Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-03-05 / 10. szám

KP. BÉRM. BP. Ti

Böjt és hálaadás

Amint ránk köszönt évről évre a böjti időszak, az evangélium gyermeke számára mindig kérdéssé válik, hogy mit jelentsen számára a böjt. Hogyan kell azt gyakorolnia? Vagy kell-e egyáltalán gyakorolnia? Ez annál is inkább érthető, mert mind az Ö-, mind az Vjtestamentumban a legellentmon- dóbbnak tűnő útmutatásokat találjuk róla. Maga Jézus is számol a böjt bevett gyakorlatával, csak farizeusi módját kárhoztatja (Mt 6,16—18). Maga is böjtöl (Mt 4,1—11), de szembeszáll azokkal, akik tanítványait böjtölésre akarják kényszeríteni (Mt 9,15.).

Azt hallja ugyan az evangélikus keresztyén a böjti igehirdetésekben, hogy az evangélikus böjtön mi Jézus és az evangélium nyomán nem a feltűnést s a hivalkodást és az érdekeket hajszoló, ételtől, italtól tartózkodó életmódot értjük, hanem az önvizsgálat, bűntudatra ébredés, bűnbánatra indulás, megtérés és újjászületés Isten nyújtotta alkalmát. Igen ám — kérdezi a ma embere —, de mit kezdjek ezzel az általános életirányítással? Hogyan válthatom aprópénzre? Hogyan fogjak hozzá? Nem vagyok és nem vagyunk-e meg egész szépen enélkül is? Inkább a farsangolás hiányát érzem az én életemben, mintsem a böjtölését!

Így gondolkozik az ember mindaddig, amíg a bűn, mint rontó hatalom, nem jelentkezik életében különböző formákban. Talán a családi élet romlik meg, férj és feleség kerül engesztelhetetlen ellentétbe egymással. Vagy a gyermek?-el van baj, lejtőre került — megállíthatatlanul! Másutt az italozás, betegség, halál, gyász árnyékolja a farsangolni vágyó kedvét. Vagy a munka akadozik, talán meg is áll, mert a munkatársak nem tudják megérteni egymást.

Így és ilyen jelenségeken keresztül fordítja JVen Szent Lelke mindnyájunk szabadulását kereső tekintetét a Szabadító felé, akit a böjti evangélium úgy nyújt, mint „Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit” (Jn. 1,29.).

Itt van a mi evangélikus böjti feladatunk! Meglátása annak, hogy van, aki elveszi az én bűnömet, a mi bűneinket. Van, aki magára vette bűneim életrontó erejét és kiengesztelt Istennel. Ráébredés arra, hogy nem kell a családi fészeknek szétdúlódnia, nem kell a munkaközösségnek életképtelenül szétbomlania. így ébredhetünk tudatára annak, hogy a legalapvetőbb böjti élmény és elkötelezés nem az, amit én adhatok, vagy adnom kell (étel-italtól való tartózkodás, önsa- nyargatási formák, fogadalomtételek), hanem elfogadása annak, amit kapok. Ez az a kopernikuszi fordulat, amelyet az üd- vösségrejutás útján Jézus váltságművében fölfedett és tudatosít velünk a reformáció. Jézusig még lehetett áldozni, böjtölni, testet sanyargatni. Ezután már csak az áldozatot elfogadni.

S mire indít mindez? Mindenekelőtt alázatosságra, mint aki rájött arra, hogy csak kegyelemből él és élhet. És így tekint rá arra a Bárányra, akiben most már nemcsak üdvössége zálogát, de elhivatását is látja. Öt kell követnie, az ő útján járnia: mások szolgálatában, másokért áldozott életében (Mt 11, 39), Mégpedig az élet hétköznapi útjain, elviselvén egymást szeretetben.

Mert az evangélikus böjt Istennek hálát adó szeretet a másik ember iránt.

R. Z.

Konferencia a nemzetközi kérdésekről

A Keresztyén Békekonferenciának a nemzetközi kérdésekkel foglalkozó tanulmányi bizottsága március 13—17. napjain ülést tart a Magdeburg melletti Gnadauban

(NDK), amelyen a magyar protestáns egyházak részéről dr. Pálfy Miklós professzor, mint a bizottság titkára és Ráski Sándor református püspök vesznek részt.

IMÁDKOZZUNK

Áldunk Téged, mennyei Gdesatyánk, hogy bűneink ellenére is sok örömöt adsz minékünk. Köszönjük mindazt, amivel naponként elhalmozol bennünket: a mindennapi kenyeret, azt a szükségletet, ami nélkül nem élhetnénk. Tudjuk, hogy a kenyér: a betegnek az orvosság, a dolgozó embernek az egészsége, a két keze mindenkinek az, ami nélkül nem élhet. Köszönjük, hogy Te Atyánk, ezt mindnyájunknak bőségesen megadtad. Mindenkinek a maga kenyerét. Nem kellett aggodalmaskodnunk: mit együnk, mibe ruházkodjunk.

De különösen is köszönjük a lelki kenyeret, azt amit Jézus Krisztusban adtál. Áldunk, hogy az értünk megtöretett kenyér és kiontatott vér valóban az egyetlen, icfazi táplálékunk. Erezzük, hogy az Ige naponként életet ad nékünk, hogy nemcsak ötezreket, de milliókat tud táplálni az örökéletre. Légy azért áldott, mennyei Gdesatyánk!

Bűnbánattal megvalljuk, hogy mi ezt a mennyei eledelt sokszor megvetettük, nem éltünk vele, csak a földiek után futkostunk, pedig fülünkben csengett drága figyelmeztetésed: keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, a többiek megadatnak néktek. Igen, bűnösek vagyunk, mert nem mertük Rád bízni magunkat, gondjainkat. Légy hozzánk irgalmas és kegyelmes!

Kérünk Téged, mennyei Gdesatyánk, vezess bennünket a teljes hit útjára, hogy lássuk meg a golgotái úton értünk szenvedő Jézus Krisztust. Tudjuk, hogy Te nem vetted el azt, aki Hozzád megy. Gyermeki bizadalommal jövünk Hozzád, mert érezzük, hogy Te v»gy az Gletnek ama Kenyere, amely számunkra adatott. Add nekünk ezt az eledelt. Közöld velünk szent igédet és táplálj bennünket a világ életéért odaszentclt testeddel és véreddel, hogy Általad éljünk örökké. Vezess Jézus Krisztushoz, hogy az ő Igéje, mint az Glet Kenyere, táplálja és erősítse gyenge hitünket. Ámen. ,

A Teológiai Akadémia reformációi jubileumi pályázata

Ez az esztendő a reformáció 450 éves jubileumának jegyében áll egyházunkban. Gyülekezeteink és országos egyházunk jubileumi ünnepléséből a Teológiai Akadémia is kiveszi részét. Ennek egyik megnyilvánulása az a jubileumi pályázat, amelyet az Akadémia tanári kara írt ki egyházunk jövendő lelkészei, a teológiai hallgatók részére. A pályázathirdetés célja az, hogy teológusaink ebben az évben különösen is foglalkozzanak ezzel a kérdéssel: mi a reformáció gazdag, igei örökségének a jelentősége az egyház és a keresztyén ember mai életében, mai szolgálatában? A pályázati felhívás ezért külön is kiemeli: a pályamunkáknak a reformáció mai üzenetét és jelentőségét kell előtérbe állí- taniok.

A pályázó teológiai hallgatók öt pályatétel között választhatnak.

Az első: Luther Szentírás- értelmezése a bibliai könyvekhez írt bevezetéseiben. A teológiai kutatás a legutóbbi évtizedekben nagyon sokat találkozott azzal a kérdéssel, hogyan találjuk meg a Szentírásban Isten mai üzenetét hitünk és mindennapi életünk kérdéseiben. Luthernak a Szentírás könyveihez írt bevezetései ebben ma is nagyon jó és világos útmutatást adhatnak.

A második pályatétel: Luft pápa, Spellman és a bíboros

A vietnami háború lassanként azt a szomorú nevet érdemli ki, hogy „végnélküli háború”. Mert már olyan régóta és sajnos, még mindig tart. S egyúttal egyre inkább valamiféle választóvízzé is kezd válni, amely megosztja a véleményeket és az embereket. S ez a választóvonal néha még olyan hatalmas és egységesnek vélt szervezeten is keresztülhúzódik, mint a római katolikus egyház.

Bizonyosan minden keresztyén ember, felekezeti különbség nélkül, örömmel és megelégedéssel olvasta annak idején a pápa karácsonyi békeüzenetéről szóló híradást. VI. Pál pápa 1966. december 22-én, este nyolc órakor mondotta el beszédét a vatikáni rádióban. Érdemes ennek néhány mondatára, most két hónap múltán is, visszaemlékezni. A római katolikus egyház feje „végzetesnek és fenyegetően veszedelmesnek” nevezte a vietnami háborút. E háború egyre véresebb, pusztítóbb és kártékonyabb lesz s azzal fenyeget, hogy örvényébe rántja a világ népeit. A pápa ezután megállapította: e háború továbbfolytatása, illetőleg megállítása nem sorsszerű tényezőktől függ, hanem egyszerűen az emberek akaratától. Csak jóakarat kell hozzá s nyitva az út a békéhez. Mi szeretnénk hinni a jóakaratnak ebben a csodájában, mondotta a pápa. Az azóta eltelt időszakiján is többször jelét adta VI. Pál, hogy komolyan gondolta ezeket a világos és bátor szavakat.

Annál szomorúbb, hogy egyházának több tekintélyes vezetője egészen más véleményen van a vietnami háborút illetőleg s ezt nem is rejtik véka alá. Emlékezetes, hogy Spellman amerikai érsek karácsonyestén meglátogatta a Vietnamban harcoló amerikai csapatokat. Mintegy 500 tiszt és katona előtt mondott beszédében a saigoni repülőtéren kijelentette: „Hiszem, hogy a vietnami háború a civilizáció megvédelmezését szolgálja.” E különös „hitvallásában” Spellman adós maradt annak tisztázásával, hogy miféle civilizációra gondol. Nyilván az ún. amerikai életformára. Ezt azonban aligha veszélyeztetik a több ezer kilométerre az óceán másik felén élő vietnamiak. Ök csak azt szeretnék, ha békében élhetnének a maguk kedve szerint. A dolog tehát pontosan fordítva van: Az amerikaiak keltek át a tengeren, hogy rákényszerít- sék a maguk életformáját egy másik népre. Ezek után érdemes meghallgatni Spellman beszédének egy további szakaszát. „Nem mi akartuk ezt a háborút, hanem reánk kényszerítették és nem engedhetünk a zsarnokságnak.” Spellman ezután azt hangoztatta, hogy egy háborút nem lehet félig megnyerni; a teljes győzelemig kell azt folytatni, mert csak ez ad megoldást. — Ez a gondolkodás kísértetiesen emlékeztet a hitleri „totális háború” és „totális győzelem” szomorú emlékezetű elméletére. — Szónoklatát azzal fejezte be Spellman, hogy szerinte az amerikai katonák Vietnamban „Krisztus katonái” és Amerika ezzel a háborúval „mint minden népek irgalmas samaritánusa” végez szolgálatot. A képmutatásnak ehhez a csúcsteljesítményéhez aligha kell kommentár.

Sajnos, Spellmannak Európában is akadnak elvbarátai egyházi körökben. Nemrég járt Amerikában Döpfner bíboros, a német püspöki kar fuldai konferenciájának elnöke. Kíséretében volt a nyugatnémet parlament egyik tagja is, ami már magában is mutatja útjának politikai jellegét. Újságírók kérdéseire válaszolva Döpfner és kísérője kijelentették, hogy Amerika első számú témája a vietnami háború. Szerintük azonban az amerikai nép nagy többsége éppen nem ellenzi ezt a háborút. Ellenkezőleg: azt kifogásolják, hogy az elnök (Johnson) nem folytatja elég erély- lyel és minden eszköz bevetésével a hadviselést. — A tényeknek és a valóságnak ez az elferdítése világosan tükrözi azt a gondolkodást, amellyel a bíboros saját egyházának fejét, a pápát, s annak béketörekvéseit hátba támadta.

Az amerikai és nyugatnémet egyházfők „szentszövetsége” szomorú jelensége a keresztyén jelszavakkal való visszaélésnek. És annak is, hogy a durva politikai érdekek érvényesítését még a pápai tekintély sem tudja megakadályozni.

Groó Gyula

ther Tízparancsolat-magyarázatának mai aktualitása: mit tanít a reformátor a Kis és Nagy Kátéban és a Tízparancsolatról tartott prédikációiban a családi életről, a társadalom és az állam életében végzett keresztyén szolgálatról, a felebaráti szeretet megnyilvánulásairól a mindennapi keresztyén életben.

A harmadik pálya tétel: Mit 1 tanít a reformátor a munkáról és a keresztyén ember földi hivatásáról. Luther nem szűnt meg prédikálni és írni arról, hogy a keresztyén felebaráti szeretet gyakorlásának egyik legfontosabb területe, a hűségesen, mások javára végzett napi munka.

A következő két pályatétel a reformáció hazai vonatkozásai felé fordítja figyelmünket. Az egyik annak a meg-1 vizsgálását tűzi ki feladatul, miképpen jelentkezett a szegények, az elnyomottak sorsának jobbítására, népünk anyagi és szellemi felemelésére irányuló törekvés, tehát a szociális felelősség a XVI. század magyar reformátorainak szolgálatában? Hiszen a magyar reformátorok köztudomásúlag úgy hirdették Krisztus evangéliumát, hogy közben mélyen átélték népük sorsát és vállalták a keresztyén felebará'ti szerétetből akkor, a XVI. század küzdelmes — véres évtizedeiben, rájuk háruló feladatokat. A másik hazai vonatkozású pályatétel témája1 az „Intercommu- nió”, tehát az úrvacsorái közösség kérdése Magyarországon, elsősorban az evangélikus és református egyház között. A közös úrvacsoravétel hazai egyházi tradíciójának történeti és teológiai megvizsgálása egyfelől arra figyelmeztet, hogy az ökuménikus kérdésnek milyen régi, történeti hát-, tere van a magyar protestaji- tizmus életében. Másfelől az úrvacsorának, mint „a szeretet kötelékének”, mélyebb teológiai megértésére akar indítani.

Különböző egyházi testületek anyagi hozzájárulásával a

Komáromi György bibliafordításának címlapja ■■ '

%

Teológiai Akadémia 3000 tarint összegű pályadíjakat tűzhetett ki a legjobb pályamunkák jutalmazására. Az a reménységünk, hogy fiatal, teológusaink örömmel, szorgalmas munkával -készített pályaművekkel vesznek majd részt ezen a • jubileumi pályázaton.

Luther Márton mondta:

Böjt 4. vasárnapján

Jn 17,3

Aki az egyetlen igaz Istennel akar találkozni, annak egyedül a Jézus Krisztusban kell keresnie, mert a valóságban nincsen Isten azon kívül, aki Krisztust elküldte. Aki Krisztust nem találta meg, annak nincsen igazi Istene sem, még ha tudja és hiszi is, hogy van egy igazi Isten. Hiszen nem abban az Istenben hisz akkor, aki Krisztust elküldte és aki által nekünk örök életünk van. Ezért van a hangsúly ezen a szócskán: „Téged”, „hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Isten.” Azt az Istent tehát, aki Krisztust elküldte a világba! Mintha csak azt akarná mondani, hogy a zsidóknak és másoknak is van Istenük. De „téged” nem ismernek, aki az egyetlen Isten vagy, mert nem ismerik az általad elküldött Jézus Krisztust s ezért gondolataikban olyan Istent festenek meg maguknak, aki a valóságban nincsen.

pm

EVANGÉLIKUS LETT EGY KATOLIKUS PAP

Az utóbbi időben megszaporodott azoknak a katolikus papoknak a száma, akik különböző elvi vagy gyakorlati megfontolások alapján úgy döntöttek, hogy kilépnek a katolikus egyházból.

Most azt a hírt kaptuk, hogy egy kolumbiai katolikus pap jelentette be kilépését a katolikus egyházból. Martin Amaya egy bogotai napilapban jelentette be, hogy a protestáns egyházba lépett be és egy újságírónőt vett el feleségül. A pap több kolumbiai gimnáziumban és egyetemen hittant tanított, de nem hithű tevékenysége miatt a püspöke felfüggesztette. Az evangélikus templomban megesketett házasok közben már Mexikóba költöztek, ahol az egyetemen lett Amaya tanár.

ÜRÜLNEK A KOLOSTOROK

Egyre több hír érkezik arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tömegesen hagyják el szerzetesek a kolostorokat. Godfrey Diekman, Minnesota állam collegeville-i egyetemének tanára szerint ennek oka, hogy a szerzetesek

a kolostorokban nem tudják a Második Vatikáni Zsinat által eléjük kitűzött célokat megvalósítani. Szerinte újra kellene rendezni a szerzetes- rendek egész életét a cél érdekében, nem pedig csak várni és imádkozni.

i

I