Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-11-12 / 46. szám
Protestál az Isten... Ahol szabad volt a levegő Ökumenikus reformációi ünnepély Már szinte hagyomány az Ökumenikus Tanács tagegyházai közt, hogy a reformációt együtt ünnepük meg hol evangélikus, hol református templomban. Ebben az évben a rendezés joga a református egyházat illette meg. Október 29-én este 6 órakor a Kálvin téri református templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezet előtt az »Erős vár a mi Istenünk« eléneklé- .sével kezdődött a 450 éves jubileumot ünneplő ökumenikus istentisztelet. Hecker Ádám methodista szuperintendens imádsága után — melyben hálával emlékezett az elmúlt 450 évre — D. Káldy Zoltán püspök Jelenések könyve 2,4—5 verse alapján hirdette az igét. Igehirdetése elején arról szólt a püspök, hogy ezekben a napokban világszerte a reformációra emlékeznek. »A világban is kellő hangsúllyal emlékeznek meg a reformációról, értékelve az emberiség nagy családjára néző jelentőségét.« Odaállnak az emberek Isten elé, megköszönik Isten ajándékait, amelyekkel az elmúlt 450 évben megajándékozta a reformáció egyházait. De mindez kevés! »Most mégis Isten elé kell állnunk. Meg kell vizsgálni, hogy meg lehetünk-e elégedve azzal, amit mi jelentünk a világnak?« A protestáns egyházak képviselőjére jellemző a protestá- lás. Egész életünk szinte abban merül ki. A múltban ezek a protestálások szükségesek voltak, de most mégis Isten protestál a keresztyénség és ezen belül a protestantizmus ellen. »Most az ellen a protestantizmus ellen protestál az Isten, amely abban a világban, ahol élünk, nem tudja hordozni Isten szeretetét. Hordozni, szétosztani azt a szeretetet, amellyel ö fordul felénk. A világba beleszürkült egyház ellen protestál az Isten. Olyan kincs van az egyház birtokában az evangélium által, melynek birtokában nem hallgathat a keresztyénség, amikor az emberiség veszélyben van, amikor vér folyik Vietnamban, amikor kétmilliárd ember éhezik.« Ehelyett saját magunkkal foglalkozunk önzésből. »Most mégis úgy érzem, azt kell meghallanunk, hogy protestál ellenünk az Isten azért, hogy olyan egyház legyünk, amely betölti hivatását a világban« — mondotta D. Káldy Zoltán püspök igehirdetésében. Ezután csendült fel a Kelenföldi és Budavári Egyesített Evangélikus Énekkarok előadásában — Csorba István vezényletével — Kodály 114. genfi zsoltára, amelyet orgonán Sulyok Imre kísért. Ezt követően tartotta meg előadását Dr. Esse Tamás református egyházkerületi főgondnok, amelyben a reformáció örökségét méltatta. Ünneplésünk akkor igaz, ha benne az emberen túlmenően Istennel találkozunk. A reformáció ebből a találkozásból — Luther találkozása Istennel — indult el és ez a találkozás élteti azóta is a reformáció egyházait Szólt az előadó ezután arról a különbségről, amely a reformáció ágazatai közt van. Ez a különbség azonban soha sem volt ellenséges viszony, ha súlyos problémák adódtak, mindig együtt voltunk. Majd azt a mozgalmat méltatta Dr. Esze Tamás, amely megindult a katolikus egyházban XXIII. János pápa óta. Felhívta végül a gyülekezetét arra, hogy a reformációban kapott örökségükhöz ragaszkodniuk kell, mely igaz ügy ma is! »Igaz ügyért haltak meg őseink, ez azt jelenti, hogy a protestáns szülők vétkeznek, ha gyermekeiket álbékesség ürügyén megfosztják a reformáció áldásaitól. Nem akarjuk az örökséget elfelejteni, protestáns keresztyének akarunk maradni! — mondta befejezésül Dr. Esze Tamás. Ezután hangzott el a részlet Haydn: Teremtés c. oratóriumából a Kálvin Kórus előadásában, melyet Pungur József lelkész vezényelt. Az Ünnepi Nyilatkozat felolvasása után Laszkovszky János baptista elnök imádságával ért véget az ünnepség, amely gazdag tartalmával erősítette és bátorította a gyülekezetét. Istennek legyen hála ezért a testvéri találkozásért! ifj. Kendeh György LOBOG A TŰZ Az ágostonos addig vándorolt, míg a bűnbánat nehézléptű útján eljutott végül Samáriába a szent Kút mellé s mivel esengett kapott élő vizet, mitől kiszikkadt lelke újra éledt, ó, mart a Lélek eget verdeső óriás tüzet gyújtott fel benn, minek a fénye századok óta ma is úgy ragyog, mint az útjelző égő csillagok — bár oltó lelkek érvek tűzcsapóját emelték gátul: Eck és Kajetan s a tiarás pápa dühe és átka oltotta volna..j hasztalan! Támadhat ember Isten tette ellen? Amit Ö gyújt fel, ki olthatja el? Lobog a tűz s a lángja énekel négyszáz és ötven hosszú éve már s százszor áldott út, amit beragyog s akik rálépnek, azóta is vallják a szent baráttal, veled és velem, hogy a bűnbánót élő víz várja Samáriába’, mert az ítéletnél nagyobb a «• Kegyelem; Jak» Imre Az első evangélikus munkaközösség Bibliai ábécé: KEGYELMI AJÁNDÉK Ez a kifejezés — az Újszövetségben egyetlen szóként olvassuk — Pál apostolnál sűrűn előfordul. A két szó kapcsolata — magyar nyelvünkben — arra figyelmeztet, hogy a kifejezés olyasmit jelöl, ami nem természetes emberi tulajdonság. Teljességgel Istentől való. Az Újszövetségben olvasható szóban még az »öröm« fogalma is megcsendül. Olyan ajándék ez, ami boldoggá, örvendezővé formál. Ha most azt kérdezzük, hogy a kifejezésnek mi a tartalma, a »megfogható« jelentése, akkor nagyon szerteágazó választ kell adnunk. Induljunk el a legáltalánosabb választól a legsajátosabb felé: Kegyelmi ajándék életünkben mindaz, amiben átéljük Isten jóságát. Isten jóságában például elhívott minket arra, hogy népének tagjai legyünk. Pál apostol Isten kegyelmének ajándékát látja abban, hogy halálos veszedelemből szabadult meg, de abban is, hogy bizonyos dolgoktól távol tarthatja magát. Ilyen ajándék, amikor egymás hite által erősödünk, megvigasztalódunk, eljutunk kérdéseink megoldásáig. Ide tartozik megváltott- ságunk, örök életünk reménysége is. Szűkítjük válaszaink körét, amikor azt mondjuk, hogy a kegyelmi ajándék Istentől kapott adottság bizonyos szolgálat elvégzésére. Legsajátosabb jelentése pedig az, hogy Isten a gyülekezet minden egyes tagjának ajándékozott valamilyen különleges képességet, amelyet a neki kiosztott feladat elvégzésében kell használnia. Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a kegyelmi ajándékokban Isten csodálatos gazdagsága fejeződik ki. Nincsen két ember, akik »kegyelmi ajándékai« teljesen megfelelnének egymásnak. Lényeges következtetést kell ebből magatartásunk számára levonnunk. Például: nem másolhatjuk le szolgai módon egymás szolgálatát. Aki ezt megteszi, az hűtelenül használja a maga kegyelmi ajándékát. Azután: nem tekinthetem a magam keresztyénségét mindenkire kötelező normának. De hátrányt sem kell éreznem senkivel szemben. Valami azonban mindenképpen lényeges: a kegyelmi ajándékok nem az ember dicsőségéért vannak! Azokkal senki sem dicsekedhet és azok birtoklását senki sem tarthatja a maga érdemének. Ezzel már egy másik gondolatkört is érintettünk. Kegyelmi ajándékomat nem saját hasznomra és használatomra kapom, hanem mindig »valaki más« javára. Isten ugyanis sohsem cselekszik közvetlenül, hanem mindig közvetítők köz- beiktatásával. Amikor tehát a »másik« érdekében cselekszik, akkor mindig »engem« használ fel. Az Isten kegyelméből nekem jutott ajándékokat akkor használom Isteji szándéka szerint, ha mást nem akarok elérni velük, csak azt, hogy minél jobban és önzetlenebbé! szolgálhassak. Végül hadd hívjam fel a figyelmet egy könnyen háttérben maradó mozzanatra. Pál apostol így ír Timótheusnak: »... gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van ... « (II Tim 1,6.) Kegyelmi ajándékaink gyakran »szunnyadnak« bennünk. Talán nem is tudunk azokról. Ezért törekedjünk arra, hogy felismerjük: milyen kegyelmi ajándékot kaptunk. Kérjük Istent: vezessen el a nekünk kiosztott kegyelmi ajándék felismerésére. Amikor pedig rájuk találtunk, használjuk őket. Hálásan és boldogan. Ne kérdezzük, hogy nekünk mi lesz a hasznunk, -sak arra gondoljunk, hogy szolgáljunk. Használatlanul maradt kegyelmi ajándékok elsorvadnak és váddá lesznek ellenünk Isten elott* Bohus Imre A reformáció 450 éves jubileumi ünnepségére jelent meg az egyik legkiválóbb Luther kutatónak, Thulin Oszkárnak: A reformáció képei c. kis könyvecskéje. Benne a wittenbergi Luther Múzeum képeinek egy részét ismerteti, képekkel illusztráltan. Számomra és kis gyülekezetünk népe számára is különösképpen nagy örömöt jelentett e kis könyvecske, melynek címlapja Luthert munkatársai körében örökíti meg. Csornai gyülekezetünk tulajHazaérve, a régi és megviselt festményt, amely sokat hányódott előzetesen padlásokon és félreeső helyeken, hozzáértő ügyeskedő festővel restauráltattunk, lefényképez- tettük. Ezért jelentett nagy örömet számunkra a kis füzet. Mert nemcsak a címlapon van meg a kép, hanem a füzetben külön is megvan és hozzá Thulin professzornak pontos leírása. »Az a munka, ami a várbeli magányos szobában elkezdődött, a wittenbergi Luther ház donában van egy ugyanilyen kép. Érdekes története van annak, ahogyan az birtokunkba került. Egyházunk a 450 éves jubileumi évben turista-tanulmá- nyi kirándulást rendezett a németországi Luther-városokba. Hálás vagyok sokaknak, hogy én is részt vehettem azon. A wittenbergi Luther Múzeumban tett látogatás alkalmával (lásd az Evangélikus Élet 1967. agusztus 20. beszámolóját) nagy meglepetéssel és nagy örömmel ismertem fel a híres reformációi képek között a mi csornai festményünk eredeti képét. Az eredeti kép általában sötétebb tónusú, művészi kivitelezésű, az alakok elmélyültebben figyelnek vezetőjükre, Lutherra és vesznek részt a közös munka vias- kodásában, hogy minél jobbat alkossanak közös munkájukkal. Természetesen a wittenbergi kép az eredeti, a csornai csak másolat. szobájában fejeződött be, sok szorongató napi munka mellett. Luther fáradhatatlan volt, támogatva munkatársai által a héber, görög, latin igeszakaszok összeállításában és fordításában. Melanchton, Bugenha- gen, Jónás, Crucinger, Amsdorf, Förster, mindegyiknek megvolt a maga külön feladata, amit előkészített ezekre a bibliatanulmányozási összejövetelekre. Ezeken Luther, mint elnök, egyesek véleményét meghallgatta és közben finom megjegyzéseket tett, amik, mint glossák, az igeszakaszok szélére kerültek. így mondja el Matthesius ezekről a munkaórákról és munkaévekről s így próbálja ezt nekünk egy XIX. századbeli festő (Gey) lefesteni«, (i. m. 58. old.) Csornai képünk Pap B. kézjegyet viseli. Az évszámból sajnos csak a két utolsó szám olvasható: 66. Mivel az 1930-as években került a gyülekezet tulajdonába, feltehető, hogy 1866-ban készült. Hubert István A »Köznevelés« című pedagógiai szaklap egyik szeptemberi számában Sarkady Sándor a »Régi magyar iskolavárosok« sorában hosszú cikket írt Sopronról. A cikk bőven méltatja az egykori evangélikus líceum, s annak értékes könyvtára szolgálatát a magyar művelődésben. Az alábbiakban ezt idézzük a cikkből. A Széchenyi téren, a postapalota épülete mellett szerényen húzódik meg a város legrégibb, ma is működő iskolája: az egykori evangélikus líceum épülete — a mai Berzsenyi gimnázium. Hol volt még a palota, amikor állt a tudomány és a köz- művelődés e szerény, de nagyszerű hajléka! Mai épületét »csak« 1658-ban emelték, de magát az iskolát 1557-ben alapították. Fennállásának mintegy négy évszázada alatt a tudomány és az irodalom műhelye, a város leghaladóbb szellemű iskolája volt. Falai között már a XVII. században megkülönböztetett becsülete van a nagy kortárs-pedagógusnak, Come- niusnak, s diákjai Lackner polgármester dal- és táncbetétes drámáját adják elő: 1615-ben, amikor az olasz opera is csak gyermekcipőben járt. 1704-ben, amikor a császáorpárton óvatoskodó várost Vak Bottyán ostromolja, a diákok — a várfalakon keresztül — átszöknek a kuruc táborba. Ebben az iskolában alapítják 1790-ben, a nemzeti ébredés szellemében a Magyar Társaságot. A Magyar Társaség mellett — példaadóan — német és tót irodalmi kör is működik az iskolában. Martin Kukucin, a nagy szlovák író, akinek emléktábláját nemrég leplezték le a gimnázium falán, diákéveire emlékezve ezt írja: »Sopronban tanultam, ahol szabad a levegő...« Az ősi iskola az írók, költők, tudósok és művészek egész sorát adta, az országnak. Már a bejárat két oldalán is két jeles diák emléktáblája fogadja az érkezőt. Az egyik az iskola névadójáé, Berzsenyié. Az egykori szilaj diák, aki egymaga »tizenkét németeket a város tavába bé- hányt« s hevesen tette a szépet Lollinak, szabad idejében itt Horáccal és Gessnerrel társalkodott. A másik emléktábla Kis János emlékét idézi, ö a Magyar Társaság vezére, ő fedezi fel Berzsenyit. S a »táblanélküliek«? — Bizony, nem utolsó panteon kerekedne abból, ha debreceni vagy szegedi példára, itt is minden jeles diák emléktáblája felkerülne az iskola falára! Említsünk meg közülük néhányat. Itt tanult Ráth Mátyás, az első magyar hírlap szerkesztője, Hajnóczy, a jakobinus jogász, Döbrentei Gábor, az Akadémia későbbi tikára, Pákh Albert, Petőfi barátja. Vajda Péter író, Torkos László költő, Dó- czy Lajos, a jeles Goethe-fordító, -s nyelvtudományunk olyan büszkeségei, mint Lehr Albert, Gombocz Zoltán és Zsirai Miklós. A cikk »Prőhle tanár úr szentélyében« alcím alatt így folytatódik: Az ember elfogódottan lépi át a Berzsenyi gimnázium öreg könyvtárának küszöbét. Puritán szentélyre emlékeztet ez a több mint négy évszázados múltra visszatekintő bibliotéka. Mintegy 30 ezer kötet között dolgozik itt Prőhle Jenő tanár úr, a könyvtár őre és legalaposabb ismerője. Élete szinte hagyományszerűen eljegyzett az iskola- és könyvtárüggyeL Édesapja, Prőhle Károly egyetemi tanár, Gombocz Zoltán egykori osztálytársa a líceumban. Anyai nagyapja Thierring Károly, a hajdani kaszinó könyvtárosa és a soproni népkönyvtár szervezője. Prőhle tanár úr könyvtárában első kiadásban lehet olvasni a Didactica magna-t (1628), az Orbis sensualium pictus-t (1658) és az Emilé ou de l’education-t (1762). Ha egymás mellé raknánk őket, vajon hány hosszú polc-sort töltenének meg azok a művek, amelyeket az iskola tanárai és növendékei írtak? Megemlíti a cikk azt is, hogy Széchenyi, a legnagyobb magyar, példányt dedikált a Hitel-bői a »Sopronyi Ágostai Vallásit Lyceum.iak«. Köszönjük a meleg méltatást és igaz értékelést. Em Beszállították a kórházba... gégemetszés ... életveszély ... A szavak hozzámütődnek kegyetlen, kemény valóságukban. Erejüktől elszédülök. Értelmüket nem akarom felfogni. Egy hete még itt ült az ölemben. Itt beszélgettünk azon a nyelven, amelyet csak az angyalok és az édesanyák beszélnek. És én büszke voltam, hogy engem is megtanított erre a nyelvre. Rám nézett kék szemével és nagyot nevettünk, mint a cinkosok. Elfordultam, hogy a leheletem se érje. A kezemet néztem, elég tiszta-e, hogy megfogjam vele ezt a kis fehér ruhába bújtatott csodát. Végigsétáltunk a szobán. Ö kicsit bizonytalanul, mintha részeg lenne az élménytől: járok. A többiek nézték. Ö meg lépett egyet, azután megállt, nézte, mit szólnak hozzá. És mindenki csodálkozott. — Hát ez az Emese, milyen ügyes kislány! Már sétál a kis Emese? Pá-pá! — Ph... ph — mondta és integetett. Most pedig életveszélyben I van. Beszállították a kórházba. Lázas gyorsasággal peregnek az események. Influenza, slejm, nem tudja felköhögni, kanül. láz, tüdőgyulladás, fuldoklik, szállítás, vastüdő, változatlan, pillanatnyilag alszik, talán egy kicsit jobban, láz, vérátömlesztés ...a telefon cseng ...a kis Emese... a kis Emese, tizen, húszán, sokan, mind azt szeretné tudni mi van, mi lesz... de a fehér szobából nehezen jön a hír. A láthatatlan ablakból négy szempár figyeli a tizenöthónapos gyermek harcát az életért. Orvosok, ápolók, gépek, műszerek állandó készültségben vannak. Magam is futok. Orvost, ápolót keresek. Elutazott... holnap jön meg... ma még nem jött be ... nincs itthon... éjjel inspekciós volt... érteese kezleten van. Telefonálok, taxiba ülök, magyarázok, kérek. Nem értik rögtön. Emese életveszélyben van! Megnyugtatnak. Mindent megtesznek. Ez a kötelességük. Orvosi lelkiismeret, állandó felügyelet... Este és reggel váltogatják egymást. Múlnak a napok. Reggel és este ostromlom, Istent: mutass egy tenyérnyi felleget. Igen, tudom, nem kényszeríthetlek, de est a csöppnyi életet vedd a kezedbe. Engedd, hogy helyette én járhassam a kálváriát. Nem, nem engedlek Uram, makacsul foglak, kérlek, könyörgöm, csak ezt... kérlek, csak ezt a picit. Azután új hír: túl van az életveszélyen. Most még a kanült kell kivenni. Az alapbetegség megszűnt. Es megint komplikációk. A cső kivétele még nem mehet, újabb láz, vérátömlesztés... és a kicsi nem eszik. Pedig nagyon kellene az erő a legyengült szervezetnek. De minden hiába. Emese nem eszik. És akkor elindul az édesanya, aki ezekben a szörnyű napokban nem láthatta gyermekét. Megy, megy és kinyílik előtte a kórterem ajtaja. A kis ágyhoz lép, kezébe veszi a tálat, a kanalat. Beszél. Nem érti senki más csak a kis Emese. Nézi ezt az ismerős, köny- nyes szemű, sáppadt Madonnát. Nem ismeri meg és mégis olyan ismerős a mozdulata, a tekintete és a hangja olyan meleg, simogató. Lenyel egy kanálkával, nem, kettővel, hárommal ... sokkal és üres a tányér. El is fárad a nagy igyekezetbe. Kék szeme lezárul. Elaludt. Cseng a telefonom. Felveszem. És szivemmel hallom, ahogy egy édesanya boldog könnyei végigperegnek elkín» zott, sáppadt arcán. Gyarmathy írért c
