Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-03-26 / 13. szám

pe. A gyülekezet, meghívott új lelkésze beiktatására ké­szülődött. Az ünnepi istentiszteletre zsúfolásig megtelt a gyüleke­zet temploma. Gartai István nógrádi espe­res, a beiktatandó lelkész édesatyjának, id. Dedinszky Gyula békéscsabai lelkésznek és az új lelkész hivatali előd­jének, Szende Miklós ny. lel­késznek a kíséretében lépett az oltárhoz és Ezsaiás 66, 10 alapján hirdette az igét a gyü­lekezet és új pásztora számára. 'Isten népének mindig, még a golgotái kereszt alatt is oka van az örömre és örvendezés­re. Amikor a megfeszített Krisztust hirdetjük ebben a világban, akkor az örömszerző Isten követségében járunk. Örömhír közlése szolgálatunk tartalma és örömszerzés szol­gálatunk célja. Az örömszerző Isten követségében járva szol­gálatod célja az kell legyen, hogy ebben a gyülekezetben olyan evangélikusok legyenek, akik nagyon komolyan veszik az örök életet, de ugyanakkor nem vetik meg az itteni, mai életet, s annak problémáit és feladatait, hanem készségesen, örömmel és serényen vesznek részt rpipden jó ügyben, le­gyen az akár a közös gazdaság ügye, vagy ennek a politikai községnek az érdeke népünk fejlődésének és fölemelkedé­egymásnak szolgálni. „Árasz- szuk a szeretet melegét a templom és a gyülekezet ke­retein kívül is, mindig ott, ahol igénylik, ahol hiányzik. Az igazi keresztyénség akkor ma­gával ragadó, ha kilép az áhí­tatból és munkálkodik... ígé­rem a község vezetőinek, la­kóinak, hogy mindig és min­denben szívesen segítek a kö- község jövőjének és népének boldogulása érdekében. Minden jót és hasznosat örömmel tá­mogatok szellemi és fizikai té­ren egyaránt”. A lelkésziktató istentisztele­tet követően díszközgyűlés volt, melyen több üdvözlet hangzott el. Elsőnek mint a Kelet-békési egyházmegyének a megbízottja, de úgyis, mint a beiktatott lelkész édesapja, id. Dedinszky Gyula békéscsa­bai lelkész szólt lelkészfiához, s kérte őt arra, hogy hűségesen és nagy szeretettel szolgáljon gyülekezetében. „Ne feledd szolgálatod, közben, nem a gyülekezet van a lelkészért, hanem a lelkész van a gyüle­kezetért.” Utána Szvoboda Sándor egyházmegyei másod­felügyelő, a nógrádi egyház­megye nevében, Nemeshegyi Gyula prédikátor, a baptista gyülekezet nevében köszöntöt­te az új lelkészt. A szomszédos sámsonh ázi egyházközség ne­vében Sztehló Mátyás lelkész, a szomszédos kisterenyei anyaegyház és a szupataki fi­lia nevében Klucsik Jenő gondnok kérte az egyház Ura áldását az új lelkészre és gyü­lekezetére. Utoljára Szende Miklós nyug. lelkész, a gyüle­kezet volt lelkésze, meghatott hangon, könnyes szemmel, kérte utódjára és a nagyon szeretett gyülekezetére az Is­ten gazdag áldását. A templomi ünnepség után, a gyülekezet fehér asztalnál látta vendégül azokat, akik eljöttek Lucfalvára, hogy együtt örüljenek az örülőkkel. Az öreg lelkészlak ódon szo­bái utoljára teltek meg ez al­kalommal a testvéri szeretet melegével, mert másnap a gyülekezet már hozzálátott a régi, elavult parochia lebontá­sához, hogy helyére fölépítse lelkésze számára, az új lel­készlakást. Gartai István Eljön az idő, amikor nem kérdezünk, nem vonunk fele­lősségre, nem vádolunk, hanem csendesen, szótlanul tudomá­sul veszünk. Eljön az idő, ami­kor nem azt nézzük, mit nem adott meg az élet, hanem sze­rényen elfogadjuk azt, amit adott. Eljön az idő, amikor nem azt tartjuk számon, mit kaptunk, hanem arra gondo­lunk, mit adhatnánk mi má­soknak. Eljön az idő, amikor nem mi várunk megértést, ha­nem mi értünk meg. Eljön az idő, amikor a fájó emlékek is melegítenek, amikor már há­lásak is vagyunk értük. — Aki még nem jutott el idáig, az még megmosolyog bennün­ket, vagy értetlenül vállat von. Aki megértette, talán így nevezni: szívbéli bölcsesség ez. Valamikor régen konfirmá­cióra készülődtünk. Oktatónk mindegyikünknek fehér papír­ra írt bibliai mondatot adott, amit meg kellett tanulnunk és az oltár előtt kívülről elmon­danunk. , „Taníts minket úgy számlál­ni napjainkat, hogy bölcs szív­hez jussunk.’’ Így szólt a ré­szemre kijelölt szent ige. 13 éves voltam. Nem értet­tem ezt a szöveget. Többször is elolvastam, de fogalmam sem volt róla, mit akar mon­dani. Beszajkóztam szépen és hibátlanul el is mondtam. Az­tán elfelejtettem. A múlt héten családunk kedves nagyanyója elindult, hogy találkozzék Istenével. Egy darabig elkísértük. Leá­nya, veje, unokái és jómagam. Egy maroknyi ember. Éppen elegendő arra, hogy karunkat kinyújtva megfogjuk egymás kezét és körbe vegyük a ko­porsót. A kis családi körbe otthonosan lépett a feketetalá­Mintha álmot látnánk 126. zsoltár Gárdonyi Zoltánnak 1967 húsvétján Ha jóra fordítja Sión balsorsát az ŰR, mintha álmot látnánk olyanok leszünk. Csupa mosoly lesz a szánk, nyelvünkön hangos kacagás, egymásnak mondják a népek: Az Űr ezekkel nagyszerűt végzett! Nagyszerűt tett mivelünk az Űr — ezért vigadozunk. Fordítsd jóra Uram a mi balsorsunkat, mint Délvidéken a szikkadt patakokat! Akik könnyeztek, amikor vetettek, hangosan kacagnak, amikor aratnak. Kevés magvát sírva viszi, bandukolva — sok kévéjét emelgeti hangosan kacagva. Pálfy Miklós ros lelkész. A gyertyák lobo- gása elnyomta a fekete drapé­riák komorságát. A pap kezé­ben csöppnyi biblia. Kinyitja és olvassa az igét: „Taníts minket úgy számlál­ni napjainkat, hogy bölcs szív­hez jussunk.” Behunytam a szemem. Emlé­keim szárnyán egy fehérryhás leányka jött felém. Szeme vá­rakozással nézett az életbe. Ott állt az oltár előtt. ... taníts minket úgy számlálni nap­jainkat .. . mondta bizonytala­nul . .. hogy bölcs szívhez jus­sunk ... És csodálkozva figyelt. De az Ige nem mondott neki semmit. És az évek múltak, mint a percek. Számolta őket. 15, 16, 17, 25, 30 ... 40... aztán már nem is számolt, csak kö­szönte őket, az éveket, melyek­ről tudta, hogy múlnak, mint a percek; az örömöket, me­lyekről tudta, repülnek, mint a pillanatok; a barátokat, akik kevesbednek, ahogy múlnak az évek; a szenvedéseket, amelyekről tudta, hogy kelle­nek; az apró dolgokat, ame­lyekből az élet, a nap, a drága percek összetevődnek ... így ment végig az életen, amíg a szíve bölcs lett. Ennyi évnek kellett eltelnie, hogy megérjen benne a neki szánt ige! Ennyi évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjön: ez a drága ige kísérte végig az éle­tét, ez mutatott utat, úgy, hogy nem is tudott róla. Megindultak az óbudai te­mető újonnan ásott sírja felé. Elöl a lelkész, utána nagyma­mi. Mögötte leánya, veje, uno­kái és jómagam. ... Taníts minket úgy szám­lálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk... muzsikál bennem a megtalált ige. Köszönöm Neked Nagyma­mi! Gyarmathy Irén NIKODIM METROPOLISA NYUGAT- NÉMETORSZÁGBAN Nikodim metropolita, a tnoszkvai patriarkátus külügyi hivatalának a vezetője láto­gatást tett február 27-től március 1-ig a bajor evangé­likus egyházban és meglá­togatta többek között az evan­gélikus egyház Pullachban tevékenykedő prédikátorképző szemináriumát is. Ezt követően részt vett a metropolita azon az evangé­likus-ortodox megbeszélésen Höchst-ben, ahol az orosz or­todox küldöttség vezetője sn^TjaSuBAO }aui^u e ‘jjOA küldöttség vezetője pedig a múlt év őszén nálunk járt Dr. Wischmann egyházi kül­ügyi hivatali elnök volt. Isten követségében férünk Verőfényes, tavaszias reggel virradt március 5-én a nógrádi dombok között szerényen meg­húzódó Luciáivá községre. A falu szorgalmas népe, mint egy nagy család éli békés éle- * tét. Böjt 4. vasárnapján ün­nepre készült a falu egész nő­sének vagy az emberiség bol­dogulásának és békéjének szent ügye.” Dedinszky Tamás az új lelkész beköszöntő igehirdeté­sében Gál. 5, 13—14. alapján arról szólt, hogy keresztyén életet élni annyit jelent, mint .hogy bölcs szívhez jussunk! Örömmel együtt tovább V1RÁGVASÁRNAP AZ IDÉN NEMCSAK SZÉP EGY­HÁZI ÜNNEPÜNK VOLT. Nemzeti ünneppé is lett. Olyan érzések lettek úrrá bennünk ezen a vasárnapon, mint amilye­neket régen március tizenötödikén legszebb nemzeti törekvé­seink reménysége ébresztett olykor bennünk. Csakhogy ami régen csupán lelkesítő reménység volt, most már hatalmas ténnyé, nagyszerű valósággá lett. Felülmúlta népünk legna­gyobbjainak legmerészebb történelmi álmait is. Népünk igazi nemzeti egységében szavazott arra a jó útra, melyen eddigi ragyogó eredményeit elérte s amelyen továbbra is, a jövőben is haladni akar. Elkeseredetten bús magyarok a múltban gyakran beszéltek sötét „turáni" átokról, mely lehetetlenné teszi népünk egységes állásfoglalását a legfontosabb létkérdésekben is. Ha hittünk volna valaha is az ilyesféle babonában, most a saját két sze­münkkel láthattuk: megszűnt, eloszlott, semmivé lett az átok. Népünk egysége a közös jóban ma már szemmel látható valóság. MIT JELENT KÖZELEBBRŐL RÁNK, EVANGÉLIKUS VALLÁSÜ ÁLLAMPOLGÁROKRA NÉZVE a választások so­rán impozáns erővel kifejezésre jutott nemzeti egység? Erről a jövőben többet kell gondolkodnunk és beszélnünk, mint eddig tettük. Mindenképpen világossá lett azonban, hogy MI IS bele­tartozunk nemzetünk egységes testébe. Igényt tartanak ránk, állásfoglalásunkra, munkánkra és szolgálatunkra népünk többi tagjai, világnézeti és vallási különbségeink tudatában és tisz­teletben tartásával. Másrészt mi magunk is így akarjuk, így kívánjuk. Szívvel-lélekkel részt vettünk és részt veszünk a nemzeti egység megvalósításában. A felénk nyújtott kezeket örömmel és bizalommal elfogadtuk. Erről tett bizonyságot már a múlt év végén tartott törvényalkotó zsinatunk ünnepélyes nyilatkozata. A nemzeti egység munkálásán fáradoznak egy­házunk lelkészei munkaközösségi összejöveteleiken, a protest táns papi békegyűléseken, s lakóhelyük népfront szervezetei­ben. A nemzeti egységet munkálják egyházfelügyelőink és presbitereink a hívek ezreivel szerte az egész országban. Ta­pasztalhattuk, hogy fáradozásunkra népünk egésze nemcsak igényt tart, hanem azt arányszámunkon felül is becsüli. Hiszen számtani igazság, hogy akár képviselővé, akár tanácstaggá hazánkban evangélikus állampolgár csak úgy lehet, ha más vallású és más világnézetű polgártársaink is reá szavaznak, Ezt a megbecsülést nagy megtiszteltetésnek vesszük s hálásak vagyunk érte. Jele ez is annak, hogy valóban szabad és demok­ratikus hazában szabad emberekként élünk, mint őseink ha­ladó hagyományainak hűséges protestáns örökösei és folytatói, Vannak lelkészeink és hittestvéreink, akik szerint a jelölő gyűlések járultak hozzá nagymértékben nemzeti egységünk ki­alakításához. Ez igaz. Ehhez azonban elengedhetetlenül hozzá­tartozott annak a sok jó eredménynek a tisztánlátása, melyet népünk a jó vezetés s az okos és szorgalmas munka következ­tében elért az elmúlt két évtizedben, s amelyek napról napra tovább szaporodnak és fokozódnak. „SZÉP ÉS GAZDAG A MI KIS ORSZÁGUNK, EREDMÉNYEINKRE JOGOS BÜSZ­KESÉGGEL TEKINT MINDEN IGAZ EMBER” — valljuk mi is DOBI ISTVÁN szép megállapítását. Nem volt ez mindig így. A jó eredményeknek az eléréséhez mindnyájan hozzájárul­tunk. Azok áldásaiban mindannyian részesülünk. Azok öröme mindnyájunkat büszkévé és boldoggá tesz. Népünk egysége voltaképpen a közös jó munkában alakult ki. A jelölő gyűlé­sek csupán tudatosították azt, ami lényegileg már jó néhány éve megvan, amire azonban a munka lázában, gondjaink és örömeink közt nem mindig gondoltunk. RÉGEN A VÁLASZTÁSOK ALAPHANGULATA RÖVID ÉLETŰ VOLT. Csak addig tartott, amíg el nem dőlt, hogy kik kerülnek be az országgyűlésbe. Amint elült a választás izgalma, a hangos ígéretek elsápadtak és rendszerint semmivé lettek. Tervszerűen munkálkodó, építő és gazdálkodó, a szocializmust tényleg megvalósító államunkban ennek a puszta gondolata is képtelenség. A java még csak ezután jön. Az országgyűlés és a tanácsok tagjai együtt és külön-külön, a munkahelyükön népünk minden tagjával együtt vállvetve, lelkesen és örömmel fognak tovább fáradozni azoknak a nagyszerű terveknek a megvalósításán, melyek további felemelkedésünket, biztonsá­gunkat, békénket és jövőnket vannak hivatva elősegíteni, A holnap és a holnapután hétköznapi feladatait most: még nagyobb örömmel vállaljuk és teljesítjük. Jó tudni, érezni és látni, hogy nem vagyunk és nem leszünk egyedül. Senki és sehol ebben a hazában, aki jóakaratú. Beletartozni népünk nemzeti egységébe: micsoda erő, micsoda biztonság! Nemzeti egységünk, egységbe tartozásunk boldogító öntudata lelkesít a további hűséges szolgálatra. A jövőért. Utódaink jövőjéért. És a magunk már most is valóságos örömére és boldogságára. ARANY JÁNOS TANÍTÁSA Mit és hogyan tanulhat mai egyházunk Arany Jánostól, — ezt szeretném megvilágítani születésének 150. évforduló­ján. „Fiamnak” c. költeményében hivassuk e sorokat: „Majd ha látod s érzed a nyomort, Mélyet a becsület válla hord. S a butának sorsa földi éden, Álljon a vallás a mérlegen... Ártatlan szíved tavasz-kertjében A vallást én ezért öntözgetem.” Volt idő, mikor azt olvasták ki e sorokból, hogy a világ sorsa megváltoztathatatlan, bele kell ebbe nyugodnunk, a vallás legyen az a zsongító szer, amely 'a földi igazságta­lanságok, a nyomor eltűrésére képesít. Ma már tudjuk, hogy Arany János nem ezt akarta fiának, vagy másoknak taníta­ni. Nem ezért öntözgette a vallást fiának lelkében. Nem azt a vallást öntözgette, amely a nyomorba való belenyugvás­ra tanít, hanem azt, amely tudja és hirdeti, hogy Isten az embert nem nyomorra terem­tette. Az a nyomor, melyet a becsület válla hord, nem Isten akaratából áll fenn közöttünk, hanem a testvéreit kizsákmá­nyoló ember gonoszságából. Nem jól van az úgy, hogy „a butának sorsa földi éden”, az­az a születés, a vagyon, a pénz jogán lehessen keveseknek földi édenük, * akkor is, ha szellemi s jellembeli törpe­ségükmél fogva nem alkalma­sak mások, a közösség veze­tésére. A „Tetemrehívás” c. balla­dájában istenítélet áll előt­tünk: annak a kiderítésére, hogy ki ölte meg Bárczy Be­nőt, a halotthoz idézik meg a számba jöhető gyanúsította­kat, abban a hiedelemben, hogy a gyilkos közeledtére a halott sebéből buzogni kezd a vér. Gyertya, feszület, kánoni pap jelenlétében folyik le az istenítélet, ez a babonás szo­kás, mely az igazságszolgálta­tásban sokáig fennmaradt és szívósan tartotta magát a ke- resztyénység közepette és el­lenére is. Arany János egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy ő az istenítélet babonájában már nem- hisz: nem úgy írja le a jelenetet, mintha Kund Abigél, a holt­nak szép szeretője s titkos arája közeledtére kezdene bu­zogni a vér s mintha ez árul­ná el a tettest. A lány már előbb felsikolt s „oda kap, hol fészkel az agy” s ezzel árulja el saját magát, azt, hogy a gyilkossághoz köze van. A köl­tő mellesleg megemlíti ugyan, hogy a halott sebéből a vér buzog egyidejűleg, de úgy em­líti mintegy odavetve ezt a mozzanatot, hogy leírása két­ségtelenné teszi: az a vér már előbb is szivároghatott, buzgá­* sa nincs és nem lehet okozati összefüggésben a lány megje­lenésével, nem az istenítélet révén derül ki az igazság, ha­nem csak alkalmával. Az is­tenítélet, az a hiedelem, hogy a tettes megjelenése buzgás- ra indítja a halott vérét: os­tobaság, letűnt korok értel­metlen és haszontalan csöke- vénye, még akkor is ha az ak­kor jelenlevők közül némelyek vagy akár mindnyájan hinnék is abban a korban. Az a be­állítás hogy az istenítélet mel­lett gyertya feszület, kánoni í pap van, arra mutat, hogy a í babonaság a keresztyén egy- J ház története folyamán sem ’ veszett ki, oly szívósan tudja magát tartani, hogy még az 1 egyházba is behatolt különbö- í ző pogány szokások és tanítá- 1 sok formájában. A reformáció ’ hadat üzent neki, egészen ki- ' irtania mégsem sikerült. j A „Bolond Istók” első éne- r kében azt olvassuk, hogy a ■ keresztelést végző pap még r annyi figyelmet sem tanúsít r a szegény ember csecsemője, j iránt, hogy nemét megtuda^ j kolja s a fiút leány-névre ke­reszteli. Szívet elszomorító j humorral beszéli el mindezt a költő. Fáj neki annak a sze- s gény kis gyermeknek sorsa, . akire ennyire nem vigyáznak. : Fáj neki, hogy az egyház szol- ; gája szintén részes benne. Hi- ( szén az egyháznak éppen az , elesettekkel kell legjobban tö- rődnie. Azok oldalán kell áll- ^ nia, akiket elnyomnak, akik f önhibájukon kívül nyomorba jutottak. Nem gépiesedhetik ^ el az egyházi szolgálat oly- ( annyira, hogy már fájdalmas . humorra szolgáltasson okot. { Az egyház Jézus szolgálaté- j ban áll, aki szerette a kis ; gyermekeket és megáldotta 1 őket, törődött az eltaposottak- 1 kai, a testi-lelki nyomorúság- i ban levőkkel. „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!” — ez a refrénje az Ágnes asszony című balladának. A gyilkos asszony a patak vizé­ben mossa, egyre mossa véres lepedőjét, már az őrület hatá­rán, de tisztára mégsem mos­hatja, mert a kiömlött vér nemcsak lepedőjén, hanem a lelkén hagyott foltot. A vétket, mely bűnné, azaz állapottá válik, nem lehet kimosnia, — tanítja a költő böjti tanítá­sunkkal megegyezően. A bűn büntetést von maga után, Ág­nes asszony esetében a meg- őrülést. „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!” — ez a refrén mégis arra figyelmeztet, hogy Isten nagyobb a bűnnél, a bűn büntetésénél, a halálnál is. Még nagyon sok megszívle­lendőt tartogat számunkra Arany János költészete, nem­zedékről nemzedékre. Tanító­ja volt ő s tanítója lehet ma is egyházunk híveinek. Hogy mi mindenre megtaníthat még ezután, mindazt számba nem vehetjük egy évforduló alkal­mával, ahhoz hosszú idő kell, mert minden nemzedéknek új és új látásokra nyithatja fel szemét. Mi csak arról tehe­tünk tanúságot, hogy hogyan tanulunk tőle mi, mai nem­zedék, mikor felújítjuk áldott emlékezetét. Arany János ki­meríthetetlen szellemi kútfő, akihez mindig visszatérünk tiszta vizet meríteni. Isten hozzánk való jósága nekünk is adta őt. Ferdinand István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents