Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-11-19 / 47. szám
A nógrádi lelkészek munkaülése Szerétéiből parancsol Nem nagyon szoktunk ujjongani, ha parancsolnak nekünk. Aki pedig szeret bennünket, attól elvárjuk, hogy parancsolásra ne is gondoljon. Nagyon egyoldalú elképzelésünk van a szerétéiről, mintha az önzésünk kiszolgálását jelentené: »Szeretsz? Akkor gondolkozz úgy, ahogy én, és tedd azt, ami nekem kellemese Részeg ember vitatkozik a hídkarfával. Nem tud tőle arrébb menni. Igazán felháborító. Eleinte szidja irgalmatlanul, aztán »túlteszi magát« — a korláton, s már zuhan is lefelé. Gyermek sír a borotváért. Olyan szép fényes, de az ő szívtelen apja oda nem adná neki semmi pénzért, folyton csak ö játszik vele. Hát nem borzasztó? Így vagyunk mi sokszor Isten parancsolataival. Indulataink, kívánságaink elvakítanek, s nem számolunk azzal, hogy »a bűn az ajtó előtt leselkedik« (l. Móz. 4,7), sőt: gondolkozásunkba, értékítéleteinkbe is behatol, s ezért is tűnhet az, amit Isten tilt, jónak és ígéretesnek, viszont az, amit parancsol, fölösleges nyűgnek. Pedig Isten szerétéiből parancsol! Nem szeszélyből és nem úrhatnámságból, mint olykor mi, ha módunkban áll parancsolni! Nem mindig látjuk be, hogy JÖ az Isten parancsolata, ha nem is okvetlen kellemes. Ö nem vezet félre senkit, még ha nehéz úton járat is. De hát az orvosi kezelés sem szórakoztatási célokat szolgál, hanem az életet, még ha nyög is a páciens. Az élet nevében rendelkezik az orvos. »Betegségünk«, bűnös voltunk tényét tartja szem előtt az Isten, amikor parancsol, vagyis az élet felé igazgat. Rászorulunk dorgáló és utasító igéjére, s ha annak mégsem érezzük szükségét, az csak Istentől való eltávolodottságunkat mutatja. Ha nem nyűgként, hanem felszabadultan, örömmel teszem Uram parancsolatát, az másra is, magamra is fölemelően hat. Ha viszont »eltekintünk« a tanítványt engedelmességtől — a parancsolatok bármelyikére gondolhatunk — a világrendbe »beépített« törvénynek megyünk neki. Lehet ezt tenni, de nem következmények nélkül! Belső kiegyensúlyozatlanságunk, érthetetlen félelmeink, lelki »szövődményeink«, indulatból fakadó cselekedeteink, vagy vétkeinknek nyilvánvaló folyományai egyaránt a fejünkre olvassák: »A magad gonoszsága fényit meg téged!-« (Jer. 2,19) Ettől akar Isten megkímélni! Milyen könnyű az olcsó siker reményében belemenni — hogy egészen különböző nagyságrendű, de nagyon is hasonló példákat említsek — egy piszkos háborúba, vagy egy személyi torzsalkodásba, viszont milyen nehéz kijönni belőle! Mert amit ma teszünk, arra ítéljük a holnapunkat — magatartásunk mind jobban bőrünkké válik, megszokjuk, belénkidegződik, s aztán már nem is igen irányítjuk életünket, inkább csak igazoljuk. Isten különbül szeret, mint mi magunkat! Nem erélytelen, cinkos elnézéssel, nem a való ködösítésével, hanem szentül: életre, megújulásra! Ezt várjuk és fogadjuk el tőle. Boldog, akit így vesz kézbe Jézus Krisztus és formál napról napra. Minél tovább járja az ö útját a magáé helyett, annál világosabb lesz számára: ÉRDEMES az Istennek engedelmeskedni, mert szeret. Akkor is, amikor parancsol! Bodrog Miklós Nógrád a természet’ szépsék hazája. Tavasszal a domb- íJalain virágzó fái olyanok, mint a vanyarci, bujáki asz- szonvok népviseletén a csipke. Ősszel a napsütésben ezer változatban pompázó színárnyalat, mint a palócmenyecskék rokolyája. Hegyei messziről kéklenek, völgyei közelről harmattól, párától könyesek. Idegenforgalma is nő, különösen amióta a Madách-centenáriumi ünnepség Csesztvét ismert faluvá tette Látogatott hely lett a csesztvei százados hársfa, Madách-park, -kúria és emlékmúzeum. Palócország fővárosába, Balassagyarmatra havonként jönnek lelkészi munkaülésre a nógrádi papok. Vonza őket a patinás, de gyors fejlődésnek is indult város, gyermekeik iskolavárosa. Madách és Mikszáth városának lüktető kul- túrélete, építésének, iparosodásának lendülete. A lelkészeket hivatásszere- tetükből fakadóan vonzza a tanulás vágya is. Kiemelkedő alkalom volt erre az október hó 19-én tartott munkaülés. amelyre eljött az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke dr. Ottlyk Ernő is. Szabó István bevezető írásmagyarázata után Gartai István esperes szeretettel köszöntötte a püspökben a régi munkatársat, a tanítómestert, s a lelkészek jó barátját. Egyliázközi békehét Hollandiában Hollandiában egyhetes egyházközi békehetet rendeztek október első hetében, amelyen követelték az atomsorompó- szerződés mielőbbi megkötését, tiltakoztak a NATO-politika és az USA vietnami agressziós háborúja ellen. Az atomsorompó-egyez- ménnyel kapcsolatban a holland református egyház újságja, a »Hervormd Nederland« a következőket írja: »Elutasítjuk a külön európai atomfegyvert és elfogadjuk, hogy a magenergiát nemzetközi szerv ellenőrizze ...« A »Friedenzeitung« (Békeújság) című lap, amelyet hét együtt dolgozó evangélikus és katolikus egyház ad ki, a következőket írta: »A NATO további léte mindig akadályozni fogja a leszerelést és a feszültség csökkenését..« A gyülekezeteknek aláírás végett megküldött határozat megállapítja, hogy a hollano politika szögletkövévé a békét beli megtenni. Az urvacsorai szolgálatot Gartai István esperes végezte a balassagyarmati evangélikusok 1785-ben épült műemléktemplomában. Ezután dr. Ottlyk Ernő püspök külföldi és hazai egyházi tájékoztatót adott. Hazai egyházi problémáink között a munkaerőgazdálkodás és a lelkészi nyugdíj problémájának kérdéseit világította meg. Révész László békemozgalmi beszámolójában érdekes és sikeres kísérletet tett arra, hogy számos vonatkozásban megmutassa, mit is tehetünk a békéért. Majd dr. Ottlyk Ernő püspök „A forradalom kérdései mai keresztyén gondolkodásunkban" címen tartott előadást. Az elnyomott szenvedő nép oldaláról egvháztörténeti alapon közelítette meg századok égető problémáját. Egyházunknak ez a történetszemlélete önmagában is megadta már az alapot a szabadság- harcokhoz, amelyekből a nemzeti szabadság és a vallás- szabadság zászlaja együtt lengett, küzdelmes történelmünk során Bocskai. Bethlen. Rákóczi és 1848 szabadságharcában egyaránt. Egyházunk kiemelkedő egyéniségeinek. Bornemissza Pétertől, Magyari Istvántól Székács Józsefig, a mártírhalált halt Rázga Pálig, valamint a négy püspöknek: Haubner Máténak, Szeberé- nyi Jánosnak, Pákh Mihálynak és Stromszky Sámuelnek irányító szava volt. Példájuk nyomán egyházunk kiállt a magyar szabadság ügyéért. Ezen az alapon állva találta meg mindig a helyét egyházunk a nemzet életében. A haladó hagyományok fényében — folytatta dr. Ottlyk Ernő püspök — azt mondhatjuk, hogy továbbra is népünkkel érzünk s a nemzeti egység vonalán úgy működünk együtt, hogy új társadalmi rendjét támogatjuk s az emberért való szolgálatot látjuk abban, hogy dolgozhatunk népünkért. Nógrád papjai a tudásban, szeretetben s a közösségtudatban való gazdagodás érzésével tértek haza Balassagyarmatról gyülekezeteikbe. Rónay Zoltán A szelne ki gyülekezet ünnepe „Nem tehetett máskép! Kiszögezte, s nem tudta, mit cselekszik. Tudós vitát és tisztulást akart. Világoljon az Evangéliom! Aranyért nincsen kegyelem! Bűnbánat nélkül nincs bocsánat’ Ha látta volna már, hogy 95 tétele, mint vihar süvítő szele, söpör végig országokon, világon, ha látta volna a nyomában támadt villámos zivatart, s mint vérfagyasztó vízió, szemébelobbant volna máglyák lángja, gályarabság és inkvizíció, vajon megtette volna akkor is?! Nem verte volna vissza látomása? Nem hullott volna ki csontos kezéből tételszögező, súlyos kalapácsa?! Lehet... ha nem a Hatalmas keze vezette volna tételíró kezét. Akivel ellenkezni kárhozat, Aki előtt csak térdrehullni jó... lehet... ha nem a Hatalmas szava mondta volna: Legyen: világosság és reformáció! Kiszögezte, s nem tudta, mit cselekszik. Nem tudta, hogy a 95 tétel útnak indul és századokon átlép. Megírta, mert meg kellett írnia. S kiszögezte, mert »nem tehetett másképp«. Túrmeze! Erzsébet ff Az október végi napokon az egész protestáns világ öntudatos hivő lélekkel méltó keretek között ünnepelte a reformáció 450. évfordulóját. Ebben az ünneplésben is kiemelkedő a szolnoki gyülekezet ünnepe: ez a nevezetes évforduló egybeesik templomszentelésének 35. évfordulójával. De nemcsak a dátumok csengenek össze. Annak is mondanivalója van, hogy a Tisza-parti maroknyi gyülekezet temploma, a wittenbergi vártemplom mintájára épült, annak leegyszerűsített kicsinyített mása. Ennek a hengeres tornyán is ott ékeskedik a reformáció diadalmas igéje: Erős vár a mi Istenünk. Persze jelentős különbség is van a két templom között: a wit- tenberginek történelmi múltja van, a szolnoki még igen fiatal. Amaz hatalmas, impozáns vártemplom, ez csak szegényes templomocska. Amögött jelentős gyülekezet áll, ezt csupán néhány száz lélek mondhatja magáénak. De a lényegben, a reformáció örökségében egyek vagyunk. A szolnoki templom megújulva várta a kettős jubileumot 42 000 forintot költött a gyülekezet renoválásra. Rendbehozták a tetőzetét, javításokat végeztek tornyán, megújították oltárképét, befestették kapuját, fényezték tölgyfapadjait, tökéletesítették világítását, ablakaira védőrácsot szereltek ég. megszépítették kertjét. Október 29-én, vasárnap délután 5 órakor a megtelt templomban Fodor Ottmár lelkész oltári szolgálata után a gyülekezet szervező és templomépítő lelkésze D. Dr. Vető Lajos ny. püspök hirdette az igét. A 46. zsoltár alapján hirdette, hogy a mi Istenünk erős vár, de nem háborús bosszúálló, öldöklő Isten, hanem Jézus Krisztusban szerető meny- nyei Atya, Ö a szeretet, Aki a mi gyarlóságunk, kicsinyességeink ellenére így győz felettünk üdvösségünkre. Ez a reformáció üzenete és ezt tapasztalta meg a templomépítés során is. Tárgyilagosan mégis melegséggel emlékezett vissza a 35 év előtti eseményekre. A műsort Balogh József helybeli református lelkész reformációi előadása, az Ünnepi nyilatkozat felolvasása, művészi énekszámok egészítették ki. A püspököt az egyházmegye nevében Bártfai Lajos esperes, a gyülekezet nevében Biró József felügyelő és a szolnoki protestánsok nevében Balogh József református lelkész köszöntötte. Különösen kedves volt az a jelenet, amikor az ünnepély után a gyülekezet nagy szeretettel vette körül első lelkipásztorát és hitvestársát s bemutatták nekik gyermekeiket, akiket három és fél évtizeddel ezelőtt ebben a templomban Vető püspök keresztelt meg. A jubileumi kettős ünnep nem lezárt egy időszakot, hanem egy újat már meg is nyitott. A gyülekezet új tervét igyekszik megvalósítani: a már alig használható harmonium helyett elektromos orgonát akar beszerezni. Bártfai Lajos Megalakult a bibliatársulatok európai konferenciája A bibliatársulatok első euró- ; pai konferenciáját a svájci I Lausanné-ban tartották meg, 1 amelyen dr. Olivier Béguin ! (London) főtitkár tartott nagy I jelentőségű beszédet az euró- I pai protestáns egyházak feladatairól. Véleménye szerint az európai egyházaknak arra kell felhasználniuk anyagi fölöslegüket, hogy a fejlődőben levő népeket a kultúra minden eszközével ellássák. Eközben feladatuk az is, hogy a bibliát ezekben az országokban is megszólaltassák. „Új időknek új dalaival” Ady Endre születésének 90. évfordulóján 1877. november 22 — 1919. január 27: ez a két dátum keretezi a legnagyobb magyar költő életét. Vele robbant be a magyar irodalomba és életbe a 20. század. Pedig nyelvezete még nem a századé. Talán ezért marad kissé távol a mai ifjúságtól és felnőttektől is, azokon kívül, akiket felgyújtott szava, sodrukba kaptak sorai. Mert hozzá nem lehet hűtlennek lenni: akinek életében személyes élménnyé lett valamikor költészete, akár csak egyetlen verse, izzása kísérni fogja, s a hamu alatt hunyó parázs, ha elővesszük, újra fellobban. Költői nyelvében múlt századi francia hatás és régi századok magyar prédikátorainak szavaize egyesül. Űj, egyéni nyelvi világot teremtett, amely szimbólumaival, fordulataival, különös szavaival, ritmusával soha azelőtt nem volt. És a jövőben sem lehet, mert má- solhatatlan. Ez a váratlan, utánozhatatlan, üstökös-jelenség a magyar irodalmi nyelvet el nem múló hatásokkal gazdagította. Verse- lésében az európai, a legtisztább magyar és a sajátosan adys elemek nem öntvénnyé — mert az hideg és statikus —, hanem három ágból egyesült zubogó patakká váltak. Versei lüktetésében, zenéjében, iramló erejében, képzeletet, érzést, gondolatot és akaratot ajzó mozgalmasságában ellentétes varázslat van: egyszerre nagyvilági és ugyanakkor hihetetlen mélyen, megragadóan magyar. Nem véletlen, hogy több mint 22 idegen nyelven szólaltak meg már. De az az érzésem, hogy más nép tagjának teljesen átérezni Adyt aligha lehet. A költői nyelv őutána leegyszerűsödött, csendesebbé, hétköznapibbá vált, sőt ma egyre inkább fokozódik a tárgyilagossági igény, ahogyan illik korunkhoz. Üj idők új dalaival mégis ő tört be hozzánk. Azzal, hogy — és ez századunk lelkiségének gyökérzete — mert őszintén ember lenni. Ady Endre álmai és ványai, vívódásai és vétkei, jobbat akarása és csalódásai ott vannak vulkánikusán, leplezetlenül verseiben, ha romantikus hévnek érzi is olykor a későbbi technikai kornak a végső lényegre leegyszerűsített formákat kedvelő embere. Mit dobott ez a kíméletlen, nyers, lobogó őszinteség a felszínre? Egyetlen kifejezésbe tömörithetem: az élet vágyát. »Éljen, éljen az Élet« — ezt zengték sorai a legkülönbözőbb módon, még a negativ lenyomatokban is. S ami az élet élését szolgálta vagy akadályozta hite szerint, azzal a néhány alapvető témával foglalkozott — nem: birkózott — költészetében. Szerelem, pénz, hírnév, társadalmi igazság, magyarság, halál, Isten — volt több?! Ez a felsorolás is mutatja, hogyan keverednek' benne egyéni vágyak közösségi feladatokkal és az emberélet végső kérdéseivel. De hát nem ilyen kavargás minden igaz emberségű lélek őszinte belső tükre? Ember volt — a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Hiú és önző, kegyetlen és jóságos, könnyelmű és felelős, közösséget szolgáló és tragikus sorsú. Az életvágy fűtötte forradalmi akarását. Elsősorban az elnyomott paraszti rétegekre támaszkodó, de a városi proletárság szerepét is világosan megérző, polgári radikalizmus jellemezte harcos társadalombírálatát. 1908- ban már hallotta füle »az utca énekét«. Látomása az új »hadak útjáról« így parázslóit: »Világos jelek a Hadak Ütján: / Hunniában valami készül.../ E roppant nép nem Csaba népe, / melyről legenda szólott nektek, / más nép e nép, ez csak: a Nép, / a fölkelt Nép. S ugy-e, remegtek?« Magyarságszemlélete keserű, fájó, de igaz, felrázó és az egyetlen előrevivő. Utolsó saját szerkesztésű kötetében, A halottak élén egyik ciklusának címadó verse lidérces képben vetíti elénk a magyar nép múltját és a költő által annyiszor elátkozott világháborús évek ingoványát: »Vak ügetését hallani / eltévedt, hajdani lovasnak, / volt erdők és ó-nádasok j láncolt lelkei riadoznak ... Hajdani, eltévedt utas / vág neki új hínárú útnak, / de nincsen fény, nincs lámpa-láng ...« E versében idézi a »csupa hajdani eszelősök«-et: a protestáns, kuruc és lázadó Ady tör fel e sorban — írja verselemzésében egyik szép mai könyvünk. Az eltévedt lovas a magyarság legjobbjaival azonosul, akik »eszelősen« dobták és dobják oda magukat a magyarságért, vallja a költő, közéjük sorolva magát. Ebben a látszólagos reménytelenségben olyan elszántság feszül, amely erősebb minden derűlátásnál. A magyarság törhetetlen életvágyát hordozta Ady akkor is, amikor nem tudott mást tenni, mint sírni nemzete felett. A halál gondolatával is azért tusakodik már fiatalon, jóval betegségén innen, mert élni akar. Érzi idegein át az örök emberi sorsot: »En a Halál rokona vagyok«. S ez a reménytelen küzdelem fokozódóan kíséri rövid életét. Nem jut tovább, mint az élet, az egyetemes élet folytatódása, tovahaladása az egyéni elmúlás ellenére. S ez is valami számára, szépitetlen ellentmondásosságában: »S ha elmúlnak az elmúlniválók, /Holnap, Idő, örök élet-tenger, / táncoltasd majd csak tovább a hajót — / szegény, csodás, véres Élet- hajód.« Víziójában háborús hulla fekszik a búza-földön, mely megtermékenyíti a földet. s kalász nő fölötte: »L tipró sorsa már távolba zúg / s belőle és fölötte díszlik / az Élet, a remény es és hazug.« A halál-verseit az élet- vágy hatja át. Utolérhetetlen emberi mélységeket az istenes verseiben ér el. Isten nem szimbólum neki, mint vélték, hanem valóság, ha sokszor káromoltan is. Egyik versciklusának prózai mottójában így vall önmagáról: »Azoknak a hús valakiknek, akik hitetlenül is az Úristent keresik hivő, bús gerjedelemmel s remény nélkül.« A Hiszek hitetlenül Istenben záró versszakai: »Minden titok e nagy világon / S az isten is, ha van / és én vagyok a titkok titka, / szegény hajszolt magam. / Isten, Krisztus, Erény és sorban / minden, mit áhítok / s mért áhítok? — ez magamnál is / óh, jaj, nagyobb titok.« A prédikátor nagyapa ivadéka félretéve minden hagyományos kegyességet, nem tud szabadulni Istentől, kit hol megtalál, hol elveszít lelke mélyén. Nincs egészen magában istenkeresésében. Ismételten kinyílik a Bibliája, s körülveszik rejtetten gyermekkora vallásos emlékei, zsoltáros hangulata. Krisztusra igazán nem bukkan rá soha, ezért nem tud tovább jutni a »borzalmas Istennél« (Isten, a vigasztalan), öt azonban olyan mélyen éli át, félelmetes bűntudatban és a magára hagyatottság érzetében, hogy méltán adta neki protestáns papi bírálója a húszas években a legnagyobb magyar vallásos költő címet, akkoriban nagy vihart váltván ki ez értékelésével. Ezt ma is valljuk róla, ha a »vallásosságot« nem szokványos értelemben vesszük, hanem abban a mély, teológiai jelentésében: ameddig az ember magától — de még ezt sem magától! — el tud botorkálni Isten felé Iclkiismeret-f'irdalásban. halálfélelemben, tisztaságvágyban, »metafizikai éhségben« (Szét b Antal), a Szentséges és Titokzatos megérzésében. Élni akart halála után is. Igaza lett ®ára- kozásának: »Igen, én élni s hódítani fogok / egy fá jdalmas, nagy élet jussán... örök virágzás sorsa már az enyém ...« Emlékező sorainkkal nem kegyeletes virágdíszt akartunk helyezni sírjára születése évfordulóján. De indítást adni néhányaknak, hogy vegyék kézbe újra, s versei új virágzásba boruljanak mai szívekben. Veöreös Imre
