Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-20 / 12. szám

Emberség cserealapon 2 Kor. 8, 9. Egyik boldogemlékezetű tanárom, nekünk eleven diák­jainak sokszor elmondta: „Fiúk, ha nem Krisztuson keresztül néznélek benneteket, nem tudnálak elhordozni. De Krisztuson keresztül szeretlek és elhordozlak titeket.” Az embert szeretni nem mindig könnyű. Vannak ugyan szeretetreméltó emberek is, de mennyivel több az ellenkezője. Akiről már rövid együttélés után kiderül, hogy nehéz termé­szetű. Vagy akiről csak később derül ki, hogy azért neki is megvannak a maga hibái. Pedig nemcsak a szeretetreméltó vágyódik megértésre és emberségre, hanem legtöbbször éppen a magával is sokszor elégedetlen nehéz természetű, az élet ki­taszítottja vagy hajótöröttje. Emberségre, társra, megértésre vágyunk mindannyian. Hogy sietünk haza valaki felé, hogy megnyíljék a szívünk, nyújtjuk a kezünket, tárjuk ki ölelésre. Szeretnénk megajándékozni a másikat önmagunkkal, megosztani örömeinket és bánatainkat. És hogy lehervad arcunkról a vágy, a feszítő öröm, hogy húzódunk vissza, befelé, válunk indulatossá, vagy szomorúvá, mert nem az fogad, nem úgy fogad, ahogy vártuk. Mintha kicserélték volna... Pedig megvolt a jó szándék. Lehettünk volna egészen mások is. Ha együttérző társra, em­berségre találunk. A szidás, a korholás, a közöny, a maga iga­zának bizonygatása, a valódi vagy vélt sérelmek felpanaszlása helyett emberszeretetet. Hogyan lehetünk emberségesek, hogyan lehet igazán sze­retni, kivétel nélkül? Ezt csak ott tanulhatjuk a Golgota ke­resztjén. Annak fájdalmas kínjaiból valami egészen új su­gárzik felénk: csak szeretettel lehet megváltani, megújítani az embert. Elgondolkoztató, hogy Jézus nem igen olvasta rá a bűnö­sök fejére bűneiket. Beszélt ö keményen is a bűnről, ostoroz­ta a farizeusok önhittségét, de ha igazán bűnössel állt szemben csendben, szótlanul cselekedett. Adott nekik. Péternek meg­töltötte a hálóját. Zákeusnak azt mondta: ma a te házadban szállók meg. A bűnbánó asszonynak: nem kárhoztatlak. S a megajándékozott emberek rádöbbentek bűneikre, méltatlansá­gukra és cserébe adtak ők is emberséget. Péter elindul szeretni, szolgálni és menteni embereket. Zákeus visszafizeti az igazta- Ianul elvett pénzeket. Mária valóban a tisztaság útjára lép. Cserébe — a szeretőiért, a megértésért, a szóbaállásért. De vajon csak őket szerette Jézus? Nem mindnyájukért jött-e és nem mindnyájukkal hasonlóképpen tesz-e? övele sa­játíthatjuk el mi is az új természetet. Ha Ö vezeti életünket, megszenteli gondolatainkat, vágyainkat, szándékainkat és meg­gazdagítja életünket. Ez nem azt jelenti, hogy földi értelemben semmink sem hiányzik, hanem azt, hogy a látható dolgokon túl bírjuk és értékeljük lelki ajándékait. És ez a belső gazdag­ság termi cserébe a szeretet, a jóság, az emberség gyümölcseit. S ez a szeretet mindig csodákat művelt. Meglágyította a kemény szíveket, sírásra indított férfiakat. S ez a csoda azóta is tart. A szeretet, az áldozat, a másik gyengéinek elhordozása hihetetlen erő. Ez tud megalázni, összetörni úgy, hogy nem hagy nyugton addig, amíg jóvá nem tesszük mulasztásainkat, elkövetett bűneinket. Amíg bocsánatot nem kérünk és nem nyerünk. Amíg nem tudunk adni mi is cserébe megbékélt, örvendező emberséget. Kovács Pál SODERB LOM KÖRÜLBELÜL AKKOR, amikor Söderblom Náthán Svédországban világot látott, bontakozik ki az újkori hu­manizmus egy megrendítően szép példája, a Nemzetközi Vöröskereszt. Távol az egy­háztól, a csatatereken, a sebe­sültek és kiszolgáltatottak, a háború áldozatai között fogant a gondolat s mégis valami kö­ze lesz a keresztyénséghez. Nem pusztán a „kereszt” szim­bólumában, hanem abban, aho­gyan végighullámzott a század második felén a keresztyén vi­lágon és gyújtott, ébresztett, eszméltetett. Nos, Henry Du- nant, a fiatal banktisztviselő „szanitéc-eszméje” Isten figyel­meztető jele volt az egyházak felé. Nem követünk el erősza­kot a „sorbaállításon”, ha Sö­derblom Náthán tevékenységét és elgondolását egyenesen in­nen következtetjük. Mert Söderblom nagyjából hasonló alapelvet vallott, és kevés szolgájának adta meg Is­ten azt az erőt és akaratot ko­runkban, hogy minden nehéz­ség ellenére eredményeket is érjen el. Életének jegyzőköny­véből csak ennyi adat álljon előttünk: 1866-ban született. Evangélikus lelkész lesz 1893- ban. Követségi lelkész Párizs­ban 1894-ben. 1901-ben a teo­lógia doktora és Uppsalában a vallásbölcseleti tanszék pro­fesszora. 1912-ben a lipcsei egyetem is meghívja profesz- szomak. 1914-ben a svéd evan­gélikus egyház érseke. 1925-ben a „Gyakorlati Keresztyénség” első világgyűlésének házigaz­dája. 1929-ben a soproni ma­gyar evangélikus teológia dísz­doktora (egyúttal az első dok­tora a soproni fakultásnak). A béke Nobel-díjat 1930-ban nyeri el. 1931-ben meghal. ÁLLOMÁSOK EZEK? Vagy mondanak valamit számunk­ra egy emberi életről, amely nagy elképzelések vágyában égett el? Ma, amikor néhány hete az Egyházak Világtanácsa új genfi székházában felavat­ták portréját és ünnepélyes keretek között megemlékeztek róla, azt hiszem sokkal töb­bet mondanak, mint valaha. A keresztyén világ egyik leg­többet vitatott és legizgalma­sabb kérdése, az ökumenikus mozgalom kérdése mögött az ő alakja bontakozik ki és tor­nyosul fel. Söderblom nevével fűződik össze a mozgalom és minél alaposabban elemezzük a keresztyénségnek eme fiatal hajtását, annál elevenebb lesz Söderblom és annál inkább igazolódnak és valósulnak láto­másai. Elképzelésének karakte­re hű mása a fél évszázad­dal korábban megindult Vö­röskereszt mozgalomban kere­sendő. SÖDERBLOMBAN AZ A KERESZTYÉN LELKIISME­RET ébredt fel, amely hosz- szú időn keresztül nem talál­ta meg a modern világban a helyét. Évszázadok teltek el és a keresztyénség a szenvedő emberiség, egyének és társa­dalmak vonatkozásában egy­aránt, dermedten állt az „ir­galmas samaritánus ösvényén”. Mi ennek az oka? Miért nem tudott a legnehezebb időkben az evangélium kényszerítő ere­jének engedelmeskedve „csodá­kat” művelni? Szétszórtsága és szétesettsége volt a legnagyobb tehertétele. Ezt ismerte fel Sö­derblom s ennek megfelelően vallotta, hogy nagy feladatokat csak közösen lehet megoldani. Ezért egészen különös az a mélyről fakadt fájdalmas kér­dése, amelyben felismerte a keresztyén világ erejének gyengeségét és hatástalansá­gát, mert még soha egyetlen egy „kicsi, kis” háborút sem sikerült megfékezni. Hát nem kudarc ez? 1914 előtt a felkorbácsolt lel­kiismeret mindent mozgósí­Jan Kiivit észt tott, hogy elhárítsa Európa fe­lől a végzetet. Nem sikerült: Igaz, mögötte még alig állt néhány ember, azok is tele voltak kétellyel és reményte­lenséggel. Az első próbálkozás olyan esetlen és olyan szegé­nyes, hogy azt hinné az em­ber, örök időkre abbamarad az érsek lelkesedése. De egyfe­lől kudarca, másfelől a mérhe­tetlen szenvedés csak növeli akaratát. Rádöbben arra, hogy addig nem is lehet ereje az egyháznak, míg nem egységes az állásfoglalása. ír, felszólít, agitál, könyörög. S lassan meg­érik az eszme. A háború utá­ni üres kiábrándulás őt igazol­ja és az ő malmára hajtja a vi­zet. A „látnoknak” mégis csak igaza volt. A roppant fáradságot 1925- ben koronázza siker. Ekkor Stockholmban össze tud ülni a „Gyakorlati Keresztyénség” el­ső világgyűlése. A delegátusok előtt nem világos még a cél, de Söderblom fogalmazgatja: „Egység a gyakorlatban” — más szóval: — Krisztus soha­sem nézte azt, hogy kivel gya­korol jót. Korlátlanul cseleke­dett. így a „felebarát” új meg­világítást nyert ebben a moz­galomban s az egyházak egy­ségmozgalma éppen a tenni­valók területén bontakozhat ki. Ragyogó távlat! A „szanitéc- szolgálat” keresztyén lelkület- tel átitatva. SÖDERBLOM NEM ÉRHET­TE MEG az Egyházak Világ­tanácsa mozgalom megszüle­tését (1948). Nem élte meg a borzalmas második világhábo­rút sem. De eszméi csodálatos módon kovásszá lettek ko­runkban. Lassan-lassan valósul a sok emberi nyomorúságon való segítés szükségessége az egyházakban. Háború, béke, elmaradottság, éhség és szük­ség, új programot diktálnak az egyházaknak. Mindezeknek a megoldásában fáradozni közö­sen, Söderblom álmai közé tartoztak. Emlékezzünk meg születésének századik évfor­dulóján a keresztyénség eme nagy „látnokáról”. Dr. Rédey Pál érsek 60 éves A TAMAS-TEMPLOM kórusa A lipcsei evangélikus egyház Tamás-templomának 10—18 éves fiúkból álló énekkarát „Thomaner” néven ismerik vi­lágszerte. Ebben a templom­ban egykor Bach János Sebes­tyén volt a kántor. Szorgos fel­készüléssel, naponkénti elmé­lyedő tanulással, gonddal és munkával készül az énekkar szolgálataira, hogy méltókép­pen ápolja műveinek előadásá­val a nagy zeneszerző emlékét. Páratlan élmény hallgatni elő­adásukat, amikor felcsendül­nek a mással nem helyettesít­hető, jellegzetes, tisztán csillo­gó fiúhangok. A kar egyik tagjának, egy 14 éves fiúnak a beszámolójá­ból ismerkedtem meg köze­lebbről a „Thomaner” életével, munkájával. A személyes be­szélgetésből származó élmé­nyen felül írásbeli dolgozatát is megmutatta, amely az isko­lai pályamunkák között elöl foglalt helyet s az énekkar tör­ténetéről és munkájáról szól. „1212. március 20-án IV. Ottó császár, a frankfurti biro­dalmi gyűlésen rendelte el, hogy Dietrich meisseni őrgróf alapítson Lipcsében kolostort és kórházat. 1218-ban III. Ho­norius pápa védelmébe veszi a Tamás-kolostort lakóival együtt.” „Az első evangélikus kántor, a híres zenész, Georg Rau volt. 1539-ben a kolostort a reformá­ció hódítása nyomán megszün­tették, épületeit a városi ta­nács kisajátította, s az iskolát és énekkart is a tanács vette kezébe. 1553-ig állt az öreg iskolaépület a Tamás-templom mellett. Helyére került később egy kétemeletes épület, mely­ben iskola, internátus volt és itt laktak a rektor és a kán­tor is.” „Az internátusbán 1553 óta 22 diákot helyeztek el. Bach idejében számuk 60-ra emel­kedett. Rau utóda a neves tu­dós és komponista lett: Sethus Calvisius (1584—1615). Utána Johann Hermann Schein, majd Johan Kuhnah következett, akinek műveiből mindmáig szí­vesen vesz fel az énekkar programjába.” „Ilyen jelentős zenészek ré­vén az énekkar már abban az időben is egész Németország­ban nagy hírnévre tett szert. De minden elődjét túlszárnyal­ta Bach János Sebestyén (1685—1750). Karműveit szinte kivétel nélkül a Tamás-temp­lom részére szerezte. Legtöbb­jüket: a Karácsonyi oratóriu­mot, a János passiót, a Máté passiót, a H-moll misét első­ízben, mint ősbemutatót, a Ta­más-kar adta elő. A Bachot követő korszak jeles kántorai közül kiemelkedik Friedrich Doles, akit maga Mozart is többször nagy gyönyörűséggel hallgatott. Az első világháború után pedig Karl Straube volt korának nagy Bach ismerője és tolmácsolója. ö emelte a Ta­más-énekkart magas színvo­nalra s az addig helyi jelentő­ségű énekkar az ő működése idején jutott világhírre. Utóda és tanítványa Günther Ramin, gyermekkora óta az énekkar tagja, teljes felkészültséggel veszi át a sokrétű tradíciót. Kántorsága idején utazott az énekkar Dél-Amerikába is. Ráhárult az óriási feladat, hogy összeszedje és összetartsa azok­ban a nehéz időkben az ének­kart. 1945-ig a kar a Lipcse melletti Grimma városkában működött, s bár nem volt ál­landó otthona, szombat estén­ként mégis felhangzottak a Bach-motetták. 1945. nyarán az énekkar ismét visszaköltözhe­tett lipcsei otthonába. Időköz­ben 80 személyre emelkedett az énekesek száma s a kor­mányzat által nyújtott nagy se­gítséggel ismét magas színvo­nalú munkát végezhet. 1961 óta Gerhard Mauersberger profesz- szor vezeti az énekkart. A Ka­rácsonyi oratórium és a pas­siók előadásai a rádió és a te­levízió visszatérő műsorszámai. Az énekkar művészetében így a bel- és külföldi hallgatók milliói gyönyörködhetnek. Az énekkar működésének kiemel­kedő pontja volt az 1962. évi 38. lipcsei Bach-ünnepség.” — Hogyan lehet valaki „Thomaner"? És hogyan élnek a kar tagjai? — Tízéves korában kerülhet valaki a karba. A felvételi vizsgát megelőzően, egy évig kell előkészítő tanfolyamon részt vennie. Ha megfelel a vizsgán, elméletileg és gyakor­latilag kiképzik az éneklésre. Az ezt követő felvételi vizsga az iskolaév végén van, s akik sikerrel teszik le vizsgáikat, bekerülhetnek a végzők által megüresedett helyekre. A pá­lyázó kell, hogy jó hanggal, jó hallással, s a zene elemi isme­reteivel rendelkezzék. Ezen fe­lül még megkövetelik az isko­lai tantárgyakból is a jó ér­demjegyet. Az énekkar tagjai együtt laknak az alumneum- ban. Nevelőik egyben a Ta­más-iskola tanárai is. A kikép­zés teljesen ingyenes. Lipcse város tanácsa nagyvonalúan és bőkezűen támogatja az ének­kart. Napi munkánk a szokott tanítási órákon kívül, tanulás, felkészülés, próbák. A napi többórás próbákon fáradhatat­lanul kell készülnünk a nagy teljesítményt követelő előadá­sokra. Közben még egyéni énektanulás, hangképzés és hangszertanulás is folyik. Kö zülünk mindenkinek kell tud nia legalább egy hangszeren játszani. — Van-e kapcsolatuk a vég­zett növendékeknek az ének­karral? — Minden „Thomaner” szí­vesen gondol vissza a nehéz, de mégis boldogságot és örömöt jelentő tanulóévekre. Mindany- nyian, akár a zenét választják hivatásuknak, akár más pályán működnek, zenei képzettségü­ket életük felbecsülhetetlen ér­tékének tekintik. ... A H-moll mise utolsó ütemei hangzottak el. A Ta­más-templomban a hallgatók, zenészek, énekesek csendesen maradnak helyükön. A nagy mű hatása alatt tartja őket. Az énekkarban ott áll a nagy teljesítménytől fáradtan, de mégis örömtől csillogó szem­mel az a kisfiú, aki lelkesen írt és beszélt élete nagy élmé­nyéről, az ő énekkaráról. Meg­érdemli dicséret és elismerés­képpen, hogy itt álljon a neve is: Vogel Christian Thomaner. Muncz Frigyes na eszi evangeiiKus egynaz érseke, D. Jan Kiivit, ez év február 27-én töltötte be hat­vanadik életévét. Az érsek az észtországi Viljandimaaban született. Teológiai tanulmá­nyait a tartui egyetemen vé­gezte s 1933-ban szentelték lel­késszé. Vidéki gyülekezetek­ben végzett szolgálatai után a háború éveiben került a fővá­rosba, Tallinnba, ahol esperes­sé, a konzisztórium tagjává, s püspökhelyettessé választották. Az érseki székbe 1949-ben hív­ták el, s azóta folyamatosan, közszeretetben vezeti az észt­országi evangélikus egyházat. Rendkívül nagy szerepe van abban, hogy az észt evangé­likus egyház megtalálta helyét a háború után a szovjet szo­cialista köztársaságok rendjé­ben. Melegszívű és igen tág látókörű egyéniségével, népe és egyháza érdekében komoly kapcsolatokat teremtett a kül­földi egyházakkal s mind fele- kezetközi, mind a különböző országok evangélikus egyházai között létesült kapcsolatok ki­építésében jelentős szerepet vállalt. Nemzetközi teológiai munkálkodásának megbecsülé­seképpen a prágai, a lipcsei, a párizsi, s a helsinki egyeteme­ken díszdoktorrá választot­ták. Kiivit érsek a magyar evangélikusság előtt ismert, becsült és szeretett személyi­ség. Hazánkban gyakran kö­szönthettük, több gyülekeze­tünkben prédikált már. A prá­gai keresztyén békekonferen­cia munkájában kezdettől fog­va komoly szerepet vállalt. Je­len volt az elmúlt nyáron a békekonferencia margitszigeti gyűlésén is. Első ízben akkor járt hazánkban, amikor D Káldy Zoltán püspököt tisztébe iktatták, s azon teljes érseki ornátusban köszöntést is mon­dott. Legutóbb a rákoskeresz­túri gyülekezetben prédikált. Az ünnepelt érsekre szeretet­tel gondol magyarországi evan­gélikus egyházunk népe is. K. E. A PAPNÖTLENSÉG GONDOT OKOZ A PAPOKNAK Dél-itáliai katolikusok egy csoportja levelet intézett VI. Pál pápához, amelyben arra kérték, hogy érvénytelenítse azt az egyházi rendelkezést, amely szerint a papnőtlenség előfeltétele a pappá szentelés­nek. Azt kérik ezek a papok a pápától, „hogy azoknak a papoknak, akiknek nem ada­tott meg kegyelemből a szük­séges erő ahhoz, hogy papnőt­lenségben éljenek”, adja meg azt a jogot, hogy megházasod­janak. Levelükben arra hivat­koznak a papok, hogy a házas­ság nem keresztezi a papokat a papi szolgálat elvégzésében és rámutatnak, hogy ez a bib­liai ige: Nem jó az embernek egyedül élni, a papokra is al­kalmazandó. Még azt is felhoz­zák kérésük jogosságára, hogy a házasságban élő papok sok­kal jobban tudnák eligazítani a gyülekezetek tagjait a há­zasság problémáiban, mint a nőtlenek. HARANGOK újraönté­sét, harangkoronák, ha­rangállványok készíté­sét, átalakítását újrend­szerűvé vállalja DUSÄK ISTVÁN harangöntő, Örszentmik- lós. Dózsa György út 26. Szeretetünk rugója Krisztus keresztjének jelen­tőségét keressük, egyszerű sza­vakkal, immár harmadik hete. A szeretet ábrája: Jézus halála megvilágítja, hogy a szeretet lényege az önfeláldozás. Isten szeretetének mutatója: minden körülmények közepette jelzi Isten elfogyhatatlan irgalmas szeretetét. Szeretetünk rugója is: „Járjatok szeretetben, amint Krisztus is szeretett tite­ket, és önmagát adta értünk.” És: „ö az életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk éle­tünket adni atyánkfiáiért.” Nem becsüljük le a szeretet emberi rugóit. A szeretetet ki­válthatja belőlünk a másik em­ber egyénisége, értéke, kelle­messége. Ilyenkor szeretetünk az illető személyének vonzó­erején gyullad. Indíthat szere­tette az ösztönös emberi érzés: gyermekünket nem azért sze­retjük, mert szép, jó, kedves, szeretetreméltó, hanem, mert gyermekünk. Lényünk titokza­tos mélyében ered ez az anyai, apai, testvéri vagy gyermeki szeretet. Hozhat magával sze­retetet a kötelességtudat: a nevelő tudja, hogy hivatását a gyermekek között csak szere­tetben végezheti el. Szeretet fakadhat részvétből, szánalom­ból is: ekkor éppen nem a má­sik kiválósága vonz, hanem ellenkezőleg a rászorultsága, testi-leki nyomorúsága hívja elő belőlünk a szeretetet. Le­hetne még a szeretetnek más indítékait is felsorolni e né­gyen kívül. De bármennyi van is, mégsem elegendő, mert olyan sok kielégíthetetlen sze- retetéhséggel találkozunk a földön. A hivő keresztyénnél a sze­retet sok hasznos és szép em­beri rugójához társul egy mé­lyebb, nem a természetünkből eredő, hanem Istentől jövő hajtóerő: Krisztus halálának szeretetet fakasztó ereje. Ha valaki hittel fogadja Jézus ér­tünk vállalt szenvedését és ha­lálát, ez hasonló — noha össze­hasonlíthatatlanul töredéke­sebb — áldozatos szeretetve indítja. Nem lehet igazi böjti elmélyedésünk, vagy bármi­lyen meditációnk Krisztus ke­resztjéről, ha abból nem te­remnek tettek is a szeretet vonalán. A szeretet kis áldoza­tai, amelyeket a mindennapi élet az embertől vár: ülőhely átadása zsúfolt villamoson idő­sebb, fáradtabb részére; túl­terhelt családtag helyett vala­milyen kisebb munka elvégzé­se ... De vannak nagyobb ál­dozatok is, amelyeket hivatá­sunk, családunk, a társadalom szolgálata kíván. Munkánk hű­séges elvégzése feltétlenül erőnk, kényelmünk áldozásával jár. Házasoknál gyermek szü­letésének vállalása, családban az egymással törődés, nagyobb emberi közösségekben a le­mondás és erőfeszítés közös ér­dekekért: mindez hivő ember esetében nemcsak egyéb ösz­tönzésre, hanem Jézus önfelál­dozó szeretetének folytatása­ként is történik. Az óra rugója kívülről nem látszik, de annak feszítő ereje mozgatja a kerekeit. Nálunk sem arról van szó, hogy állan­dóan végig kell gondolnunk ezt az összefüggést: Krisztus meghalt értem, én is szánjam oda az életemet másokért. Bár, ha valaki ezt naponta megten­né, megtapasztalja, hogy Isten­nek ez a szava is hatalom, amelyen át több lesz napjában a szeretet. De Krisztus kereszt­je nem külön felhívásra lesz életünkben a szeretet rugója, mintha mi tennénk azzá. Bizo­nyos vagyok abban, hogy a Ke­resztről szóló evangélium ható­sugarában élőknél, templom­járó, igehirdetést hallgató, vagy ilyen egyszerű keresztyén tanúságtevő sorokat olvasó embereknél „magától” dolgozik lelkünk mélyén a szeretetnek ez az Istentől — „felhúzott" rugója: Jézus áldozatos szere­tetének késztetése. Veöreös Imre Forgácsok Van úgy, hogy könnyelműen továbbmondunk egy rágal­mazó szót, ami miatt később nagyon szégyelljük magunkat. Szeretjük elhitetni magunk­kal, hogy igazságosak vagyunk, pedig valójában durvaságot mondunk. Jézus tanítása szerint jól tesszük, ha egyszerre vigyá­zunk és imádkozunk. Lehet ugyanis, imádkozni vigyázái nélkül. I k i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents