Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-03-05 / 10. szám
Egyházszervezetünk a 16. században Keresztyének és Vietnam Az Egyházak Világtanácsa a Vietnami háborúról Engedjék le u sorompót! Az elmúlt héten számos nemzetközi esemény foglalkoztatta a világot. A kínai események, az indiai választások, c vietnami háború, a genfi leszerelési bizottság ülése stb. gyak ran kerültek az öt világrész sok ezer újságjának a hasábjaira. Nem vitás, hogy változatlanul a vietnami háború áll az ese mények homlokterében. Lapunkban folyamatosan írunk a: amerikai agresszió fokozatos kiterjesztéséről és a vietnami néf hősiességéről. A sok nemzetközi esemény közül most a genf leszerelési bizottság munkájára fordítjuk figyelmünket. Hathónapos szünet után ismét összeült Genfben az ENSZ 18 hatalmú leszerelési bizottsága. A napirenden sok téma van de a legnagyobb figyelmet az ún. atomsorompó-szerződés megkötésének tárgyalása keltette. Az elmúlt őszön az ENSZ közgyűlés 21. időszaka a Szovjetunió javaslatára, szinte egyhangúlag hozott határozatában szólította fel a világ államait, hogi kössék meg az atomsorompó-egyezményt. Az ENSZ-közgyű- lést erre a határozatra az indította, hogy egyre több állam törekszik az atomfegyverek elérésére és ezáltal egyre jobbár, növekszik a nukleáris veszély. Jelenleg 12 államnak van olyan tudományos és ipari felkészültsége, amely lehetővé teszi, hogy viszonylag rövid, idő alatt saját atomfegyvereket állítsanak elő. Nyilvánvalóan ez a szám évről évre növekedhetik és ebből végzetes veszély származhatik az egész emberiség számára. A genfi leszerelési bizottságnak egy olyan egyezmény kidolgozása a feladata, amely megtiltja az atomhatalmaknak a nukleáris fegyverek átadását más országoknak, továbbá arra szólítja fel az atomfegyverekkel nem rendelkező államokat, hogy vállaljanak kötelezettséget, hogy nem fejlesztik ki saját nukleáris fegyvereiket. Kétségtelen igen nagy „fellélegzés”-t jelentene a világ népeinek, ha megtörténhetne az atomsorompó leengedése. Hiszen az egyszerű számítás is megmutatja, hogy minél több hatalomnak van atomfegyvere, annál nehezebb közös megegyezésre jutni a nukleáris fegyverek végleges megtiltásában. De azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy minél több ország repülőgépei hordoznak atomfegyvereket, annál nagyobb a lehetősége olyan „véletlen” események bekövetkezésének, amilyen a múlt esztendőben Spanyolországban történt, amikor egy amerikai gépről „véletlenül” atombomba hullott ki. Gondolnunk kell arra, hogy mi történnék akkor, ha egy ilyen „véletlenül” elejtett atombombát egy másik, vagy harmadik atomhatalom úgy tekintené, hogy az nem is „véletlenül” esett le és ennek nyomán megtorláshoz folyamodnék. Múlhatatlanul szükség van az atomsorompó-egyezmény megkötésére. Mi evangélikus keresztyének — sok millió más világnézetű embertársunkkal együtt — azon a véleményen vagyunk, hogy a nukleáris fegyvereket véglegesen be kell tiltani, termelésüket meg kell szüntetni és a már meglevő atomfegyvereket meg kell semmisíteni. Nem lehet nyugalom és nem lehet béke a világon az atomfegyverek árnyékában, az atomfegyverek kipróbálásának (legyen az levegőben, vagy föld alatt) állandó folyamatában. Az az álláspontunk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ezt a végső célt kellene elérni: szabaduljon meg a világ minden atomfegyvertől! Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy egy ilyen szerződést nem lehet azonnal elérni, fokozatosan „kis lépésekkel” közelíthetjük meg azt. Egy ilyen lépés lehetne az atomsorompó-egyezmény megkötése is. Az öt világrész lapjai azonban nemcsak arról adnak hírt, hogy a genfi leszerelési bizottság nagy erőfeszítéseket tesz az atomsorompó-egyezmény kidolgozására, hanem arról is, hogy vannak olyan országok, amelyek azért harcolnak, hogy ezt az atomsorompót ne engedjék le. A legnagyobb ellenállást a Német Szövetségi Köztársaság államférfiai fejtik ki. Egyebek közt azért ellenzik az atomsorompó leeresztését, mert véleményük szerint ez „veszélyezteti a német nép létfontosságú politikai és gazdasági érdekeit”. De hivatkoznak arra is, hogyha az NSZK csatlakoznék egy ilyen egyezményhez, akkor ipari hátrányba kerülne az atomenergia békés célú alkalmazásában. Végeredményben tehát „békés célok” hátráltatásának igyekeznek feltüntetni a megkötendő atomsorompó-egyezményt. Viszont a világ jóaakratú és békére váró népei jól tudják, hogy az NSZK évek óta milyen nagy erőfeszítéseket tesz az atomfegyverek valamilyen úton-módon való megszerzésére. Nem vitás, hogy az NSZK az atomfegyverek birtokába akar jutni, és ezért ellenzi az atomsorompó-egyezményt. Ez pedig veszélyezteti Európa biztonságát, de a világ békéjét is. Nekünk magyaroknak is szomorú tapasztalataink vannak arról, hogy mit jelent a német imperializmus, és már csak ebből kiindulva is egyértelműen ellene vagyunk annak, hogy az NSZK atomfegyverekhez jusson. Az NSZK-nak is bele kell illeszkedni? az emberiség nagy családjának közös érdekeibe, le kell mondania az atomfegyverekről és segítenie kell az európai biztonság kiépítését és a világ békéjének előmozdítását. Di». Révész Imre A LUTHERI REFORMÁCIÓ gyorsan terjedt hazánkban a 16. században, az evangélium hirdetése messze elöl járt, de az egyházszervezet kialakulása csak lassan követte. Formailag még a katolikus egyház szervezetéhez tartoztak az evangélikus gyülekezetek is. A katolikus püspökök utasításait azonban nem követték az evangélikus lelkészek teológiai kérdésekben. Amint azonban az 1545-ben megkezdődött katolikus tridenti zsinat merev magatartást tanúsított a reformációval szemben, euró- paszerte megindult az evangélikus egyház önálló szervezkedése. AZ EVANGÉLIUM HIRDETŐI, a lelkészek jelentős egyházkormányzati szerepet vittek az első evangélikus gyülekezetekben. Érthető az igehirdetők szerepének ez a kiemelkedése, hiszep a magyarországi reformáció szorosan összefüggött a tisztán és igazán hirdetett evangéliummal. A 16. század második felében alakultak meg az esperessé- gek. Az egyházkormányzatnak ezen a második fokozatán is a lelkészi elem kizárólagossága érvényesült. Az esperessé- get akkor „fraternitásnak”, a lelkészek testvéri közösségének nevezték. Keletkezésére is úgy került sor, hogy egy vidék lelkészei teológiai és egyházkormányzati kérdések megtárgyalására összejöveteleket tartottak. PÉLDÁUL szolgálhat az akkori Észak-Magyarországon megalakult „murányi frater- Hitás”. Az 1584-ben megállapított szervezeti szabályzata szerint 'az esperesség élén a szenior állt, akit csak néhány évre választottak. Az esperes- ségnél magasabb egyházkormányzati szerv nem volt. Ezért az esperes gyakorolta kényszerűségből, a püspöki jogkört is, vagyis ő avatta fel a lelkészeket, és küldte ki a gyülekezetekbe. A feudalizmus korában lelkészválasztásról még nem lehetett szó, hiszen a jobbágyok jogfosztottak voltak. A lelkész kiküldése az esperestől, tehát az egyházkormányzattól függött, vagy pedig a feudális földesúrtól, aki az egyházban is messzemenő jogokat tulajdonított magának. A fraternitásba újonnan bekerült lelkész esküt tett a szabályzat megtartására, kötelezte magát a gyűléseken való részvételre és a járulékok fizetésére. A FEUDÁLIS TÁRSADALOM viszonyai között a lelkészi elemnek a kizárólagos egyházkormányzati hatalmát a földesúr és a városi tanács korlátozta. Ez azonban kívülről jövő tényező volt, inkább állami jellegű. A földesúr a királytól nyert birtokán teljhatalmú úr volt. Mint ilyen azonban a világi {elsőbbség fogalma alá tartozott akkor is, ha egyházunk híve volt. A jobbágyfalvakban a földesúri jogot aszerint az akkori elv szerint gyakorolta, hogy aki a földbirtok, azé a vallás megállapításának a joga is. A jobbágyok tartoztak követni a földesúr vallását, vagy esetleg elköltöztek más területre. A 16. század három részre szakadt országának zűrzavaros viszonyai között megnőtt a helyi földesúr szerepének jelentősége. Hatalmát az egyházban is éreztette. Birtokára ő hívta meg a lelkészt, s olykor ő is bocsátotta el. A nép felé a földesúr támogatta a papot és a tanítót, és ha kellett, behajtotta a jobbágyságon az egyházi járandóságokat, a katolikusoktól átvett papi tizedet. A szabad királyi és bányavárosokban a városi tanács gyakorolta a földesúri jogot, D. FRANZ LAU PROFESSZOR 60 ÉVES A lipcsei egyetem teológiai fakultásának egyháztörténeti professzora és a Gusztáv-Adolf Segélyegylet köztiszteletben álló elnöke február 18-án töltötte be 60. életévét. Ebből az alkalomból a világ evangélikus egyházai, különösen is a kisebbségben élő evangélikus egyházak meleg szeretettel köszöntötték Lau professzort, aki különösen is mint Luther- kutató tette nevét ismertté az egész világon. A Magyarországi Evangélikus Egyház nevében D. dr. Vető Lajos püspök táviratilag köszöntötte az ünnepeltet. fizette’ az egyházi szükségleteket. Sokszor egybeesett az egyházi és városi hatóság, és a városbíró az egyház gondnoka is volt egyszemélyben. Feladata azonban az anyagi dolgok intézésén nem ment túl. ÁTMENETI KORSZAK volt nálunk a 16. századi egyház- szervezet. Ez nem is lehetett másként olyan korban, amikor az ország közepét a török uralta, északi része a Habsburgok kezén volt, keleti részén az erdélyi fejedelemség volt hatalmon, a határok pedig gyakran váltakoztak, sőt elmosódtak. A 17. századdal meginduló ellenreformációs küzdelem hívja majd létre a szuperintendensi, vagy püspöki tisztet, az egyházkormányzat harmadik fokozatát. Addig azonban csak a gyülekezetben és az esperességben jelentkezett egyházszervezetünk formája. Isten iránti hálával gondolhatunk arra, hogy a 16. század nehéz egyháztörténelmi kora már régen a múltté. Mai egyházszervezetünket olyan kedvező körülmények között alakíthattuk ki, amint azt 1966. évi zsinatunk munkája tükrözi. Az Egyházak . Világtanácsa Végrehajtó Bizottsága február 13—16. napjain az angliai Windsorban tartott ülésén sajnálattal állapította meg, hogy- az Egyesült Államok rövid megszakítás után szükségesnek tartotta Észak- Vietnam további bombázását. Egyetértünk mindazokkal, akik csalódtak és aggódnak amiatt, hogy nem sikerült az egymással harcoló feleknek a karácsonyi és új holdnapi fegyverszünettől a célszerű tárgyalásokig eljutniok. Épnek ellenére hisszük, hogy helye van ma is az óvatos reménynek. Mi azt óhajtjuk, hogy megteremtődjenek a vietnami nép teljes és békés önrendelkezési jogának a feltételei és ennek a célnak elérése végett minden külföldi csapatnak a lehető leggyorsabb kivonása. Az egész emberiségnek viszont az ma a feladata, hogy megtalálja a békéhez vezető utat és ez a kérdés foglalkoztat bennünket is. A békét nem lehet egyoldalúan helyreállítani. Nyomatékosan kérjük aziért, hogy mindazok, akik valamilyen okból résztvesznek ma még a harcokban, a nagyobb igazság érdekében haladéktalanul vizsgálják meg a tárgyalások értékét a hadviselés értékéhez képest. Ez hát a mi felhívásunk. Mindegyik fél a saját kezde-• ményezésével és a másik fél kezdeményezésére való válaszával bizonyítsa meg, hogy elkötelezést érez a békés megoldásra és annak érdekében ésszerű rizikót is hajlandó magára vállalni. Annak megmutatására, hogy hogyan lehetne érvényesíteni a felelősséget a jelenlegi zsákutcából való kijutás érdekében, a következő, egymással szorosan összefüggő pontokat szeretnénk előterjeszteni: 1. A tárgyalások lehetőségének a megkeresése érdekében be kell szüntetniük az Egyesült Államoknak Eszak- Vietnam bombázását. 2. Eszak-Vietnamnak vagy előzőén vagy a bombázások beszüntetésére feleletként szóban és tettekben ki kell nyilvánítania tárgyalási készségét, 3. Dél-Vietnamnak nem szabad szembe helyezkednie a tárgyalásokkal, neki is a tár-, gyalások útjára kell lépnie és bele kell egyeznie abba, hogy azokon a Nemzeti Fel- szabadítási Front (VieU cong) is részt vegyen. 4. Minthogy az a 14 nemzet, amelyek részt vettek a Genfi Konferencián, tehát a Kínai Népköztársaság is érdekelt még mindig a problémában, a Szovjetuniónak és az Egyesült Királyságnak, mint a konferencia elnökeinek folytatniok kell mostani fáradozásaikat, sőt fokozni kell azokat, a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagjainak — Indiának, Kanadának és Lengyelországnak — pedig készeknek kell lenniök fegyverszünet ellenőrzésére. * Az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottságának a fenti nyilatkozatát és felhívását örömmel nyugtázzuk mi is, mert ez arról tanúskodik, hogy a protestáns egyházaknak ez a világszervezete is komoly felelősséggel és kellő aggodalommal ítéli meg mindazt, ami ma Vietnamban történik és ami Vietnamon keresztül a világbékét is napról-napra fenyegeti. A nemzetközi jogot és a béke nemzetközi biztosí- tásánek az erkölcsi normáit alapul véve ázonban el kellene érkeznie ennek a világ- szervezetnek is arra az álláspontra, amelyet pl. a Keresztyén Békekonferencia szófiai ülésének a Vietnamra vonatkozó felhívása és sok más keresztyén és nemkeresztyén személyeknek és szervezeteknek a nyilatkozatai is tartalmaznak. Ez a felhívás is még abban a tévedésben leledzik, hogy mindkét felet felelőssé akarja tenni azért, ami Vietnamban történik, ahogyan ezt múlt év februári nyilatkozatában is tette. Hivatkozunk és utalunk arra, amit egyházunk zsinata múlt év decemberében ezzel kapcsolatban így fogalmazott meg: „Ha Isten igéjének engedelmeskedve mérlegeljük ezt a helyzetet, nem helyezkedhetünk arra a látszólag tárgyilagos álláspontra, hogy mind a két felet egyformán elítéljük és egyformán felszólítjuk a fegyver letételére. A vietnami nép igazságos ügyért harcol, s ezért egyértelműen a vietnami nép szabadságáért és függetlenségéért küzdő Népi Felszabadítási Front mellett foglalunk állást. Az Amerikai Egyesült Államok pedig ebben a háborúban visszaél hatalmával, súlyosan vétkezik a béke és az igazságosság ellen, amikor egy kis nép ellen folytat támadó háborút és ennek fokozatos kiszélesítésével egyre inkább felidézi az atomháború veszélyét.” Dr. Révész Imre nyugalmazott református lelkész, a Tiszántúli Református Egyház- kerület volt püspöke, hosszas szenvedés után 77 éves korában elhunyt. Révész Imre a Az Amerikában élő magyar evangélikusságot tömörítő Magyar Evangélikus Konferencia két évenként esedékes közgyűlését 1966. november 10— 11-én tartotta meg Jersey Cityben a „St. Trinitatis” nevű egyháznál, melynek lelkésze Bell Lajos. A Konferencián jelen voltak a következő lelkészek: Bell Lajos (Jersey City), Brachna Gábor (Cleveland), Markovits Pál (Pittsburgh), Buthy Dénes (Buffalo), Juhász Imre (Cleveland), Ormai János (Bethlehem) Tes- sényi Kornél (Chicago) és Varga László (New York). Az Amerikai Evangélikus Egyházat (Lutheran Church in America) dr. Martin E. Carlson képviselte. Az ülésen áhítatokat tartott Ormai János, Tessényi Kornél és dr. Leskó Béla. aki vendégként volt jelen. A konmagyar protestáns egyháztörténet nagyrievű művelője volt és mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja a világi történettudományok terén is értékes munkát végzett. feirenciát Brachna Gábor főesperes vezette. Dr. Carlson tolmácsolta az amerikai evangélikus egyetemes egyház és dr. Frey őszinte jókívánságait „és megértését a Konferencia munkája iránt”. Juhász Imre szerkesztő-kiadó az „Erős vár”. ügyeiről adott részletes jelentést. A közgyűlés a szerkesztő, valamint Egyed Aladár főmunkatárs önzetlen működéséért köszönetét mondott. A közgyűlés megbízta Markovits Pál pittsburghi lelkészt a nyári csendes hét előkészítésével. A Konferencia négy évre újraválasztotta tisztikarát, melynek tagjai a következők: Brachna Gábor főesperes, Ormai János esperes, Juhász Imre jegyző-titkár és dr. Lestyán János pénztáros. vDr. Ottlyk Ernő KÖZÖSSÉGBEN DOLGOZOM Az ipar már korábban, a mezőgazdaság pedig szinte a szemünk láttára tért át a nagyüzemi formára. Ez nemcsak azt hozta magával, hogy ezután egy munkahelyen több százan, vagy több ezren is dolgoznak, hanem egyre inkább nyilvánvaló lesz, hogy az egyes vállalatok, a falu és a város úgy összetartoznak, mint a fogaskerekek fogai. Csak egymást segítve, egymásért dolgozva vihetik előre a nagy egésznek, népünk életének jólétét és felemelkedését. — Az a nemzetközi méretű munkamegosztás pedig, mely napjainkban egyre erőteljesebben bontakozik ki, tovább tágítja a kört s az egyén munkáját az egész emberiség életéért való fáradozás perspektívájába állítja. Ezek az összefüggések és távlatok arra kell,, hogy ösztönözzenek minket, hogy munkánkat nagyobb hűséggel és felelősséggel végezzük, a közösségért dolgozva! Sajnos, ez nincs mindig így. A munkához minket nagyon sokszor csak a pénz, a kereset, vagy csak az érvényesülés, az előrejutás vágya köt, de hiányzik munkánk mögül az az erkölcsi háttér, melynek a becsületesen elvégzett munka örömében, a ránkbízott feladatok hűséges elvégzésében és a közösségért való felelősségben kellene testet öltenie. Pedig mi keresztyének azt valljuk, hogy az a munka, ami a kenyérkeresetünk, az egyúttal Isten kezéből vett hivatásunk is. Munkánkról azért elsősorban Neki kell számot adnunk. így állít bele minket Atyánk teremtése jó rendjébe s földi hivatásunkban, munkánk végzése során, az Isten iránt való engedelmességnek kell megmutatkoznia. Istenhez való kapcsolatunknak azért egyik szelete, egyik lényeges része az, ami a „szeme előtt” végzett munkában megvalósul. Az a munka pedig, amit úgy végzünk, hogy benne mindig Isten előtt járunk, mentes kell, hogy legyen a felelőtlenségtől, önzéstől és szűklátókörűségtől, hiszen teremtő Atyánknak szolgálunk. Amikor azonban a munkát Istentől vett hivatásunknak tartjuk, ez azt is jelenti, hogy általa belevon minket Atyánk gondviselő terveibe s azt akarja, hogy munkánkkal embertársaink javát is szolgáljuk. Az Isten előtt végzett hűséges, becsületes munkánk így válik gondviselése eszközévé, a felebarát számára pedig áldássá, amin keresztül Isten jóságának egy sugara érkezik el hozzá. Munkánk tehát az embertárs szolgálata is, úgy, ahogy a másokért való szolgálatot mi Krisztustól megtanultuk. Ezért a közösségben, a közösségért végzett munka a szeretetnek és szolgálatnak olyan alkalma, amin keresztül hitünk életté, Istenhez való tartozásunk a felebarát számára „eledellé”, mindennapi kenyérré válik. Volt idő, amikor az egyház a szeretet szolgálatát úgy gyakorolta, hogy ellátta a templomajtóban ülő koldusokat, vagy karácsonykor néhány jótékony lélek ajándékokat vitt a gyülekezet szegényeinek. A szeretet gyakorlásának, a felebarát szolgálatának azonban korábban és napjainkban is találunk átfogóbb, szervezettebb egyházi formáját, a különböző szeretetintézmé- nyekben. Sok mindent hozhatnánk fel „igazolásul”, hogy bajbajutott felebarátainkért mennyi mindent tettünk és teszünk. Pedig csak néhány sebet kötöztünk be, csak néhány szemről töröltük le ezzel a könnyet, ... és mi lesz a többivel? Az emberiség ínsége nagyobb, hogysem beleférne szeretetintézményeink szűk falai közé. A 3 milliárd embernek minden nap kellene rendes étel és szüksége volna tisztességes ruhára, otthonra. Ránk szűkehb hazánkban is mennyi feladat vár: gondoskodnunk kell nyugdíjas öregjeinkről, betegeinknek több kórházi ágyat s bővülő orvosi ellátást kell biztosítanunk. Lakóházak ezreit kell felépítenünk, gyárak, hidak, szépülő városok terveit kell valóra váltanunk. Mindennek megvalósítása természetesen nem egyszerűen az egyház „feladata”, de a keresztyén ember a felebarát „ínségével” ma így találkozik. Még akkor is, ha ez az „ínség” nem valami koldus alamizsnáért való könyörgését jelenti, hanem egy nép, vagy az egész emberiség jövőjét hordozó hatalmas tervben és szándékban áll elénk. Ezt az „ínséget” csak munkával lehet megoldani; alkotó, becsületes, emberséges indulatoktól áthatott munkával. Ezért, amikor mi keresztyének, munkánkat Istentől nyert hivatásként és a felebarát szolgálataként gyakoroljuk, a közösségért való'szolgálatnak egy olyan egyszerű, természetes és emberséges útján járunk, mely hatásában és eredményeiben átfogja a szűkebb és tá- gabb emberi közösségek boldogulásának és jövőjének munkálását. Közösségben dolgozni ezért annyit jelent, hogy munkámon keresztül Isten akaratából, a szeretetnek és szolgálatnak ezer szálával vagyok hozzákötve a felebaráthoz, s így lesz az számunkra valóban a közösség szolgálata is. Cslzmazia Sándor flz Amerikai Magvar Evangélikus tafsrencia HöigyiHése * < »
