Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-13 / 11. szám
KP. BERM. BP. 72. 0 R S Z A G OS E V A N G É L 1 K U S H E T 1 XXXI. évfolyam, 11. szám 1966. március 13. Ara: 1,40 forint „Diadalmas a szabadság!” 1848 március idusának történelmi eseményei után az első Deák téri istentiszteleten Székács Józsefnek, az ország papjának alkalmi énekét énekelte a gyülekezet. A prédikáció előtt énekelt vers utolsó sora ez volt: „Diadalmas a szabadság!” Az istentisztelet végén énekelt alkalmi sorok pedig így fejeződtek be: „A szabadság összefűzött”. Az egész nép szíve vált akkor eggyé abban a szabadságban, amit március idusán vívtak ki azok, akiket élre emelt a mélyből feltört gejzír, a nép szívének lüktetése. „Nincsenek magános fellángolások — írja egy irodalmár —, fürtökben terem a tehetség. Még a lángésznek is szüksége van a környezetre, a közegre, melyben könnyel és a föld nedveivel növelik meg élete termőfáját.” Számtalanszor megénekelték költők és kifejtették történelemtudósok, hogy micsoda társadalmi gyökereket vetett fel a mélyből az a nap, amelyről Székács joggal énekelte meg, hogy „A mi győzelmünk több, mint emberi: Egy hosszú század, azt, mit egy szökő nap Adott, előbb álmodni sem meri.” A nép könnyével s a hazai föld nedveivel megnövelt termőfa azon az egy napon egyszerre virágzott és gyümölcsözött, s a környezet, a közeg, a mély összefüggések azóta számtalanszor kianalizált világában mi örömmel látjuk együtt a szabadságot s a protestantizmust. Szét nem tudjuk választani, mert egyik volt a másiknak oka és újra a következménye. A történelmi tényezők között kétségtelenül ott szerepelünk. Ez vitathatatlan tény, s nem véletlen, hogy Kossuth merte a lehetetlent és Deák próbálta a megegyezést, Vörösmarty volt az egyeztető és Petőfi nem alkudott Gyermekkoromra gondolok, amikor úgy éreztük vallási kisebbségünk, szórványsorsunk elnyomottságában a kokárdás márciusi napon, hogy az kissé külön-ünnepünk nekünk is, mert Kossuth és Petőfi neve fémjelezte s én a közegben, a tápláló talajban mindig ott éreztem a nevek mögött a magyar lutheránusságot is, benne dédapámnak, a tudós aszódi tanárnak Petőfi neve mellé fölhalványuló nevét. Mélyen hiszem, hogy nem összefüggéstelenek a dolgok. Gyermekkorom márciusi emlékeiből értem az erdélyi írónak azt a kissé öntelten hangzó megállapítását is, hogy „a szabadságnak nálunk protestáns az anyanyelve”. Mert összenőttünk ezzel az üggyel, vagy együttnőttünk vele. Nemrégen álltam megrendülve a reformáció genfi emlékműve előtt, ahol — Illyés Gyula versét idézve — „a hadrakelt hit zord hadnagyai... — ők néztek rám — s a baltás Boéskay!” Mert azon az emlékművön valóban előlép Bocskay is „a háttérül kapott nagy sziklafalból, s abból a másik, épp oly teli tömbből, a mögéjük kövesedett időből”. S ez oly természetes, bár az én szívemben Bocskay elsősorban a szabadságharcot visszhangozza, s csak aztán a hitharcot. De amikor 1848 március idusára gondolok, elválaszthatatlanul ott muzsikálnak a bátor, szomorú, olykor tragikus nevek, s látom Haubner Máté püspököt Kufsteinban, Petőfi barátját, Pákh Mihály püspököt a császári börtönben, Rázga Pál pozsonyi lelkészt a vesztőhelyen, a hazájából elüldözött Wimmer Gottlieb Ágost felsőlövői lelkészt, Székács János lelkészt, az ország papját, s itt a szomszédban, Rákoskeresztúron Melczer János lelkészt ra- boskodásban megtört testével s töretlen hazafiúi becsületében. Reájuk is illik, amit Illyés a reformátorokról írt: „Látták, vagy nem a céljuk, azt jól látták, hogy nincs visszafelé út; a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott, úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: előre! és ők vállalták e sorsot — Mondd hát velem, hogy dicsőség reájok!” Székács verse szépen mutat rá, hogy egy századig várt és álmodott a történelem arra, amit 1848 március idusa egy szökő nap alatt hozott. S milyen különös, hogy ismét egy századnak kellett eltelnie, álomban és küzdelmekben, míg ha nem is egyetlen napon, de hallatlan rövid idő alatt fordult a történelem feudalizmusból szocializmusba, mert ismét feltört a mélyből, a gigantikus forrásból, a népből valami, ami termett akkorát, mint a százados negyvennyolc: földosztást és korszerű ipart, kultúrát és szociális ellátottságot. Lerázta a lidérces álmot, a fasizmust, merte a lehetetlennek látszót, mint Kossuth, és nem alkudott, mint Petőfi, s milliók döngő léptével irányt vett a békés fejlődés, a haladás, s mindazon eszmék megvalósítása felé, amelyek ott csíráztak ama százados negyvennyolcban. Hazánk népével ott menetelünk abban az áradatban, olyan örökség erejével a szívünkben, amelyet nem csak a legnagyobbak, a Kossuthok és Petőfik, de a melléjük növő nagyjaink, a Haubner Máték és Pákh Mihályok, Rázga Pálok és Melczer Józsefek, Wimmer Ágostok és Székács Józse fék tartalmasítanak. Visszük az örökséget s értjük a mai költő szavát: „Alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet! S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen a fenntartó közösség közegében.” Korén Emil Az EVT székhazának kápolnája gyen az faji, nemzeti vagy politikai felfogásból eredő — le lehet győzni. Egy olyan Tanácsra van szükségünk, amely egy keresztyén egyetértést fejleszt ki az emberiség közös életének nagy kérdéseiben”. Aztán ismertette a főtitkár, hogy véleménye szerint mit kell tenniük az egyes gyülekezeteknek, továbbá az Egyházak Világtanácsa tagegyházainak és magának a Világtanácsnak a szorosabb egységért. Egyházak a rodéziai állapotokról A rodéziai kormány embertelen bánásmódban részesíti azokat, akik kormányellenes magatartásuk miatt gyűjtőta- borba kerültek. Az angol egyháztanács és az angol missziós- társaság konferenciáján ismertették ezeket a tényeket. Stanley Moore, a Segély- teervezet Egyesített Bizottságának a főtitkára, a londoni Times-ben megállapítja, hogy rosszabb soruk van ezekben a táborokban az embereknek mint a gyilkosoknak. „Ez helyzet egy olyan országban, amelynek kormánya azt han goztatja, hogy védi a keresztyén vallást és a nyugati civi lizációt” —írja Moore. Az ökumenikus út jelenlegi szakasza (A Központi Bizottság genfi ülése) Az Egyházak Világtanácsa : | f11P§§ Központi Bizottságának genfi ülésén — febr. 8—17 — kétségtelenül a legnagyobb érdeklődést az ökumenizmus problémája váltotta ki. A főelőadás is erről szólt: „Az ökumenikus út és az Egyházak Világtanácsa különleges szerepe” címen, melyet Visser’t Hooft főtitkár tartott, de ezzel összefüggésben sok szó esett a római katolikus egyházhoz való viszonyról és a II. Vatikáni Zsinatról. Szinte lehetetlen egy cikk keretében ennek kapcsán előkerült kérdéseket ösz- szefoglalni, mégis megkísérlem a legjellemzőbb mozzanatokat megemlíteni. « Visser’t Hooft előadásában igyekezett felmérni, hogy hol is tart jelenleg az „ökumenikus mozgalom”, továbbá merre és hogyan kellene a soron következő lépéseket megtenni. Hangsúlyozta, hogy az „ökumenikus út” valójában nem új út a keresztyének számára, nem valAmi „újdivatú idea”, hanem „az evangélium igazi dimenzióinak egyszerű megértése”. Ezt az utat a keresztyén közösségek között levő „félreértések és szakadások” hosszú évszázadokon keresztül befedték. Napjainkban azonban Isten vezetésével az egyházak ezt az utat újra felfedezték, éppen az által, hogy sokan a Biblia felé fordultak. Az Egyházak Világtanácsa 1948-ban történt megalapítása óta nagy változások történtek ezen a téren. Mindenek előtt 218-ra nőtt az Egyházak Világtanácsában a tagegyházak száma. A növekedést elsősorban az hozta, hogy az ortodox egyházak, valamint az ázsiai és afrikai egyházak beléptek az EVT-be, jobban tisztázódott az EVT célja, de nagy előrehaladás figyelhető meg a „közöscselekedetekben” a szociális és nemzetközi ügyekben is. A fejlődéshez tartozik az is hozzá, hogy a rám. katolikus egyház is dialógusra lépett az EVT tagegyházaival. Ez utóbbira vonatkozólag megjegyezte Visser’t Hooft: „A hivatalos kapcsolatok az EVT és a római katolikus egyház között még mindig a maguk kezdeti felderítő állapotában vannak és az ügy természeténél fogva még egy ideig ebben kell maradniuk. De az ökumenikus akció új lehetőségeit látjuk a közös teológiai tanulmányozásban, különböző közös ügyekben való gyakorlati együttműködésben és a különbségek szívélyes megbeszélésében”. A főtitkár vázolta a nehézségeket is, amelyek az ökumenikus úton fennállnak. ,Nem tettünk kellő előrehaladást az ökumenikus mozgalomban levő egyházak közötti teljes úrvacsorái közösség kérdése tekintetében és valójában nem ismerik el az egyházak egymást »igaz és teljes értelmű egyházak-«-nak.” „Közös felelősségünk a világ szükségei iránt olyan területeken, mint a béke és igaságosság még mindig túl habozó és még mindig nem nyilvánítjuk ki olyan őszintén közös meggyőződésünket, hogy üzenetünk igazán lényegessé váljék a világ élete számára” — mondotta Visser’t Hooft. — A tennivalók között a főtitkár sürgette, hogy az Egyházak Világtanácsának az eddigieknél alkalmasabb eszközzé kell len nie az ökumenikus úton, hogy „eleget tehessen egy történelmi korszak szükségeidnek „Szükséges, hogy olyan Tanács legyünk, amely a maga életében meg tudja mutatni, hogy minden akadályt — leA magyarországi evangélikus egyház részéről mind ehhe: tegyük hozzá a következőket: A mi egyházunk és annak tagjai örülnek annak, hogy az ökumenikus úton az Egyházak Világ- tanácsa tagjai között egyre jobban elmélyül a közösség és a 218 tagegyház egyre jobban egy családdá lesz. Ez megfelel Krisztus parancsának; de egyben segíti gyógyítani a „lakot! föld”, az okumené szétszakadottságát is. Annak is szívből örülünk, hogy az EVT és tagegyházainak felelőssége és cselekvést megnövekedett a nemzetközi és szociális ügyekben. Egyetértünk abban is, hogy tovább kell lépnünk az ökumenikus útor a jobb megértés és a mélyebb egység felé. Különösen is helyeseljük azt amit Visser’t Hooft főtitkár így mondott: „Legfőképpen sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az ökumenikus úl nem vezethet el bennünket a világtól hanem belevezet a világba, hogy az eljövendő világ ereje láthatóvá váljék benne”. Helyeseljük annak a hangsúlyozását is, hogy a Világtanácson belül az egyes egyházaknak „szabad és egyenlő helyzetben” kell a párbeszédet folytatniuk és mindegyik megtarthatja „egyéniségét”. Nincs tehát szó valamiféle erőltetett uniformizáló- dásról. Viszont jó vigyázni arra, hogy valamiféle rajongásba ne essünk. Az a cél, amit Visser’t Hooft így fogalmazott: „egy hitbeli, istentiszteletbeli, szakramentális, rendtartásbeli és bi- zonyságtételi teljes egység” — a realizmus talajára teendő mert annak erőltetése még az eddigieknél is nagyobb megosztást eredményezhet a keresztyén egyházak között. Arra is figyelnünk kell, hogy az ökumenikus úton való előrehaladás« ne az lendítsen bennünket, hogy „a világ túlerős egy megosz tott egyház számára” (mint ahogy a főtitkár előadásában eg’ 1925-ben hozott határozatra utalva elhangzott). Ha ugyanis < ,,világ erősségé”-től való félelem lesz a kovácsolója az „egy ség”-nek, akkor óhatatlanul a világgal szembe forduló egyséf alakul ki, még akkor is ha annak ellenkezőjét hangsúlyozzuk Egy ilyenfajta egység pedig — amely lényegében félelembő születik — nem gyógyítja a szétszakadozott „oikumené”-t, ; akott földet, hanem szervezetten és tudatosan megosztja. E: pedig nem lehet a mi útunk. Szóljunk még röviden az ún. I „róm. katolikus kérdés”-ről is ebben az összefüggésben. A Központi Bizottság ülésén gyakran esett szó erről is, sőt annyira gyakran, hogy az egyik bizottsági ülésen az egyik felszólaló kissé ingerülten megjegyezte: „H. Vatikáni Zsinat... II. Vatikáni Zsinat- mi az a II. Vatikáni Zsinat... más problémánk már nincs is?”. Mindenesetre alapos elemző előadást hallhattunk Lucas Vischertől és N. Nissio- tistól, aki az EVT megfigyelői voltak a zsinaton. Mindketten vázolták az eredményeket, amelyeket a zsinat kétségtelen elért, de hangsúlyozottan mutattak rá arra is, hogy több ponton csalódást okozott a zsinat és nem tud eredményt felmutatni. Lucas Vischer többször is hangsúlyozta, hogy „a teológiai és gyakorlati következtetéseket még ezután kell levonni..., mert még egyáltalában nem dőlt el végérvényesen, hogy a pápa és a zsinat által kiadott szövegek milyen módon vonulnak be az egyház életébe”. „A zsinat eredménye csak a végrehajtás során válhat nyilvánvalóvá” — hangsúlyozta Vischer. Kétségtelenül, egy mozgás indult meg a róm. katolikus egyházban, amelyet nem szabad lebecsülni, de hogy ennek a mozgásnak milyen konkrét eredményei lesznek az ökumenizmus területén, az a jövőben válik el. Arról is gyakran esett szó, hogy „zsinat befejezését több tekintetben kezdetnek kell tekinteni”. Kiemelték az előadók, hogy „a római katolikus egyház képes ugyan arra, hogy nyitottsággal közeledjék a többi egyházhoz, de változatlanul arra törekszik, hogy azokat önmagával való egy közösségbe vonja”. Mindenesetre a Központi Bizottság határozat- hozatalában elismerte, bizonyos „haladás” történt a zsinaton, mert az „sok ajtót kinyitott”, viszont fájlalta, hogy vegyes házasságok kérdésében nem születtek új szabályok, noha ezt sok ember várta’ A Központi Bizottság felhatalmazta az EVT által kiküldött 8 személyt, hogy folytassa Rómával a párbeszédet és minél konkrétebben jelöljék meg azokat a területeket amelyekről beszélgetni kell. A magyarországi protestáns egyházak álláspontját a Központi Bizottság plenáris ülésén dr. Bartha Tibor püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke mondotta el, aki örömmel szólt az ökumenikus út eredményeiről, de óvott mindenfajta „romanticizmustól és szentimentalizmustól ebben a kérdésben” és az idevonatkozó problémáknak a realizmus talajára való helyezését sürgette. (Folytatjuk) D. Káldy Zoltán Isten báránya Vannak művészi alkotások, amelyeket nem elég szemlélni, előttük néhány pillanatra megállni, véleményt mondani róluk. Át kell őket élni. Azonosulni kell az alkotó lelkivilágával, művészi irányzatának minden ismérvével, az alkotott műtárgy mondanivalójával. Itt fekszik előttem Grünewald híres képének lenyomata az isenheimi szárnyasoltárról. A lenyomat minden hátránya és művészietlensége ellenére is megráz Grünewald alkotása, aki ezzel a képével a német művészek közül talán a legmélyebben értette meg, hogy mi történt ott a Koponyák hegyén. Krisztus szenved a kereszten, égbetörő uj- jai mintha magukba zárnák Isten áldását és a kereszt alatt. Keresztelő alakja, aki kinyújt tot kezének a kép hátterét megbontó világos ujjával a Szenvedőre mutat, Krisztusra. Es ebben az ujjmozdulatban benne van a bizonyosság: íme, az Isten Báránya! Böjti igehirdetéseink kedvelt illusztrációja Grünewald festményének leírása. Bármennyiszer hallottuk is, vagy próbáltuk magunkat beleélni abba a drámai, de ugyanakkor a dicsőségtől és kegyelemtől megáldott történésben, amelyet a festő ecsetjére vett, és böjtben lelki szemeink előtt újra és újra lejátszódik, mindig újat kell, hogy mondjon. Isten Báránya bűneinkért szenved! Nehezen formálódik szívünkben egy szó igazi tartalma: érettünk. Isten a tudója és megmondhatója, hogy böjti csendességeinkben hányszor és hányszor időzünk el Jézus Krisztus szenvedésének borzalmainál, és sokszor nem is jutunk túl ennél. Pedig a kereszthalál akkor válik Isten ajándékának, a keresztfa Isten dicsőségének a fájává a számunkra, ha arra úgy tekintünk, hogy érettünk történt. A mi bűneinket hordozta szenvedésében és vitte fel a gyalázat fájára. Nem magáért könyörög, hanem a bűnösért. Ég felé tárt keze számunkra hozta el Isten áldását. íme, az Isten Báránya, aki ma is elveszi a mi bűneinket! Isten Báránya szól hozzánk! Életének minden ismert pillanata bizonyságtétel volt. Az Atya szeretetének és kegyelmének meghirdetett örömhíre. Szavai és a nyomában fakadó cselekedetek azt hirdetik, hogy Isten nem azt akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem az Életnek, az Atyától megszentelt földi életnek és az Istentől ajándékul kapott örök életnek akarja a bűnös embert megtartani. Ezért küldte Jézus Krisztust a világra, ezért lett Ö az Isten Báránya! Vajon a mi hitünk rá tud-e mutatni Jézus Krisztusra ezzel a bizonyossággal: íme, az Isten Báránya, aki elveszi a mi bűneinket? — r. — n.
