük, hogy ezt a cikket Magyarországon írták, az interjút itt készítették. Ha ez az interjú Olaszországban, vagy Spanyolországban jelenik meg, egy szavunk se volna, mert lehet, hogy onnan nézve így látszik a képlet. De Magyar- országon már nem szabad így írni. Képzeljük el, hogy német, angolszász vagy skandináv területen jelenik meg ez a cikk: Ott már majdnem komikusnak hat az ilyen álláspont ... Félreértés ne es- .sék! Nem akarunk visszamenni a XVI. vagy XVII. század reformációs — ellen- formációs vitáihoz. Századunk harmincas éveinek Bangha- féle vitáit sem akarjuk felidézni. Mégis úgy érzem, hogy Rónay György megállapításait nem szabad szó nélkül hagynunk! Tudunk mi is arról, hogy * a római egyház az utol- isó tíz évben nagyobbat lépett, mint a XVI. század óta bármikor. Láttunk szinte „csodaszámba menő” lépéseket is: A pápa elhagyta a Vatikánt, elment a Szentföldre, elment Indiába, elutazott New Yorkba az ENSZ-közgyűlésére. Nagy lépésnek tartottuk, amikor megszüntették a konstantinápolyi pátriárkával fennálló rossz viszonyt és feloldották a több miint 900 éves excommunicatio-t. Elképzelhető az is, hogy ebben az évben, a reformáció 450 éves évfordulóján, olyan lépésre szánja el magát Róma Luther értékelésében éz „rehabilitációjában”, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Mert Róma kész a legkáprázatosabb demonstratív aktusokra is. Észrevettük a római katolikusok belső újulását is, akár a Szentírás olvasása terén (figyelemre méltó cikkek és állandó rovat az Űj Emberben), akár az igehirdetés megújulása terén (például a hatvanad vasárnapi püspökkari körlevél). Tájékozatlanság volna tehát azt állítanunk, Róma ott tart, ahol a XVI. sz. első felében. Nem, Róma igyekszik felzárkózni a XX. sz. követelményeinek megfelelően és figyelembe veszi a XVI. század lutheri reformációját. Nem csodálkozunk már ezen! De csodálkozunk Rónay György hangvételén, amely nem is újságával levett meg, hanem a régiségével. Hogyan tud ma egy római katolikus író eny- nyire megfeledkezni a többi keresztyénekről?! n ossz ez a hangvétel több 1 szempontból is. Néhányat ezek közül megemlítünk. Rónay György beállítása: 1. Szimplifikálja (leegyszerűsíti) a kérdést. Leegyszerűsítése a problémáknak, ha csak a katolicizmus (thomiz- mus) és a marxizmus filozófiai alternatívájában gondolkodunk. Valóban az a helyzet ma Európában, hogy valaki csak thomista vagy marxista lehet? Ezt a véleményt nem lehet a mi sokrétű világunkban komolyan venni. Ha sokrétű is a protestantizmus, de él, létezik, önálló véleménye van, hat, és nem lehet egyszerűen kiiktatni, mint jelentéktelen tényezőt, sem kontinensünkről, sem hazai szellemi életünkből. 2. A hatalom, sőt „a nagy hatalom” pozíciójából beszél Rónay. Az, akinek valóban nagy hatalom adatott meny- nyen és földön, soha nem szól így! Ma a „ministerium” (szolgálat) szava a legfelsőbb római körökben is kedveltebb és hangsúlyozottabb, mint a „potestas” (hatalom). Rónay Györgynek is inkább keresztyén hozzájárulásról kellene beszélnie a „nagy hatalom" emlegetése helyett. A contributio (hozzájárulás) szó világszerte bevett fogalom és lényegesen szerényebb alapállást tükröz, mint Rónay György véleménye. 3. Exclusiv ez az alapállás, mert kizár mindenki mást a keresztyénség köréből és az egész krisztianizmus helyett egyedül Róma marad a porondon. Ez a hangvétel római viszonylatban is elavult. Így már nem beszél a Vatikán, az Observatore Romano sem, de maga a pápa sem — így már úgy látszik csak egy magyar katolikus író beszélhet. Hogy mi protestánsok nem is létezünk, hogy a római katolicizmus egyenlő a keresztyénséggel, ez olyan képlet, amiben ma már senki sem gondolkodhat. Ezt nemcsak Bea bíboros tudja jól, aki Genfben egy mégiscsak meglevő „és szellemi erőt is képviselő” protestantizmust képviselő Egyházak Világta-. nácsa központját kereste fel, de még a legintegristább Ot- taviani bíboros is számol vele. Mi nem igényeljük, hogy Rónay György az egész magyarországi keresztyénség nevében beszéljen s talán ezt a hangot római körökben is túlzásnak érzik ma Magyar- országon. 4. Történetietlen és egyben hálátlan az interjúalany ilyen megnyilatkozása. Világos, hogy a római egyház most azokat a lépéseket teszi meg, amelyeket a protestantizmus 450 éve tett meg. De világos az is, hogy valamiként ezeket a lépéseket a protestantizmus jelenléte és tanítása inspirálta, s a mai római katolikus haladás nem képzelhető el a protestantizmus szerepe nélkül. A protestantizmus kulturális, szociális és egyéb vonatkozásban nem ballagott a katolicizmus mögött itt Magyarországon sem, hanem inkább megelőzte azt. 5. A cikk hangja irreális. Az 1632-es lützeni csata óta észre kellett venni Európában, hogy itt szükségszerű „társbérlet” alakult ki a római katolicizmus és a protestantizmus között. Sem megsemmisíteni, sem ignorálni nem tudták többé egymást. A harmincéves háború végén kötött vallásbékék végeredményben ennek a ténynek szükségszerű beismerései. Ezt legfeljebb a Habsburg „örökös” tartományokban nem vették tudomásul még 200 évig, de 1848 után ezeken a területeken is tarthatatlanná vált az egyeduralom erőszakolása. Mi is itt vagyunk! Bizonyos értelemben ma is társbérlet van, ahol a felek egyenlő jogúak még akkor is, ha nem egyenlő „szobaszámmal” rendelkeznek. A mai Magyarországon sem lehet Habsburg-koncepciókban gondolkodni! 6. Kvantitatíve (mennyiségileg) is hamis Rónay György megállapítása. Kétségtelen, hogy Magyarország nem 100 százalékosan katolikus ország! A legszerényebb számítások szerint is országunk lakosságának mintegy egynegyede protestáns. Ennyi embert figyelmen kívül hagyni nem szabad! Ahogyan nem szabad a legalább 30 milliónyi német protestantizmust, a svájci, a holland, a skót stb. protestantizmust egyszerűen csak „leírni", nem beszélve a skandináv államokról és Finnországról, amely részét Európának Thúrzó György, egy másik római katolikus író, szinte egy kézlegyintéssel a keresztyénség szempontjából nem régen szintén halottnak nyilvánította. Sokkal bonyolultabb a helyzet a valóságban és a protestantizmus szellemi erejével is feltétlenül kell számolni Európában! 7. Szeretetlen is az interjú, magyar vonatkozásban is. Történeti tény, hogy a mai magyar állam és a protestantizmus között a jó viszony majdnem két évtizeddel megelőzte a római katolikus egyház és a magyar állam közötti viszony normalizálódását és az utóbbiban sokat segített a már meglévő protestáns példa. Ezek után úgy tekinteni a protestantizmusra, mint ami nem létezik, valóban szeretetlen- ség. Az, amit Rónay György így fogalmaz: „Én a szocializmust, mint realitást elfogadom, céljait helyeslem, az ateizmusa az, ami tőle elválaszt” — jó néhány évvel ezelőtt a protestantizmus köreiben már elhangzott és így szoktuk megfogalmazni : A szocializmusban akarunk egyház lenni! Ezt most nóvumnak meghir detni, szeretetlen ignorálása a történeti tényeknek! Mi nem szeretnénk megbántani a katolikusokat. Nem szeretnénk keresni szándékosan az elválasztó pontokat, örülünk, ha összekötő pontokat találhatunk. De nem örülünk, ha ilyen cikket kell olvasnunk. Mi nem tartjuk magunkat filozófiai irányzatnak. A keresztyénség szerintünk több ennél és más is, de azt azért szeretnénk, ha tudnák és ész- revennék, hogy itt vagyunk. K ét hasábbal a cikk mellett a Katolikus szemmel szerkesztőségi rovatban nagyon szellemesen írja a szemleíró, hogy szinte jelképes az, ami Karlovy-Vary- ban, a világszerte ismert gyógyhelyen, a közelmúltban történt. Gyógyul Európa! Csak nálunk nem? Mert Rónay György cikke inkább sebet ütött, mint gyógyított. Hadd idézzünk mi is a Karlovy Vary-i fölhívásból egy mondatot: „A keresztyénekhez fordulunk, katolikusokhoz és protestánsokhoz, a különböző vallású hívőkhöz, akik vallásos meggyőződésükkel motiválják a békére és a társadalmi igazságosságra való törekvésüket”. Lám, kívülről észreveszik, hogy mi is itt vagyunk, csak Rónay nem veszi észre?! Hafenscher Károly A lelkészeknek is gondot okoz az alapos tájékozottság az ország különböző gyülekezeteiről. Sokan csak egyházmegyéjüket ismerik, de „rejtély” számukra, hogy az ország másik részében hogyan él az ottani evangélikus gyülekezet. Elvileg az lenne a természetes, ha mindenki tudna széleskörben tájékozódni s tudna örülni annak, hogy az egyház ténylegesen a gyülekezetek hitében és egységében él. És ha a lelkészek számára kedves feladat hazánknak és gyülekezeteinknek a megismerése, mennyivel inkább az nekünk teológusoknak. Hiszen mi egyelőre könnyebben is tudunk mozogni, nagyobbak a lehetőségeink az utazgatásokra. Érthető tehát, hogy nagy lelkesedés előzte meg a Békés megyei teológus napokat. Az Ma is vannak samaritánusok A samaritánusoknak a Bibliából, elsősorban Jézus példázataiból ismert törzse nem halt ki. A Jeruzsálemtől északra fekvő jordániai Nablus városban végzett vizsgálatok alapján a törzsnek ma is él 345 tagja és állandóan szaporodnak. A samaritánusok saját városnegyedükben laknak, van saját iskolájuk, templomuk és főpapjuk. A samaritánusokat szektának és keveréknépnek tartották a zsidók és üldözték. Ezért fogyatkozott meg a számuk ennyire. Egy kisebb sa- maritánus népcsoport él az izraeli Jaffa városában is. Akadémia és az ottani gyülekezetek szívvel-lélekkel készültek a kölcsönös ismerkedésre. Koren Emil otthonigazgató vezetésével tizenkettőn indultunk el a „hosszú út”-ra és három nap alátt sikerült is megvalósítani az elképzeléseinket. A központ Békéscsaba volt. Ott töltöttük időnk nagy részét. Onnan mentünk el a szomszédos kisebb-nagyobb gyülekezetekbe. Jólesett az a meleg fogadtatás és bizalom, amelyben részünk volt mindenütt. A hívek nagy szeretettel fogadták beszámolóinkat és műsorszámainkat, amelyekkel igyekeztünk egységes képet adni a Teológiánkon folyó munkáról. Koren Emil esperes különböző előadásai nem csupán a gyülekezetek tetszését nyerték meg, hanem számunkra is mindig újat jelentettek tartalmilag és formailag is. Viszonzásul, az ottani lelkészek figyelmessége révén, mi is megismerkedhettünk Békés megye és áz ott élő gyülekezetek életének sokszínűségével, eredményeivel és problémáival. Most, amikor e nagyon kellemes Békés megyei emlékek után már tervezgetjük legújabb „kirándulásunkat” az ország egy másik nagyobb tájegysége felé, a visszaemlékezés szavai legyenek egyúttal a hálaadás és köszönet szavai is. Bár annak idején mindenütt köszönetét mondtunk mindenért, de utólag is érezzük, hogy a hálaadás szava — minél többször élünk vele — annál mélyebb értelmű lesz. Gy. S. Gond és aggodalom Gyakran találkozunk ezzel a szóval mindennapi életünkben éppenúgy, mint a Biblia olvasása közben. De mit is jelent a gond, mit értünk rajta? Jelenti a holnappal való törődést, a komoly számvetést mindennapi feladatainkkal. Jelenti a holnaptól való félelmet és rettegést is. A gond jelent tervszerűséget, bölcs számítást, a feltételek helyes és komoly számbavételét. De jelent tétlenségbe dermedő határozatlanságot is. A gondnak ez a tartalmi kettőssége tükröződik Biblia- fordításunkban is. A görög merimna, amely gondot jelent, egyszer, mint gondoskodás, másszor, mint aggodalmaskodás kerül értelemszerűen a fordításba. A gondoskodás tervszerű és józan számolás a közelebbi és távolabbi jövő várható fordulataival és szükségleteivel. Az aggodalmaskodás a jövendő ismeretlen tényezőitől való túlzott és nyomasztó félelemmel teljes érzés. Az Űjtestámentum a gondoskodást, a jövővel való törődést nem tartja helytelennek. Sőt Pál apostol egyenesen inti a tesszalonikabelieket: „Saját dolgaitoknak utána lássatok és tulajdon kezetekkel munkálkodjatok!” A Példabeszédek könyve a jövővel való törődést, a gondoskodást eszességnek mondja (Péld 10, 5). Istenhez tartozásunk, hitünk nem lehet tétlen várakozás, nem leshetjük ölhetett kézzel a „mennyei mannát”. Életünkben vállalnunk kell a holnapért való gondoskodás sokszor nehéz és terhes feladatát, mert Isten akarata szerint tervszerű és céltudatos munkavégzéssel kell a mindennapi kenyeret megkeresnünk! Amennyire természetes és magától értetődő, hogy minTRÓN ÉS OLTÁR? Igen nagy feltűnést keltett három flensburgi (nyugatnémetországi) evangélikus lelkésznek a magatartása, amikor ezek a háborús emlékmű eltávolítását követelték a flensburgi templomból. Különböző egyesületek és személyek támadást intéztek a lelkészek ellen és azzal vádolják őket, hogy zavarják a halottak nyugalmát és meggyalázzák a meghaltak emlékét. Dr. Heinemann miniszter, a hessen-nassaui tartományi HOLLANDIA Közös békevasámapot készítenek elő Hollandiában az összes protestáns és a római katolikus egyház a különböző békemozgalmakkal karöltve. Az október 1-én megtartandó békevasámapon minden hollandiai templomban a béke dennapi életünk szerves tartozéka a gondoskodás, éppen- olyan természetellenes és káros az aggodalmaskodás, a jövő feladataitól és terheitől való nagy félelem. Jézus egyenesen értelmetlennek mondja az emberi élet megkeserí- tőjét, az aggodalmaskodást (Mt 6,26—28; 10,29—31; Lk 12,22—31). Itt tárul fel annak igazsága, hogy az aggodalmaskodás elsősorban nem az értelemi belátás hiányából táplálkozik, hanem a hitben gyengeség a táptalaja. Az Igéből érthetjük meg, hogy egészséges hitbeli alapállásból kiindulva tudjuk gondoskodásunk és aggodalmaskodásunk vonalán a helyes mértéket megtartani. Hit által válik világossá előttünk, hogy hiábavaló lehet minden bölcsen és hűségesen eltervezett gondoskodásunk, Isten áldása nélkül megsemmisülhetnek legszebb terveink is. Viszont hit által nyílik meg szemünk annak felismerésére, hogy mennyire értelmetlen és haszontalan az aggodalmaskodás. Az Igéből meg kell értenünk, hogy nem szabad megfeledkeznünk az „egy szükséges dologról”, „a jobbik részről” Lk 10,41—42; I. Kor 7,32— 34). Isten keresése, az ö ügyének szolgálata, az „Űr dolgaival való törődés” óvhat meg bennünket az élet gondjaitól a felületességbe meneküléstől csakúgy, mint a teljes belefe- lejtkezéstől az élet gondjaiba. Gondjaink akkor kerülnek megfelelő helyre, ha azokkal nem önmagunk viaskodunk, hanem Isten kezébe helyezzük bizalommal, teljes reménységgel (Fii 4,6; 1. Pét 5,7) és valljuk az ének szavával: „Mind jó, amit Isten tészen!” I Kühn Ernő evangélikus egyház volt világi elnöke ezt írja levelében a három lelkésznek: „1945 után néhány évig komoly megbánás volt tapasztalható sok embernél, ma azonban széles rétegek megint visszaestek a trón és oltár végzetes összefonódásának a hibájába”. Arra biztatta őket, hogy „maradjanak meg álláspontjukon és Isten vezetésében bízva nyugodtan és világosan képviseljék azt”. problémájával foglalkoznak a lelkészek. A megelőző héten pedig nagygyűléseken, meneteken és különböző rendezvényeken hívják fel a nagy nyilvánosság figyelmét a béke problémájára.
