Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-15 / 20. szám

Zsinat elé

„Teljesen félreismerte...

>»

Időszerű etikai kérdések

NAGYON FIGYELEMRE MÉLTÓ levelet kaptam az elmúlt napokban a püspöki hivatalban. Olyan kérdésre irányítja a reflektort, amely lelkészeinket és gyülekezeti tagjainkat is egyre gyakrabban foglalkoztatja. Ezért szükségesnek látom, hogy a levelet (név nélkül) teljes terjedelmében itt közreadjam és vele kapcsolatban néhány megjegyzést tegyek. A levél így hangzik:

„Igen tisztelt Püspök Úr! Elnézést kérek, hogy ismeretlenül levéllel zavarom. Már régen szerettem volna egy kérdést telvetni s néhány héttel ezelőtt az Evangélikus Élet egy cikke szolgáltatta az íráshoz a közelebbi indítékot. Koren Emil számolt be ebben a cikkben svájci élményeiről. Arról szólt többek között a cikk, hogy Svájcban a pszichésen sérült emberek nem a lelkészeket, hanem a pszichiátereket keresik fel. Én ezt egy pillanatig sem csodálom. Sajnos, magam is sokszor voltam kénytelen idegorvoshoz fordulni, mert egy kellemetlen depressziós hajlamot örököltem, ami minden túlerőltetés után fellép s sokszor hosszét hetekig kínoz,. Egyszer fordult elő — az is egy véletlen folytán — hogy egy ilyen mélypont alkalmából teológiát végzett valakivel beszélgettem. Az illető teljesen félreismerte elesett állapotomat és azt mondta, hogy tétlen, tunya életet élek; ezen kell változtatnom. Ez persze nem állt; halálosan fáradt voltam. — A lelkészeknek általában az a hibájuk, hogy mindenkitől, aki hozzájuk fordul, követelnek valamit.. „Hagyd el ezt a bűnt.” „Élj így és így!” „Tedd ezt és ezt!” Egyáltalában nem hajlandók tudomásul venni azt, hogy az ember lehet olyan állapotban, amikor fizikailag teljesen egészségesnek látszik és ennek ellenére moccanni se bír. — Ha ezzel szemben elmegyek egy orvoshoz, az előír olyan gyógyszereket, amelyek fel tudják oldani a depresz- sziót és semmi más követeléssel nem áll elő. Ez, higyje el, hasznavehetőbb tanács. — Mindezeket azért mondom el Püspök úrnak, hogy megkérdezzem: nem lenne-e lehetőség arra, hogy a Teológiai Akadémián többet foglalkozzanak lélektani kérdésekkel. Addig pedig, amíg ez lehetővé lesz, biztosan találna Püspök úr a teológusok között olyan fiatalt, aki eziránt a kérdés iránt érdeklődik s hajlandó ilyen irányú tanulmányokat folytatni. Tanulmányai befejezése után egy ilyen embert talán meg lehetne bízni azzal, hogy másodállásban oktassa ezt a tárgyat.”

VALÓSZÍNŰNEK TARTOM, hogy lelkészeink és gyülekezeti tagjaink között nem ért mindenki egyet azzal, amit a levélíró ír és megállapít, de abban is biztos vagyok, hogy több lelkész és gyülekezeti tag felfigyel majd erre a levélre és egyet is ért azzal. Miről van tulajdonképpen a levélben szó? Arról, hogy egyre többen igénylik: a lelkészek a pásztori szolgálatban és az igehirdetésben rendelkezzenek több lélektani ismerettel és azokat ne tartsák „lényegtelennek”. Nem vitás, hogy vannak olyan teológiai irányzatok, amelyek azt vallják, hogy „csak hirdetni kell Isten igéjét, a többi nem tartozik az emberre”. Ez a felfogás tulajdonképpen abból indul ki, hogy „az ige mindent el tud végezni, minden emberi föltétel, vagy módszer nélkül.” Valóban igaz, hogy az ige „hatalom”, mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy az ige is ott végzi el a maga munkáját, ahol a lelkészek tekintettel vannak arra az emberre, akinek az ige szól, figyelembe veszik körülményeit, lelkiállapotát, „sérüléseit” stb. Bármennyire is szeretik hangsúlyozni bizonyos teológiának a képviselői, hogy „az ember lényegében mindig egyforma, minden korban és minden időben”, a valóság mégis az. hogy a mi korunk technikai civilizációja formálja az ember gondolkodását, lelkiségét és az embernek ez a „lelkisége” ma bonyolultabb és sokrétűbb, mint más időben volt. Aki ezzel nem számol, az hamarosan rájön az igehirdető és pásztori szolgálatban, hogy nem tud „kontaktust tartani” az emberekkel és nem tudja őket sem elérni, sem igazán megszólítani. Magam is úgy látom, hogy mind a Teológián, mind a lelkészi szolgálatban többet kell foglalkozni az „ember”-rel, szellemi-lelki szerkezetével stb.

FIGYELEMRE MÉLTÓ megjegyzése a levél írójának az is, hogy „a lelkészeknek általában az a hibájuk, hogy mindenkitől, aki hozzájuk fordul, követelnek valamit.” El kell ismerni magunkról, hogy bizony igehirdetéseink gyakran szaladnak bele a követelések tömkellegébe. A templompadokban ülő, gyakran idegileg is fáradt emberek, azzal találják magukat szembe: ..Ezt se tedd. azt se tedd, amazt se tedd!”. Folyik tehát a törvény egyoldalú hirdetése, sőt sok esetben egy helytelen törvényeskedésből adódó „tilalmi kódex” ismételgetése. Ezt a mai emberek nem bírják el, nem is szólva arról, hogy az ilyen igehirdetésekből nem is születhetik sem új ember, sem új élet. Mi igehirdetők elsősorban az evangélium hirdetésére hivattunk el és ennek az örömhírnek a meghallására vágyódnak ma a templomban ülő emberek és azok is, akiket lelkipásztori gondozásban részesítünk. Arra hivattunk, hogy húsvét felől nézzük az embereket és az emberi problémákat és boldogan prédikáljunk Isten kegyelméről és hűségéről. De mindig konkrétan és az egyes emberhez szólóan. Csak így tudjuk megszólítani az egész gyülekezetei is. Ez nem jelenti azt, hogy most már el kell tekinteni Hsten törvényétől, de azt jelenti, hogy a mi evangélikus egyházunkban mégis a2 evangéliumon van a hangsúly.

D. Káldy Zoltán

Teológusok a Kemenesalján

• •

Az „Ünnepélyes Nyilatkozat”

A korábbi tájékoztató jellegű, bevezető cikkek után most rátérünk a zsinati előkészületi munkák ismertetésére, úgy, ahogyan az egyetemes egyház alkotmány- és jogügyi bizottsága a törvényjavaslatot kidolgozta.

Egyházunk tervezett új törvénykönyvének elején „Ünnepélyes Nyilatkozat” áll. Ennek hagyománya van egyházunkban, mert korábbi törvénykönyvünk elején is nyilatkozatba foglalta a zsinat egyházunknak a Szentíráshoz és a hitvallási iratokhoz való hűségét. A mostani nyilatkozat tartalmilag annyiban bővebb, hogy nemcsak kijelenti egyházunknak a Szentíráshoz és a hitvallási iratokhoz való hűségét, hanem azt is megjelöli, hogy milyen iránymutatást értelmez abból.

Az egyházunk útját megjelölő Ünnepélyes Nyilatkozatnak messze kiható jelentősége van. A törvényjavaslat számos helyén történik utalás az Ünnepélyes Nyilatkozatra. A lelkészek ennék szellemében szolgálnak. Egyházunk tisztségviselői és gyülekezetei ennek az iránymutatását követik. Üjra meg újra találunk a részletesen intézkedő törvényjavaslatokban olyan mondatot, amely visszautal az Ünnepélyes Nyilatkozatra, hogy annak a szellemében kell megvalósulnia egyházunkban minden szolgálatnak. Határozott utasítás is kifejezi az Ünnepélyes Nyilatkozat iránymutatásának kötelező erejét, amikor a törvényjavaslat ezt mondja: „Az összes többi törvényt ennek megfelelően kell értelmezni és alkalmazni.”

Mi a tartalma az Ünnepélyes Nyilatkozatnak?

A zsinat először is hálát ad Istennek, hogy országunkat és egyházunkat kiszabadította a fasizmusból és a feudálkapi- talista kizsákmányolásból és felszabadult hazában új élet lehetőségét adta, amelyben egyházunk az evangéliumi szolgálat útját járja népünk és az egész emberiség közösségében.

A hálaadás szava után a zsinat egyházunk szolgálatának alapjához, a teljes Szentíráshoz és az evangélikus hitvallásokhoz valót hűséget jelenti ki ünnepélyesen. Isten igéje egyházunk hitének, tanításának és szolgálatának a forrása és mértéke. Jézus Krisztustól kapott feladatának vallja egyházunk az ige hirdetését és a szeretet munkáját. hazánk népe és az emberiség javára.

Ennek megfelelően a Szentírás és az ősi reformátori hagyományok szerint él egyházunk a magyar hazában és népe közösségében. A szocializmust építő Magyar Népköz- társaság törvényes rendjét megbecsüli, a megkötött egyezmények szerint a kölcsönös bizalom és megértés szellemében végzi igehirdető munkáját és szolgáló szeretettel vesz részt népünk éjütő munkájában a jobb és emberibb életért.

Egyházunk útjának a hazában való meajelölése után szól az Ünnepélyes Nyilatkozat egyházunk világért érzett felelősségéről. „A teremtő Isten akarata szerint az egyes népek és emberek az emberiség nagy családjának egt/enlő értékű és egyenrangú tagjai. Ezért a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetői és tagjai egyenként és együtt támogatnak minden olyan törekvést. amely a népek és emberek egyenlőségét és fel- emelkedését. együttműködését és békés életét célozza.”

Az egész világért végzett diakóniai szolgálatban jelöli meg az Ünvenélyes Nyilatkozat azt a területet ahol az egyházak Jézus Krisztus nyomában közelebb kerülhetnek egymáshoz. Egiiházunk sajátos evangélikus hitével és felismeréseivel vesz részt az emberiség közös javát és békéjét munkáló egyházi törekvésekben.

Ezeknek az alapgondolatoknak a jegyében határozza meg az Ünnepélyes Nyilatkozat egyházunk útjának folytatását. Ezekre az alapvető tanításokra épül fel új egyházi törvénvünk egész rendszere, ezek tükröződnek a részletes rendelkezésekben is.

Dr. Ottlyk Ernő

Kiss Gyula vönöcki lelkész jogos nehezteléssel állapította meg üdvözlő szavaiban, hogy 15 éves ígéret vált valóra, amikor az Evangélikus Teológusok Otthonának 7 hallgatója dr. Pálfy Miklós igazgatóval április 23-án elindult i Budapestről, hogy Lovászpatonát érintve 5 kemenesaljai gyülekezetben Teológus Napot tartson. Viszont volt valami egészen váratlan abban, hogy ezúttal nemcsak a „tőke”, hanem a „kamat” is megérkezett hazánknak erre az egyik legszebb vidékére.

LOVÄSZPATONA nem nagy evangélikus gyülekezet, de itt áll egyházunk Árpád korabeli temploma, amelyet mint műemléket belül nagyon szépen helyreállítottak, de kívülről elég sok selejtet hagytak a helyreállítók. A gyülekezet lelkésze, Szalay Kálmán lelkész saját fiát is fogadhatta közöttünk és bár Lovászpatona csak ún. „étkezési állomásunk” volt, azt hiszem és remélem, hogy jó emlékeket hagytunk itt is abban a beszélgetésben, amely ebéd után a lelkész családja és a teológusok között kialakult.

A VÖNÖCKI GYÜLEKEZET

megtöltötte templomát szombaton este és a teológusok és az igazgató szolgálata minden bizonnyal nem maradt hatástalan a gyülekezet tagjaira. Mélyen belenyúlt az éjszakába az a kerekasztal-beszélgetés, amely a Teológus Nap után a gyülekezet presbitériumának tagjai és a teológusok között kialakult. Igen nagy hatással volt reánk az a lelkesedés, ahogyan a gyülekezet vezetői ott vannak minden feladatnak a megoldásánál és ahogyan lelkészüket szeretik. A lelkész és gyülekezet kölcsönös szere- tete át fogja segíteni a vönöcki gyülekezetei a jövőben is minden problémán,

A CELLDÖMÖLKI ÉS KE- MENESMAGASI gyülekezeteknek jutott belőlünk a vasárnap délelőttje. Magasiban három teológusunk szolgált, Celldömölkön pedig, ebben a valamikor igen fontos artikuláris gyülekezetben, igét hirdetett az igazgató és a vele levő 4 teológus áhítatot tartott, előadást mondott el a teológusok életéről, Bach műveiből adott elő az orgonán, vagy szavalt.

Délután két órakor már a

KISSOMLYÖI GYÜLEKEZET

vendégei voltunk, ahol a Teológus Délután előtt és után a vendégszeretetnek olyan melegségét tapasztaltuk, amire csak a kemenesaljai magyar evangélikusság képes.

A teológusok egy kicsit tréfásan, de nem minden irigység nélkül jegyezték meg az igazgatóról, hogy mindenütt „rokonai” vannak. És ez így igaz! Nemcsak vér szerinti rokonokra talált a kemenesaljai lelkészekben és gyülekezeti tagokban, hanem az egyház mai és holnapi feladatainak a megértésében és hirdetésében is „rokon”-lelkek vannak ott a Kemenesalján. És ez a körülmény rendkívül biztató egyházunk holnapja szempontjából;

Utolsó állomásunk a SOM- LYÖSZÖLLÖSI evangélikus gyülekezet volt. Amikor fölálltam előadásom megtartására, úgy éreztem, hogy most nagyon otthon vagyok. A tempGenf kanton Nagytanácsa a Genfi Államtanács javaslatára Genf város tiszteletbeli polgárává avatta Dr. W. A. Vis- ser’t Hooft-ot, az Egyházak Világtanácsa főtitkárát. Az indoklás hivatkozik többek kösegnek az a feladata, hogy eszköz legyen az egyházak kezében és ugyanakkor összekötő kapocs az egyházi szervezetek között. Dr. André Appel, a

lom zsúfolásig tömve volt vasárnap este későn, 7 fiatal Ti- móteus velem és Boros Lajos lelkész üdvözlő szavai után úgy éreztem, hogy most kell vizsgáznom 20 éves tanári munkámról is. A feladat azért nem volt nehéz, mert a templomi gyülekezet minden tagja előre bizalmat és szeretetet ajándékozott nekünk és ilyen légkörben nem volt nehéz a szeretet hangját megszólaltatni igehirdetésben és előadásban, énekkarban és szavalatban. A Teológus Estét követő vacsora a gyülekezet presbitériumának a tagjaival méltó befejezése volt kemenesaljai útunknak;

Teológus Otthon és kemenesaljai gyülekezetek találkoztak egymással és megértették, hogy mennyire egymásra vannak utalva. És most itt hadd mondjam el Benkő Béla lelkésznek, aki olyan lelkes szavakkal kérte a teológusokat, hogy a mai életet jól ismerve legyenek majd lelkészek —, hogy a mostani teológusok is szeretik nemcsak egyházukat, hanem hazájukat is és a „mai Magyarországon” akarnak hűséges lelkészei lenni evangélikus egyházunknak.

Dr. Pálfy Miklós

zött arra, hogy Visser’t Hooft 1924 óta lakik Genfben, a háború alatt segítségére volt a hadifoglyoknak és menekülteknek, és egész tevékenységével Genf városának is megbecsülést szerzett.

Lutheránus Világszövetség főtitkára jelentette ki ezt a Világszövetség világmisszióval foglalkozó bizottságának Ox- fordban tartott ülésén.

Dr. Visser’t Hooft Genf tiszteletbeli polgára

Eszköz az egyházak kezében

A Lutheránus VilágszövetIsten törvénye védi a köztulajdont!

L

A köztulajdon a körülöttünk levő anyagi világnak az a része, amely emberek szűkebb-tágabb körének közös és oszthatatlan tulajdonában van. A tulajdonos lehet kisebb vagy nagyobb embercsoport (szövetkezeti tulajdon). Ha a kör tágul, a birtokló lehet egy egész nép és ennek a népnek az állama (népi, állami tulajdon). Az ipari üzemek, a kereskedelmi és az áru, az állami gazdaságok, a vasút, a posta, az utak, folyók, tavak, bányák, erdők — mindezek nálunk a nép, az állam tulajdonában vannak.

Vannak bizonyos anyagi javak, olyan részei világunknak, amelyeket egyetlen nép sem igényelhet a magáénak, mert az egész emberiség közös tulajdonát alkotják. A tengerek, melyek népeket, országokat, világrészeket kötnek össze, a parti vizeken túl már ilyen egyetemes emberi tulajdonban vannak. Ezért volt a „tengereken uralkodás” az elmúlt századokban a világuralomra törő népek vágya, annyi vér és háborús szenvedés okozója! Ma talán még ennél is fontosabb a magaslégkör és a világűr tulajdonjogának a kérdése. Etikai szempontból semmiesetre sem igazolható olyan törekvés, amely — a modern imperializmus új hódítási területeként — a magaslégkört és a világűrt megpróbálná kisajátítani, ahelyett, hogy ezek az egész emberiség közkincse lehessenek. Félelmes igazolást szolgáltattak az ilyen törekvések veszélyeire a magaslégkört mérgező atom- és hidrogénbomba kísérletek, melyek néhány éve még az egész emberiség egészségét fenyegették. A világűrben — a tengerekhez hasonlóan — nincsenek államhatárok. Csak örülhetünk annak, hogy az 1963-ban megkötött moszkvai atom- csend-egyezményben a világ népei ráléptek ennek az etikai elvnek az elismerése útjára. A keresztyén etikának fontos feladata ma, hogy a tulajdon-kérdések ezekben a legmodernebb összefüggéseiben képviselje az egész emberiség közös érdekét.

A köztulajdon erkölcsi problémája ma egyébként is előtérben van. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk: ma már többen és többet vétkeznek a köztulajdon, mint mások személyi tulajdona ellen. A mai keresztyén etika ezért fokozott felelősséggel fordul a tulajdon-problémájának e vonatkozása felé: mi Isten akarata az ember és a köztulajdon viszonyára vonatkozóan?

2.

Egyik napilapunk pár éve megdöbbentő cikk-sorozatot közölt a köztulajdonban elkövetett, felelőtlen kártevés különféle formáiról. Utcai lámpák, vasúti kocsik, telefonfülkék, útszéli facsemeték és parkok virágágyai mennyit tudnának beszélni vandál pusztítók és lelkiismeretlen garázdák gyáva, felelőtlen tetteiről!

A társadalmi tulajdon elleni bűnnek ezek csak a legszembetűnőbb, de sajnos, nem az egyedüli formái. Ebbe a bűnkategóriába tartozik a vállalati, üzemi vagy szövetkezeti tulajdon bármilyen módon történő hűtlen kezelése, az állami ellenőrzés kijátszásával. Visszataszító formája ennek a bűnnek a megvesztegetés, igazságtalan anyagi előnyök szerzésére. A megvesztegetett bűne talán még súlyosabb azáltal, hogy vele a közbizalmat — a társadalmi rend alapját — is veszélyezteti.

A köztulajdon megkárosítása — mulasztási bűn formájában — minden hanyagul, rosszul és lelkiismeretlenül elvégzett munka. Az ipari selejtáru, a gázosán hagyott föld, az el nem intézett akta, a „lazítás” vagy tétlenség a munkaidő alatt kétszeres lopást jelent. Egyszer azért, mert a teljes értékű munkáért, mások teljes lelkiismeretességgel végzett munkájáért járó munkabért veszik fel érte. A fizetés és a végzett munka alacsonyabb értéke közötti különbség tehát jogtalanul eltulajdonított összeg, a társadalom kárára. Másfelől azért, mert a hanyag, rossz munka mindig még ezenkívül is, külön kárt okoz másoknak. A rosszul megépített lakás, a hanyagul elkészített gyerekcipő leváló talpa, a használhatatlan traktoralkatrész vagy villanykapcsoló az anyagi kár mellett még mennyi bosszúsággal, idegességgel, elvesztegetett idővel és energiával károsítja meg emberek és a társadalom életét! Aki üzemi, szövetkezeti vagy hivatali munkát végez, annak az élettelen „munkadarab" mögött ezért mindig látnia kellene azt a kisgyermeket is, aki majd ezt a cipőt hordja, a családot, amely majd ebben a készülő lakásban él, vagy amelynek talán több éves, kínzó gondja rejlik a poros akta mögött!

Ä garázda telefon-romboló talán azt gondolja, a „virtusból” vagy „jó hangulatból" összetört készülék köztulajdon, tehát „senkié”. Pedig talán ugyanerről az összezúzott készülékről fél óra múlva nem tudnak orvost hívni egy súlyos beteghez, vagy elvérzik egy villamos-baleset áldozata, mert a mentőkocsi nem érkezett időben. Senkié? Mindenkié a köztulajdon, ezerszeres és milliószoros tulajdon! Az ellene elkövetett bűn joggal számít a törvénykezésben is, erkölcsi megítélésünkben is súlyosabb véteknek, mint más kártevés.

3.

Helyes keresztyén etikai felfogás szerint a hetedik parancsolat ugyanolyan mértékben, sőt még fokozottabban vonatkozik a köztulajdonra, mint felebarátunk személyi tulajdonára. Mert a köztulajdon is embertársaink pénze, földje, szerszáma. intézménye, ingatlana vagy ingósága, de hatványozott formában.

Ha nem is annyira szembetűnő és kézzelfogható tény, mégis igaz: a társadalom tulajdonában okozott kárral nem is egy, hanem sok embertársunk ellen vétkezünk. Viszont a társadalom közös tulajdonának védelmével, gyarapításával nem is egy, hanem nagyon sok embertársunknak teszünk jó szolgálatot, végezzük a felebaráti szeretet munkáját. Isten törvényének mai, időszerű üzenetéhez, tanításához hozzátartozik ennek hirdetése: a társadalom tulajdona Isten törvényének védelme alatt áU!

A keresztyén felebaráti szeretet parancsát ebben a vonatkozásban — egészen mai nyelven — talán így lehetne megfogalmazni: nem az én „életszínvonalam”, autóm vagy televízióm az első, hanem felebarátom és a társadalom anyagi előmenetele. Az igazi keresztyén életfolytatás anyagi vonatkozásában sem más, mint átállás az „igénylő életformáról” a másokért élés életformájára! Mi a jó és mi a rossz nekem, a többi nem érdekel! — ez az igénylő, felelőtlen életforma. Mi a jó és mi a rossz embertársaimnak, a társadalomnak — ez a szeretet, a keresztyén felelősségérzet életformája. S ez adott esetben lemondani tudást is kíván egyéni érdekekről, ha a felebarát, a közösség, a nép és a társadalom javáról van szó.

A keresztyének benne élnek a társadalomban. Vajon milyen erkölcsi hatások, milyen példaadás, milyen „levegő” árad szét körülöttük? Legyen a keresztyének élete Isten előtt felelős élet, igaz és példamutató élet! Tudniuk kell: ahogyan a rájuk bízott anyagi értékekkel bánnak, az sohasem marad rejtve az emberek előtt. Mint hullámok a vízbe dobott kő körül, állandóan jó vagy rossz hatások, jó vagy rossz erkölcsi indítások hullámgyűrűi indulnak el tőlük. Le nem mérhető, de kétségtelenül fontos hatóerő a társadalomban a hivő keresztyének hűsége, becsületessége, önzetlensége és jó példamutatása anyagi dolgokban.

Dr. Nagy Gyula