Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-02-12 / 7. szám

Böjti önellenőrzés

Az egyházi esztendő új szakaszához érkezett: a böjthöz. Hosszú értekezést lehetne írni arról, hogy mit jelentett a böjt az Ötestámentum népe, majd az őskeresztyénség, aztán a középkori keresztyénség életében és végül arról, hogy mi evangélikusok hogyan értékeljük azt. Mindenesetre a böjthöz mindig hozzá tartozott az önvizsgálat, az Isten színe előtt való elcsendesedés, a bűnbánat, és megtisztulás. Ma sem lehet a böjt kevesebb számunkra. A böjti időszak ma is nagy lehetőség arra, hogy a „munka tempójá”-ban legalább egy „lélekzetnyi idő”- re megálljunk és Istennel szembesülve vizsgáljuk meg önmagunkat, szolgálatunkat, életünket. így is mondhatom: önellenőrzést végezzünk. Erre azért van szükség, mert bizonyos magatartásunk, „tempónk”, „mozdulatunk” és egyes megállapításaink annyira megszokottá váltak már, hogy közben észre sem vettük: „hiba csúszott” be, „deformálódtunk”. Ezért ván szükség f,böjti önellenőrzés”-re. Amikor „önellenőrzés”-t végez az egyház és benne az egyes hivő, akkor nyilvánvalóan a Szentírás és a hitvallási iratok tükrében kell elvégeznie az önellenőrzést. Ezt nyomatékosan hangsúlyoznunk kell.

Kezdjük el az önellenőrzést az igehirdetés szolgálatában. Valóban Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük templomaink szószékein, tehát bűnbocsánatot, életet és üdvösséget? Vagy pedig „bezárjuk a mény- nyek országát az emberek előtt?” Ügy hirdetjük-e az evangéliumot, hogy szembesítjük annak örök mondanivalóját a mai élet és a mai ember problémáival vagy visz- szahúzzuk az embereket egy régi, ma már nem létező világba? Kenyeret kapnak az emberek szószékeinkről, amiből lehet élni a hétköznapi életben vagy „köveket” amelyekkel semmit sem lehet kezdeni? Még mindig vannak egyházunkban lelkészek, akik „ellenállhatatlan kényszer”-! éreznek arra, hogy azoknak telefonáljanak ki a templomban ülő emberek feje felett,

. akik „kívülvalók” és így nincsenek ott a templomban, ahelyett, hogy azoknak prédikálnának, akik ott vannak! Még mindig fordulnak elő olyan lelkészek, akik azt hiszik, hogy nekik a „békességéről kell beszélniük Isten és ember között, de nem tartozik feladatukhoz a „béké”-ről szólni ember és ember között? Vajon található még olyan lelkész, aki ugyan prédikál az „Isten igazságá”-ról, a „meg- igazulás”-ról, de azt már nem vallja a maga szolgálatának, hogy szóljon arról az igazságosságról, amelyet meg kell valósítani a fajilag megkülönböztetett, éhező és elnyomott emberek számára?

Folytassuk az önellenőrzést az igehallgatásban! Még mindig azt hiszik egyes gyülekezetek vagy egyes gyülekezeti tagok, hogy csak az az „igazi és tiszta” prédikáció, amelyben csak ilyen fogalmák szerepelnek: hit, remény, szeretet, Örökélet, üdvösség, bűnbocsánat, megigazulás, de „tisztátalan”, illetőleg „elpolitizált” az a. prédikáció, amelyben ilyen szavak is szerepelnek: béke, szociális igazságosság, faji megkülönböztetés elleni harc, népünk haladása stb.? Vannak még olyan gyülekezeti tagok, akik még mindig azt gondolják, hogy azok a „jó papok”, akik a prédikáLeningrád

Leningrádban János evangéliuma igen régi töredékét fedezték fel. A töredék a 6. fejezet egy részét tartalmazza és korát legkésőbb az 5. századra teszik. Irina Lebegyeva, miközben egy 18. századi nyomtatott könyv helyreállítását végezte, annak lapjai közt fedezte fel az igen értékes kéziratot. A könyvben még két kisebb értékű másik töredék is volt; egy szír és egy örmény kézirat. A fölfedezett kéziratokkal Nyina Pigulevszkája asszony, az ottani Tudományos Akadémia levelező tagja foglalkozik.

ciókban „megmondják nekik”

(ti. az államnak, „kívülvialók- nak”)? Hányán hiszik még mindig, hogy az istentisztelet célja a „kikapcsolódás” megvalósítása? Hányán felejtik el, hogy az istentisztelet éppen nem ,,kikapcsolódás”-ra, hanem „bekapcsolódás”-ra, a mindennapi élet valamennyi problémájának bekapcsolására való az evangélium fényében? Általában engedtük-e, hogy Isten igéje újjá teremtse életünket? Teremjük-e az új élet gyümölcseit? Jobban szeretjük-e az embereket, mint évekkel ez előtt? Azt kérdezgetjük talán a farizeussal együtt, hogy „ki az én felebarátom”, vagy pedig tudjuk és éljük, hogy az a felebarátunk, aki éppen most ránk szorul?

Folytassuk még tovább az önellenőrzést az egyházról vallott felfogásunk területén! Miben látjuk az egyház feladatát a világban? Kizárólag abban, hogy „hirdesse az evangéliumot és szolgáltassa ki a szentségeket”? Már „el- ferdülés”-nek gondoljuk, ha azt halljuk, hogy az „egyháznak lényegéhez tartozik hozzá a világméretű diakó- nia” is? Azt hisszük, hogy az

„egyháznak egyetlen célja az emberek üdvösségre” vezetése? Azt már téves tanításnak minősítjük, ha arról hallunk, hogy az egyháznak nemcsak „az örökélet kérdéseivel” kell foglalkoznia, hanem az emberek földi boldogulásával is? Azt gondoljuk, hogy az egyház akkor tölti be igazán feladatát, ha mint valami megfellebbezhetetlen bíró „mindenkinek megmondja a magáét”? Úgy véljük, hogy „egyedül az egyház tudná a világ minden baját megoldani”? Azt gondoljuk, hogy amikor az egész emberiség javáért, békéjéért és jólétéért együtt munkálkodik az egyház nem-hivő emberekkel és nem-egyházi szervezetekkel, akkor megszegi Pál apostol tanítását: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában” ? Azt hisszük, hogy az egyháznak „ki kellene szakadnia a világból”? Mit gondolunk arról, hogy hová kellene a „világból” kimennie. Szigetekre, égi testekre, pusztákba? És ezeken a helyeken az egyháznak mit kellene csinálnia? És mit gondolunk arról, hogy a keresztyén emberekben nem jönne-e a „világ” is ezekre a szigetekre? Valljuk-e, hogy az

Szeretem hazámat

AZ EMBERT KERESŐ ISTEN nem önmagának

tartja meg hatalmát, bölcsességét és szentségét, hanem oda akarja ajándékozni az embernek. Isten nem akar távol állni az emberi élettől, hanem egészen odafordul ahhoz. Ezt különösen Jézus Krisztusban tette meg, Általa nyilatkoztatta ki magát, mutatta meg szíve szerétét. Aki egyszülött Fiát adta értünk, megmutatta, hogy kész mindent odaáldozni érettünk. Aki megérti Isten Jézus Krisztusban elénk jövő szeretetét, az életre szóló hálát érez Isten iránt. Istennek nem adhatunk semmit, mert mindent tőle kaptunk. Ö azonban azt várja tőlünk, hogy a tőle kapott szeretetet embertársainkban háláljuk meg. Ezért Isten a feléje fordulókat odafordítja az emberek felé. Az embervilág az a terület, ahol meghálálhatjuk Isten irántunk való szeretetét.

A JUBILARIS ÉVBEN, négyszázötven évvel a reformáció indulása után, különös hálával gondolunk Luther Mártonra, mert helyesen értette meg Isten igéjének középponti üzenetét, amikor a „Keresztyén ember szabadságáról” című művében és más munkájában is kifejtette az emberi közösségi magatartás lényegét, a felebaráti szeretetet. Luther a keresztyén ember legfontosabb feladatának az embertársak szolgálatát tartja. A másikért élő és dolgozó ember közvetlenül Szolgálja a felebarátok összességét. Nem csupán fellángoló érzelmekkel teszi ezt, hanem kitartó, céltudatos, rendszeres munkával. A felébaráti szeretetnek ez az egyes emberre és a közösségre egyaránt érvényes szolgálata azt jelenti, hogy a keresztyén ember a hazát, az országban lakó emberekét is szolgálja. A haza jelenti az embertársak tágabb, szélesebb öle- lésű összefoglalását. A felebaráti szeretet nem meghatározatlanul érvényes, hanem konkréten, egy országban élő emberek összességére vonatkozik.

EZ A PATRIOTIZMUS az emberszereteten alapszik. Azért nem válhat sovinizmussá, nacionalizmussá, vagyis önző, másokat leigázni akaró szándékká, mert az ellenkeznék a szeretettel. Az emberszereteten alapuló patriotizmus természetesen irányul az egy országban lakó emberek szeretetére, de ugyanilyen természetességgel irányul az egész emberiség javáért, békéjéért végzett szolgálatokra.

ÍGY ÉRTETTÉK EZT ELEINK. Ahogyan a lutheri reformáció az emberszeretetre alapozta a keresztyén ember gyakorlati életfolytatását, úgy a magyar reformátorok is a nép oldaláról nézték az élet'et. Hazaszeretetük egyenlő volt a nép szeretetével, a fejlődés, a haladás szeretetével. A XVI. században ez az elnyomottak védelmét jelentette a feudális urakkal szemben, a nemzeti függetlenség Védelmét a törökkel, Habsburgokkal szemben. 1848-ban ez hazánk védelmét jelentette a Habsburg-elnyomással szemben, és a jobbágyság felszabadításának védelmét a magyar urakkal szemben.

HALADÓ HAGYOMÁNYAINK nyomán foglalt állást egyházunk 1966. évi zsinata is, amikor Ünnepélyes Nyilatkozatban foglalta össze azokat a teológiai felismeréseket, amelyekre Isten az utóbbi két évtizedben elvezette egyházunkat. Zsinatunk megjelölte azt az utat, amelyen egyházunk haladt és haladni fog a szocialista haza keretében. Zsinatunk teológiai alapvetése Isten igéjében gyökerezik, s az evangélikus haladó hagyományokat folytatja. Erről a bázisról irányítja egyházunk népét az emberek szolgálatára, a haza szeretetére.

A SZOCIALISTA HAZA szeretete azt jelenti számunkra, hogy embertársainknak szolgálunk ebben az országban, munkánkkal, építő, segítő szeretetünkkel, hogy továbbemelkedjék a jólét, s minél szebben és jobban fejlődjék emberi együttélésünk ebben a hazában. Közös ügy hazánk szeretete, egységbe fűz minden emberrel, aki ebben az országban résztvesz az emberek javáért folytatott munkában. Ezért függ össze a szocialista haza és a nemzeti egység fogalma. Mert mindnyájan érdekeltek vagyunk ennek a hazának fejlődésében és felvirágzásában..

AZ ORSZÁGGYŰLÉSI VÁLASZTÁSOK így lesznek egész népünk összefogásává, mert bennük közös dolgainkról, jövőnkről és fejlődésünkről döntünk. Mi, keresztyének, itt is az emberszeretet indítékából cselekszünk, mert amikor az embereket szolgáljuk, az élet előbbrevitelét segítjük, akkor szeretjük hazánkat. Ezt a személyes hangú vallomás melegével így lehet kifejezni: szeretem hazámat, mert Jézust követem az emberszeretet és a szolgálat útján)

Dr. Ottlyk Ernő

egyháznak éppen a „világiban kell maradnia és szolgálnia éspedig abban a világban, amelyet „Isten úgy szeretett, hogy az ö Egyszülöttét adta érte”?

Végül fejezzük be az ön- ellenőrzést a „keresztyén egység” földjén! Ügy gondoljuk, hogy „meg kell valósítani a keresztyének egységét”, mert „egységben van az erő”? Kivel szemben van szükség erre áz „egységes erőre”: a „hitetlen világ”-gal szemben? Azt hisszük, hogy ennek az „egységes erő”-nek a létrehozása annyira szükséges, hogy most el lehet tekinteni az evangélium igazságaitól, amelyet á Szentlélek vezetésével a reformátorok napvilágra hoztak? Hisszük-e, hogy a Krisztusban valóban meglevő egység nyilvánvalóvá tétele csak úgy lehetséges, hogy nem Kómához, hanem Krisztushoz lépnek közelebb az egyházak? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy minden Olyan_ „egység”, amely tovább mélyíti a szakadékot az emberiség _ nagy családjában, az káros és azt jó lelkiismerettel munkálni nem lehet?

A most beköszöntött böjti időszak akkor lesz gyümölcsöző számunkra, ha merünk szembesülni ezekkel a kérdésekkel, merjük azokat magunkhoz közel engedni és meg is válaszoljuk azokat. Ezzel tartozunk önmagunknak, egyházunknak. Ez az „önellenőrzés” azonban csak akkor lesz igaz, ha azt az Isten előtt végezzük- D. Káldy Zoltán

NEVES KATOLIKUS TEOLÓGUS KILÉPETT A KATOLIKUS EGYHÁZBÓL

Múlt év december végén kilépett a római katolikus- egyházból Charles Davis neves angol katolikus teológus, aki mint teológiai szakértő részt vett a Második Vatikáni Zsinat munkájában. Kilépése nemcsak Angliában, hanem annak határain túl is nagy feltűnést keltett, hiszen Ch. Davis 1965-ben lett az oxfordi jezsuita Hay- throp-College professzora és 1960 óta a katolikus „Clergy Review” című katolikus egyházi lap felelős szerkesztőle volt.

Az egyházából kilépett katolikus teológus múlt év december 20-án hosszabb nyilatkozatban okolta meg kilépésének indító rugóit, összefoglalva ezt mondta: „Számomra a keresztyén elkötelezés elválaszthatatlanul kapcsolódik az igazságért és az emberért való aggódással. A hivatalos egyházban egyiket sem találtam meg. A tekintélyt az igazság rovására védik és elkeserít, hogy a személytelen és szabadságot nélkülöző rendszer gépezete mennyi kárt okoz az egyes embernek.”

Elhatározása akkor érett meg, amikor a pápaságra és a katolikus egyházra vonatkozó véleményét egy az anglikán egyházzal való párbeszédre össze kellett foglalnia. Eközben arra a következtetésre jutott, hogy „a keresztyén egyházról vallott felfogásom nem illik bele a római katolicizmusba..’

A részletekről szólva kifogásolta a katolikus egyház intézményes jellegét, a Mária- dogmát Mária mennybemeneteléről, az egyéni kezdeményezésnek az elnyomását és azt a tényt, hogy a pápa mind a niai napig nem nyilatkozott a születésszabályozásról. Szerinte nincs bibliai megalapozottsága a római katolikus egyház egész . szerkezetének. A zsinati határozatok is csak a pápai hatalom fenntartásáért viaskodnak. Az egyház jobban aggódik tekintélyéért és saját presztízséért, mint az evangélium üzenetéért.

METODISTA ÉS KATOLIKUS TEOLÓGUSOK MEGBESZÉLÉSE CHICAGÓBAN

Háromnapos teológiai megbeszélést tartott Chicagóban 15 metodista és római katolikus teológus a hit kérdéseiről. A megbeszélés elnöke egyrészt F. G. Ensly metodista püspök, a metodista egyház ökumenikus ügyeinek a vezetője volt, másrészt J. B. Bruini katolikus segédpüspök. A párbeszedet ez év júniusában folytatni fogják ezzel a témával: „A Szentlélek és az egyház”,

Többet a családért

Senki sem bánkódik azon, hogy az érdekházasságok rendszere a feudális kor és társadalom egyéb hagyatékaival együtt kimúlt. Egy nagykorúsodott kor vngykorúsodó fiataljaihoz méltóan a sokrétű élet ezer szálú eredőiből szeretet, megértés, közös életcélok és összecsendülő látások döntenek abban, hogy fiatalok egy életre szövetkeznek és családot alapítanak, amit mi keresztyén is a társadalom alapjának ismerünk, amire épül s amiből kinő minden más, szélesebb rétegű közösség.

Nemrég egy pestkörnyéki községben jártam. Azt hiszem régi, letűnt korok történeti fintorát láttam mai körülmények között. Egymáshoz illő fiatal pár házassági terve került válságba, mert mindkét fiatalnak a szülői portán már megépítették jövendő házukat s nem tudták eldönteni, hogy összekerülésük esetén melyik házban induljon meg az új család élete. Ez az, ami nem tipikus — gondoltam — tudván, hogy városon éppen ellentétes előjelű: nincs lakás, ahová költözhetnének s valamelyik szülő lakását kell megosztani.

Ám a kérdés ilyen, vagy olyan előjelű, mégis az a szép, hogy a megépülő családok érdekében tisztultabban küzdünk és tisztultabb szempontok döntenek végül is abban, hogy kik kerülnek össze s milyen belső, egymásra utaló tartalom hozza létre az új családot.

Egyházunk tanítása szerint a házasság s a családi élet nem keresztyén sajátosság. Nem fűződik hozzá a vallási kizárólagosság, mint a szentségeknél, a keresztségnél és úrvacsoránál. Nem szentség, hanem Isten teremtési jó rendje, ami minden embernek joga és java, természetes életformája és megépülő külön világának kerete. Sőt, minél igazabban veszi, annál inkább életének célja és belső tartalma is. Hívőnek és nem hívőnek egyaránt sajátja ez a jó rend, s mi, akik ebben a jó rendben hittel igyekszünk élni. arra törekszünk, hogy ez egyre jobb rend legyen.

Ebben a törekvésben örömmel vagyunk egyek azokkal, akik társadalmi és kormányzati gondvállalásban a családi élet javát akarják előrevinni és építeni. Az a józan felmérés, amely a népszaporulat kérdéseire néz s fájlalja, hogy ezer lakosra évente csak 13 élveszületés esik, s ez nemzetközi méretekben is rendkívül alacsony, a mi gondunk is, s a keresztyén igehirdetésnek és bizonyságtevésnek a modern élet ezer szövevénye között is afelé a szemlélet és gyakorlat felé kell mutatnia és vinnie, amely a gyermekáldásban felismeri a családi élet melegét és áldását és nem csak egyetért, helyesli, örömmel fogadja, de belsőleg együtt él azzal a társadalmi tartalommal, amely kiváltja az olyan áldásos intézkedéseket, mint a családi pótlék emelése, a szülő anyák érdekében hozott intézkedések, a bölcsődék és óvoda,k fejlesztése, s a gyermekek felnevelését elősegítő egészségügyi hálózat egész kiépítése. „Gondoskodni kell arról, hogy az anyákat, és különösen a sokgyermekes családokat nagyobb társadalmi megbecsülés övezze” — hol lenne etikai felismeréseiben és küldetésében az egyház, ha nem állana teljes apparátusával és belső értékeivel egy ilyen határozat mellé, s nem igyekeznék minden erejével elősegíteni azt?

Tudjuk, hogy a család-kérdésnek a korra jellemző ismérvei és tünetei vannak, amelyek alakítják, befolyásolják a család formálódását. Ilyenek a párválasztás, szexualistás család- tervezés, lakás-kérdés, otthon-légkör kérdései. De éppen ezért tudunk nem csupán egyetérteni, hanem a magunk, eszközeivel, hitével és példát mutató törekvéseivel együttmunkálkodni azokkal a törekvésekkel, amelyek a jövőben nagyobb figyelmet szentelnek a családvédelem, a gyermeknevelés^kérdéseinek és harcolnak a társadalmi felelőtlenség ellen. 'Azért, hogy ez a „jó rend” jó legyen és rend legyen, s ne a kinövései, hiányosságai és ne a rendellenességei határozzák meg, keresztyén felelősségünk munkálkodni.

A kereszt értelme

Máté 16,21—27.

Böjti nyitányként csendül fel ebben az igében Jézus ajkán szenvedésének, halálának és feltámadásának bejelentése. Feltétel nélkül engedelmeskedik az isteni „kell” parancsának. Elindul Jeruzsálem felé, hogy áldozatos szeretetből elvégezze az emberiség megváltásának nagy művét a golgotái kereszten.

A tanítványok megrettennek ettől a bejelentéstől, mert ebben Jézus életének teljes kudarcát látják. Számukra a kereszt botránkozás, értelmetlenség és lehetetlenség. A legjobb barátjuk, Uruk és Mesterük, aki szüntelenül csak a jót tette, fáradhatatlanul segített az élet nyomorultjain, közösséget vállalt az emberekkel, vigasztalt és gyógyított, egy útszéli szégyenfán végezze be földi életét! Nagy megrendülésüknek és féltő sze- retetüknek Péter ad hangot: „Nem eshetik meg ez teveled!” Jézus a legélesebben elutasítja Péter jóakaratú, Őt a kereszt vállalásától eltérítő szándékát. A kereszt bármilyen elutasítása sátáni gondolat. Aki retteg a kereszttől, nem Isten üdvtervére tekint, hanem emberi dolgokra. Aki a kereszt borzalmai mögött nem látja meg a feltámadás fényének ragyogását, az nem érti a kereszt titkát. A kereszt a bűnös embervilágot átölelő Isten szeretedének jele.

A kereszt a mai ember számára is érthetetlen és megfoghatatlan. Ha Isten szeretet, hogyan engedhette? Hol van az Isten igazsága, ha az igazat és ártatlant sújtja a bűnös helyett? Ha nem Isten megváltó szeretete felől nézünk a keresztre, fel sem foghatjuk lényegét. Az önfeláldozó szeretet az egyetlen út, mely megmentheti a bűnös embert a bűntől és haláltól.

A keresztyén élet, Krisztus követése, Jézus szerint önmegtagadást jelent. Annak az embernek szívében tárul fel a kereszt titka, aki tudatosan, tántoríthatatlanul vállalja, hogy saját érzéki, önző énjét halálra szánja napról napra. Lemond önmaga féltő szeretetéröl és felszabadul szíve a másokért való szolgálatra és áldozatvállalásra. Önző énünket kell keresztre feszítenünk, hogy Isten kezében a szolgálatra alkalmasak lehessünk. A kereszt számunkra gonosz önző énünk „kivégzésének” eszköze. Krisztus útján ettől nem szabad visszarettennünk.

Mindenkinek van Istentől rendelt sajátos keresztje, mely énünk tudatos „halálba” küldését jelenti. Ez lehet a legközelebbi hozzátartozónk, kollégánk,- munkatársunk, szomszédunk, életkörülményeink, testi nyomorúság vagy lelki bajok. A természetes ember ösztönösen menekül saját keresztje elől, de aki megértette Krisztus keresztjének titkát az elfogadja, engedelmesen saját keresztjét Isten kezéből. Elveszti önző egyéni életét és ezáltal lesz alkalmassá a krisztusi szeretet gyakorlására egyházunk, népünk és az egész emberiség javára. Így találja meg életének igazi, Istentől rendelt értelmét.

Garami Lajos