Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-12-24 / 52. szám
99 ...és az emberekhez jóakarat...” Az angyalok karácsony éjszakai énekének utolsó szavai ezek. Benne van e pár szóban a karácsonyi örömhír teljessége. Csak jól figyeljünk rájuk és értsük meg őket. »Tetszett az Istennek, hogy felvegye ügyünket, ingyenvaló jóságából és szeretetéből, anélkül, hogy erre rászolgáltunk volna« — így magyarázza e mondatot Calvin. S egy újabb- kori írásmagyarázó (Schlatter) így: »Az embert Isten kezébe vette, jóindulata megnyugodott rajta s ezzel békét szerzett neki.« Mindenképpen arról van szó: Isten odafordult az emberekhez. Istennek ez az odafor- dulása, lehajlása, leszállása megérkezése és az emberrel együttlakozása karácsony nagy üzenete, lélegzetelállító híre, a szívdobbantó újság Jézus születésében. Mit akar mondani az Űjtes- tamentom azzal, hogy »Isten jótetszése megnyugodott az embereken«? Mindenesetre valami, rendkívülit és megfog- ha'at'ant. Istennek minden oka meg lett volna ennek az ellenkezőjére. Arra, hogy haraggal, keserűséggel nézzen az emberre. Arra, hogy neheztelése, rosszallása nehezedjék reánk. Bőségesen rászolgáltunk erre vétke1 nkkel. Istennek lett volna elég oka arra, hogy megvonja tőlünk jóindulatát, hogy elforduljon tőlünk, hogy magunkra hagyjon bennünket Hogy nem így történt, az az ö megfoghatatlan és kibeszél- hetetlen szeretettnek csodája. Az angyalok Is csak énekszóval tudnak szólam erről. Meg- zendül az ég. himnuszt harsog a mindenség a karácsonyi csodától: Isten lehajolt az emberekhez, közéjük jött, velük lakik, betlehemi jászolbölcsőben, kisgyermek testében, szegénységben és egyszerűségben. S ez még kevés: nem kényszeredetten s kedvtelenül teszi ezt, hanem jókedvéből s szívesen. Kedvét leli bennünk. atyai mosolya sugárzik reánk s fényébe vonja életünket, földünket, világun,kait. Isten kedvét leli az emberben, megpihen rajta oltalma, beborítja, mint anyamadár szárnyával, mint tyúkanyó a kicsinyeit. Kegyes és szíves indulattal van hozzánk, javunkat akarja és munkálja, gyönyörködik bennünk és szívére von mindnyájunkat. Hogyan lehetséges ez? Az érthetetlen titok megfejtését abban a mondatban találjuk meg, amely Jézus megkeresz'elésekor hangzik el. A megnyílt mennyből zendülő szózat ezt mondja: Ez az én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm. Ez a szerelmes fiú: Jézus, őbenne leli, s egyedül csak őbenne kedvét az Atya. ö, az egészen és tökéletesen engedelmes, szófogadó és hűséges gyermeke az Atyának, ö az. aki csak örömet szerez, akinek minden gondolata, szívdobbanása egy az Atyáéval, aki egész életében e földön az Atya akaratát cselek- szi mindvégig, a keresztfának haláláig. S ez a gyermek, ez a Fiú — a testvérünkké lesz. Vállal minket, úgy, ahogyan vagyunk. Odaölel az Atya szívére. Vállalja sorsunkat, magára veszi vétkünket, megosztja velünk kincseit, nekünk adja méltóságát, örököstársaivá fogad. Így leszünk gyermekek. Általa és érette szeretettek és kedveltek. Isten jótetszése megnyugodott a betlehemi jászolon, Jézuson. Ezért, így s általa rajtunk is. Isten Jézuson keresztül néz bennünket. Öt látja bennünk s ezért derül fel atyai tekintete, amikor végigtekint rajtunk. Karácsony óta tudhatjuk biztosan, ilyen az Isten: Emberszerető. Kik ezek az emberek, akiken megnyugszik Isten jótetszése, akikhez jóakarattal fordul, akikben kedvét leli? A keresztyénség története során A karácsonyfa története Szenteste hirtelen feltáruló gazdagsága, a karácsonyfa körül felhalmozódó szeretet és viszontszeretet szép megnyilatkozásai nem csupán kicsiny gyermekek, ajándékozók és megajándékozottak számára rejtegetnek nagy titkokat. A karácsonyfa nem csupán az isteni szeretettől indíttatott szíveknek jelent »érdeklődési« témát. Ha megállunk egy kicsiny család esti ünneplésekor az ajtóban s kissé távolról megille- tődve végignézzük ezt a. nagyon kedves karácsonyesti jelenetet, elöbb-utóbb egy érdekes kérdésre bukkanunk. Hogyan is került a karácsonyfa az asztalunkra? Családi körben történő felállítása voltaképp nem régi szokás; aminthogy nincs is mindenütt elterjedve. Az angol népnél ma sem tudta kiszorítani az ott közkedvelt fagyöngy-kultuszt. A skandináv népek, valamint a délszlávok is nagy fatönköt cipelnek haza, s ünnepestén szertartásosan meggyújtják. A töreknek lassú pa- rázslással égni kell Vízkeresztig. Minden lámpát, fáklyát, gyertyát ennek tüzénél gyújtanak meg. Olaszországban többnyire olaj- és babérlombokkal díszítik a lakásokat. Eltekintve a karácsonyi szokásoknak bonyolult vallástörténeti összefüggéseitől, önmagában véve is több elmélet megszületésére adott alkalmat magának a karácsonyfának a története. Elgondolkoztató mindenekelőtt az a körülmény, hogy a díszesen csillogó fának nincs kapcsolata Krisztus születése történetével. A Bibliában szó sincs ilyen fáról. Feltehetőleg a középkori misztériumjátékok maradványa. Mivel a középkorban aránylag kevés templom állott a hívek rendelkezésére, az egyháznak sajátos módon kellett gondoskodnia — s éppen a misztérium Játékok segítségével sikerült — a hívek lelki gondozásáról. A központokból a nagy ünnepek idején egyházi alkalmazottakat, vagy gyerekeket küldtek ki a falvakba, s ók magukkal vitték a betlehemi jászolbölcső kicsinyített példánvát. Házról házra Járva, a hívek asztalára hebiezetl Betlehemük mellett eljátszották azokat a szentirásbeli jeleneteket, amelyeket a városi lakosság a templomokban láthatott. így eljátszották az Ádám és Éva bűnbeeséséről szóló darabot is. Ami bennünket most közelebbről érdekel ebben a jelenetben, az a tud á s fája! Ez közepes nagyságú fenyőfa volt, s mindenütt feltették az asztalra. Dísz alig volt rajta, legfeljebb egy rákötött alma, s a kígyót aranyos papírból font lánc helyettesítette. Még Luther idejében is ez volt a gyakorlat, de például utódai már áhítat- rombolónak tartották az ünneplésnek ezt a betlehemes formáját, s szószéken is szóltak ellene. Sikerült is eredményt elérniük. Ám a nép hozzá volt szokva a látványossághoz s az estét enélkül nem találták eléggé színesnek, ünnepélyesnek. Mi sem volt egyszerűbb annál, minthogy az elmaradt paradicsomi jelenet fáját külön, önmaguknak felállították az asztalra s előtte vé- gigénekélték szokásos egyházi énekeiket. Az első »karácsonyfa«, ilyen minőségben — csillagokkal és lámpákkal díszítve egy, idős Cranach Lukácstól származó rézmetszeten látható, 1509-ből. A további adatok meglehetősen gyérek és megbízhatatlanok. Az irodalom sokáig nem tud róla. Az adatok mind a közép-németség területéről származnak. Drezdában 1807 körül jelentek meg »hivatalosan« is az első karácsonyfák. Goethe 1774-ben írta »Az ifjú Werther keservei« című regényét, amelyben már pontos leírást ad róla. Rómába valószínűleg Andersen, a világhírű dán meseszerző vitte először. Mi magyarok Londont, Párizst és Münchent is megelőztük a karácsonyfa-állítás ünnepi szokásával. Nálunk a Podmaviczky-család honosította meg. Ilyen formában először 1820-ban volt karácsony Magyarországon. Mint helyi hagyományt. Jókai írja le először 1866-ban »A koldusgyerekek« című karácsonyi elbeszélésében. így ír: »Annyi ablak ki volt világítva az utcákon, fényes hintók robogtak felold; ragyogó bolt ablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő ritszgyertyákkal, picike bölcsökkel; azokban rln-tt a kis Jézus...« Győr Sándor mindig kísértett az a gondolat, hogy az embereknek ezt a körét szűkre vonják, s általában próbálják meghatározni. Ügy vélték időnként, hogy ezek az emberek, »az Isten jó'etszésé- nek emberei«, a hívők, a kiválasztottak, a kegyesek, az egyház tagjai. Vagy talán azok, akikben magukban is van valamiféle jóakarat jó- szándék s ezzel mintegy elébe mennek Isten jóakaratának s mintegy félúton találkoznak vele. Mindez tévedés, félreértés Illetéktelen beavatkozás Isten üdvösségszerző akaratába Szűkkeblű, önző, kicsinyes és aggá'yos megszorítása az Atya szeretető áradásának. Az angyali éneknek ez a mondata: És az emberekhez jóakarat — ez a fordítás csak nagyon pontatlanul és szegényesen adja vissza azt a gazdag valóságot, amit eddig is sokféle körülírással igyekeztünk szemléltetni — éppen azt jelenti, hogy Isten emberekhez lehajlásának nincsen korlátja, se feltétele. Mindenkihez minden emberhez oda akarja fordítani szeretettől sugárzó arcát. Mindenkinek felkínálja a gyermeki méltóságot, az ég! örökséget. E kinyújtott kezet el lehet ugyan utasítani, de az kitárva hívogat mindnyájunkat a Jézus Krisztusban. S önmagát zárja ki ebből a boldogságból az, aki korlátokat akar állítani Isten embersze- retetének. E szemkápráztató s szíveket melengető karácsonyi fényességben élesen fekete vonásokkal rajzolódik ki minden gonoszság, amely megcsúfolja Isten emberszerető jóakaratát Templomaink karácsonyi ünnepléséből, otthonaink meghitt melegéből lehetetlen szorongó fájdalommal nem tekintenünk e föld minden tájára, ahol ember akadályozza Isten emberszerető jóakaratának érvényesülését a másik emberen. Vietnami csataterek iszonyata, görög börtönök sötétsége, minden emberi szenvedés, könny és erőszakos halál az égre kiált Istenhez, aki az embernek jót akar — s a másik ember ezt nem engedi. De akik megértették, hogy mit akart Isten karácsonykor, azok bizonnyal hírvivői, hordozói lesznek ennek a jóakaratnak. Imádsággal, szóval, cselekedettek Van-e felségesebb elhivatás, minthogy Isten jóakaratának követői lehetünk e földön? Mert Isten azt akarja, hogy általunk, emberek által érkezzék, jöjjön, teljesüljön be ez az ő szándéka, jóakarata. Az emberekhez fordult jóakarata, jóindulata, minden emberhez, aki csak él a földön. Dr. Groó Gyula A régi Angyalföldről, karácsonyról, életről, halálról Gyülekezetünk legidősebb tagját, a 90 éves Kubicska Mária nénit látogatjuk meg Gyöngyösi úti lakásán. Kedves, meleg és ragyogóan tiszia szobája egyszerű. Bútora: asztal, szék, ágy, kályha, szekrény. Ajtaja a ház közös kertjére nyílik öregkora távoltartja a templomtól, de naponta olvassa Bibliáját és minden hónap elején elvisszük hozzá az úrvacsorát. Az itt következő beszélgetést magnófelvétel alapján szóról szóra közöljük. Megkérdezzük először Mária nénit, hogy s mint van, hogyan szolgál egészsége? — Hála Istennek jól. Nem is gondoltam, hogy ezt a magas kort megérem. — Mondjon valamit családjáról, Mária néni. — Két gyermekem van. Unokám is kettő. Szeretem őket, de hogyha köll, akkor szigorú is vagyok, mert nem majomszeretettel akarom őket nevelni. Szerető komolyság kell ahhoz. Mert majomszere- tés kifordítja azt a gyermeket a mivoltjábóL — Tessék valamit mondani arról, hogy hol született és mióta éi Mária néni Budapesten? — Én Tinnyén születtem Pest megyében, 1877-ben és Budapesten vagyok 1888. április 4-től. — Miért jöttek szülei Budapestre? — Hát, hogy munkát kapjon az édesapám, mert vidéken bizony nem volt semmi munka, semmi. Csak a kertet műveltük, ott ahol laktunk, vagy az apám az uraságtól feles földet kért. Hát az bizony nagyon kevés volt, hogy kosztra is legyen, meg a ruházatra az egész családnak. Hárman voltunk testvérek. — Miiyen volt akkor az élet Budapesten? — Bizony a’ szegény, nagyon szegény volt itt is, nemcsak falun, de mégis valamivel jobb volt, mert hébe-korba valami kis alkalmi munka adódott — Volt liség is? — Most könnyebb az az ifjúság élete, mint akkor volt? — Hogyne volna. Most sokkal könnyebb. Most van ruha. Most azt sem tudják, hogy mit vegyenek föl, olyan szépen tudnak öltözködni. És élelem is van. — Tudna-e valamit mondani arról Mária néni, hogy milyen volt a régi Angyalföld? — A régi Angyalföld, az olyan kies volt, hogy azt — legalább is én mint fiatal asz- szony — olyan messziségnek találtam, mintha Amerika volna. Itt sokszor lehetett hallani, hogy egyik embert meggyilkolták és a másikat. Féltek a népek igazán Angyalföldtől fiatal koromban. Ha kérdezték valakitől: hol lakik; Angyalföldön? Hű, megrémültek. munkanélkü— Nagy. Volt. Kik dolgoztak akkor legjobban? A városa alkalmazottak. A többi emberiség, hát csak az akkor, hogyha hívta valaki őket egy pár órára. »És megtalálák Máriát és Józsefet és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik...« (Lk 2,16) (Szőgyi Lajos linóleummctszete) — A régi vidék milyen volt, ahol mostan házak és utak vannak? Pl. a Róbert Károly kör- 4 útnál? — Ott volt egy agácáaerdő, a Róbert Károly kőrútnál. És lent azok a kis városi házak, csak azután, valami tizenöt év után épültek. És most? Micsoda nagy épület van ott! — Bizony megváltozott Angyalföld képe. Ha a régiek felébrednének, nem is tudnák, merre járnak, annyira megváltozott a vidék. De menjünk vissza még kicsit a gyermekkorba. El tndna mondani valamit gyermekkora karácsonyának emlékeiből? — Nagyon vártam a karácsonyt. És a mamám mindig mondta: na ekkor jön. Holnap után még egyet alszunk és akkor jön. Aztán itt volt a karácsony. Én nem tudtam megvárni, mert nagyon álmos voltam. Aludni mentem. Éjszaka fölébredek. Látom világos a szoba. Látom az asztalon a karácsonyfát. Édesanyám — mondom — itt volt a Jézuska. Azt mondja, hogy itt yolt. Jaj Édesanyám — olyan fajó szívvel mondtam — miért nem ébresztett fel, hogy láttam volna a Jézuskát. Bizony fölébredt akkor bennem a vágy s azóta valami vágy van bennem mindig. Hát az én édesanyám és édesapám volt. akik belém csöpögtették az isteni szeretetet. — Valahányszor Mária nénivel találkozom, mindig az jut eszembe, hogy »boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelé- gíttetnek.« — De sokáig vágytam az igazságra. És 46 éves koromban eljött. Akkor ismertem meg. Nekem kedveseim élő bizonyságom van. Amit talán még a saját gyermekem sem tud elfogadni valóságnak. Pedig nekem, hála Istennek, jó emlékező tehetségem van, csak a beszédem akadozó most már vénségemre. — Nekem élő bizonyság, hogy az Űr velünk van mindig. — Köszönjük, hogy most ezt nekünk újra elmondta. Még azt szeretném kérdezni, hogy mi érdekli legjobban az Evangélikus Életből, mert úgy tudom rendszeresen olvassa a mi hetilapunkat. — Minden érdekel belőle, mert én egy betűig mindent kiolvasok belőle. De különösen a zsinat és a bibliai ABC. — Majd megmondom azoknak, akik írják az Evangélikus Életet, hogy komolyan vegyék a bibliai ÁBC-t, mert egy ilyen kedves idős testvérünk nagy érdeklődéssel és figyelemmel várja. Végül még azt szeretném megkérdezni, hogy mit üzen karácsonyra az angyalföldi evangélikus testvéreknek? — Szeretettel üdvözlöm őket. Legyenek bátrak és nyissák meg a szívüket. Vágyakozzanak az Ür Isten iránt, mert ö amit meghagyott, azt meg is cselekszi. Tudom, hogy meg- cselekszi, kedves testvéreim, mert rajtam megtörtént. Az evangéliumot nemcsak elolvasni köll, hanem aszerint élni köll és akkor elevenné válik, testvéreim. Én mondom, hogy elevenné válik az emberben. Akkor látjuk, hogy tényleg úgy van. És nekem nincs félelmem a haláltul, mert várom minden nap. És meg akarom azt is ölelni. Mert a halálnál nagyobb Urunk van. Az én Uram aki nekem életet adott s min’nyájunknak. Azután az ember óvakodjon a helytelen beszéd- tűi. Mert ez mind bűn. És valótlant soha ne mondjon az ember, testvéreim. Mert mindenért számolni kell. Igaz, hogy talán azt gondolják, hogy ez a vén asszony mennyi tücs- köt-bogarat összebeszél, pedig nem úgy van. Tessék megtartani az igét, akkor majd megtudják. Szóval élni kell vele. Ha nem él vele, akkor nem ismeri föL — Köszönjük azt a figyelmeztetést, amit Mária nénitől kaptunk és mi is kívánunk Mária néninek nagyon gazdag, nagyon boldog és Istentől megáldott karácsonyt. — Viszont minden jót kívánok én is. Benczúr László Énekeink Jérték, hívek, Jézus elé... Vannak énekek, amelyek be- leéneklődnek a nép szívébe. Természetes jelenség ilyenkor, hogy a dallam mélyebb nyomot hagy, mint a szöveg. A szöveget már el-elfelejtik, de a dallam még ott zsong a fülekben. Sőt az ilyen kedvelt énekekhez népszokások is kapcsolódnak, amelyek tradíciókká válnak s így tartósítják az ének használatát. Ilyen volt a XIV. századból származó »Quem pastores laudavere« éneklése is (»Kit sok boldog pásztor dicsért«, 725-ik énekünk). Gerhardt Pál korában is igen ismert ének volt ez. Gerhardt fülében is ott mu zsikált ez a dallam, megragadta költői képzeletét, ihletet adott s bájos kis szöveget írt hozzá a maga meleg, közvetlen stílusában. Így született meg a 728-ik énekünk: Jertek, hívek, Jézus elé, Betlehem kis jászla felé, Jertek, Jézus drága nevét Áldja vígan szívünk, szánk. Tartalmi ihletést Lukács 2,15-től kapott: »Menjünk el egész Betlehemig és lássuk meg, ami történt, amit az Ür tudtunkra adott.« Valamint a 95. zsoltár 2. és 6. verseitől: »menjünk elébe hálaadással, vigadozzunk neki zengedezé- sekkel... jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, hajtsunk térdet az Űr előtt...« Gerhardt legrövidebb éneke ez. Gyermeki egyszerűséggel csengő sorok. Először 1666- ban jelent meg Gerhardt énekeinek gyűjteményes kiadásában, amit Eberling szerkesztett. K. E.
