Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-09 / 2. szám

LAPOZGATÁS KÜLFÖLDI ÚJSÁGOKBAN II. Egyházunk híre a világban Vatikáni jelentésünk 7. A nem keresztyén vallásokról Legutolsó számunkban be­számoltunk arról, hogy mit ír egyházunkról az osztrák evan­gélikus egyház hivatalos lapja, az „AMT UND GEMEINDE”. Most vegyünk kezünkbe egy másik lapot. Igen tetszetős for­mában fekszik íróasztalomon az „EUROPÄISCHE BEGEG­NUNG” c. folyóirat. A főcím alatt ez olvasható: „Hozzászó­lások a nyugat—keleti párbe­szédhez.” A lap Nyugat-Né- metországban jelenik meg: Hannoverben. Havi lap. Tele van szemléltető képekkel. Eb­ben az évben a 6. évfolyamá­ban jár. Az 1965. októberi számban találunk egy cikket: „A magyar lutheranizmus” cí­men. A kétoldalnyi cikket Kari Schaedel írta, aki az osztrák evangélikus egyház nálunk járt delegációjának egyik tagja volt. Jelenleg Nyu- gat-Németországban van a munkahelye. Schaedel élessze­mű újságíró, aki látogatása alatt alaposan szemügyre vette népünk és egyházunk életét. Cikkén látszik, hogy jellegze­tesen nyugati ember írta azt, de az is kitűnik, hogy töreke­dett a tárgyilagosságra és egyáltalában nem hallgatta el a pozitívumokat, amelyeket sa­ját szemével láthatott. Cikkét azzal kezdi, hogy di­cséri fővárosunkat, annak „szí- nesség”-ét és „vidámság”-át. „A forgalom, különösen a vá­ros főútvonalain és az áruhá­zak egy részében világvárosi benyomást kelt.” Aztán azt is megjegyzi, hogy a „klíma” jó Budapesten (és ezen a „politi­kai klímá”-t érti). Ez a klíma — írja — „az egyház és állam viszonyára is jó hatással van”. Ismerteti a cikkíró, hogy mek­kora egyházunk lélekszáma, hány anyagyülekezetünk van, és hány lelkészünk. Ehhez hoz­záfűzi: „Egy-egy lelkészre ke­reken 1000 lélek esik. Ez a szám sokkal kedvezőbb, mint bármely nyugati egyházban". Megemlíti, hogy az 1948-ban kötött Egyezmény az állam és az egyház között érvényben van, és „az egyház számára ma is teherbíró létalapot ké­pez”. Az államnak is és az egyháznak is meg kellett ta­nulnia az elmúlt húsz eszten­dőben —, ahogy ezt Káldy püspök egy beszélgetés alkal­mával kifejezte — a „koegzisz- tenclá”-t. Le kellett győzni mindkét oldalon a bizalmat­lanságot és az előítéleteket. Az egyháznak az új társadalmi feltételek között meg kellett találnia új létformáját, azt az életformát, amelyet Káldy püs­pök a „diakóniai szolgálat át­járnak nevezett. Ezt nem sza­bad természetesen úgy érteni, hogy az egyháznak csupán „politikai diakóniá”-ját jelenti ez, hanem inkább a ma sokat emlegetett „proegzisztencia” jegyében kell értelmeznünk”. Beszél a cikkíró az egyházi élet egyes megnyilvánulásairól is. Többek között ezt írja: „Az istentiszteletek látogatottsága valóban jó. Mindenesetre lé­nyegesen jobb, mint Európa nyugati részében. Azokon a helyeken, ahol a küldöttség (t. i. az osztrák delegáció) tag­jai istentiszteletet tartottak, az I istentiszteleten résztvevők szá­ma 15—40 százalék között mozgott. A szokásos is­tentiszteletek alkalmával sem sokkal rosszabb ez az arány­szám”. — „A gyülekezetek ál­dozatkészsége is nagy. Egyházi adó vagy szigorúan rögzített egyházi hozzájárulás nincsen, mégis fedezik az önkéntes ado­mányok az egyház szükségle­teit. Ügy hogy az állami támo­gatás, amelyet az Egyezmény megkötése óta szinte teljes mértékben élvez még az egy­ház, az összes anyagi szükség­let fedezésének mintegy egy- hatodát képezi”. — Megemlíti a cikkíró azt is, hogy „a lelké­szek száma örvendetesen ma­gas és nem áll üresen egy lel­készt állás sem’’ továbbá „je­lentős a magyar evangélikus egyház diakóniai munkássága is. Az egyház diakóniai intéz­ményeinek munkáját nem ne­hezíti a munkaerőhiány. A gyülekezetek nagy áldozatkész­séggel támogatják az egyházi szolgálatnak ezt az ágát”. Egyházunk sajtószolgálatát „átfogó”-nak mondja. Felsorol- I ja azokat a könyveket, ame­lyek a két utolsó évben jelen­tek meg és hozzáteszi: „Az utóbbi években jelent meg az új énekeskönyv és az új Agen­da. Folyamatban van az új magyar bibliafordítás”. Beszél dr. Schaedel a „ma­gyarországi evangélikus egy­ház ma megtapasztalható egy­ségéről” is. De vet fel néhány problémát is. Észrevette, hogy a mi egyházunkban is sokolda­lú problémát jelent az ifjúság, csak úgy mint a nyugati álla­mokban. Szóba hozza azt is, hogy a fővárosban és a váro­sokban általában kevesen je­lentkeznek hitoktatásra. Véle­ménye szerint a „lelkész-után­pótlással is vannak gondjai az evangélikus egyháznak, bár ma még nem érezhető ennek ha­tása.” Végül így fejezi be cikkét: „Mindenesetre benyomáskeltő volt, hogy milyen szeretettel fogadták a küldöttség tagjait mindenütt, kezdve a püspö­köktől, a gyülekezeti tagokig, akik istentisztelet után sokszor szólítottak meg bennünket né­met nyelven. Ha még néhány évvel ezelőtt úgy tapasztaltait, hogy a magyarországi evangé­likus egyház a világ luthera- nizmusa, közelebbről a Luthe­ránus Világszövetség iránt tar­tózkodó magatartást tanúsít, ma kétségtelenül érezhető, hogy a magyarországi evangé­likusok nem valahol a pere­men foglalnak helyet, hanem a világ evangélikus egyházai­nak életében aktívan akarják részüket kivenni. Ezt tanúsítot­ta az osztrák és magyar egyhá­zi küldöttségek utóbbi években történt kölcsönös látogatása, valamint a hagyományos finn­magyar kapcsolatok újrafelvé- tele is és a magyarországi evangélikus egyház együttmű­ködésének aktívvá válása a Kisebbségi Evangélikus Egy­házak munkájának keretében, amint erről a legutóbbi 1965. májusában Szliácson tartott konferencia is bizonyságot tesz.” A németnyelvű folyóiratok után francianyelvű folyóira­tokban is találhatunk cikkeket magyarországi evangélikus egyházunkról. Nemrég került kezünkbe egy 6 oldalas füzet, amely külön kiadványa Mau­rice CAVALIE francia refor­mátus lelkésznek, aki Nantes- ban szolgál. A „CHRISTIA­NISME SOCIAL” sorozatban ez a füaet ismerteti az evangé­likus Országos Teológiai Kon­ferencia dogmatikai jellegű anyagát. A füzetben kizárólag teológiai konferenciánkról van szó. Ennek a kiadványnak Franciaországban való megje­lenése annál nagyobb megle­petés volt számunkra, mert nem tudtunk semmit arról, hogy Cävalie lelkész ezt terve­zi. Külön is jólesik nekünk, hogy egy francia református lelkész evangélikus anyagot adott ki. Jó tudnunk, hogy vannak ilyen barátaink is! Ügy látszik. Teológiai Konfe­renciánk mondanivalóját új­nak találta, ezért akarta azzal megismertetni a francia pro­testáns lelkészeket is. K. Z, HOSSZÜ VITÁK UTÁN október végén fogadta el a II. vatikáni zsinat „az egy- háznak a nemkeresztyén val­lásokhoz való viszonyáról szóló nyilatkozatát”. A ter­vezetnek a zsidóságra vonat­kozó része heves küzdelmet váltott ki már a megelőző ülésszakon. Az arab országok katolikus püspökei azért tilta­koztak ellene, mert az ara­bok a velük ellenséges vi­szonyban álló Izrael állam politikai támogatásának vet­ték a zsinati tervezetet. Va­lószínűleg ezért történt vál­toztatás a fejezetcímben. Elő­ször úgy hangzott: „A zsidók­ról”, a végleges szöveg: „A zsidó vallásról.” Ezzel és több zsinati felszólalással próbálták világossá tenni, hogy vallási és nem arabellenes politikai témáról van szó. Nem volt könnyű a küzde­lem e fejezetnél a konzerva­tív szárnnyal szemben sem, amely teológiai érvelésekkel igyekezett meggyengíteni a zsinat pozitív megnyilatkozá­sát. Sok vita folyt arról, hogy felelős-e a zsidóság Krisztus haláláért. A végleges szöveg­ből elmaradt az „istengyilkos­ság” kifejezés: „Jóllehet a zsidó felsőbbség követőivel együtt Krisztus halálát köve­telte, mégsem lehet Krisztus szenvedésének eseményeiért minden akkor élő zsidót ter­helni, sem a mai zsidókat.” A nyilatkozat teológiailag i sok kívánnivalót hagy maga I után, mert nem tisztázza Iz­rael népének Krisztus utáni üdvtörténeti helyzetét. Gya­korlatilag azonban eléri a he­lyes keresztyén célt e tárgy­ban: határozottan állást fog­lal az antiszemitizmussal szemben. A szövegezés nem zárja ki, hogy a római egy­ház saját soraiban végbement cselekedetek is beleérthetők az elítélésbe: „Fájlal az egy­ház — amely bármiféle em­ber ellen irányuló minden ül­dözést elvet — ... minden gyűlöletkitörést és üldözést., az antiszemitizmus minden megnyilatkozását, amely bár­mikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult”. Teszi ezt „nem politikai okokból, hanem az evangéliumból kö­vetkező vallásos szeretetből”. Figyelmeztet arra, hogy a zsidókkal kapcsolatban „pré­dikációkban és egyházi okta­tásban nem szabad olyasmit tanítani, ami az evangéliumi igazsággal és Krisztus Leiké­vel nincs összhangban”. A „Nyilatkozat” megelőző fejezeteiben a hinduizmusról, buddhizmusról és az Iszlám­ról szól. A teológiai tisztázat­lanságot — ami itt is jelent­kezik — a keresztyén egyház és a nemkeresztyén vallások tekintetében, valamelyest menti az a körülmény, hogy a zsinat gyakorlati célt akart elérni, ami helyes keresztyén törekvés: „elő akarja mozdí­tani az egységet és szeretetet az emberek és ezáltal a né-, pék között”, „ápolni az együtt- munkálkodást más vallások követőivel”, a mohamedánok­kal kapcsolatban pedig félre akarja tenni az útból a ko­rábbi ellenségeskedést, fára­dozni kíván a kölcsönös meg­értésért, s együttdolgozni a „szociális igazságosságért, er­kölcsi javakért, valamint minden ember számára a bé­kéért és szabadságért”. Az egész nyilatkozatnak megfelelően szól a zárófeje­zet „az egyetemes testvériség­ről, amely kizár minden meg­különböztetést”. A „Nyilatko­zatában a keresztyén egyház sajátos feladata is szép meg­fogalmazást nyert: az egyház „mégis szakadatlanul hirdeti és kell hirdetnie Krisztust, aki -az út, az igazság és az élet« (János 14,6), akiben az emberek a vallásos élet tel­jességét találják, akiben Is­ten mindeneket megbékéltet magával”. A zsinatnak ezzel a vázolt nyilatkozatával egyetértünk mi, protestáns keresztyének is. Örülünk, hogy a római egy­ház elérkezett az egyetemes testvériség gondolatához. Nem fojthatjuk el azonban azt az aggodalmunkat, hogy a nem­keresztyén vallásokról és a zsidóságról szóló megnyilat­kozás komoly teológiai hiá­nyai nem véletlenek, és tak­tikai meggondolásból erednek. Ezt a gondolatunkat alátá­masztja, hogy a zsinat e do­kumentumából kikapcsolt minden kritikát a szóbanforgó vallásokkal kapcsolatban. Nem mély teológiai szükségesség­ből, hanem inkább gyakorlati érdekből fakadó gesztus ez a nyilatkozat a római egyház részéről. Így is jó szolgálatot tesz a keresztyénség és más vallások hívei közeledésének, az emberiség egységének. De éppen mert nem néz Isten igéje alapján a kérdés mélyé­re, súlyos ellentmondásokat rejt magában, és nem lehet őszintén egyértelmű egyházi magatartás rugója. Mégis el­indíthat a római egyházban olyan folyamatot, amely nyi­tottabbá teszi ezt a saját „egyedüli értékének” tudatá­ba bezárkózott egyházat. V. L 8>iPäDe»iPSDß>JD§Dg>£>SPt>lC>SOim5SCK3>3C>f3Dg>J0S^ HAAVIO JAAKKO: LÉQYÖLŐ QALÖCA A fű között, a templom mellett egy légyölő galóca termett s ma felfedeztem otthonát. Piros sapkáját megcsodáltam s pettyecskéinek tükrén láttam az egész erdő mosolyát. Köszöntöttem illendőképpen s kalaplevéve hozzá léptem kivallatni a kicsikét, — ő meg hálásan hangot bontott gomba nyelven galóca hangot és így fogadta új hívét: „Szép és jóreggelt én tatuskám, meghatottságtól fényesül szám, hogy szóba eredsz énvelem, — hálából súgom: szép az Élet, de Mérgezett is, mint a vétek: légy résen tehát Emberem!” Fordította: Jakus Imre Haavio Jaakko a mai finn költőnemzedék, jelentős tagja. A finn költőpapok között legtöbbet 6 foglalkozik az egyházi énekeskönyv megújításával is. Turkuban esperes. Mintegy ÍZ önálló kötete jelent meg. Albrecht Goes: KISKANÁL i. Leib kiált. Akkor, az utolsó pillanatban, amikor a teherautóra felkapaszkodott, néma maradt. Leib — ez volt a neve; s akik őt akkor szólították: egy élesen rikoltó férfi­hang a teherkocsiról és szinte ugyanabban a pillanatban egy női hang, alig kőhajításra a járdaszélről: Leib! Tizenhét-tizenhárom esz­tendős vékony fiúcska, homlokába lógó haj­jal: ez volt Leib. Egy köpeny volt a nyakába vetve, a Stefán köpenye. Kék parasztinge szinte a térdét verte, de a derekát szorító öv szinte egyenruha formát adott neki; mint­ha kiskatona lenne Leib, nyári uniformisban az ukrajnai télben. S övébe tűzve, ott ahol a bajonett helye lenne, egy ezüst kiskanál. Fénye megcsillant a téli koradélután napfényében. Egy szempillantásra csak csillant fel a fény, aztán elnyelte a gyermeket a kocsi sötét bel­seje. öt egyenruhást lehetett csak fent a ko­csin látni, bundában, ernyős sapkában, gép­pisztollyal. Hogy rajtuk kívül kik kuporog­tak, vagy feküdtek a kocsifenéken, az lentről nem látszott, s így az sem, aki elkiáltotta magát: „Leib”! „Ohó. hát megszólaltál?” — a kekiegyen- ruhás hangja volt ez, aki a felhágón állva a kocsiba tekintett. S kis szünet után megelé­gedéssel: „Tizenhét!” Tizenhét, ennyinek kel­lett lenni, s a kis Leib volt a tizenhetedik. „Indíts”, szólt a kekiruhás, s becsapta a ve­zetőfülke ajtaját. Befordultak a berdicsevi erdőbe, s erről az útról a tizenhét nem tért többé vissza. * Akkor hallgatott a kis Leib. Most azonban, húsz esztendő múltán — valóban, épp húsz éve már —, most hangosan kiált. Mitévő is legyen az ember, ha valamely járókelő vé­letlenül a kapucsengőnek támaszkodik, s a szélzúgástól nem hallja a berregést? Fel kell ilyenkor kelni éjnek idején is, s kiszólni az ablakon: álljon arrébb egy lépéssel, kedves kortárs, még felveri az egész házai! Persze, ebben az esetben egy lépés semmit sem ér. Nem tudom, vajon felhagy-e a kiáltással, ha szólok róla. Stefanról nem szóltam volna és Mátkáról sem. Azt tartom: ideje van a szólásnak, és a hallgatásnak is. Ha jól meg­gondolom, a Stefan és a Matka dolgát, azt vélem, alig akadhat méltóbb helyük, mint valakinek az emlékezete, aki — ameddig is él — szívében őrzi néhány halk sóhajukat. S ezzel semmibe veszett életük újra él egy szív háládatosságában. Nem, nem akarok nagy szavakat, csak ennyit: az ember sok mindent másképpen lát és tesz azóta, hogy egyszer Lengyelországban az útjába akadt egy kis zsidó munkásember. Stefanról nem sokat tu­dok, s Mátkáról is csak vele kapcsolatban valamit, De a kisfiút — „az én fiacskámat”, ahogy Stefan emlegette — még egyszer élet­re kell keltenem. Persze, pontos leírást alig adhatnék róla; összesen kétszer láttam. An­nak a sötét napnak az előestéjén, s azután az indulás pillanatában — s akkor is csak messziről. Leírni és felidézni azonban nem ugyanaz. * Tiszta véletlen volt — amennyiben vannak véletlenek — hogy azon a zűrzavaros napon épp akkor értem a kórház bejárata elé. Az egész nap szaladgálással telt el az állomások között. Mindjárt ebéd után a sebészetre men­tem, s még nem is végeztem ott — végezni a szolgálattal végül is soha sem tudtunk —, amikor rámtelefonáltak: siessek egy haldok­lóhoz a belosztályra. Azonnal elindultam, s utam a főépületen át vezetett; így lettem szemtanújává az utolsó pillanatban annak a gaztettnek, A gaztettnek, mondom, mert mást nem mondhatok. A lövést hallottam meg először, s már ez is teljesen szokatlan volt; a kórház területén nem szoktak lövöl­dözni. Mint utóbb hallottam, csak riasztólö­vés volt. Az osztag parancsnoka, szóval a bandavezér, úgy látszik, szerette az eféle meglepetéseket. Szóval, mikor közelebb ér­tem, megláttam a teherautót, s a járdán odébb két ápolónőt, s néhány járókelőt. Az egyik ápolónő épp azon volt, hogy a zseb­kendőjével betömje egy asszony száját; a si­koly: „Leib”! azonban még így is belehasí­tott a tiszta téli levegőbe. A bejárathoz lép­tem, s a kapualjban Jarisch doktorba, a sze­mészbe ütköztem. „Mi történik itt, Jarisch?”, kérdeztem mit sem sejtve, persze. Jarisch doktor rámmeredt, egy pillanatig úgy lát­szott, mondani akar valamit, azután elfor­dult. „Elnézést”, mormogta, s pár lépést tett az udvarba, azután hányni kezdett. Mi ez? mi van itt? Egy pillanatig haboztam; de az­után eszembe jutott a haldokló, akihez hív­tak, s besiettem a házba. Mi történhetett itt? A kapusszobában sem­mi szokatlant nem láttam. Itt volt a telefon- központ, s a betegfelvétel, s a postaelosztó helye; ez utóbbi szolgálatot újabban az új ápolónő, Ulrike nővér látta el. Az ő helye üres volt. A sarokban bontatlan postazsákok hevertek; december közepén jártunk, a tá­boriposta nagy forgalmat bonyolított le. Egyik másik felszakadt csomagból fenyőil­lat áradt: az otthon üzent a messzire szakad­taknak. A csendet csak a telefonkapcsoló kattanása s a szolgálatos monoton hangja törte meg: „Itt a központ, ... igen, ... hívom Jessen főorvost, ... kapcsolom Magda nővért, ... nullaháromhuszonegy Balkéz felől az üvegfalon át az irnokszo- bába láttam. Hirzel törzsőrmester ült az író­asztalnál. s valami papírt tartott a kezében, mintha olvasna. Az átellenben levő szék üres volt; az írógép előtti ülőkén azonban, félig oldalt fordulva, Wieland doktort pillantot­tam meg, a kórház parancsnokát. Zubbonyt viselt, mint máskor is, és pan­tallót. Ütálta a csizmát, s lovaglónadrágot. „Sebész vagyok, s nem úrlovas”, szokta volt mondani, nemegyszer. — Most ott ült a gép­író helyén és maga elé meredt. Szolgálati öve az írógépre dobva, s zubbonya a nyaká­nál kigombolva ... Valaminek történnie kel­lett. Nem volt eszméletlen, s olyan falfehér sem, mint Jarisch doktor az imént az udvar­ban. Mégis — mi történt itt? Az első gondo­latom az volt, hogy belépek és megkérdezem. De valami visszatartott. Megfordultam, hogy továbbmenjek a belosztályra, ahol vártak. Az írnokok szótlanul körmöltek; a telefonos őrvezető azonban úgy látszik, megérezte kér­dő pillantásomat, és felnézett. „Stefant el­vitték”, csak ennyit mondott. 2. S most el kell mondanom, hogyan került hozzánk Stefan. Ügy került hozzánk, hogy szükségünk volt rá. 42 júliusában, amikor ide kerültünk, a front vagy ezer kilométer­rel tőlünk keletre húzódott, s tábori kórhá­zunkat egy mezőgazdasági főiskola épületei­be telepítették. A parancsnok megszemlélte az épületeket, s azután — visszaemlékezve az első orosz tél tapasztalataira — kimondta a szentenciát; „A fűtésen múlik minden. Ha találunk valakit, aki kiismeri magát ebben a központi fűtési rendszerben, s nem lesz rest utánanézni a legeldugottabb vezetékeknek is — szóval, ha kerítünk egy ilyen hegesztőlám­pás szakembert, aki résen áll, ha valahol el­fagy a hálózat —, akkor rendben van a do­log. Ha nem találunk, akkor befellegzett. Ehni törzsőrmester, szerelje fel magát a rak­tárból, vigyen magával cigarettát, vodkát, csokoládét, s amit akar — de hajtson fel ne­kem egy embert! S vigye magával tolmács­nak Marullát, a felvágott nyelvű kis ukrán lányt — csinos a kicsike, s a fűtőnek is meg­tetszik talán, persze,* ha akad egyáltalán va­laki ...” Ehni törzsőrmester haladéktalanul nyakába szedte a lábát; közben szeptember eleje lett, sok vesztegetni való idő, nem volt. A tél ko­rán beköszönthetett. Végül is fáradozását si­ker koronázta: van a faluban egy zsidóem­ber aki ért a szakmához. S hol található ez az ember? A címet megtudta, s tüstént útra kelt Marullával, persze a feltűnést kerülen­dő, gyalog, s már sötétedéskor. A tolmács azonban nem sokat ér, ha a másik fél nem akar szót érteni. „Hát hallgatni, azt azután tudnak ezek. Hiába kínáltam neki vodkát, cigarettát, oda se nézett. Szóval, ahogy ott álldogáltunk hármasban a szobában, sehogy se akart a beszélgetés megindulni. ,De hát csak ért valamit az eféle szerkezetekhez?’ S akkor az ajtó mögött egy gyerekhang — s utána mindjárt egy asszonyé „pszt, pszt!”. — Ehni gyorsan Marullához fordult: „Kérdezd meg, nem akar-e csokoládét a gyerekei­nek ...’ A „gyerek" szóra megrándult az em­ber arca, mielőtt a tolmács szólhatott volna. Ohó, szóval többet megért, mint látszik, leg­alábbis, amint eddig mutatta. Akkor hát for­duljunk egyenesen hozzá: ,Nézze, legalább egyszer jöjjön el, s tanítsa be valamelyik emberünket’. Ehni Raible tizedesre gondol, az ugyan nem fűtési szakértő, de minden­esetre ezermester. S ha ez az ember egyszer eljön segíteni, talán eljön máskor is. „Egy­szer jöjjek, mikor?” Most, azonnal, véli Ehli — addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Egy harmadik tábla csokoládét tesz az asztalra a kettő mellé, amit már odatett, ám a keskeny sötét arc nemet int, s Marulla tolmácsolja a választ: „Azt mondja, elég ennyi, nem kér többet”. így indultak hármasban a kórházba. (folytatjuk) Fordította: dr. Groó Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents