Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-04-02 / 14. szám
HÓDMEZŐVÁSÁRHELY—BÉKÉSCSABA Lapunk március 12-i számában „Budapest—Győr—Balassagyarmat” címen beszámoltunk azokról a szolgálatokról, melyeket D. Káldy Zoltán püspök, a Lelkészi Munkaközösségek elnöke három egyházmegye lelkészei között végzett. Ezek a szolgálatok azóta folytatódtak a Csongrád— Szolnoki, a Kelet-Békési és a Nyugat-Békési egyházmegyékben. A Csongrád—Szolnoki Egyházmegye lelkészei március 10-én Hódmezővásárhelyen tartották ülésüket. Itt a lelkészek az egész ülést arra használták fel, hogy meghallgassák és megbeszéljék D. Káldy Zoltán püspök előadása nyomán a magyarországi evangélikus egyház külügyi szolgálatát. A lelkészek az előadás után ismételten kifejezésre juttatták, hogy a jövőben az eddiginél sokkal többet szeretnének tudni egyházunk külügyi szolgálatáról és ezért rendszeres tájékoztatást kérnek. Takács János hódmezővásárhelyi lelkész elmondta, hogy csak most látják igazán, milyen fontos munkaterülete ez egyházunknak és hogy ez a „kilátás” más országok egyházaira, mennyire hasznos a hazai szolgálatok szempontjából is. Fodor Ottmár szolnoki lelkész három nagyon érdekes kérdést tett fel: Van-e a külföldi egyházakban a mienkhez hasonló lelkészi továbbképzés, maguk a gyülekezetek mit áldoznak a lelkészek teológiai továbbképzésére, tekintettel arra, hogy pl. a Csongrád— A békéscsabai kis- és nagytemplom Szolnoki Egyházmegyében minden gyülekezet évi 600 Ft-ot áldoz arra, hogy papja résztvehessen az évi 8—10 ülésen. A második kérdés a püspöki beszámolók arra a pontjára vonatkozott, miszerint az elmúlt 10 évben 3 lelkészünket „adtuk oda” az osztrák evangélikus egyháznak, mert ott lelkész-hiány mutatkozott. Azt kérdezte a felszólaló lelkész, hogy „milyen ellenszolgáltatást kap egyházunk ezért”, hiszen egy személynek iskoláztatása (6 éves korától az egyetemi végzettségig) a számítások szerint A GÉP — A JÓ BARÁT automatizálás, végül is majd „feleslegessé teszi az embert”, világméretű munkanélküliséget okoz — vélik mások. Azért, mert leszoktatja az embert a szellemi és lelki életről, felszínessé és üressé teszi a kultúráját — hangzik a további kifogás. Azért, mivel az ember hatalmát gigászivá növelve, Istent és az imádságot kiiktatja az életünkből — halljuk nem egyszer a vádat keresztyének ajkáról. © Érdemes komolyan szembe néznünk ezekkel a félelmekkel; bár nyugodtan elmondhatjuk, hogy a keresztyén szociáletikai gondolkovisszaűzi a halált, a kínos szenvedést; meghosszabbítja és könnyebbé teheti sokak életét. A modern gépek leveszik az ember válláról a legnehezebb, lélekölő munka terhét, és egyre több szabad időt adva, lehetőséget nyújtanak emberi életünk sokoldalú kibontakoztatására, gazdagítására. A hírközlési technika, a sajtó, rádió és televízió hihetetlen mértékben kitágították a kultúra hatósugarát a társadalomban; a modern közlekedési eszközökkel együtt közel hozták egymáshoz a népeket, fajokat, földrészeket, ledöntve a távolság és idő korlátáit. Végül még egy fontos vonást kell említenünk: a gépesített, modern munkafolyamatok — szociológiai kifejezéssel élve —, a „társadalma- sulás” útkészítői: az egymásra utaltságra, a közösségben élésre is nevelnek. © Végzetes egyoldalúság lenne azonban az is, ha csak a gépek dicséretét zengenénk; mint ahogyan végzetesen helytelen út, ha valaki a gép, a technika ellensége. Egyet soha nem szabad elfelednünk: a gép — lélek nélküli, tehát szeretet és er- kölcsiség nélküli hatalom. A lelket nekünk kell belé adnunk! Aszerint lesz emberibbé a világ és szebbé a földi élet, milyen lelket adunk a természetre ráépülő „technikai világba”. Ezt csupán egyetlen példán, a legszembetűnőbb bizonyítékon, akarjuk szemléltetni. A XX. század leghatalmasabb felfedezése az atomenergia felszabadítása. A parányi atommagban rejlő mérhetetlen energiákkal hihetetlen sok jót tehet a jövőben az emberiség: kenyeret, ruhát, lakást, kultúrát adhat a földünk ma még nélkülöző százmillióinak és a jövő em- bermilliárdjainak. De irtózatos világkatasztrófát is zúdíthat rá önmagára. A gépek világa — egy mai keresztyén gondolkodó szavai szerint —, olyan, mint egy hatalmas fo- lvam. önmagában erkölcsileg se nem jó, se nem rossz, csak irtózatos hatalom. Jóvá vagy rosszá az ember kezében lesz, aki felhasználja. Az erkölcsi felelősség rajtunk, embereken van, hogy mire használjuk fel ennek a „hatalmas folyamnak” végtelen energiáit! O lsten igéje szerint a tudás és a technika hatalmát maga a Teremtő bízta az emberre. „Töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá!” (1. Móz 1,28.) Ezt a hatalmat azonban az ember arra a célra nyerte el, hogy erkölcsi felelőséggel, Istennel való közösségben és embertársai javára használja fel. A technika ilyen felhasználásának első és minden időkre szóló, maradandó példája a Szentírás lapjain a hívő Noé bárkaépítése, aki technikai tudását az emberiség megmentésére fordította. A hívő ember felelőssége ma is az, hogy a gépek — ezek a hatalmas, lélek nélküli jóbarátok —, az ember lelkiismeretéből „lelket kapjanak”, hatalmas segítőtársainkként a világmegértést, az emberi élet épülését és gazdagodását, s ezzel Isten teremtő szándékának és kezdetbeli parancsolatának megvalósulását szolgálják. Dr. Nagy Gyula mintegy 100 000 Ft-ba kerül. A harmadik kérdés így hangzott: „Van-e lehetősége a gyülekezeti lelkészeknek arra, hogy Budapesten jártukban egy-két napig meghallgathassák a Teológiai Akadémia professzorainak előadásait, kell-e ehhez külön engedély”? Káldy püspök egyenként felelt a kérdésekre. Azt mondotta, hogy ő nem tud arról, hogy bármelyik külföldi egyházban olyan rendszeresen folyna a lelkészek továbbképzése, mint a magyarországi egyházban. Nálunk a 430 lelkész évente 8—10 munkaülésen vesz részt és ezekről az ülésekről alig hiányzik valaki. Figyelemre méltónak mondotta Fodor Ottmár kérdését arra vonatkozólag, hogy milyen ellenszolgáltatást kap egyházunk a külföldre jutott lelkészekért. A püspök véleménye szerint nem lehet akadálya annak, hogy a gyülekezeti lelkészek alkalomadtán résztvegyenek a Teológiai Akadémia előadásain, de ezt szabályrendeleti- leg kellene tisztázni. A Nyugat-Békési és Kelet- Békési egyházmegyék közös ülést tartottak március 17-én Békéscsabán. A Mekis Ádám és Koszorús Oszkár esperesek elnöklete alatt lefolyt ülésen jelen volt Péterjjy Gábor egyházmegyei felügyelő is. D. Káldy Zoltán püspök itt is egyházunk külügyi szolgálatáról beszélt, majd ezt követőleg dr. Nagy Gyula professzor, a Teológiai Akadémia dékánja tartott előadást „A forradalom kérdése mai teológiai gondolkodásunkban” címen. Nagy Gyula professzor előbb azt ismertette, hogy a különböző egyházi világszervezeteken belül hol tartanak a „forradalom” teológiai megítélésében. Részletesen tért ki az Egyházak Világtanácsa „Egyház és társadalom konferenciá”-já nak idevonatkozó előadásaira, majd a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának szófiai ülésén elhangzottakat ismertette. Végül a saját álláspontját fejtette ki a forradalom teológiai megítélését illetően. Miklóssy Endre lelkész abban a kérdésben kért felvilágosítást, hogy egy keresztyén ember az igazságosabb társadalmi rendért folytatandó küzdelemben nyúlhat-e „erőszakhoz”. Táborszky László „szemnyitogató”-nak mondotta az előadást. Bodrog Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy „világviszonylatban is az együttgondolkodás” jellemző azokra a teológusokra, akik a haladást szolgálják. Mindkét ülésre — a szolnokira is és a békéscsabaira is_— a lelkészek nagy érdeklődése volt a jellemző. Nemzetközi problémák keresztyén szemmel Lapunk olvasóit már értesítettük arról, hogy a Keresztyén Békekonferencia nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottsága március közepén a Német Demokratikus Köztársaságban tartotta ülését és azon egyházunkat dr. Pálfy Miklós professzor, a bizottság titkára képviselte. Mielőtt részletesen beszámolnánk a konferencia lefolyásáról, közöljük a bizottság üléséről kiadott sajtónyilatkozat szövegét. A Keresztyén Békekonferenciának a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Bizottsága a Német Demokratikus Köztársaságban működő nemzeti bizottságnak és a Szászországi Evangélikus Egyház vezetőségének a meghívására 1967. március 13—17-ig a Magdeburg melletti Gnadauban tartotta ülését. A tárgyalásokat dr. Renate Riemeck nyugat-németországi professzomő vezette. A bizottság ülésén az amerikai, angliai, csehszlovákiai, hollandiai, magyarországi, német szövetségi köztársaságbeli, nyugat-berlini és szovjetunióbeli tagok vettek részt. Részletesen megtárgyalta a bizottság a jelenlegi világpolitikai helyzetet. Elemezte az összefüggéseket a világon meglevő háborús tűzfészkek között és megvitatta a népek békés együttélésének n feltételeit és lehetőségeit. A tanácskozások állandóan szem előtt tartották azt a szempontot, hogy a III. összkeresztyén Békevilággyűlést kell előkészíteniök, amely 1968. márciusában lesz Prágában. Behatóan megbeszélték a vietnami háború veszélyes eszkalációjának, az európai biztonságnak és leszerelésnek a problémáit. Az ülés résztvevői egyetértettek abban, hogy az amerikaiak vietnami agressziós háborúja veszélyezteti ma elsősorban a világ békéjét. Szolidaritásáról biztosította a bizottság a szenvedő vietnami népet, és népgyilkosságnak minősítette az amerikaiak vietnami háborúját. Az Északamerikai Egyesült Államok kormányának azonnal be kell szüntetnie ezt a tömegpusztítást Vietnamban és meg kell teremtenie a lehetőségeket a tárgyalásokhoz. Az európai biztonsággal kapcsolatban megállapította a biJ zottság, hogy a feszültségmentes politikának az előfeltétele a második világháború teremtette helyzetnek az elismerése. Csak az európai biztonsági rendszer keretében oldható meg a német kérdés is. Mindkét német államnak segítenie kell abban* hogy Európában megteremtődjék annak a példája, hogy hogyan kell a különböző társadalmi rendszerekben élő államoknak békében élniök egymással és egymás mellett. A Német Szövetségi Köztásaságnak tehát el kell ismernie a Német Demokratikus Köztársaságot, le kell mondania minden területi igényéről és a magfegyverek birtoklásáról vagy az azok fölötti rendelkezésről. A Bizottság örömmel vette tudomásul, hogy Genfben újból elkezdődnek a leszerelési tárgyalások. Követelte, hogy kössenek szerződést az atomfegyverek tovább nem adásáról, mert ez lényeges lépés volna a fölfegyverkezés korlátozásában. A Bizottság örömmel vette tudomásul, hogy Genfben újból elkezdődtek a leszerelési tárgyalások. Követelte, hogy kössenek szerződést az atomfegyverek tovább nem adásáról, mert ez lényeges lépés volna a fölfegyverkezés korlátozásában. A Bizottság tagjai részt vettek a gnadaui gyülekezet egyik istentiszteletén. Fölkereste és köszöntötte a Bizottságot D. J&- nicke püspök és a magdeburgi evangélikus egyház elnöksége. Az egyházi ügyek államtitkára és a magdeburgi körzeti tanács fogadást adott a Bizottság tiszteletére. ÖKUMENIKUS EGYÜTTMŰKÖDÉS Két vezető svéd egyházi újság, az evangélikus „Var Kir- ka” és a szabad egyházak „Svensk Veckotidnung” című újsága hat héten át együtt jelenik meg 1968-ban az Uppsa- lában tartandó ökumenikus Világgyűlés alkalmával, hogy demonstrálják Svédországban az ökumenikus együttműködést. Szó van arról, hogy más újságok is követik ennek a két egyházi lapnak a példáRévész Imre mégis „Magyar re- egyháztcrténet”-e Arról a nemzedékről, amelyhez Révész Imre is tartozott, elmondhat j uk Radnótival: „Oly korban élt...” S e néhány szavas idézet, — ha nem is egészen pontos! — híven takarja tartalmában a két em- beröltőnví kort, annak minden bonyolultságát, eszmei zűrzavarát. Átélte az első világháború borzalmait, az azt követő összeomlást, a Tanács- köztársaság néhány hónapját, majd a fehér terror embertelenségét. a fasizmus karjai közé siető úri Magyarország politikáját és a drámai második világháborút. De megélhette a feszabadulást sőt aktív résztvevője és szellemi munkása lett az új Magyarországnak. 1889-ben született Pápán. Kolozsváron doktorált és 1912- től helyette,, majd 1914-től rendes tanár lett. Trianon után, 1920-tól debreceni lelkész, majd 1930-ban ugyanott egyetemi tanár lett. 1938— 1949-ig a Tiszántúli Egyházkerület püspöke. 1946-tól főkent egyháztörténeti munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia t-ieia. És néhány héttel ezelőtt búcsúztunk tőle Budapesten. Ennyit röviden életiből! Irodalmi munkásságának azonban puszta felsorolása is komoly feladatot jelentene. Most érezzük, milyen kev-'S azt mondanunk róla, hogy kiváló eyiház-i é? kultúrtörténész volt. A szavak es jelzők gyámoltalan kísérletek lennének így gazdag alkotó élet meghatározásához. Révész olyan kérdésekhez nyúlt a történelemben, amely Kérdéseket egyfelől a „hivatala.s” történelem-szemlélet, más! elől a be- idegződött körtén ele ml átás el- intézettnek tekintett. Kritikai és ig izságezzete e-cményekről és személyekről egyaránt lerántotta a leplet. Már 1912- ben. „A földesúri jog szerepe a magyaro r zági ellenreformáció szolgálatában” című tanulmányával felhívja magára a figyelmet. Érdeklődéssel és szigorú kritikával kezeli a 16— 17. századot. Ozorai Imrével behatóan foglalkozik a „Krisztus és Antikrisztuc" című művében. A legjCientősebb munkája forrná tus (1938). A felszabadulás után érdeklődése a múlt századot célozza meg. „A Függetlenségi Nyilatkozat viszontagságai” (1955) és a „Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából” (1957)* rendkívüli elevenséggel ábrázolják a szabadságharc és a Bach-korszak eseményeit. Főként ez utóbbiban leplezi le Révész a magyar protestantizmus meghasonlottságát a Pátenst megelőző években. Nincs takargatni valónk, — vallja Révész —, ha valóban valami újat akarunk kezdeni. Ismerjük el történelmi vétkeinket és csak azután indulhatunk „fehér lappal”. Révész történelemszemlélete minden tekintetben haladó. Nemcsak azért, mert olyan témák, korszakok és személyek elemzését nyújtja, amelyek nemzeti történelmünket gazdagítják eredeti protestáns hagyományokkal, hanem azért is, mert történelmi analízisében már megtalálhatók a társadalmi tényezők vitathatatlan hatásai az egyháztörténelem alakulásában. A „Tegnap és ma és örökké ...” (1944) összegyűjtött tanulmányaiban végképp lerombolja az elfogult történelemszemléletet, a hamis látást. Révész Imre alapos és rendszeres munkájával gazdagította a magyar protestáns egyháztörténelmet és ezáltal a magyar nemzeti történelemnek is hiányos fejezeteit pótolta. Benne a kiváló egyháztörténészt és kultúránkkal foglalkozó magyar református teológust gyászoljuk. Az emberek és a gépek világában élünk ma: mindennapi életünk során állandóan a modern tudomány és technika parányi és hatalmas alkotásai vesznek körül bennünket. Hosszú időn keresztül nem kevesen voltak, sőt talán ma is vannak a keresztyének között, akik idegenkedéssel, gyanakvással, sőt félelemmel néznek a gépekre, a modern technika gyors fejlődésére. Nem „gépiesedik el” a sok gép, a fokozódó ütemű technizálódás közepette végül maga az ember is? O Próbáljuk hát először is számba venni, miért félnek még mindig emberek, köztük keresztyének, a gépektől, a technizálódástól ? Azért, mert a természet világát „természetellenes világgá” változtatja — mondják. Azért, mert a gépek rohamos szaporodása és különösen korunk új vívmánya, az elektronikus vezérlés, az I dásban ma már nem a fenti ellenzések, hanem a gépek és a technika megbecsülése a jellemző. Az egyházak, a keresztyének döntő többsége igent mond a technikai fejlődésre. A tudományban, a technikában, Isten teremtő ajándékát és áldását látja az embervilág számára. A gép — jóbarát! Az említett félelmekkel szemben csak néhány legfontosabb ellenérvet soroljunk fel! Amodern gépesítés, a mai technika nagyon sok vonatkozásban megszabadította az embert a természet keserű rabsága, testi erőinek és képességeinek korlátozottságai alól. A gépesített mezőgazdád;; és ipar adja meg végeredményben a lehetőséget a mai hárommilliárdos emberiség élelmezésére, humánusabb viszonyok közt élésére, ha sok is még ezen a téren a feladat előttünk. A gyógyító- és gyógy- szerkészítő-gépek sokasága
