Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-09-24 / 39. szám

\ Hol van Ábel? 1 Móz. 4,9 Mint a gyilkos bot Ábel fejét, úgy keresi ez a kérdés Kain szivét és lelkiismeretét. Felelőssége roppant súlyát akarja tu­datosítani benne. Mert Isten tudja ugyan. hogy hol van Ábel és Kain is tudja. De Kain el akarja felejteni. Azóta is ezt kérdezi Isten az embertől. Lerázhatatlanul dörömböl testvérfelejtő életünk kapuin. Öt mindig ez érdekli elsősorban: mi van Ábellel? Nem csak arra kíváncsi, hogy Kain az erd&adta fát milyen faragó művészettel tudja meg­munkálni, hanem méginkább arra, hogy hajlék készül-e belőle Ábelnek vagy dorong. Nemcsak arra kíváncsi, hogy Kain mennyire vitte a földmívelés tudományát, hanem arra, hogy a földadta kenyérből jut-e Ábelnek is. Nemcsak arra kíváncsi, hogy az atomkutatás hol tart, hanem méginkább arra, hogy az Isten teremtette óriási erőkkel mit akar az ember: szebbé, kényelmesebbé, boldogabbá tenni az életet, vagy elpusztítani azt? Isten Ábel felöl érdeklődik mindig, mert azt tartja, hogy Kain minden munkája, tudománya, művészete átkozott, ha nem Ábelért, hanem Ábel ellen van. Gonosz és aljas Kain válasza: „Nem tudom! Vagy őrizője Pagyok-e én az én atyámfiának?” Kain viccel. Gúnyolódik. Halott öccsének foglalkozását figurázza, mert Ábel „juhok őrizője volfi. Kain nem akar tudni Ábelről. S ha erőszakkal nem lehet elhallgattatni .a kérdezőt, hát viccel üti el a lelki- ismeretét zaklató kérdést. Pedig Kain vallásos ember. Nem­rég mutatta be áldozatát Istennek. De vallásos köntöse alatt már ott volt a dorong. A mindenség legundorítóbb látványa ez az ember! Kegyes imádkozó, de Ábelen átgázol gondolkodás nélkül. Egy lélegzet­tel tud akár felebaráti szeretetről is beszélni és a legirgalmat- lanabbul cselekedni. Ö sietett el a félholt mellett a jerikói úton s ö szaggatta meg ruháit szent felháborodással Jézus tárgya­lásán a főpapi tanácsban. • De hol van Ábel?! Valóban! Hol is van 6?! Ugy-e nem láttátok? Hogy is láttátok volna, hiszen nem vagytok örizői?! Pedig mindenütt lehet vele találkozni! Ott játszott tegnap délelőtt a téren. Éppen káromkodni tanították a nagyobbak, s izgalmas, pikáns történetekkel szórakoztatták fantáziáját... Délfelé a sarkon állt. Egy lámpavasnak támaszkodva slágert dúdolt s közben azon töprengett, milyen irányba kellene elin- dunia, hogy sikerüljön az élete. Semmit sem akar elrontani. Tömegek mentek el mellette, s ö remélte, hogy valaki megáll, segít neki. De mindenki sietett... Ebéd után a gyár kapujá­ban ült. Várta a délutáni műszakot. Izgult. Vajon megkapja-e az új beosztást? Pénz nélkül is nagyon örülne neki. De havi 100—150 forintot is hozna. Már tervezgettek is otthon. Első évben az asztmás gyereket vinnék valami jó szanatóriumba. Most azon dől el minden, vajon bízik-e benne az igazgató. Dél­után villamosra várt a tűző napon. Már éppen készült felka­paszkodni, mikor meglökték öreg, reszkető kezét. A marká­ban szorongatott öt darab 20 filléres szétgurult a földön. Ket­ten szállnak fel előtte, jókedvű fiatalok. A kocsi nem várt. Csengetett és indult... Az újságban is benne volt a fényképe. Teste torz volt, s gyógyíthatatlan sebekkel volt tele. Bal lába térdtől hiányzott, s jobb kezén az ujjak. Egy bomba robbanása tette életét keserűen reménytelenné. A képről egyenesen rám nézett. Nagyon szomorú volt a szeme. Mintha a mindenség összes fájdalma lobogott volna benne ... És sorolhatnám még! Igen. Ábel mindenütt ott van. Min­denhol lehet vele találkozni. De úgy-e nem láttátok őt? Hogy is láttátok volna?! Hiszen neve azt jelenti magyarul: pára, semmiség, jelentéktelenség! De valóban így van? Ábel valóban nem számít? Jelenték­telen? Valóban fontosabb nála a magunk szórakozása, bősége, karrierje, persze, hatalma, eszméje? Jaj, senki ne higgyje! Nem igaz! Ábel mindennél drágább, mindennél fontosabb! * Hol van Ábel? Isten második kérdése ez az emberhez. Az első így hangzott: „Hol vagy?” (I. Móz. 3,9). Aki irgalmatlan, könyörtelen, az — bárki legyen! — mindig istentelen. Mi be­csaphatjuk egymást. Járhatunk egy életen át megbecsültén, el­ismerten a kegyességnek irgalmatlan szívet takaró, hazug ruháiban. De Isten lát! S „az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot’.” (Jakab 2,13). Pedig Káinnak nem kellene megölnie Ábelt. Kain meg­térhetne őszintén és igazán. Felismerhetné és imádhatná Isten irgalmasságát, amely a világot, s benne őt is élteti. Kain meg­változhat, újat kezdhet úgy, hogy többé nem a gyilkos rassz lelkiismeretével kell járnia élete útján, hanem az irgalomból élő irgalmas ember örömével. Igaz, hogy Ábel vére bosszúért kiált. De van valaki, aki­nek vére „jobbat beszél”, mint Ábelé (Zsid. 12,24), mert nem bosszúért, hanem bocsánatért kiált Istenhez. Jézus halálában megnyílt az út, hogy az ember megtalálja Istent. Jézus halálában fellobbant a reménység, hogy Kain megtalálja testvérét, Ábelt. Dóka Zoltán ^öihamj i nisszhanfj Tihanynak riadó leánya új ( s veszélyes versenytársat ka- \ pott az idén. Csak dicsérni le- j hét az Országos Filharmónia i kezdeményezését: az orgona- hangverseny-sorozatot a tiha­nyi apátsági templomban. E i sorok írójának felejthetetlen • és felemelő élményben volt • része augusztus harmincadi­kén, amikor egy ilyen hang­verseny hallgatója lehetett. Stulhof mester barokk faszob­rai és aranycsipkéi világítot­tak csak ki a puha félhomály­ból, amit még melegebbé tett néhány falikar lobogó gyertya­fénye. Felzendült a kicsiny, de az ország egyik legfinomabb han­gú orgonáján Bach. Händel s Haydn muzsikája. Halász Bé- i la pécsi székesegyházi orgonás I és Trajtler Gábor evangélikus lelkész, orgonaművész szólal­tatta meg a nemes hangszert {a győri filharmonikus zenekar ' kíséretével. A művészi élmény szakszerű méltatása avatot- tabb tollat kíván. Az egyszerű hallgató csak őszinte hálájá­nak szeretne kifejezést adni a nemes élvezetért. A szünetben a templom elé sereglö közönség több európai nyelven szólt lelkes elismeré­séről. Jó volt ezt hallani, meg­hatott büszkeséggel és elégté­tellel. Íme a külhoni utazónak rangos szórakozást, világszín­vonalon álló élvezetet tudunk nyújtani, páratlan szép keret­ben. Hiszen aki a reflektor- fényben úszó kettős torony tö­véből lepillantott a holdfény­től beezüstözött Balaton kék­bársonyos tükrére, kénytelen volt megállapítani: nemcsak hazánk, de bizonnyal a föld­kerekség egyik legszebb kilá­tását nyújtja a varázsos han­gulatú tihanyi félsziget, füredi öböl, a magyar tenger e ked­ves ékessége. G. Gy. Sääksmeki—V ecsés—W ittenberg A Vanajaveszi tó tükre sima és rezzenéstelen. A finn ég de­rűs kékje csillog benne. A par­ton fehértörzsű nyírfák és szá­las fenyők oltalmában pirosra festett szaunák bújkálnak. Mo­toros hajónk Sääksmeki be tart. Finnországban most mérik az év legmelegebb napját, — a hőmérő 26 fokot mutat, — s aki csak teheti az itteni káni­kulában vízre száll, tó vagy tenger mellett időzik. Sokszínű és vonzó tájak mel­lett súhan motorosunk. Engem azonban a varázsos tájaknál is jobban érdekel a finn ember és a finn egyház élete. Erről kérdezgetem a tamperei püs­pök pillanatnyilag elfoglaltság nélkül maradt tanácsosát, as- sesor Rantát, mert 12 éves lá­nya kapitánykodik a kis hajón. Így hát ideje is, de kedve is van a beszélgetésre. Arról faggatom, hogyan ün­nepli a finn egyház a reformá­ció 450 éves jubileumát. A szí­ves válaszból kitűnik, hogy a finn Evangélikus Egyház a re­formáció ünnepe köré sűrű­södő programmal állít emlé­keit a jubileumnak. Persze a viszontkérdés sem marad el. örömmel számolok be diaspo­ra egyházunk ez ügyben ki­fejtett dinamikus munkájáról. Elmondom, hogy a mi meg­emlékezéseink át meg szövik az egész jubileumi esztendőt. A gyülekezeti mupkának eb­ben az esztendőben a 450 éves jubileum szab medret. * Hazajövet egyrészt magam ellenőrzése, másrészt azért, hogy az Evangélikus Élet ol­vasóit tájékoztassuk arról, ho­gyan folyik a gyülekezetekben a reformáció 450 éves ünnep­lése — kerestem fel egy gyü­lekezetei. Azt mondják, hogy egy cseppből is megismerhető a tenger. Ügy gondolom, egy találomra választott gyüleke­zetből is megismerhető és fel­mérhető a magyar Lutheránia jubileumi készülődése. Á gyü­lekezetei nemcsak találomra választottam, de lelkészét sem értesítettem érkezésemről. Errefelé jóval egyhangúbb táj fogad. A kukoricatáblákat megtörő káposzta és paradi­csomföldek között érkeztem meg Vecsésre, a nagy szórvány gyülekezetre. A gyülekezet nyugati ága Pestbe kapaszko­dik, Kelet felé pedig a monori tanyák szabnak neki határt. (Üllő, Csákliget, Restimre tar­tozik hozzá.) A fáradságos szórványmun­ka mellett közegyházi teendő­ket is végző Marschalkó Gyu­la lelkipásztor válaszol a kér­déseimre. Néhány mondat után nyil­vánvaló, hogy rendszeres és alapos munka folyik itt a jubi­leumi esztendőben. Az év.ele­jén a szeretetvendégség kere­tében tartott közgyűlésen is­mertette a lelkész a terveket. A közgyűlésen különösen is a befejező mondatoknál válik meleggé és ércessé az egyéb­ként halk beszédű lelkipásztor hangja: „A legszebben úgy ünnepiünk, ha megtesszük az első lépéseket a háború alatt a németek által elpusztított templom felépítésére a jubi­leumi esztendőben.” * De tartsunk rendet. Mik voltak a tervek és mik való­sultak meg belőle? Az évi négy szeretetvendég­ség a reformáció jegyében áll. Ilyen témákkal: A reformáció és az élő hit. A reformáció és az egyház. Ezeket már megtar­tották. Szeptemberben a har­madik szeretetvendégségen Grünvalszky Károly budapesti lelkész tart előadást: A refor­máció és a forradalom címén. A negyedik szeretetvendég­ség témája: a reformáció és a gyülekezeti éneklés. Amíg a lelkész beszél, a szomszédos fatemplomra réved tekintetem, melynek előcsar­nokában cjles plakátbetűkkel ez a felirat fogadja a temp­lomba érkezőt: Éneklő egyház vagyunk — van-e énekesköny­ved? A lelkész gyülekezeti munkája mellett a fóti kántor­képző tanfolyamon oktatja és készíti fel a jövendő kántoro­kat — vajon a gyülekezetben mi történik az éneklés terüle­tén? A lelkész mintha gondo­lataimban olvasna, megemlíti, hogy a jubileumi észtendőben a gyülekezeti énekkar az éne­keskönyv új részéből három Luther éneket mutat be és tanít meg a gyülekezettel. * A beszélgetésben pillanatnyi szünet áll be. A lelkész mé­lyen ülő szemei messzire te­kintenek — mint a későbbi beszélgetésből kitűnik —, Wittenbergre, Erfurtra és a németországi Luther városok­ra, mert résztvett azon az egy­házi turista úton, melynek célja a Luther-városok megis­merése volt. így a tanú hite­lességével számolhatott be szó­val és képekkel a gyülekezet­nek az erfurti dómról, ahol Luthert lelkésszé szentelték, a wittenbergi Vártemplomról, ahol Luther kiszögezte a 95 tételt és Wartburg váráról, ahol Luther lefordította a Bib­liát. Persze ez a téma kimerít­hetetlen, így hát a gyülekezet még hallani fog a reformáció históriai érdekességeiről. A jubileumi esztendőt a re­formáció heti igehirdetési-soro- zat és az október 31-i ünnep­ség zárja. Ez utóbbit a refor­mátus testvérekkel közösen tartják. Na és mi van a templom­építéssel? — kérdem a lel­készt. Mert bizony a két év­tizede Svájcból kapott fa­templomot, — bármilyen nagy lelkesedéssel igyekszik kívül­ről rendben tartani Scheffer István gondnok, belülről pedig Gulyás Mihályné egyházfi, és a köréje csoportosuló asszo­nyok — bizony kikezdte az idő. Reményteljes a kezdet, egye­lőre gyűlnek az adományok és reméljük, Isten kegyelméből megépül az Űr vecsési háza — válaszolja a lelkész. Az új parókia szomszéd szo­bájából felcsendül az „Erős vár a mi Istenünk” jól ismert dallama. A lelkész felesége és munkatársa játsza orgona-har- móniumon. Magamban rábó­lintok; bizony erős vár a mi Istenünk. Matuz László TEOLÖGUS ÜTRAVALÖJA Menj ... menj, fiam, ne nézd, hogy fény vakít, vagy ködbetűnt a táj, mely rád mered, akármi jön ne érezd gáncsait: menj... menj keményen, oldatlan magaddal, ne alkudozz az életed fölött! Ki elhívott, még nem tudod, hová küld, még nem tudod, mit ád és mit kíván, elveszted-e, ha szétosztod szíved, vagy mindent megtalálsz a más szívén? Isten szava s Ember szava leszel, könyörgő és könyörgést gyógyító, nem béna vágyak béna száműzötte! A hivő ajka zárt, sohase kérdez, a hit nem válaszok számoszlopa, a hit a kérdezetlen bizonyosság; több, mint a mágneses tér, híd az űrben, ahol törvény a fény, s a föld-parány suhan .:. nem érzi múlás terheit. Az Ü.r, akit szolgálsz, nem látható, de mindenütt az ö világa őriz, az Ö ekéje szánt vetés alá, s az ö nyomán aratsz kenyér-magot, és gyermeked Öt látja, hogyha rád néz, a könnyein azért csillan mosoly ... Az Ember, akit szolgálsz, látható lesz, de hányszor jó lenne nem látni útját, ha gyilkosok közt gyilkosán oson a békén álmodok kunyhóihoz. Ilyenkor nem szó kell, jótettel példakép, Krisztus korbácsa hívja öklödet, hogy megvédhesd a védtelen jövőt, országot építs, mely tisztább a hónál, ahol nem számít az: ki mit keres, mit kér és kérdésekre mit felel... Ne szád kérkedjen így: imádkozom! Az út imákká gyúrja lépteid, s te Két Urad mindenható szavára az életed egésze mondjon — Áment! Esti Gyula Felvitel kánfcri tanfolyamra 1967. november 20-tól 1968. március 22-ig az Országos Kántorképesítő Bizottság Fo­ton négyhónapos kántori tan­folyamot tart teljesen kez­dők. és haladók számára és kántorok továbbképzé­sére. A tanfolyam bentla­kásos. Részvételi díj havon- kint 450,— Ft, amelyben ben­ne van a teljes ellátás, lakás és a tandíj. Azok számára, akik nem tudnak a teljes négy hónapon keresztül részt- venni mint bentlakók, lehető­vé tesszük, hogy a tanfolyam elején közepén és végén 2—2 hetet töltsenek a tanfolyamon, ez időre az ellátási díj felét fizetik. A közelben lakók ese- tenkint is bejárhatnak, ezek havi 120,— Ft tandíjat fizet­nek és esetenkint térítik ellá­tási költségüket. Jelentkezési határidő: októ­ber 20. Jelentkezési cím: Országos Kántorképesítő Bizottság, Bu­dapest. VIII., Puskin u. 12. A kérvényhez mellékelni kell: lelkészi ajánlás, orvosi bizo­nyítvány, rövid életrajz. Felvételről részletes értesí­tést küldünk. Országos Iíántorképesítö Bizottság A krétai határozatok görög bírálata A görögországban betiltott centrumpártnak jelenleg hét nyugat-európai országban van országos szervezete. A görög- országi ellenzéki pártnak ezek a külföldi szervezetei élesen bírálják az Egyházak Világta­nácsát, mert ennek a keresz­tyén világszervezetnek a krétai Heraklionban tartott központi bizottsági ülése „nem állt egy­értelműen a katonai rezsim ál­tal elnyomott görög nép párt­jára". Megállapítják ezek a görög szervek, hogy az Egyházak Világtanácsa véleményt nyil­vánított ugyan minden világ- politikai és ideológiai kérdés­ben, csak éppen attól óvako­dott, hogy a görög katonai kor­mányt egyérteműen elítélje. KEZEK, AMELYEK... A kézről, kezekről szeretnék írni, amelyekkel életem során találkoztam. Kezdem az anyám kezével. Ma már ráncos, az erek kida­gadnak rajta, szinte látni a vér áramlását a sötét csator­nákban. Sokat dolgozott. Te­nyere kérges és nehezen he­gednek már a sebek rajta. Öreg. Valamikor selymes, pu­ha volt. Ha sírtam gyermek­koromban, egy-egy simogatása .a telkemig éH és egyszerre nem fájt a fájdalom, nem bán­tott a bánat. Millió kéz közül felismerném, mert ilyen csak egy van! Soha nem felejtem el taní­tóm kezét. Amint vezetni ta­nította suta ujjaimat a pala­táblán. Mennyi türelem, re­ménység, bizalom lüktetett e kézben. A fekete tábla meg­elevenedett keze nyomán. Nyúlok, cicák, apróbb és na­gyobb háziállatok nyüzsögtek a fehér kréta, kacskaringós vo­nalvezetése mellett. Hány, de hány művész keze sűrűsödött az ő egyetlen csodálatos kezé­ben. Ezek a kezek tanítottak meg betűvetésre, a rendre, fe­gyelemre és a munkára. És a doktor bácsi keze... Lágy, sima és bársonyos volt. A testrész, amelyhez hozzá­ért, nem sajgott többé. Ami­kor mellemet, torkomat tapo­gatta, elzsibbadt a szúrás, könnyebben nyeltem. Amikor törött karomat lágyan gipszbe ágyazta, fájdalomtól görbült szám nevetésre formálódott. „Ugye nem fáj?”— kérdezte halkan. Válaszolni se kellett, mert a gyermeki könnyek mö­gött leolvasta a feleletet: „már nem, doktor bácsi.” Aztán jöttek az évek és olyan kezekkel hozott össze a sors, amelyekre nem szívesen emlékezem. Láthatatlanok vol­tak ezek a kezek, de rémült vacogással lestük intézkedé­seiket. „A sors keze” — mond­ták egyesek, mások Isten bün­tető kezét vélték felfedezni benne. Mi, kisemberek pedig nyögtünk alattuk, mert hol véres, hol kékre dagadt testek nyomain mértük le létezésü­ket. Háborús kezek voltak ezek. Kegyetlenek és szívtele­nek. Elszakították a gyerme­ket a családtól, sírba döntöt­ték a kenyéradót. Gránátot dobtak ránk, belénk lőtték. Arcul ütöttek, börtönbe zár­tak. Ú, fekete kezei egy meg­bomlott világnak! Majd olyan kezek sodródtak életembe, amelyeknél ma is elérzékenyülök. Gyermekeim apró kezei. Kicsinyek, pará­nyiak voltak és úgy pihegtek markomban, mint fészekben a madárkák. Ezek a kezecskék új célt adtak életemnek. Áldo­zatot hozni értük, küzdeni azért, hogy megizmosodjanak, és egyszer átvegyék tőlem a munka szerszámait, s viaskod­janak tovább a közösségért, a megélhetésért, a boldogulá­sért. Küzdjék le a gonoszság hétfejű sárkányát és építsék fel a boldogság új világát. Kezünk kíséretével köszö­nünk egymásnak. A kézfogás­ból sok mindent ki tudunk ol­vasni. Indulat, harag, jó, vagy rossz érzés, a foglalkozás ezer­nyi jegye mind, mind kifeje­zésre jut egy-egy kézfogás­ban. A kéz majdnem annyit fejez ki, mint a „szem, a lé­lek tükre”. Figyeld csak jól meg az indulatos ember keze- járását! Figyeld a melegszívű ember keze mozdulatát! A kéz a képzőművész világ egyik kiemelt témája is. Nem útadók másra, csak Albert Dürernek az „Imádkozó kéz” tanulmányára. Mi mindent fe­jez ki a német realizmus e ké­ső gót művészének egyetlen összetett kezel Imádság, áhí­tat, könyörgés, hit, bizodalom sűrűsödik össze e csipkés, gó­tikus templomtoronyra emlé­keztető kézben. Krisztus kezét a fájdalom kifejezésére gör­csökben vonaglóan ábrázolta. Kezek, amelyek áldanak, vagy sújtanak. Kezek, amelyek vernek vagy simogatnak. Ke­zek, amelyeket áldunk, vagy átkozunk — kezek vannak az életünkben. — Segítő, vagy ta­szító, lelkesítő vagy lesújtó ke­zek. És még egy kéz. A mi Urunk, Jézus Krisztus keze. Ez a kéz általszegeztetett bű­neinkért. Ettől a kéztől vár­tunk, és várunk annyiszor se­gítséget. Ez a kéz tartott ben­nünket számtalanszor, amikor reménytelenség, csüggedés, el­keseredés lett úrrá rajtunk. És amikor már nem volt kéz, amibe kapaszkodhattunk vol­na, az Ö keze mindig ott volt és megmentésünkre kinyúlt fe­lénk. Bizony igaz, hogy többek között a kezünk az, amely megkülönböztet bennünket az állatvilágtól. A kezünk, amely­nek m.unkája nyomán alakul, változik, épül a világ. A ke­zünk, amely végrehajtó eszkö­ze a szívnek és léleknek. Hal­latlan nagy felelősség a kézzel bánni. Ügy vigyázzunk a ke­zünkre, hogy áldhassák azok, akikhez ér, úgy bánjunk a ke­zünkkel, hogy áldás fakadhas­son cselekvésünk nyomán. Dr. Rédey Pál > 1 » J

Next

/
Thumbnails
Contents