Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-04-03 / 14. szám

Alázatban és engedelmességben

Fii. 2, 5—11.

„Királyod jön hozzád, alázatosan.” — így látja Jézus jeru- zsálemi bevonulását Máté evangéliuma a prófétai ige megvilágításában. A mindeneknél hatalmasabb érkezett el Jeruzsálem kapujába, hogy végigjárja emberi életútjának, egyúttal megalázkodása útjának is végső szakaszát. Idáig is az alázat útján érkezett el. Ennek az útnak jelzőtábláit így sorolja a virágvasárnap levélbeli igéje: megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá. S itt az út utolsó szakaszánál újra megalázta magát. — A keresztfán elszenvedett halálig. Az alázat útjának felmérhetetlen távolságát jelzi az ige bizonyságtétele, hogy Krisztus Jézus Isten formájában volt, „onnan indult” s az út végét jelző keresztfa. Emberileg ki mérheti fel ezt az utat a végtelen hatalom birtoklásától a Végtelen elhagyatottság állapotáig, az élet teljességétől a teljes megsemmisülésig.

Az alázatnak erre az útjára Jézus Krisztust senki és semmi nem kényszerítette. Hatalma felette állt minden erőnek, amely látszólag földi életútját irányította. — Isten sem kényszerítette őt erre. Hiszen vele egyenlő volt. A hajtó erő ezen az úton az engedelmesség volt. Az engedelmesség, amely tökéletesen egyetértett azzal, aki ezt az utat elgondolta, részleteiben megállapította és előre bejelentette. Az engedelmesség, amely azonosította magát annak akaratával, aki erre az útra elindította. Az engedelmesség, amelyet nem a szolgaiasság, vagy a függőség, hanem a kölcsönös és teljes szeretet szült. Az engedelmesség, amely az együtt kitűzött célt minden áron elérendőnek tartotta. S ezt nem homályosítja el az sem, hogy a szolgai forma szenvedésektől és fájdalmaktól szorongatott állapotában felhangzik a könyörgés: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”. Ebben az imádságban is ott érezzük az alázat és engedelmesség „érzületét”.

Pál apostol a levélnek ebben a szakaszában arról az érzületről beszél, amely Jézus Krisztusnak a mennyei Atyához való viszonyát jellemzi. Az Atya iránti szeretetről, amely az alázat útjának végigjárására és a mindhalálig való engedelmességre késztette őt. De nem kétséges, hogy ebben az érzületben benne foglaltatik az Atyának és a Fiúnak az ember iránti szeretete. Isten Fia az emberhez lett hasonlóvá, a Király az emberek közé jött el. Az ember megmentéséért vállalta az alázat útját az Atyával való teljes egyetértésben és az iránta való engedelmességben. Jézus felmagasztaltatása, nevének minden név fölé helyezése, egyúttal az embert megmentő szeretet győzelmi ünnepe. A teremtett világ hódolata annak az Ürnak szól, aki a halál mélységéig alázta meg magát az emberért, hogy onnan felemelje, magához vonja örök isteni dicsőségébe.

Bennetek is ez az érzület legyen! — hangzik az ige felszólítása. Ahhoz az emberhez szól, akit az Atya és a Fiú megmentett. A szeretet várja az azonos érzületet. A szeretet, amely megüresítette és megalázta magát értünk az Isten formájától a kereszthalálig. Azt az érzületet várja, amely hálából azonosítja magát Isten emberszeretetével az alázat és engedelmesség útján. Ez az út az embertől is önmaga megüresítését, a szolgálatot, az emberekkel való közösségvállalást igényli.

Luther írásaiból

A VIRAQVASÄRNAPRÖL

Krisztus Jeruzsálembe nem földi királyok módjára vonult be, büszke harci ménen, páncéllal és fegyverrel, hanem amint az evangélista mondja: alázatosan, vagy amint a próféta jelzi: szegényesen és igénytelen alakban. Ez az ő ragyogása és dicsősége.

A virágvasárnap bevonuló Jézus: igaz és szabadító (justus et salvator), aki igazságot és üdvösséget hoz. Akik benne hisznek, azokat a bűntől és a haláltól megszabadítja. Akik őt hittel elfogadják, benne vigasztalást keresnek, bűnbocsánatot nyernek, a halál lübbé nem árt nékik, hanem az örökélet elhívottjai.

Krisztusnak nem az a hivatala, ami a királyoké. A bűntől és a haláltól nem külső

módon ment meg, hanem az evangélium által, amelyet hirdettet.

Igen, lehetetlennek látszik, hogy az ige és a szentségek olyan nagy dolgokat vihessenek végbe. De bizony virágvasárnap is lehetetlennek látszott, hogy aki a kölcsönzött szamáron ül, s utóbb majd keresztre feszítteti magát, az fogja a bűnt cs a halált eltörölni. Senki sem nézte volna ezt ki belőle. De a próféta előre megmondta mindezt.

Megsegít engem az én szeretett királyom, a Jézus Krisztus, aki azért jött szerény és alázatos formában, azért engedte magát keresztre feszíteni, hogy engem megigazítson és megszenteljen, bűnömet és halálomat önmagában megfojtsa, nekem a bűn és halál felett diadalmat adjon.

A Krisztus uralkodása és királysága abban van, hogy azt mondja: add ide bűneidet, s vedd cserébe az én igazságomat és szentségemet; vetkőzd le halálodat és oltsd fel helyette az én életemet. Ez az ő hivatala, műve és királysága.

Az igazi „hozsánna” abban van, hogy Krisztust hálaadással magasztaljuk, vallástételünket előtte elmondjuk s mindent megtegyünk, ami országa előmozdítására szolgál.

Felső ruháink Jézus elé vetése azt jelenti, hogy képességünk és anyagi erőnk szerint készek vagyunk az áldozatra, hogy az egyházi hivatalt jól tölthessék be, Krisztus tisztességgel vonulhasson be.

AZ ÜRVACSORÁRÓL

Méltó, hogy a keresztyének Krisztus végrendeletét, az Ür- vacsorát drága kincsnek tartsák, minden örömüket és vigasztalásukat abban keressék, ahhoz gyakran és örömmel járuljanak, mert így jut kifejezésre értünk hozott áldozatának hitben való elfogadása.

Jézus Krisztus az Orvacso- rában mindnyájunk szívébe szeretné írni az ő emlékezetét, hogy soha se felejtsük el ártatlan szenvedését és érettünk történt feltámadását.

Aki hiszi, hogy Jézus Krisztus teste értünk adatott, halálra, és vére bűneinkért ontatott ki, azt a bűn és a kétségbeesés semmiképpen sem kerítheti hatalmába, mert tudja, hogy a bűnbocsánat kincse sokkal gazdagabb mint a bűnei.

Krisztus nemcsak szavakkal vigasztal, hanem a kenyérrel a saját testét nyújtja eledelül, a borral saját vérét adja italul, hogy azt a testet és vért sajátunkká tegyük, javunkra vegyük. így válik valósággá, hogy Krisztus nemcsak Péter vagy Pál apostolért szenvedett, |

hanem miérettünk. Testét és I vérét mindenki önmagáért, önmaga megtartására veszi és élvezi.

Az Űrvacsorában a bűnbocsánatot nyerjük el, mert ahol Krisztus jelen van, ott bűnbocsánat is van. Márpedig saját szavai szerint az Ürvacsorá- ban teste és vére van jelen.

Krisztus az Úrvacsorában azért használt kenyeret és bort, hogy amint a külön-kü- lön testtel és alakkal bíró sok gabonaszem együtt megőrülve a kenyér egy tésztáját képezi, úgy a külön-külön egyéniséget I és teremtményt jelentő kare.rzI tyének is a szentség kenyerének közös élvezése által egy kenyér és egy test lesznek, egymással közösségbe kerülnek. A bor is sok szőlőszemből készült, mindegyiknek kú- lön-külön alakja volt, de amint kisajtolták őket és borrá lettek, egységes ízes ital jött létre. Ugyanezt teszi Krisztus a keresztyénekkel is.

Az Ürvacsorát nem ember rendelte, vagy gondolta ki, hanem maga Jézus Krisztus szerezte elárultatásának éjszakáján, tanítványainak és minden keresztyén embernek a vigasztalására, hogy amikor ebből a világból távozni készült, visszahagyja szereteté- nek végrendeletét.

NAGYCSÜTÖRTÖK

Krisztus testének és vérének odaáldozásáról sohasem szabad megfeledkeznünk. Ha jóbarátok összejönnek, egész éjjel el tudnak beszélgetni, még az alvásból is megfeledkeznek. Hogyan fáradhatnánk bele annak hirdetésébe, milyen drágán váltott meg minket szerető Krisztusunk.

Mezősi György

„Vegyétek, egyétek — ez az én testem” — Máté 26, 26.

Közli: O. E.

„Matrimoni Sacramentum"

VI. Pál pápa egy dokumentumot adott ki a fenti címen, amelyben bizonyos mértékben enyhítette a vegyesházasságokkal kapcsolatos eddigi katolikus rendelkezéseket. A leglényegesebb talán, hogy nem exkommunikálják automatikusan azokat a katolikusokat, akik nemkatolikus lelkész előtt kötöttek vegyesházasságot és ez vonatkozik a korábban megkötött vegyesházasságban élő katolikus házastársakra is.

Viszont megköveteli a dokumentum, hogy a katolikus házastárs katolikusnak keresztel- tesse és nevelje a gyermekét. Ha a nem katolikus házastárs lelkiismereti okokból nem egyezik ebbe bele, akkor az illetékes lelkésznek ezt jelentenie kell a Szentszéknek.

Budapesten,

1966. április 3-án

De ált tér de. 9 (úrv.) dr. Kákán András, de. 11 (úrv.) Hafenscher Károly, du. 6 János passió (dr. Kékén András). Fasor de. fél 10 (úrv.) Koren Emil, de. 11 (úrv.) Koren Emil, du. 6 Bogy a Géza. Dózsa György út de. fél 10 (úrv.) Szirmai Zoltán. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlovák), de. 12 (.magyar). Tíialy Kálmán u. de. 10 Bándi Sándor, de. 11 B'ándi Sándor, du. 6 Bándi Sándor. Utász u. de. 9 (úrv.) Veöreös Imre. Kőbánja de. 10 (úrv.). Vajda Péter u. de. fél 12 (úrv.). Rákosfalva de. 8 Baranyai Tamás. Gyarmat u. dé. fél 10 Boros Károly. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Fóti út de. 11 Solymár Péter. Váci út de. 8 Solymár Péter. Frangepán u. de. fél 10 Solymár Péter. Újpest de. 10 Kósa László, este fél 7 Kósa László. Pesterzsébet de. 10 Bencze Imre. Soroksár-Üjtelep de. fél 9. Pestlőrinc de. 11. Pestújhely de. 10 Kürtösi Kálmán. Rákospalota MÁV-telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Rákospalota Kistemplom du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11 Karner Ágoston. Sashalom de. 9 Karner Ágoston. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. 3.

Bécsikapu tér de. 9 Madocsai Miklós, de. 11 Várady Lajos, este fél 7 Madocsai Miklós. Torockó tér de. fél 9 Várady Lajos. Óbuda de. 9 Fülöp Dezső, de. 10 (úrv.) Fülöp Dezső. XII. Tarcsay Vilmos u. de 9 Takács József, de. 11 Takács József, este fél 7 Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Kelenföld de. 8 (úrv.) dr. Rezessy Zoltán, de. 11 (úrv.) Bencze Imre, du. 6 dr. Rezessy Zoltán. Néraetvölervi út de. 9 Bencze Imre. Kelenvölgy de. 9 Visontai Róbert. Budafok de. 11 Visontai Róbert. Albertfalva de. 7. Narvtétény du. 3 Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11.

HARANGOK újraöntését, harangkoronák, harangállványok készítését, átalakítását újrendszerűvé vállalja

DUSÄK ISTVÁN

harangöntő, Örszentmik- lós. Dózsa György út 26.

Az utolsó vállalkozás

A vihar szűnőben volt. Távol még moraj- lott az ég s a villámok rőt fényében a város szürke sziluettje látszott.

Az Antonia-erődből egy lefátyolozott asz- szony lépett ki és sűrű redőkbe szedett ruháját szorosan magához fogta, hogy vizes ne legyen. Tócsákban állt a víz, a vágásokban pedig gyöngyözve futott, hogy valahol lenn nyugalmat leljen.

A várfal üres volt. Az őrök a vihar elől védett helyekre húzódtak. Egy lélek sem akadt útjában. A szeszélyes lépcsőkön, amelyet nem ilyen finom lábak számára készítettek, alig tudott felkapaszkodni. Kezét is használnia kellett, pedig a katonák veszély esetén két-három lépcsőt átugorva tudtak felrohanni.

Felértében elvesztette tájékozódását. Félrehajtotta fátylát és jobbra-balra kémlelve keresett valakit, vagy valamit. Mögötte a szürke város zeg-zúgos utcáival a labirintust juttatták eszébe, kifürkészhetetlen titkaival együtt. Milyen idegen, különösen most.

Végre megakadt szeme azon, amit keresett. Nem messze a lépcsőktől, amelyen feltornázta magát, állt a vesztőhely. Megindult az út- szélességnyi falon egészen addig, míg szembe nem ért vele. Amint közeledett azonban, úgy fogyott az ereje. Szörnyű émelygés támadt a gyomra tájékán, szüntelenül meg kellett kapaszkodnia az otromba kövekbe, hogy el ne essék.

Odaért.

Szemben vele, mélyen alatta három akasztófa, három római kereszt, három szenvedő, vonagló testtel. Felülről nézhetett rájuk, mint az egy, igaz Isten, az égből. Nem asszonynak való látvány, még az emberek is kerülik, ha lehet. Ott lenn azonban, a rettenetes vihar és égzengés után visszaszivárogtak néhány an. Egy-két imbolygó alak — asszonyok lehetnek —, a falak tövéből most tántorognak egészen közel a keresztekhez. Micsoda erő lehet bennük! Micsoda részvét és szeretet űzi őket egészen közel, ahol nyögés, hörgés, haláltusa hasítja a dobhártyákat. Neki nincs ennyi ereje! öt itt a falon is az

ájulás környékezi s remegő újakkal kapaszkodik a szürke sziklákba.

— Szörnyű vég! Pedig Isten a tanúm, mindent megtettem. Mindent, hogy megmentsem a haláltól. Soha még eddig bele nem avatkoztam a férjem dolgába. Szerettem őt, ő is engem, s a szeretet azt parancsolta, hogy ne ártsam bele magam ügyeibe.

— De ez más volt! Es ma engednem kellett fajtám vérének. És nagyon sokat szenvedtem miatta.

Szemét ráfüggesztette a középső bitóra s néma perceken át tűrte, hogy lelkiismerete marcangolja. — Meg akartam menteni. A szerelmem, hűségem, asszonyi odaadásomat kínáltam cserébe. Mindent, hogy ez ártatlant futni hagyja.

De szörnyű nap ez! Kezdődött éjszaka az álommal. Azóta szemét sem tudja lehunyni. Mert már éjjel látta őt. Látta, amint meggyilkolják. S odavánszorgott véresen az ágyához. Kezét rátette arcára, patakzott belőle a vér. Érezte a szagát, melegét. Végig- csörgött az arcán, be a szemgödrökbe, le a nyakán s azt nyögte: „Te megmenthetsz.” Ekkor felsikoltott és a szolgálólányt azonnal urához küldte: „Ne avatkozz bele ennek az embernek az ügyébe! Sok baj támadhat belőle.”

Most újra átélte az álmot. És mintha az álom folytatódnék. Egyedül őt szögezték, a másik kettőt kötözték.

Állt, mint az idő, végtelenül. A fekete felhőket tompa fények bontották ki a sötét ég tengeréből, de a lemenő nap még aranyba fürösztötte a vesztőhelyet.

— Ki vagyok én, hogy ennyit nem tett meg értem? Mit várhatok uramtól, ha az első kérésemet sem teljesíti?

A gondolatok úgy cikáztak benne, mint a délutáni rettenetes villámok. A fekete mélységből törtek fel s agyában iszonyatos gomolygás támadt, mint a felhők között délután a város felett. Az első világos gondolata az volt, hogy Pilátus már nem szereti őt. Az esti fénysugárban megjelentek a kertek, ligetek, paloták római, egyiptomi, görög asszonyokkal. Szépek, sudárak voltak, akik mellett mindig ő volt a helytartó hitvese. A győztes. A fülében ott csengett Pilátus vallomása: „Neked mindent megteszek! Kérj, amit akarsz, mert kérésed parancs számomra. És ha tartományomat kéred, népeddel együtt, az is a tiéd.”

— Ezt az egyet kértem életemben. Ennek az embernek az életét. Ezt az ártatlant ne engedje halálra ítélni.

S e pillanatban lenn a Colgothán meghalt Jézus.

Az asszony szívébe belenyilallott a fájdalom. Majdnem felsikoltott. Az alkonyt nap sugarai mégegyszer végigsimogatták a sokat szenvedett testet és az asszony a kezdődő sötétségben egy iszonyatos ürességet érzett a szívében. Fokozatosan érezte, hogy ebbe az ürességbe zuhan bele szédületes sebességgel. Nem volt ideje segítségért kiáltani, csak összecsuklott, mint akiből elszállt a élet.

Mire magához tért, egy férfi állt mellette. Hosszan, szúrós tekintettel nézte, ki tudja, mióta figyelhette vergődését.

— Mi történt veled, óh asszony, hiszen alig r>an élet benned? S mit keresel itt a vesztőhely közelében? Nem asszonynak való látvány ez odalenn —, mutatott a falak tövébe.

— Tudom. De nem bírtam ellenállni a vágynak. Mégegyszer látni akartam őt.

A férfi megértőén bólintott. — Nos, láttad, ugye nem volt köszönet benne? Honnan jöttél, hová való vagy? Kiejtésed, ruházatod arról árulkodik hogy nem tartozol közénk.

— Ha a szenvedésemre gondolsz, akkor igen, különben nem. Ezt jól mondod. És ha arra gondolok, hogy milyen tehetetlen vagyok,

akkor megmondhatom: Caesareából jöttem fel az ünnepekre, Pilátussal, a férjemmel.

A férfi lába belegyökerezett a földbe. Tág- ranyílt szemmel nézte az asszonyt. —• Pilátus hitvese vagy? — tette fel a kételkedő kérdést.

— Igen. S miatta jöttem ki — s hosszan

tekintett a halottra.

— A Názáretire gondolsz?

— Reá. Meg akartam menteni. Nem sikerült. Segíteni szándékoztam, de minden ösz- szeesküdött ellenem.

A férfi szeme felcsillant. — Még segíthetsz. Ami nem sikerült életében, talán sikerülni fog halálában. Holnap, az ünnep nagy napja lesz. Nem hagyhatjuk temetetlenül. Ezt te is tudod, óh asszonyom. Pilátus pedig, hitvesed, senkit sem fogad már órák óta a Názáreti ügyében. S ha van szívedben egy kicsinyke részvét iránta, segíts, hogy eltemethessük. Az Isten is megáld érte!

— Az asszony homloka ráncokba futott. A tennivágyás szétáramlott ereiben, megtöltötte erővel a gyenge testet, s mintha szárnyai nőttek volna, repülni akart.

Csak most tette fel a kérdést: — Ki vagy, hogy ilyen bizalommal kérsz egy tehetetlen asszonyt?

— Szólíts csak Józsefnek, Arimathiából való vagyok.

— Az életemet rá, mindent megteszek érte! Jöjj!

Sietős léptekkel indultak az Antónia erőd felé. Az asszony csupán a bejáratnál intett, hogy várjon. Az őrök gyanakodva kerülgették, s őt a türelmetlenség majd szét vetette.

És az asszonynak az utolsó vállalkozása sikerült. Nem sokkal később, de még az éjszaka beállta előtt kezébe nyomta a táblát, a helytartó aláírásával: eltemetheti Jézust.

Szomorú öröm zsibbasztotta szívét és elindult. hogy elvégezze a temetést, egy igaz ember temetését. Mert József a Názáretin kívül a törvényt is szerette.

Rédey Pál

1

I