Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-10-15 / 42. szám

* Árulkodó kezek Csel 20,32—35 A kéz sokat elárul tulajdonosáról. Nem véletlen, hogy a legbiztosabb bűnügyi nyomozó és nyilvántartó eszköz: az ujj­lenyomat. De ha nem ilyen izgalmas eseteket, hanem a min­dennapi életet tekintjük is: a kezek árulkodnak. Ápoltak, vagy ápolatlanok. Agyon dolgozottak, vagy finomak. Kicsi­nyek és puhák, vagy pedig kemények és energikusak. Min­denképpen árulkodó kezek! Árulkodnak a foglalkozásról, az életmódról, hozzáértőknek még a gondolkozásról is. Amikor Pál apostol úgy búcsúzik az efezusi gyülekezet­től, hogy többé az életben nem találkoznak, felmutatja kezét Nem kell szégyenkezve háta mögé dugnia, odatartja az efezu- siak elé. Kérkedés nélkül, de bátran és biztosan mondja bú­csúszavaiban: »... mind saját szükségleteimről, mind a velem levőkről ezek a kezek gondoskodtak« (34. v.). Elképzelhető, hogy sokak emlékezetében így is maradt meg az apostol alak­ja; felemelt, vagy előrenyújtott kézzel. Fülükben csengett so­káig — a szinte szimbolikus — képpel felidézett hang is: »ezek a kezek!«. Mennyi mindenről árulkodtak azok a kezek is! Miről? 1. ÉLETEN ÁT TARTÓ' SZORGALMAS MUNKÁRÓL. Az apostol nemcsak Isten országának volt szorgalmas mun­kása. Nemcsak az igehirdetésben volt fáradhatatlan. Szorgal­masan dolgozott, ha jól tudjuk, mint sátorponyva készítő is. Ügy határozott: maga tartja el magát. Hányszor elgémbered­hettek kezei a szövésben! Milyen szorgalmasak, fürgék, fá­radhatatlanok lehettek azok a kezek! A mi kezünk is erről árulkodjék! Lehet a kézben töltőtoll, vagy üthetik ujjai fürgén az írógép billentyűit. Lehet a kéz­ben hegesztőpisztoly, vagy traktor volánja. Markolhatja a kéz a kapát, vagy bármilyen más szerszámot. Egy a fontos: maga a kéz legyen szorgalmas, fáradhatatlan. Erről árulkodik ke­zünk, így ismernek minket? 2. TISZTÁK ÉS BECSÜLETESEK IS VOLTAK AZOK A KEZEK. »Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam« (33. v.). Az a kéz nem csapott le arra, ami nem az övé volt, ahhoz a kézhez nem ragadt idegen tulajdon. Az apostol a szó legnemesebb értelmében tiszta kezű ember volt. Szoktunk beszélni »enyves«, »ragadós« kezű emberről. A miénk milyen? Ma már nemcsak egyszerűen a »máséra« kell gondolnunk, hanem egyrészt az »-államéra«, másrészt a »közére«. Ezekből »elemelni« ugyanolyan bűn. Nincs vissza- taszítóbb és szánalmasabb látvány, mint amikor keresztény ember keze keveredik bele lopásba, csalásba, sikkasztásba, akár »enyhébb«, akár durvább formájában! Tiszta-e kezünk Isten és emberek előtt? 3. A JÓSZÍVŰ ADAKOZÁSRÓL ÉS SEGÍTÖKÉSZSÉG- RÖL is tanúságot tettek az apostol kezei. »Példát adtam nek­tek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gon­doskodni és megemlékezni az Űr Jézus szavairól, mert ő mondta: Jobb adni, mint venni« (35. v.). »Minden szentnek maga felé hajlik a keze.« Honnan ered ez a mondás? Talán onnan, hogy a »szentekhez« imádkozva, nekik adományokat is kellett adni? Talán onnan, hogy a keresztyének az egyház önző életét látták? Pál keze nem »magafelé hajlott«. Megtanulta Jézustól, és testámentumában vallotta, de egész életén át gyakorolta is: jobb adni, mint venni. Vajon a mi kezünk merre hajlik? Kinyílik-e, amikor adni kell, vagy görcsösen bezárul? Odahajlik-e készségesen, tud-e segíteni másokon, tud-e másért, egyetlen emberért, vagy közös­ségért, vagy éppen az emberiségért dolgozni? Az apostol keze: szorgalmas, tiszta és segíteni kész volt. De tudunk felemelt, imádkozó kezéről is. Ezek összefüggnek egy­mással! Kérjük Istent imádságban: tegye kezünket szorgalomról, tiszta és becsületes életről, segítő és áldozatkészségéről árulko­dóvá. Indítsa kezünket munkás életre, hogy így eszközök le­gyünk, az ó kezében! Keveházi László Minosz király földjén III. A krétai csodálatos kultúrá­nak forrása annak idején a szi­get virágzó gazdasági élete volt. Kréta akkor is és ma is a bor, a mazsola és az olívaolaj orszá­ga és — ami ennél még fonto­nem vértezte támadás ellen. Minosz királynak olyan tenge­ri haderővel kellett rendelkez­nie, ami biztonságosabb volt minden várfalnál! A tengerek akkori hajósát Minosz király trón terme Knossosban sabb! — a tengeri kereskede­lem központja volt. Akár Mí- nosz király knosszoszi, akár testvérének phaisztoszi palotá­jának a kiásott romjait szem­léljük, szinte megdöbbent ben­nünket az a tény, hogy ezeket a palotákat semmiféle védőfal SZÓTLAN ÉNEK! A&na-AIaija Raittila utón finnből Szállj az éjszakában, szállj át a réteken, suhanj, mint vándormadár, szótlan énekem! Szállj, szegény szív számyszegett éneke a nád felett... kicsi testvér éneke, aki süllyed már. Ködfal útját állja, csak szomjú vágya ég. Viszi törött szárnya mégis tefeléd. Könyörögj, ha teheted! Testvér! Hordozd lelkemet! Mert az otthon messze, nagyon messze még. Túrmezei Erzsébet Támadás B. Graham ellen A Református Világszövet­ség egyik konferenciáján éles kritikát intézett Billy Graham amerikai baptista lelkész el­len dr. M. E. Macdonald glas- gow-i professzor. Szó szerint ezt mondta: »kétségbe kell vonnom, hogy a modern éb- redési mozgalmak bármiféle áldást hoznának az egyházak­nak«. Az ilyen evangélizációk csak profanizálják a bibliai üzenetet — jelentette ki a professzor és a minél na­gyobb tömegek megnyerése érdekében felhígítják az evangéliumot és csak zavart okoznak a keresztyének kö­zött. Nem riadt vissza a skót teológus attól sem, hogy meg­állapítsa: addig tiltakozott Graham az USA-ban a faji megkülönböztetések megszün­tetése ellen, »amíg nem a Szent Lélek, hanem a Legfel­sőbb Bíróság arra a felisme­résre segítette el, hogy har­coljon a jogtalanságokért«. ennek vége a pusztulás lett Mi­nosz király földjén. Ma is lát­hatók azok a hatalmas korsók, amikben egykor olajat tárol­tak. Evans becslése szerint több mint 75 000 liter olaj volt a knosszoszi palota készlete! És kiásták ennek a kultúrának nemcsak a harcieszközeit, a palota vízlevezető árkait, fény­űző mosodóhelyiségeit, szellő­zőberendezéseit, emésztőgöd­reit és szennylevezető aknáit, hanem a királynő és a herceg­nők fürdőszobáit, ülőkádjait és a divatját is! Nem Knosszosz- ban, hanem a heraklioni mú­zeumban láthatók azok a fres­kók is, amiken megjelennek Minosz király udvarhölgyei kerti székeken elnyúlva, szinte pesti eleganciával, szem- és arcjátékkal játszadoznak kesz­tyűjükkel. Szinte hihetetlen, annyi évezreddel előbb! A palota életének mindig fontos eseménye volt az áldo­zatok bemutatása. Abban a ki­rályi fogadószobában, ahol Minosz király trónszéke áll, a falon furcsa állat freskója lát­ható. A vallástörténészek sze­rint madárfeje a »mennyet«, teste a földet, kígyószerű farka pedig az alvilágot jelképezi. Bárhogyan legyen is, isteneik­nek, a menny, föld és alvilág szellemeinek a nap meghatáro­a múzeumban láthatók annak az oltárnak a miniatűr máso­latai, amik szinte vészesen ha­sonlítanak az Ötestámentom véresáldozati oltáraihoz. Négy sarkán szarvszerű ornamentika volt és ki merné kétségbe von­ni, hogy az ótestámentomi ol­tár szarva nem azonos a kré­tai oltárszarvval? Az Ótestá- mentomban a vérbosszút tudta elkerülni, aki odamenekülve megragadta. Mi évezredes kul­túra mozaikköveit fedeztük fel bennük, amiknek a révén fel­tárul előttünk az egész akkori civilizált világ ma már talán megfejthetetlen egysége és kö­zös misztikája. És ez a birodalom szinte egyik napról a másikra elpusz­tult kultúrájával és civilizádió- jával együtt. Ma is rejtély, hogy a nép honnan jött. Még inkább rejtélyes, hogy hová lett. írásos emlékek maradtak ugyan ránk, de ezt az írást a mai napig sem sikerült meg­fejteni. A pusztítók vagy a pusztulás csak néma követeket hagytak hátra. Napvilágra ke­rült maga a híres labirintus, de a mai napig sem sikerült megtalálni Ariadné fonalát, amely a feltevések útvesztőjé­ből kivezetne bennünket. Evans szerint földrengés okozta a pusztulást és nyelt el pillana­Elefántcsont torreádor Knossosban zott órájában áldozatot mutat­tak be. Csodálatosan »modern« formájúak azok a korsók, amik­ben az ételáldozatokat vitték rituális testtartásban és moz­dulatokkal az istenségnek. De minden bizonnyal véres áldo­zatokat is mutattak be, hiszen KÖLN A nordhein—Westfalen! ma­gyar protestáns gyülekezet el­búcsúzott eddigi lelkészétől, Glatz Józseftől, aki a kőin— deutzi német gyülekezet se­gédlelkésze lett. Glatz József nehéz időben vette át a szét­szórt magyar evangélikusok lelki gondozását. Mostani bú­csúzásakor a gyülekezet fel­tok alatt minden emberi aTko-: tást és Minosz király gyönyö­rű palotáját is. Csak a krétai írás megfejtése oldja meg ta­lán a krétai magas kultúra eredetét és pusztulásának oka­it Dr. Pálfy Miklós ügyelője így emlékezett meg róla: »Az elmúlt két év egyik legnagyobb eseménye, hogy gyülekezetünk kápolnát ka­pott, de a lelkész munkáját nem az új kápolna bizonyít­ja, hanem a gyülekezet egész területén megnövekedett templomlátogatás. Aki ismeri szétszóródottságunkat, az tud­ja megérteni és értékelni ezt a szolgálatot.« (Útitárs) A.z egyháztörténetből Augustinus 354. november 13-án született Thagasteban, az észak-afrikai Numidia egyik kis városában Aurelius Augustinus, az egyetemes keresz- tyénség nagy tanítója. Benne záródik le az antik világ, és vele kezdődik a középkor sajátos levegője. Belőle merítettek a középkor misztikusai Clair- veauxi Bernáttól Assisi Ferencig, és reá hi­vatkoztak, a »doctor gratiae«-ra, a skolasz­tikusok, élükön Aquinoi Tamással. Tőle tanultak a reformátorok. Az ö életműve is benne van akár a lutheri kegyelemtanban, akár a kálvini predesztinációban. Világhírűvé vált »Vallomásai« szolgáltak példaképül a törökországi számkivetésben kesergő II. Rá­kóczi Ferenc »Vallomásai« számára. Nap­jainkig érő hatását pedig az bizonyítja, hogy legfőbb munkái a legutóbbi két évtized alatt jelentek meg magyar fordításban, katolikus és protestáns tudósok tolmácsolásában egya­ránt. A világirodalomban pedig egyefiesen át­tekinthetetlen mindaz, amit másfélezer eszten­dő óta napjainkig írtak Augustinusról. Kora Augustinus megértéséhez — ha csak egészen vázlatos vonásokkal is — érdemes felidézni azt a történelmi helyzetet, amelyből alakja kiemelkedik. A hanyatló Róma korában vagyunk, amikor a barbár népek csapásai alatt recseg-ropog a régi imperium Romanum. Alarich gátjai 410- ben feldúlták Rómát, ezzel az eseménnyel kapcsolatban fog hozzá Augustinus a »De civi­tate Dei« című műve megírásához. Mikor pe­dig haldoklik, Genserich vandáljai ostromol­ják Hippót, a reménytelenül védekező római vezérrel, Bonifáciusszal szemben. A nagy átalakulásnak nyugtalan, kavargó képét mutatja a szellemi élet is. A római bi­rodalom vallásainak se szeri, se száma, a sok istent számon se lehet tartani, mindezt tetézi a keleti vallásos misztérium tarka tömkelegé. Még emlegetik a görög filozófia nagyjait, kü­lönösen Platont, de jelentős tényező a sztoi- cizmus és Philo is. Szinte szellemi forgószél­ben keveredik egymással az antik műveltség és Kelet kultúrája. Ugyanakkor egyre erőteljesebben terjed a keresztyénség, noha vannak még tömegei a pogány istenkultusznak is, a keleti misztériu­moknak is, a különféle vallásfilozófiai irá­nyoknak is. Nagy Konstantinus milánói ren­deleté (313) már megtiltotta a keresztyének üldözését, s ezt a rendelkezését az utána követ­kező császárok is megerősítették, sőt Gratia­nus (382) és Theodosius (391) rendeletileg eltörölték a pogány vallást, azonban mégsem lehetett annak mély gyökereit császári ren­delettel elvágni, s tovább folytak az áldozatok, a Vesta szüzek őrizték a tüzet, s a pogány istenek templomai látogatottak voltak. A keresztyénség nemcsak a pogány vallások­kal állt állandó harcban, hanem belül is küz­delmet vívott a tiszta tanításért. Augustinus idejében már a múlté volt a nicaeai zsinaton (325) eldöntött homousios-vita Arius és Atha- názius között, de még nem záródtak le a monophysita dogmaharcok, s csak a chalcedoni zsinattal (451) fejeződött be az egyház tusako- dó válasza arra a kérdésre: milyen a mi Istenünk? Az egyház új kérdését Augustinus vetette fel. Ez már nem Isten önmagához való vi­szonyának, hanem az Isten és ember viszo­nyának a kérdése volt. »Isten és a lélek« foglalkoztatta Augustinust és utána hosszú ideig a teológiát. A szoteriológiai tanítás augustinusi és pelágiusi értelmezésének hul­lámai pedig egészen messzire vezetnek az egyháztörténelemben: egyrészt a reformációig, másrészt a trienti zsinatig. Élete Vallomásaiban Isten színe előtt mondja el életfolyását. Apja »vékony jövedelmű thagas- tei polgár volt«. Csak élete legvégén keresz- telkedett meg. Anyjáról, Monicáról, felejthe­tetlen bájjal és gyöngédséggel írt Augustinus. Anyja tiszta keresztyén hite és élete mindig vonzó példaként hatott rá. Apja anyagi erején felül áldozott fia gondos szellemi kiművelésére, azonban az ifjú Karthágóban rossz társaságba került. Közben Monica könnyek között tusa- kodott fiának megtérítéséért: »Hűséges szolgá­lód, az én anyám több könnyet sírt el színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyer­mekük temetésénél szoktak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok a hit és vallás szá­mára, amely a Te ajándékod volt őbenne, Uram.« (Vallomások) A szónoklattan tanáraként működött Kar­thágóban, Rómában, majd Milánóban. Itt nagy hatással volt rá Ambrosius püspök igehirde­tése, amit az utána utazott anyja még jobban elmélyített. Megkezdődött a nagy tusa Augus­tinus életében: már akarta a keresztyén élet­folytatást, de még vissza-visszaesett régi magatartásába. Megtérésének híressé vált történetét a Vallomásokban úgy írja le, hogy messziről jövő hangot vélt hallani, amely ezt mondta: »Vedd, olvasd! Vedd, olvasd!« Utána nyomban a Szentírást vette elő: »Megragad­tam s fölnyitottam és elolvastam némán azt a szakaszt, melyre legelébb esett pillantásom: rJiem tobzódásokban és részegségekben, nem ágyasházakban való bujálkodásokban és mér- téktelenségben, nem versengésben és irigység­ben, — hanem öltözzétek fel az Űr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kíván­ságokra” (Rám 13,13—14). Amint a mondat végére értem, mintegy a biztosság fénye tó­dult szivembe s a kétségnek minden sötétsége szétoszlott.« 387 húsvétján 15 éves fiával együtt megkeresztelkedett Milánóban. Minden vágya az volt, hogy afrikai népének szolgálhasson Isten igéjével. Milánóból el­indultak haza, útközben anyja meghalt, majd otthon Thagasteban nagy tehetségű fiát is elveszítette. Csekély vagyonát a szegényeknek adta, s pappá lett Hippóban. Most már egye­dül Isten volt számára életcél, erőforrás és minden. A Vallomásokban gyönyörű imádság­ban magasztalja az őt legyőző Isten vonzó­erejét: »Későn szerettelek. Szépség, aki olyan régi vagy és olyan új, — későn szerettelek!... Hívtál, rám kiáltottál és megtörted némasá­gomat. Rám villantál, felragyogtál, s elűzted vakságomat. Illatoztál és mélyen beleheltelek, megízleltelek, s azóta édes a szám és szomjas az ajkam ízed után. Megérintettél, elkaptál s magaddal ragadtál a te békességedbe.« Ebben az Isten által való megragadottság- ban bontakozik ki hatalmas egyháztanítói életműve. Nagy teológiai harcot vív a ma- nicheista Fortunatusszal, a 393-ban Hippóban tartott egyetemes zsinaton teológiai előadáso­kat tart az egybegyűlt püspökök előtt, felka­rolja a katechumenok oktatását, kiépíti a papnevelést, 396-tól a hippói püspöki székből vezeti Észak-Afrika egyházi ügyeit, és min­denekelőtt hatalmas irodalmi munkásságot fejt ki, amelynek során másfél évezred táv­latából is rendkívüli értékű művekkel ajándé­kozza meg az egyházat. Állandó munka közben! 76 éves korabarij 430 nyarán érte a haláL Dr. Ottlyk Ernő 'messziről elkápráztatták ezek­nek a palotáknak az izzó krétai napfényben vakítóan fehér osz­lopai. És aki beléphetett ezek­be a palotákba, azt lenyűgözte az ottani jólét és dúslakodás a földi javakban, aminek a kö­vetkezménye az elpuhultság s

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents