Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-27 / 9. szám

LELKIPÁSZTOR! Kedves Testvérem! „Az én templomom a teme­tő.’’ — Nem ön az első, aki ezekkel, vagy ehhez hasonló szavakkal indokolta, hogy miért nem találkozunk a gyü­lekezet közösségében, miért nem jár istentiszteletre. Va­sárnap reggelenként első útja a temetőbe viszi, ahol szeretett hitvese sírját keresi fel, azt rendezgeti, gondozgatja. S bi­zony elszalad ilyenkor az idő! Templomba-menetelre már nem is kerülhet sor. Egyéb­ként is — így indokolta tovább — a temetőben olyan csend van, amely megnyugtatóan hat az idegekre, nincsenek ájtatos alakoskodók, még imádkozni is könnyebb. Mintha Isten is kö­zelebb volna a magányban. Kedves Testvéremnek több szempontból igaza van. El­hunyt hozzátartozóink iránt érzett szeretetünket már csak sírjaik gondozásával fejezhet­jük ki, S a természet hangu­latos 'csöndjében a magunk csöndjét is megtalálhatjuk. Imádkozni is lehet a temető­ben. Isten nincsen helyhez kötve: Ő ott is meghallgatja szavunkat. A temető csöndjéből mégis hiányzik valami: Isten szava és az élet lüktetése. A mi Istenünk ugyanis nem néma bálvány: nemcsak imáin­kat, áldozatainkat követeli, ha­nem szólni akar hozzánk az Ige hirdetésében és olvasásá­ban. Mi ugyan feltárhatjuk szívünket Előtte bárhol — így a temetőben is —, de keresz­tyén életünk forrása Isten hir­detett igéje. Belőle tárul fel csak bűnös voltunk és hang­zik felénk a bűnbocsánat jó híre. Az igében ragadhat meg minket Krisztus, s benne is­merhetjük meg Megváltónkat igazán. Ezt nem nélkülözhet­jük! Boti szelek fúj dogálnak Aki Mátyás napját (Jégtö­rőt) megéri, már a tavaszt reméli. Télutó, tavaszkezdő időben érjük el húshagyó kedd napját, vidám farsangi napok farkát. Húshagyó kedd a latin carnipriviuroból szár­mazik. Szlovák szomszédaink is a latin szószerinti fordí­tását vették át s így nevezik e napot: meso pust. A név el­árulja ennek a napnak a lé­nyegét. A keresztyénség egész terü­letén közismertek e napon az étekháborúk. Nálunk cibere viaskodik a konccal, Madrid­ban a szardella, másutt pedig a hal. Az egész ország terüle­tén ismert játék volt, Erdély­ben még ma is élő ceremónia Cibere vajda és Konc király háborúja. Cibere, kiszileves áll szemben a konccal, vagy csont­tal, vagyis a hússal. Ma már hála Istennek ismeretlen a ci­bere, ezért röviden leírnám, mi is ez az étel. Korpaleves. Búzakorpát és egy kevés ko­vászt felöntöttek vízzel. 3—4 napig erjedt a kuckóban, a meleg kemence szomszédságá­ban. Leszűrték a levét, vetet­tek bele sárgakását s ráhabar­tak liszttel és tejjel. Az or­szág egynegyedének, sajnos, nemcsak böjtben, hanem egy életen át, századokon át volt keserű társa, éltetője a cibe­re. A korpaleves legyőzte Konc királyt, s vele megkez­dődött a böjt. Voltak, akik szigorúan megtartották a ró­mai egyház böjti előírásait s negyven napon át csak cibe­rét ettek s vasárnap csombó- kos galuska levest. Ezekre mondták: „meghúzta őket a böjt.'..” Az ételek háborúján kívül nagyon sok játék töltötte ki ezt a napot. Göcsejben húsha­gyón morzsolták le a vetnivaló kukoricát. Kenyeret sütöttek, hogy akkorára nőjenek a ká­posztafejek. Egész Európában közismert e napon a pártában maradt lányok kicsúfolása. Nálunk tuskóztak, tőkét vontak a le­gények. Kormos arccal, köté­len húzták maguk után a tüs­köt s megálltak a lányos há­zak előtt s bekiabáltak: „hús­hagyó, húshagyó, vénlányokat itthagyó”. Legények ablaka alatt meg így: „árpakenyér, zabkenyér, mért maradtál vén­legény!” A játék végén a ki­csúfolásra kiszemelt lány ka­pufélfájához kötötték. Nagy szégyen volt a kapu előtt ék­telenkedő tuskó. A közösség elleni bűnnek tartották, ha egy leány elszalasztottá a legal­kalmasabb időt, a farsangot. Minden vidám farsangnak egyszer vége szokott lenni. Húshagyóra hamvazószerda, böjtfogadószerda, vagy így is mondták: szárazszerda követ­kezik. Az ótestámentum népétől vette át a keresztyénség bűnbánat, a böjt egyik külső jelét: a hamut. Az első ke­resztyének a bűnbánat jeléül hamuval hintették meg magu­kat. Az egyház régi liturgiájá­ban ezen a napon kezdődött a nyilvános bűnbánat. Volt idő, amikor csak a nyilvános bű­nösöket hintették meg, majd közhasználatúvá vált. A refor- I máció népe nem gyakorolta sem a meghini#st, sem a ha­muszentelést, amit különböző babonás gyógyításokra hasz­náltak. Látható külső jelek és for­mák nélkül számunkra is meg­kezdődik a böjt. Szemünk eb­ben az ébredő tavaszban már az ember megújulását hozó golgotái keresztre tekint. Igen! Boti szelek fújdogál- nak már.. . s magukkal hoz­zák egy régi „csoda” hírét: „úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örökéletet ve­gyen”. Hernád Tibor De nem nélkülözhetjük az emberek közösségét sem. A te­metőből pedig ez is hiányzik. Könnyebb sokszor — szinte bálványimádásszerűen — az elhunytakat tisztelnünk és szeretnünk, mint az élőket. Pedig haláluk után már nem tudjuk jóvá tenni azt, ha sze­retetlenek, türelmetlenek vol­tunk hozzájuk. De sokat tudna Testvérem is segíteni, ha szeretetét nem a temetőben pazarolná el, ha­nem ■ családtagjai, munkatár­sai is kapnának belőle. Vagy ők talán „nehéz természe­tűek”? Lehet. De élnek! Még megváltozhatnak! Még hathat rájuk a türelem, a jóság, mein önből árad. Jézus Krisz­tus szeretetével kell feléjük fordulnia, aki határozottan azt mondta: „Hadd temessék el a halottak halottaikat, te pedig menj el és hirdesd az Isten országát!” (Lukács 9, 60.) Ezekkel a szeretetböl fakadó intésekkel hívogatom önt is az igehirdetési alkalmakra és kí­vánom, hogy megismerje Jé­zus irántunk való nagy szere­tetét. Erős vár a mi Istenünk! A végnélküli háború 5. Vietnami tájékoztató III, A Diem-korszak Bencze Imre A genfi egyezmény elrendel­te az amerikai katonai misz- sziók kivonását Dél-Vietnam- ból. O’Daniel tábornok vezeté­sével azonban azok tervszerű megerősítése folyt, s 1962-ben 7000 tagot számláltak, köztük sok magasrangú katonatisztet. Collins, volt NATO-tábornokot nevezték ki követté, azzal a megbízatással, hogy az egész or­szágot behálózó számos ameri­kai katonai és gazdasági ügy­nökséget koordinálja. 1955. február 13-án megjelent Diem nyilatkozata: „A vietnami nemzeti hadsereg amerikai ka­tonai missziók általi megszer­vezésének és felfegyverzésé­nek a kérdését még az ellen­ségeskedések beszüntetése előtt számos megbeszélésen meg­tárgyalták Indokínában. Egy, a vietnami kormány által elő­terjesztett programot mindkét fél helyesléssel fogadott és a mai nappal életbe léptetett.” Április 22-én a saigoni US- ügyvivő nyilvánosságra hozta, hogy „a Military Aid and Ad­visory Group (a katonai misz­Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülése Az Egyházak Világtanácsa 100 tagú Központi Bizottsága évenként tartja üléseit. Ebben az esztendőben február 8—17 között Genfben jöttek össze a Központi Bizottság tagjai. Az ülést az Egyházak Világtanácsa és a Felekezeti Világszerveze­tek új épületében tartották. Magyarországi Evangélikus Egyhá­zunkat D, KÁLDY ZOLTÁN püspök képviselte, aki a Központi Bizottság tagja. A Magyarországi Református Egyház képvise­letében DR. BARTHA TIBOR püspök, a Zsinat elnöke volt jelen az ülésen. A két püspököt útjára elkísérte DR. OTTLYK ERNŐ professzor, az ökumenikus Tanács főtitkára és TÖTH KAROLY, a Református Zsinati Iroda osztályvezetője. Lap­zártakor kaptuk az értesítést, hogy D. KÁLDY ZOLTÁN püs­pök visszaérkezett Magyarországra. Lapunk következő számai­ban tudósításokat közlünk majd a Központi Bizottság ülésé­ről. mm EAmmENm IMÁDKOZZUNK Istenünk, örökkévaló Atyánk! Kegyelmesen elvezetted né­pedet újra a böjt útjára. Tudjuk, hogy ezen az úton minden értünk történik. Itt született meg számunkra a legdrágább evangélium, a bűnbocsátó kegyelem jó híre. Áldunk és magasz­talunk kegyelmedért, mennyei Atyánk. Gyermeki szívvel kérünk, engedd és végezd el igéd által, hogy meglássuk Jézus Krisztus'áldozatának okát is, a mi éle­tünket és annak sok bűnét, hogy töredelmes szívvel tudjunk hinni a Te megváltó kegyelmedben. Add szívünkbe igédet, hogy mi is le tudjuk győzni a kísértő minden csábítását és ellene tudjunk mondani a testünkben és szívünkben megszó­laló gonosznak. Add, hogy mindennél drágább legyen szá­munkra a Te szavad és általa tudjon életünk a jelenvaló világ­ban, olyan életté válni, mely szeretetével, alázatával és enge­delmességével szolgálni tud embertársainak is. Istenünk, a mi életünkben és cselekedeteinkben akarod ki­ábrázolni akaratodat. Nekünk életünkkel és cselekedeteinkkel kell bizonyítanunk, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért és le­győzte a gonosz minden hatalmát. Kérünk azért, adj erőt ne­künk olyan élethez, mely minden erejével tud küzdeni az emberek boldogabb életéért. Adj erőt a békéért való küzde­lemhez, hogy le tudjunk győzni minden szándékot, amely há­borút készít elő. Adj hűséget és becsületességet a munkánk­ban, hogy meg legyen minden embertársunknak a mindennapi kenyere és nyugodt élete. Add, hogy mindnyájunk szívében ott legyen a húsvét reménysége, amikor a Diadalmas győz a bűn és halál felett. Urunk, Istenünk, adj mindnyájunknak ál­dott böjti utat. Ámen. Lenyűgözni — vagy felkarolni ? — Ef. 5,2 — Vannak emberek, akiktől nem tudunk, vagy alig tudunk el­szakadni. Lenyűgöztek. Lenyűgöztek talán erkölcsi erejükkel, értelmük fölényével, kegyességük komolyságával, figyelmessé­gükkel, megjelenésük szépségével, vagy megnyerő voltával. El­bűvölt állapotunkban úgy vágyunk a minket lenyűgöző embe­rekből felénk áradó újabb és újabb hatásokra, mint a szén vedélyes ivó a mámort ígérő újabb pohárra. Ebben a józanta- lan állapotban hajlandók vagyunk magunkat olykor kicsinek és semminek érezni, de máskor ennek ellenkezőjére leszünk hajlamossá. Életérzésünk hol a legmagasabb csúcsok felé nyar­gal, hol mélységekbe zuhan. Jézus nem ilyen lenyűgöző. Ilyennek szeretnénk látni. Talán volt is időszak életünkben, amikor így láttuk, amikor élveztük a lenyűgözöttség állapotát. Jézus azonban valójában nem ilyen. Illyés Gyulának a dunántúli dombokról tett vallomásaira lehet itt gondolnunk: „Karcsú szeretőim, dunántúli dombok, Ti nem nyűgöztök le, de felkaroltok.” Jézus szeretete nem lenyűgöző, hanem felkaroló szeretet. A Biblia tanúbizonysága szerint akkor volt leginkább felkaroló Jézus szeretete, amikor legkevésbé érezték lenyűgözőnek — a Golgotán. Nemcsak Júdás csalódása, de Pilátus egészen más jellegű csalódása is; Péter megbotránkozása és a főpapok dühe is; a tanítványok szétszóródása, sőt Mária reménytelen magá­nya is, mind-mind abból is magyarázható lélektanilag, hogy kevés lenyűgözőt találtak Jézusban. Sőt — Jézus figyelmez­tetése ellenére — teljesen váratlanul érte őket a pillanat, ami­kor Jézusban nemhogy kevés, de semmi lenyűgöző erő nem volt. Milyen különös, hogy éppen ez a pillanat volt az ő fel­karolásuk, mindnyájunk felkaroltatásának páratlan pillanata. Jézus szeretete felkaroló és nem lenyűgöző szeretet. — Jó ezt szemünk előtt tartani, amikor Pál apostol intelme szól hoz­zánk: „Járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.” Mit jelent ezek szerint szeretetben járni? Csak néhány ki­ragadott gondolat: 1. Ne bízzam el magam, ha történetesen valakinek imponál­nék, okkal, vagy félreértés következtében „lenyűgöző hatást” gyakorolt volna szavam, tettem, egyéniségem stb. 2. Ne csüggedjek, ha történetesen senkinek se imponálok, mert akikhez közelállók, megszoktak már és ismernek; akik pedig csak távolról néznek és olykor látnak, nem ismernek igazán. 3. Hassa át minden megnyilatkozásomat, szavamat és mun­kámat a lenyűgözés szándéka helyett a felkarolás. 4. Soha se véljem figyelmen kívül hagyhatónak: Isten sze­retete engem is felkarolt a Jézus Krisztus által. 5. Nem kell lenyűgöznie és végleg megszédítenie semmiféle helyzetnek, se magasságnak, se mélységnek. Nincs olyan hely­zet életemben, amelyben rövid lenne annak a karja, aki fel­karolt. 6. Legyen bátorságom ahhoz, hogy emberektől hatásokat ve­gyek át, hozzájuk kapcsolódjam. Ne meneküljek eleve tettetett közönybe. 7. Merjek mértéket tartani, kritikát gyakorolni hatások be­fogadása közben. 8. Néha el kell szakadnom olyanoktól, akiknek lenyűgöző szeretete nélkül el se tudom képzelni életemet, de nem kell soha sem elszakadnom Istentől, aki Jézus Krisztusban fel­karolt Benczúr László szió) főnöke mbstantól fogva átveszi a vietnami hadsereg kiépítésének és felfegyverzé­sének a felelősségét”. ...a fegyverszünetet nyíltan megszegték... 1965. június 11-én, abban az időpontban, mikor a genfi egyezmény értelmében meg kellett volna tartani a szabad választásokat, a State Depart­ment sajtótájékoztatója közöl­te W. Robertson államtitkár­helyettesnek, a távol-keleti kérdések szakértőjének nyi­latkozatát: „Első erőfeszí­téseink arra irányulnak, hogy segítsük Vietnamot abban, hogy fenntarthassa bizton­sági erőit, amelyek maguk­ban foglalják a 150 000 főnyi reguláris hadsereget, a 45 000 embert számláló mozgékony ci­vil gárdát és azokat a helyi harci egységeket, amelyek a falvakban küzdenek a felfor­gatás ellen. Az a szándékunk, hogy ellássuk őket fegyverrel és pénzzel. Megbíztak bennün­ket a vietnami hadsereg ki­képzésével. És mi segítünk megszervezni, kiképezni és fel­fegyverezni a vietnami rend­őrséget is!” ...nyíltan színre lépnek az amerikaiak... A genfi egyezmény egyre Inkább papírronggyá lett az amerikaiak kezében. William Warbey, a brit követ írja egy szemleútja után: „Az amerikai katonai segély 1955-ben 234 millió 800 000 dollárra, 1956- ban 102 millió dollárra, 1957- ben pedig mintegy 200 millió dollárra rúgott. Különféle jog­címeken mintegy 2000 ameri­kai katonatiszt tartózkodik a különböző dél-vietnami szer­vezetekben ... Diem úrnak ma 150 000, az amerikai katona­tisztek által tetőtől talpig jól felfegyverzett hadserege van. A 45 000 embert számláló ka­tonai rendőrség amerikai ki­képzőktől kapja kiképzését és az amerikai hadsereg puskái­val, gépfegyvereivel, gép­pisztolyaival és acélsisakjaival felfegyverkezve száguldozik teherautóin keresztül-kasul az országban...” Diem 1955. augusztus 9-én kijelenti: „Kormányunk egy területen sem tekinti magára nézve kötelezőnek a genfi egyezményt — amelyet nem írt alá.” Ez volt a válasz az észa­ki országrész kormányának arra a kísérletére, hogy kezd­jenek tárgyalásokat az 1956-ra előírt választások ügyében. Diem kijelentette, hogy Ho Si Minh országával nem lehetsé­ges semmiféle kompromisz- szum, csak keresztes-háború lehetséges ellene életre-halál- ra. Ez a felfogás összhangban volt az USA szándékaival. Mindkettőjük célja közös: meg­tartani a hatalmi pozíciókat. ...Diem, a kegyes katolikus... Maga Diem, kegyes, vallásos katolikus volt, aki naponként részt vett a misén és Emma­nuel Mounier haladó filozófiá­ját vallotta a magáénak. Esz­méi azonban légüres térben mozogtak, és a legcsekélyebb módon sem gyökereztek népé­ben és országában. Az ősi mandarin-nemzetség eme 'le­származottja nem tudott és nem is akart szakítani elnyo­mó osztályának tradícióival. 1959 tavaszán ezért biztosít­hatta így Diem az őt megkér­dező francia újságírót: „A viet­nami politikai rendszer soha­sem alapulhatott az állam nép- képviseleti kormányzásán, ha­nem egy, felvilágosult minisz­terektől körülvett, uralkodó kormányzására alapult.” Ez a felfogása minden demokra­tikus áramlat esküdt ellensé­gévé tette Diemet, s szigorúan katolikus beállítottsága még- inkább leterhelte őt. A kato­likus egyház — felbátorítva a gyarmattartóktól is —, egyre nagyobb befolyásra tett szert Vietnamban is. A vietnami nép azonban a francia uralom meg­hosszabbított karját látta ben­ne. ...Diem elszigetelődik... Diem úgy is, mint mandarin, úgy is, mint katolikus, honfi­társai legnagyobb részénél bi­zalmatlansággal találta magát szemben. Annál inkább tá­maszkodhatott a másfélmillió katolikusra, akik a közös hit nevében, védelmezőjüket lát­ták benne. Diem a dél-vietna­mi államnak egyre inkább ka­tolikus jelleget adott, és a szo­ciális forradalom Északon meg­testesülő eszméjével szemben, a keresztyén keresztesháború fáklyáját akarta magasra emelni. Ez természetesen csak növelte Diem elszigeteltségét annak a népnek körében, melynek vallása a buddhiz­mus, és amelynek politikai gondolkozását egyre inkább a Viet-Minh befolyásolta. A nép nagy többsége gyanakvással nézte azt a klerikális rendszert, amely a magas funkciókba egyre emelkedő számban ka­tolikusokat ültetett. Cao van Luan és Nguyen van Lap ka­tolikus papokat nevezték ki Hue és Dalat egyetemeinek rektorául. A dél-vietnami főis­kolák irodalom- és filozófia­professzorainak többsége kato­likus pap lett... 1956-ban 41 katolikus tagja volt a kor­mánynak, vagyis a miniszte­rek, az államtitkárok és más jelentős személyiségek három­negyed része katolikus volt. Diem elszigeteltsége teljessé lett, amikor ő a már megkez­dett földreformot újra megkí­sérelte visszasrófolni. E kísér­letnél a Bao Dai féle törvé­nyekre támaszkodott. A legális földbirtokmennyiséget felemel­ték, s az új földbirtokos réteg képezte az új rezsim alapját. Az új törvények értelmében a szegényparasztoknak megint vissza kellett adniok az általuk birtokba vett földeket és olyan bérleti szerződést kellett köt­niük a tulajdonossal, mely 15— 25% kamatot is engedélyezett. A birtokosok visszaélve újra visszanyert hatalmukkal, 45— 50%-os kamatot is rákénysze- rítettek a szegényparaszti bér­lőkre. Különösen azokra, akik a Viet-Minh mozgalomban ak­tívan részt vettek. Ellenben különös kedvezményekben ré­szesültek a kormányhű kato­likusok. A „földreform”-tör- vény ellenforradalmi jellege nyilvánvaló volt, és nem lehe­tett eltitkolni, hogy így adtak lehetőséget a földbirtokosnak a revansra a földjét még nem­rég elfoglaló paraszttal szem­ben. Az ellenállás egyre nőtt Diemmel szemben, amit ő vi­szont növekvő rendőrterrorral igyekezett letörni. 1955 októ­berében Diemet a szavazatom 99%-ával államelnökké válasz­tották. (A szavazatokat persze masszívan meghamisították, amit a kormány egyáltalán nem is tagadott, hanem azzal igyekezett jogosnak feltüntet­ni, hogy ez is Istennek Diem­mel való kegyelmi igényét szolgálta.) Az új. államelnök most már fenntartás nélkül élt korlátlan teljhatalmával. (Folytatjuk) Gádor András Dietzfelbinger püspök az egységtörekvésekről „Az egyházak egysége nem emberi fáradozások eredmé­nye, nem egyházi alkotmányok vagy hierarchia biztosítják azt.” Erről beszélt többek között D. H. Dietzfelbinger müncheni püspök a Bajor- országi Evangélikus Egy­ház zsinatán. Nem szabad az egységtörekvéseknél megfe­ledkeznünk arról _ hangsú­lyozta a püspök, hogy az egy­háztörténet tanúsága szerint itt az igazi és hamis egyházról, az igazi és a hamis egységről van szó. Minthogy az ember üdvösségéről van szó az egy­házban, az igazság kérdését nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezeknél a párbeszé­deknél!

Next

/
Thumbnails
Contents