Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-04-10 / 15. szám

Húsvét az énekeinkben PRÉDIKÁLÓ JELEK Énekeskönyvünk tizenhat húsvéti éneket tartalmaz. Tizet a régi, hatot az új részben. Kettőt a középkor elejéről, nyolcat a reformáció korából és hatot a későbbi századokból. A tizenhat között kettő Lutheré, kettő magyar. A legrégebbi a hatodik szá­zadból, a legújabb a múlt század második feléből, az is éppen magyar, Győry Vilmos éneke. 1. Húsvéti énekeinknél mégis sokkal régebbre nyúlok visz- sza, egészen a keresztyénség hajnaláig. Plinius latin költő az első évszázad forduló éveiben levelet írt Trajanus római csá­szárhoz, amelyben megemlíti, hogy a keresztyének egy bizo­nyos napon napfölkelte előtt összejönnek és Krisztusról, mint Istenről váltakozó éneket mondanak. Az Ür felkelő napját így köszöntötték. Ez a nap lehetett általában a vasárnap reggel, de valószínűbb, hogy nyomatékosan húsvét reggelről van szó. Ám ha minden vasárnap reggelre vonatkozik is ez a pliniusi meg­jegyzés, akkor is az „Ür napjának”, a feltámadás napjának ünneplése volt ez. A „Gloria in excelsis Deo”-nak ez a leg­ősibb emléke énekeskönyvünkben is fennmaradt az 1. énekben: ,Dicsőség mennyben Istennek”. Bár maga a szöveg a reformá­ló korában keletkezett Decius átköltéseként, de benne a fel­támadást köszöntő őskeresztyén emlék cseng vissza. E halvány ősemlék mellől térjünk a húsvéti énekekben cso­portosított szövegeinkhez. 2. Szöveg szerint legrégebbi a VI. században keletkezett ,Királyi zászló jár elől” (735). Venantius Fortunatus szerezte, íki előbb jogász, majd püspök lett, s ünnepelt szónok, író és töltő volt. Kortársaitól a „scolastissimus” (legtanultabb) jelzőt frdemelte ki. Ebben az énekben olyan szöveget költött* amely­nek első sorát még Dante is felhasználta Isteni Színjátékának J4. énekében. „Vexilla regis prodeunt inferni” — kezdődik a pokolraszállásnak ez a fejezete, amikor indulnak a föld közép­pontja, a pokol fenekénél is mélyebbre, ahol „egészen jég alatt 7olt minden lélek”, s ahol a háromfejű sátánszörny három szá­jában a három klasszikus árulót, Judást, Brutust és Cassiust (jibálja-tépi. Talán azért kezdi ezzel az akkor már nagyon älterjedt húsvéti énekkel, mert a „keresztfa titkának” ismerete kellett ahhoz, hogy elviselje a szörnyű látomást, s talán mene­déket keresett hozzá, mint a zsoltáríró: „a mélységből kiáltok hozzád, Uram!” Maga az énekszerző teológiai felfogásában Augustinushoz állott közel. Ezt tükrözi énekünk is, amely a „kereszt teológiájának” egyik legrégibb költői gyöngyszeme. A középkor legkedveltebb énekei közé tartozott. Nemcsak d dantei idézet tanúsítja ezt, hanem az a tény is, hogy még a reformáció előtt németre is lefordították, sőt ugyancsak a refor­máció előtti időből több magyar fordítása is ismeretes. Pedig a középkorban a keresztyének általában mindössze alig tucatnyi éneket énekeltek anyanyelvükön. Énekeskönyvünkbe a kato­likus papköltő,,Sík Sándor fordításában került be, aki amikor átengedte egyházunknak a szöveget, így nyilatkozott: „Ez az apróság is az ökumenicitást óhajtja szolgálni, hiszen ezt az eszmét évtizedek óta szívemből szolgálom.” 3. Másik középkori húsvéti énekünket Luther is nagyon Szerette. A „Krisztus feltámadt” kezdetű népénekről (736) így nyilatkozott: „Idővel minden éneket megununk, de ezt minden évben újra el kell énekelnünk”. Húsvéti matutinum — ez a neve. A legrégebbi német egy­házi ének. A XII. században keletkezett s fél évszázad alatt mindenütt élt a vallásos népéneklésben. Igen, a népéneklésben. A templomokba jó ideig nem enged­ték be. A papok ellenezték. Bizonnyal ez volt az ének hőskora. Valóban szép lehetett, amikor nem templompadok merev tartásában harsogott. Húsvét ragyogó reggelén kicsapódtak a zsalutáblák, s amikor a virágos ablakokon beömlött a játszi napsugár, feleletül kiszökött az ének: „Krisztus feltámadt!” — Még fonatlan, lengő hajjal mentek a leányok kora reggel a kútra s ajkukon kibuggyant a dallam: „Krisztus feltámadt!” Szerető tekintetek mosolyogtak egymásra tavaszi meleggel s a szívekben felzsongott: „Krisztus feltámadt!” Hajukban hosszú szalaggal s rozmaringgal, harangként lengő szoknyákkal men­tek a leányok kéz a kézben, mögöttük a legények feszes mel­lénnyel s fényes csizmákban a templom felé s ez volt a gyüle­kező ének: „Krisztus feltámadt!” Ez volt az ének hőskora. Hús­véti matutinum: reggeli ének. Helyet kért az otthonokban is. Busch János, egy Halle melletti ágostonos kolostor szerzetesének közlése érdekes. 1419- ben meghívták II. Frigyes brandenburgi tartománygróf udva­rába a húsvéti ünnepekre. Étkezés előtt az egész udvar állva énekelte ezt a népéneket s nem mozdult senki, míg a falak vissza nem verték az utolsó halleluját is. „Leise”-nek nevezte a nép. A „Kűrié eleison” (Uram irgal- mazz) görög szavak elnépiesített német alakja ez, mint ahogy a magyar ugyanebből a kifejezésből csinálta a „kirjelejzum”-ot (vagy a karácsonyi népének elejét: „kirje-kirje kisdedecs- ke...”). 4. A reformáció azonnal melegen átvette. Mint említettük, Luther is nagyon szerette. Bár éppen ő volt, aki majdnem ki­szorította a használatból egy nagyon kedveltté vált húsvéti énekével: „Krisztus halálra adatott” (207). Gondolom akarat­lanul, bár olvastam olyat is, hogy „a reformátor számára való­színűleg nem hangzott elég jól a régi Leise”, ezért átköltötte. így született volna meg a 207-es énekünk Luther tollából. Én inkább úgy képzelem, hogy szépségével és elemi erejével ih­lette Luthert a régi Leise énekírásra. Nem átköltés tehát, ha­nem a régi ének ihletéséből született új ének. Sajátosan tömör, frappáns ez a lutheri énekünk. Mint min­den énekében, úgy ebben is Luther kicsit prédikál is. A költői lendület s a mély bibliai-teológiai tartalom harmonikusan ölel­keznek benne. A második vers szinte emlékeztet egy másik lutheri versszakra, a 350. énekünk második versére. A bűn igáját panaszolja ez a versszak, amin azonban hatalmat vett Jézus, Isten Fia, a húsvéti Bárány. Benne újjá lehetünk. Ezért szól diadalmasan: Üljünk húsvéti ünnepet Nem a régi kovászban. Kezdjünk mi is új életet Szentségben, tisztaságban. 5. Nincs helyünk arra, hogy végigfussunk mind a tizenhat húsvéti énekünkön. Az eddigiek csak ízelítők voltak. De egyben jellemzők is. Akár egyéni költői alkotásról van Szó, — nép­énekké váltak. Akár népénekről, — liturgikus helyet talált az egyház életében. Mert a húsvéti hit alapja és gyökere a keresz­tyén hitnek. Ami belőle száll fel, a mélyből száll, de minden keresztyének önvallomásává tisztul. Két magyar eredetű húsvéti énekünkkel is így vagyunk. Geleji Katona István öreg Graduáljából évszázadok óta zeng­jük a névtelen szerző szavait: „E húsvét ünnepében — Dicsér­jük a nagy Istent!” S az 1636-os öreg könyvbe már a Batthyány Kódexből került (1550 körül) ez a nép ajkán bizonyságtétellé lett örömének. S nincs húsvét, hogy ma is el ne énekelnénk. De épp úgy valljuk, magunk hiteként, a múlt század híres Deák téri papjának, az író-költő Győry Vilmosnak sorait (224): Hol vagyon halál, hatalmad? Hol koporsó, diadalmad? Krisztusunk mind széttöré. öt is a kősír fogadta, Ámde újra visszaadta, Mert Isten úgy rendelé, Élet Éled A halálból, s a homályból fénynek árja Hint reményt a földi tájra. Koren Emil A húsvéti esemény emberi szem elől elrejtve történt. Is­ten kiragadta Fiát a halálból. Hogyan költözött élet a halott testbe, ezt a titkot Isten meg­tartotta magának. Az Evangé­liumok arról adnak hírt, ami megtörtént. Az evangélisták­nak nem az volt a céljuk, hogy kíváncsi kérdésekre vá­laszt adjanak. Isten hozzánk szóló üzenetét szólaltatták meg: ami történt, érettünk történt, a mi üdvösségünkre. Az egyházművészet Isten ki­jelentett eseményeire épül. A hirdetett ige szolgálatában áll. Nem feladata elképzeléssel pótolni azt, amit Isten elrej­tett elölünk. Célkitűzése azon az ősi felismerésen alapul, hogy más az, ha valamit hal­lunk és más az, ha valamit látunk is. Üres sír A nagypénteki eseményt Krisztus . Urunk sírbatétele zárta le. „József, miután le* vette a testet, tiszta lepelbe takarta és sziklába vájt sír­boltjába helyezte. A sír bejá­rata elé nagy követ gördített és elment; adja hírül Máté evangélista. A főpapok és írás­tudók attól félve, hogy a ta­nítványok ellopják Jézus holt­testét, Pilátus engedélyével le­pecsételték a sír zárókövét és őröket állítottak mellé. Hús­vét hajnalán a Jézust kereső asszonyoknak az UR angyala ezt hirdette: „Nincs itt! Fel­támadott, amint megmondta”, Ennek a ténynek bizonyítéka volt az elhengerített kő, az üres sír. A halál, az enyészet, az elmúlás nem zárta le Jézus életét. Az Istentől megnyitott üres sírból egy Kereszt emelkedik fel. Ez nem a nagypénteki durva gerendákból összeácsolt véres keresztfa. Az az átok fá­ja volt, az ember bűnének és Isten ítéletes haragjának jele. A húsvéti esemény megvál­toztatta a Kereszt értelmét. Ez a sudár Kereszt a diadalt hir­deti. „Keresztfa titka tündö­köl” ... énekeljük Venantius Fortunatus húsvéti himnuszá­ban, 735. énekünkben. A sír szélére fektetett össze­hajtott lepel a bibliai híradás­ra emlékeztet. Mária Magdol­na, amikor Jézus sírjánál meglátta az elmozdított követ Péterhez és Jánoshoz futott ezzel a hírrel: „Elvitték az URAT a sírból és nem tudjuk hová tették.” A két tanítvány elrohant a sírhoz. Belépve a sírüregbe megpillantották a gyolcsleplet, amely Krisztus testét borította és a kendőt, amellyel fejét takarták be. A rendben összehajtogatott ha­lotti lepel azt hirdette a bi­zonytalansággal, kételyekkel küzdő tanítványoknak és hir­deti ma is minden megbizo­nyosodni vágyónak, hogy Krisztus testét nem lopták el. Valóban feltámadott, úgy, amint előre megmondotta. den családnak el kellett fo­gyasztani a „páska-bárányt”. Krisztus Urunk a halála előtt, mint családfő gyűjtötte össze tanítványait a páskabá- rány ünnepének estéjén. Ezen a vacsorán szerezte az Űrva­csorát. E tettével megmutatta, hogy halála áldozati halál lesz. Megtöretett teste, kion­tott vére szerez szabadulást bűntől, haláltól, kárhozattól. Az Ürvacsora arról tett tanú­ságot, hogy Krisztus Urunk az igazi Páskabárány. Valóban az igazságot hirdette Keresztelő János, amikor így szólt Krisz­tusról: „íme, az Isten Bárá­nya, aki elveszi a világ bű­neit!” Az egyházi művészet nem sokkal a húsvéti esemény után ábrázolta a bárány jelképét. Az első időkben az Úrvacso­rára emlékeztetett a bárány. A legrégibb ilyen ábrázolás az egyik római katakomba falán látható. A 4. századtól kezdve a bárány a húsvéti győztest, a feltámadott Krisztust jelké­pezte. A művészet eszközével hódolt Isten népe feltámadott Ura előtt a Jelenések könyvé­nek bizonyságtétele értelmé­ben: „Méltó a megöletett Bá­rány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” A zászló, melyet a Bárány hordoz, már a legrégibb né­pek művészetében’a győzelem és dicsőség jelképe volt. Nem csupán a hatalom jelvénye. Az együvé tartozás gondola­tát, a hajtársdasság érzését, az egymásért való felelősség tu­datot is jelképezi a zászló. A Bárány Jézus nem maga szá­mára tartja meg diadalát, hir­deti a Kereszttel díszített zászló. Győzelméből minden­kinek részt ad. Hús vét ünne­pe nem csupán Krisztus fel­támadását hirdeti. Arról is meg akar győzni, hogy mi is feltámadunk. Csírázó mag A kereszthalálra készülő Megváltónk mondotta: „Ha a búzaszem rém esik a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”. Jézus magára maradt a ha­lállal való vívódásában a Ke­reszten. Mint magános búza­szem vettetett be a földbe. Húsvétkor élet indult a pará­nyi magból. Egy bimbó, három rügy mutatja, hogy nem volt hiábavaló Urunk halála. Éle­te megsokszorozódott halálá­val. Él az övéiben. Így nyer­tük el az örök életet. Az apostoli Hitvallásban ar­ról teszünk bizonyságot, hogy testünk feltámadásában re­ménykedünk. „Hogyan támad­nak fel a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő?” Már Pál apostolnak is szembe kel­lett nézni ezekkel a kérdések­kel. A választ a Korinthusiak- hoz írott levelében így adta meg: Amit vetsz nem kel életre nem elevenedik meg, csak ha előbb megrothad, meghal. Amit vetsz nem a növény, amely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag, például búzaszem, vagy más egyéb. Is­ten pedig testet ad annak tet­szése szerint, mégpedig min­den magnak a neki megfelelő testet. A csírázó mag Pál apostol gondolatát eleveníti meg íme így támadunk új életre! így kapunk földi test helyett mennyeit, olyat, amely az Istennel való örök életre alkalmas. A felülről lefelé ívelő majd felfelé törő vonal Isten jelen­létének, hozzánk lehajtó és magához emelő szeretettnek jelképe. Arra figyelmeztet, hogy a feltámadás Isten újjá­teremtő műve lesz. Nem a bennünk szunnyadó erők kel­nek új életre. Isten szerétéi­ből nekünk ajándékozza a tő­le való mennyei életet, az örök üdvösséget. A bűn zsold- jaként vár reánk az enyészet, a halál. Krisztus értünk való haláláért Isten kiemel bennün­ket az elmúlásból. Így nyer­jük el az üdvösséget A húsvéti eseményt hirdető prédikáló jelek arra biztatnak bennünket, hogy zárjuk szí­vünkbe, fogadjuk életünkbe Isten felénk lehajló szeretetét. A sír üres! Az ŰR feltáma­dott! Győzelmet vett bűnön, halálon, kárhozaton! Most már bizonyos, hogy miénk a bűn- bocsánat, miénk az örök élet! Ferenczy Zoltán TÖBB, MINT GONDOLOD Itt vagyok, Uram. Hívtál, indulok. Hogy hová megyek, azt csak Te tudod, Te tudod csak, hogy miért kell mennem, mert parancsod, embernek kell lennem. Istenem, nehéz parancsod tenni, nem könnyű dolog embernek lenni, rövid az élet emberré válni; szállni szeretnék s nem tudok járni. Bárány zászlóval Isten felszabadulást szerzett az egyiptomi szolgaságban szenvedő Izrael számára. Kü­lönös módon történt ez a sza­badulás. Az ŰR parancsára minden család leölt egy bá­rányt s annak vérével meg­hintette házának ajtaját. Majd ünnepélyesen asztalhoz ültek, s elköltötték a tűzön megsü­tött bárányt. Isten angyala, aki az egyiptomiak számára a halált hozta, kártevés nélkül vonult át a bárányvérrel megjelölt házak között. A le­ölt bárány így szerzett életet és szabadulást. Ennek emléké­re minden esztendőben ünne­pet ültek. Ezt „páskának” vagyis .Átmenetei” ünnepé­nek nevezték. Isten rendelése szerint ezen az ünnepen min­A szívem kopott, fáradt a karom, egymást szeretni futó alkalom ... merre visz utad, egyre keresem, nehéz az élet, s mégis szeretem. És vallók Neked ősz fejjel, Uram: köszönöm Neked az életútam, mosolyt és könnyet, szülőt, barátot, azt is, aki szórt rám talán átkot, a jót és a rosszat, amit adtál, leginkább azt, hogy szenvedni hagytál. Hogyha majd hívsz és Hozzád mehetek, így szólok majd, ha Veled lehetek: Bocsásd meg, Uram, hogy szólni merek, hidd el, a földön jók az emberek; ne büntesd őket, keress rá okot, van lenn szeretet, több, mint gondolod. Gyarroathy Irén (Jjjözöft az élet! Lenyűgözően és rendkívül szokatlan módon festette meg Willy Fries Jézus feltámadá­sát. Nemcsak az szokatlan a modern, finom, pasztell-színű kék égboltos képen, hogy hat alak közül csak egynek lehet arcát látni; a nyitott sír előtt hófehér ruhában álló angyal arcát, aki az eltakart arcú megijedt arcú asszonyoknak cs katonáknak mondja el a hús­véti örömhírt: „Nincsen itt, feltámadott!” — hanem az is érdekes, hogy a kép jobb sar­kában két elrepülő fekete mar dár száll! Az angyal fehérsége, örömüzenete ellentét az élet elől menekülő fekete halálmar darabnak! Ott, ahol megszór lal a feltámadott Jézusról szó­ló örömhír, kénytelen elszállni minden sötét halálmadár! Jér zus él! Győzött: bűn, halál, kír sértő felett. Az Elet győzött a halál felett! Ezt az egyszersmindenkorrg kivívott húsvéti győzelmet folytatja élő Urunk Lelke álr tál. Elsősorban szívünket győ­zi le: sok bűnünket, aggódó kishitűségünket, húsvéttalan reménységünket, vigasznélküli gyászunkat, koporsóval és sírr ral lezáródó életutakat. Győ­zelmét igéje és szentsége ál­tal végzi! örvendj! Győz az Elet! Ez az örvendező élet hit ál­tal a mienk. Hitünk a kereszt gyalázatában is győztes, meg­feszített, de feltámadott Urunkra tekint! Halál feletti győzelmét nagypéntek felől értjük meg, életet, feltáma­dást elindító és szüntelenül munkáló cselekvésének igazán örülünk. Vele járjuk életutun- kat: reménységgel. Keresztyén hitünk és reménységünk Krisztus győzelmén alapul. A halál felett győztes életfény nemcsak húsvéti ünnepeinket világítja be, hanem egész élct- utunkat. Megvilágítja hétköznapjain­kat Is! Aki hitével igent mond Jé­zus győzelmére, az Életnek, annak nemet kell mondania minden halálnak! Győztes Urunkba vetett hit­tel, reménnyel, megújult szív­vel, húsvéti örömmel ünnepel­jünk — majd menjünk tovább munkálkodva, szolgálva az Eletet — az életért! Hegyháti János áSutlleh. iháSni&ót A húsvéiról A Hiszekegyben szorosan egymásután következik az, hogy Krisztust megfeszítették, meghalt, eltemették, alá szálit a poklokra, s harmadnap fel­támadt a halálból. Nem tar­tott soká a gyászos kép, alig múlik el három nap, s Krisz­tus újra élő, más megújult formában lép elénk, hogy megtanuljuk és megértsük azt a vigasztalást, hogy halála nemcsupán bűneinket ölte meg és törölte el, hanem fel­támadása örökéietet is szer­zett. Krisztus feltámadásának té­nye emelje fel szívünket, mert általa azt az ajándékot kap­tuk, hogy úgy örülhetünk, mintha ma bennünket támasz­tott volna fel az Isten a Krisz­tussal. Jézus feltámadásának erejé­nél fogva Isten kegyelmébe fogad és örökéletre hív min­ket. A benne való hit által szentek vagyunk, noha bűnö­sek vagyunk, mert olyan Urunk van, aki a halálból fel­támadt, akin sem bűn, sem halál nem uralkodik. Milyen csodálatos küzde­lem: a halál küzd az élettel. Az élet fejedelme meghal, de újra él és uralkodik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents