Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-06 / 45. szám
Ökumenikus reformációi emlékünnepély B ensőséges és meggazdagító ünnepélye volt a magyarországi protestantizmusnak az idei közös reformációi emlékünnep. Októbér 30-án, vasárnap délután a zsúfolásig megtelt Deák-téri evangélikus templomban tartott ünnepélyen nagy erővel hangzott a kezdőének: „Erős vár a mi Istenünk". Majd Kovács Imre, a baptista egyház elnökének imádsága után Ráski Sándor református püspök hirdette az igét Márk 8,22—26 alapján. Prédikációjában világosan mutatott rá, hogy a refomáció örökségének a birtokában a reformáció népének ma az a nagy kérdése, hogy minek látják az embert. Csak akkor tudják szolgálatukat jól betölteni, ha annak látják az embert, aminek Isten látja és fáradoznak ennek az embernek üdvösségéért, békéjéért és jövendőjéért. A Kálvin Kórus Pungur József karnagy vezetésével Händel Ünnepi zsoltárát adta elő. Az ünnepi előadást „Alap és továbblépés” címen D. Káldy Zoltán püspök tartotta. A Lutherania ének- és zenekar Weltler Jenő karnagy vezetésével Bach 29. kantátáját adta elő. A befejező imát Berki Zuárd ortodox lelkész tartotta. Majd felhangzott a „Tebenned bíztunk eleitől fogva ...” kezdetű záróének. Az ünnepélyen jelen volt Madai András, az Állami Egyházügyi Hivatal főosztályvezetőhelyettese is. D. Káldy Zoltán püspök előadásából közreadunk néhány részletet. A rról szeretnék szólni, hogy a reformáció- * * ban felismert igazságok alapján korunkban milyen szolgálatot kell elvégeznie az egyháznak és a magyar protestantizmus milyen pontokon látja szükségét a továbblépésnek altihoz az örökséghez képest, amit a reformációban nyertünk. A feladatok közül olyannal kezdem, amit ritkán szoktak emlegetni az egyházzal kapcsolatban. Ez pedig az, hogy az egyháznak szerte a világon sokkal több ismeretre kell szert tenni azokban a kérdésekben, melyek az emberiség nagy családját ma foglalkoztatják. Ezeknek a kérdéseknek szünet nélkül való tanulmányozása, a gazdasági, társadalmi és politikai öszefüggések tudása nélkül ma nem tudjuk szolgálatunkat elvégezni. Csak éppen utalok arra, hogy az ótestámentumi próféták nem egyszerűen a „levegőbe” hirdették, hogy „ezt és ezt mondja az Isten”. Akkor nem úgy szóltak bele népük társadalmi, gazdasági és politikai életébe és nem úgy hirdették Isten akaratát népüknek más népekkel való összefüggéseibe, hogy ne közelről ismerték volna népük minden problémáját, sőt a világpolitikai erőviszonyokat is. Amit Luther a maga korában az állampolgárokra vonatkozólag mondott, azt ma nyugodtan elmondhatjuk az egyház tagjaira is. Ezt mondta Luther: „Abban van a község igazi gazdagsága és jóléte, hogyha sok kitűnő, művelt, értelmes, becsületes, jólnevelt polgára van.” Egyik külföldi konferencián az egyház szolgálatáért nagy felelősséget érző lelkész ezt mondotta: „Az egyházak bűne a tudatlanság és ez a tudatlanság akadályozza őket, hogy szolgálatukat a mában jól tudják elvégezni.” A tudomány és technika korában, a sorozatos forradalmak világában, akkor, amikor világviszonylatban akarja a jó- akaratú emberiség megoldani korunk égető i nagy kérdéseit, le akarja győzni az éhséget, szociális igazságosságot akar elérni világviszonylatban, fel akarja számolni a gyarmati rendszert és fáradozik egy fegyvernélküli világ megteremtésén, az egyház csak akkor tud segíteni, ha ismeri az összefüggéseket. Az egyház feladata tudni, tudni pontosan és szenvedélyesen, ami egyáltalában tudható. Az egyháznak tudnia kell a tényeket és másokkal együtt keresnie kell a megoldásokat. A világban végbemenő tudományos és technikai eredményeket nemcsak sejtenünk kell, hanem értelmünkkel is fel kell fognunk. Ismernünk kell a társadalmi forradalmak legújabb fejleményeit. Egyáltalában ismernünk kell, ami a világban ma történik és végbemegy. Hogyan tudna az egyház konkréten evangéliumot hirdetni és konkrét segítséget nyújtani, ha nem tudja, hogy merre megy a világ, milyen erők hatnak abban, milyen célokat tartanak maguk előtt az emberek, milyen intézkedések történnek az éhség legyőzésére, a fajilag és társadalmilag degradált emberek egyenlővététele érdekében. Azt hiszem, igaza van annak a hívő tudósnak, aki azt mondotta: „Mindezekben a dolgokban a tudás nélküli buzgóság bűn”. Hadd tegyem hozzá: a magyar protestantizmusnak egyik ereje éppen abban volt évszázadokon keresztül, hogy elöljárt a műveltségben, a tudásban, az ismeretekben népünk között. Ha jól akarjuk betölteni szolgálatunkat hazánkban és az emberiség nagy családjában, akkor ismernünk kell népünk problémáit, az előtte álló feladatokat, a fejlődés irányát, és pedig az élet egész területén. De ismernünk kell a kontinensek, a népek problémáit, az egymásnak feszülő erőket, a kibontakozásra vonatkozó terveket és azók megvalósításának akadályait. Az az egyház vagy az a protestáns ember, aki ma „egy-könyvű” akar lenni, vagyis kizárólag a Szentírással van elfoglalva, és nem „sok-könyvű” ember, aki igyekszik megszerezni minden elérhető isrtieretet, nem tudja betölteni feladatát... M iután állást foglaltunk amellett, hogy az embernek van képessége a termeszei titkainak megismerésére, most azt a kérdést kell felvetnünk, hogy van-e képessége a cselekvésre is, tehát, arra, hogy valóban emoe- ribbé tegye az emberiség ételét? Lehet-e egyáltalában remélni, hogy az éhínséget sikerül legyőzni a földön és lehet-e remélni szociális igazságosságot az országon belül és világviszonylatban egyaránt. A reformációnak egy olyan tételéből kell kiindulnunk, amely látszólag nem tartozik ide. Mind Luther, mind Kálvin, de más reformátorok is egyértelműen tanították — és ezeket a tanításokat ma is valljuk —, hogy „egyedül kegyelemből hit által igazul nunk meg ’. Az ember saját magától, a maga erejéből képtelen bűneiből megszabadulni és Isten előtt „igazzá válni”. Egyedül Isten az, aki Fiáért, Jézus Krisztusért megkönyö- rüi rajta, megbocsátja bűneit és „igazzá teszi”. A reformátoroknak ez a felismerése drága kincsünk és evangéliumi hitünk’ sarkpontja. Ebből a sarkalatos tanításból vezették le aztán a reformátorok az etikai vonatkozásokat is. Hangsúlyozták, hogy azok a keresztyének akik efogadták „Jézus Krisztus igazságát”, tehát megigazultak, ezt követően hálából és Isten dicsőségére cselekszik a jót felebarátaik javára. Ez a második tétel is mélyen gyökeredzik a Szentírásban és nagy kincse a reformáció népének. Egyedül a kegyelmes és mindent tudó Isten tudja, hogy a „kegyelemből hit által való megigazulás” és az erre hálából adott visszhang, milyen sok gyümölcsöt hozott már az emberiség életében. Mégis sokszor jelentkezett a múltban és jelentkezik a jelenben is a „kegyelemből hit által” tanításnak a félreértése, amely nem egy esetben a cselekvés elmaradását vagy abba való belefáradást eredményezi. Közelebbről arról van szó, hogy az embernek azt a képtelenségét, hogy bűnéből szabaduljon és Isten előtt' igazzá váljék, a protestantizmus széles területén átvitték horizontális síkba is olyan vonatkozásban, hogy hangsúlyt nyert: a bűn hatalma a világban olyan nagy, hogy az ember nem tud egy „jobb világot” létrehozni, csaknem eredménytelenek az etikai erőfeszítések. Egyházi világkonferenciákon nem egyszer hangzik el ez a megállapítás. Még olyan megállapítást is hallottam, hogy sok protestáns ember azzal az igénnyel fordult az Isten felé, hogy ö tegye meg helyettük azt, aminek megtételére nem volt bizalmuk. És ha meggondoljuk, hogy a mai protestáns teológiában itt-ott milyen nagy hangsúlyt kap az a tétel, hogy „mindig voltak háborúk és mindig lesznek háborúk”, és sokszor mennyire hangsúlyossá válik az etikai problémák megoldásának az eschatonba, tehát a végső időkre való kitolása, akkor talán nem lesz felesleges annak hangsúlyozása, hogy az embernek igenis van képessége olyan cselekvésre, amely jobbá teszi a világot. Ezt a képességet az ember Istentől kapja. Meggyőződésem szerint az ember elégtelenségének, tehetetlenségének, semmis voltának, a világ bűnösségének egyoldalú hangsúlyozása helytelen, nem felel meg a reformáció tanításának, sőt megcsorbítása Isten dicsőségének, aki a teremtés után sem ejtette ki kezéből a világot, dolgozik abban, és keze alkotásának, az embernek nemcsak arra adott képességet, hogy a természet titkait megismerje, hanem arra is, hogy a világot alakítsa. Ott, ahol ez fennáll, protestáns teológusoknak és protestáns embereknek meg kell szabadulniuk a „cselekvés-képtelenség” filozófiájától. Mi valljuk, hogy ebben a világban,- amelyért Istán odaadta Jézus Krisztust, munkálkodik Isten és munkatársaiul használja fel az embereket a világ alakításában, hogy teremtményeinek, az embereknek már itt a földön szebb legyen az élete. A köszönet boldogsága Az életünket sokszor ez a két szó keseríti meg: nem elég! Milyen sokan sóhajtják el ezeket a szavakat: nem elég a pénz, a kenyér, az öröm és a siker. Nem elég semmi sem úgy, amint van. Mindig több kell és mindig más. Ezért van annyi bűn és annyi szomorúság a földön. A legtöbb ember úgy megy végig a földön, hogy azt hiszi, ügyességgel, vagy törtetéssel megszerzi majd magának mindazt, amit a „nem elég” vágyaiban lát. Pál apostol is sokszor megpróbálta a maga messzinéző vágyai irányában előbbre vinni a maga életet. Mindig valami nyugtalan izzó láz, valami ismeretlen és kielégíthetetlen szomjúság sodorta előre, hogy megtalálja helyét a világban. Így lett az élete izgalmas és változó regény. Azonban be kellett vallania, hogy a maga erejéből nem érkezett el kitűzött céljaihoz. Hívő szeme meglátta, hogy isteni erők is keresztezik a halandó ember életét. Így lett az önzés ábrándos emberéből, a gyűlölet Vezetőjéből a szeretet szolgája. Pál apostol Krisztus tanítványa volt. Az Ő követségében járt végig a világon. Jézus nevében vitte a szegényeknek az evangéliumot és a szeretet békéjét mindenki felé. De ebben a munkájában nagy betegség állította meg. Szabadulni vágyó könyörgésére válaszolja neki az Isten: „Elég néked az én kegyelmem!’’ Elég, nekünk is! Elég ma is a hívő embernek! Elég, mert szeret az Isten! Kaphatunk-e valakitől több szeretetek mint Tőle, Aki a Fiát is föláldozta, hogy még egyszer újra gyermekének lásson?! Kaphatunk-e valakitől több szeretettet, mint Tőle, Aki szívével úgy kísér, mint a sétáló beteget a napsugár?! Kaphatunk-e valakitől több szeretetet, mint Tőle, Akinek a szíve akkor is felénk fog dobogni, amikor minden más szeretet megszűnik dobogni mellettünk. Kaphatunk-e valakitől több szeretetet, mint Tőle, Akinek ajándékozó kezében van mindaz, ami bőven elég az emberi élethez. Ugye mennyire igaz Istennek a szava: „Elég néked az én kegyelmem!” De elég azért is, mert Isten megtanít megköszönni a morzsát. Aki Reá hallgat, aki Vele jár és Kezére bízza magát, az tudja, hogy minden morzsa a gazdag Isten asztaláról való, Aki soha sem fogja éhezni hagyni, vagy elveszni hagyni a gyermekét. Isten gyermekei ezért mindig megelégedett emberek. Nem panaszkodnak és nem nyugtalankodnak. Nem kívánják el a másét és nem tiporják el a másikat. Nem keresnek hiábavalókat, csak maguk mellett érezzék Isten kegyelmes kezét. Imádkozva csókolnak meg minden szelet kenyeret, minden jó szót és a kegyelemnek minden parányi örömét. Elég néked az én kegyelmem! Elég, mert Isten erőt ád. Munkához és kereszthez. Szolgálathoz és példaadáshoz. Isten a béke Istene és megsegíti azt, aki a békét akarja. Isten a szeretet Istene és a szívét adja annak, aki szeretni akar. Isten dolgozó, terenjtő Isten, Aki erőt ad annak, aki munkálkodni, vagy építeni akar. Isten a gyógyítás és az igazság Istene,_ Aki mindig ott van, ahol hívják és várják. Aki fölemeli és karjára veszi a legkisebbet, a legszegényebbet, a legszomorúbbat. Ö elég mindenkinek! Nekünk is! Friedrich Lajos KATOLIKUS NEMZETI ZSINAT HOLLANDIÁBAN A Második Vatikáni Zsinat eredményeinek a hasznosítása érdekében ez év novemberében katolikus nemzeti zsinatot tartanak Hollandiában az ut- rechti érsek, Alfrink bíboros elnökletével. A zsinatra a többi egyházakat is meghívták és arra kérték föl azok vezetőit, közöljék elgondolásaikat a katolikus egyház megújulására vonatkozólag. A zsinat célkitűzései között elég jelentős az a szándék is, hogy megfelelő mederbe tereljék a katolikus egyházban újra meg újra jelentkező irányzatokat. Október 18-án az Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatói Groó Gyula professzor és Vámos József intézeti tanár vezetésével meglátogatták egyházunk hűvösvölgyi szere- tetintézményeit. Délelőtt Muncz Frigyes ügyvivő lelkész tartott előadást a diakó- nia kérdéseiről, délután az intézmények megtekintése következett. A látogatásnak máris van gyakorlati gyümölcse: több hallgató felajánlotta, hogy szabad idejében önkéntes munkásként fog segíteni a Szeretetotthon munkájában. Erről a látogatásról ad visszhangot az alábbi élménybeszámoló: A kapu mellett csöpp lugasban pelenkák lobognak, a híg őszi napfény feliből-harmadá- ból meg is szárítaná őket — de a fehérköpenyes gondozónő elégedetlen — nyirkosak még. A látogatók — a Teológiai Akadémia hallgatói — önkéntelenül az udvarra vezető lépcsőkre pillantanak, hogy mikor zúdul le a lármás gyetyiHi a napba reksereg — birtokba venni a közeli Nagyrét fonnyadó füvét. De a lépcsőn csak egy korlátba fogódzó, idős néni vánszorog lefelé és a gyerekek — akiket a pelenkák juttatnak eszünkbe — nem civakodnak a játékokon, bágyadtan tipegnek a falak tövében és ha feltűnik egy fehér köpeny — mosolyognak. De ez a mosoly torz, fájdalmas, a megsebzett lélek kísérlete az öröm felé és mire kirajzolódna a kis arcokon — grimasszá ferdül. Itt, ebben a nyerstéglahomlokzatú épületben tovatűnik a megkívánt távlat, amelyen át oly könnyű keblünkre ölelni e világ megpróbáltjait. — aki itt is szeretni akar annak sebeshátú aggastyánokat kell megfordítani az ágyban és hinni, hogy a megrokkant értelem enged az irgalom makacsságának. A kezdeti döbbenet prédikáció-témává szelídül, — akinek már textust is sikerült előkotorni az emlékezetéből, — becsüli magát szemfülességéért, szívbemarkoló igehirdetések kerekednek az élményből —. itt-ott zsebkendők is előkerülnek majd... — Gyere a napra — mondja már vagy tizedszer a gondozónő egy tizenkétéves- forma kislánynak, aki közönyösen nézi a tagoltan beszélő türelmes szájat. — Csak két lépés és háta mögött maradna az árnyék, — két lépésnyire már csillog az udvar homokja és látszanak a budai hegyek. Lassan, nagyon lassan lép egy picit, felnéz a fehér köpenyre — aztán még egyet és ő is a napon áll — hunyorog. Nézem, amint egymás kezét szorítva állnak és tudom, hogy a tervezett prédikációt kár megírnunk, — mert már elhangzott: Gyere a napra! — Aligha mondhatnánk ennél többet... Turchányi Sándor I ADÓSSÁQUNK Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a reformációt. Ilyenkor különösen is az egyház kerül a keresztyén ember gondolkodásának középpontjába. Isten Szentlelke napjainkban nem felekezeti harcok megvívására akar felkészíteni, nem is csupán felekezeti öntudatunkat akarja erősíteni. A múltból — bár értékeit drága kincsként őrizzük — nem lehet megélni. A mában kell járnunk. Van-e bátorságunk szembenézni mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket Isten korunk eseményein és az azokat formáló embereken keresztül feltesz számunkra? Merünk-e szembe- nézni mulasztásainkkal? Mindazok, akik érzik a felelősséget egyházukért, az azt környező társadalom tagjai: benne élnek, éreznek, gondolkodnak, terveznek és építenek, — mégis a „házban”, Isten egyházában vannak. E ház lakói közül aránylag mégis kevesen ismerik fel idejében az idők szavát. Kevesen hallják ki az élet zajából Isten halk és szelíd hangját. Néha csak nagy erejű vihar eszmélten és serkenti fel a „ház” lakóit. Viszonylag csendes korszakokban is akadtak azonban, akik belülről látták az egyház mulasztásait, és kritikájukkal önesz- mélésre serkentettek. Assisitől és Wald Pétertől hosszú sor vezet Lutheren keresztül Kierkegaardig és Dosztojevszkijig, Blumhardtig és Ragazig. Két világháború szörnyű vihara pusztított azóta. Űj hangok hallatszottak, új látások születtek. Hazai protestantizmusunk élenjárt ebben. Am a keresztyénség még adós valamivel. Űj reformációra'} az egyház küldetésének új megfogalmazására van szükség, ha nem akarja, hogy gyümölcstelenné váljék a viharban amúgyis gyökerében megtépázott fája. Közhelynek számít már, de jó ha újra átgondoljuk: éppen tt mi nemzedékünkben szűnik meg csaknem világszerte az egyház „nagykonstantinuszi korszaka”. Igaz, vannak országok, ahol nem ismerték még fel az idők jeleit. A történelem kerekét azonban nem lehet visszafelé forgatni. Rá kell ébrednünk, hogy világszerte megszűnt a keresztyénség monopol helyzete, Az egyház szava üresen koppan, ha a múltban képviselt hatal- mával, nem pedig a mai ember segítő munkatársaként akar bí-í zonyságot tenni Jézus Krisztusról. Túl soká ragaszkodott az egyház egy statikus, bezárt világi képhez. Hiába mutatott kortársainak századokkal előre egy olyan szellemóriás, mint Kopernikusz, hiába fogadta el az egész müveit világ Kant—Laplace, Jeans, Einstein vagy Planck elméleteit, hiába lépett az egész tudományos világ a fejlődéstan útjára: az egyház mindig soká ragaszkodott a régi világképhez, sőt kirekesztette soraiból — főleg a római katolicizmus — azokat, akik mertek új kategóriákban gondolkozni. Az öneszmélés pedig legtöbbször későn történt. A mai keresztyénséget nem dogmáiban, nem is szertartásaiban, tehát nem a templom falai között keresi a világ. Ott vizsgázik kint, az élet területén: a társadalom építésében, a politikában, a haladó gondolkozásban, a világért érzett felelősségben. Az „egyháztagságot” ma nem állami adóíveken, mégcsak nem is egyházi kartotékokon tartják nyilván: az emberi magatartás, a gyengékkel és elnyomottakkal vállalt szolidaritás, tt más világnézetűekhez és más fajúakhoz való viszony a fokmérői. Az egyház nem lehet a múlt őrizöje. Nem lehet a maradiság fellegvára. Nem szabad soha visszahúzó erővé válnia. Meg kell értenie a mai ember gondolatvilágát. Meg kell újulnia, hogy a rábízottak gondolkodásmódját is megújíthassa. Az egyház elsőrendű feladata bizonyságot tenni az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusról, Csak úgy lehetséges ez, ha megkeressük és megtaláljuk a ma emberét, fogékonnyá válunk gondolatvilágának felvételére, és így leszünk — Luther szavaival — a másik ember Krisztusává. Pál apostol azt írja: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek.” (Róm. 18,3.) Nagy adósságunk: a szeretet hiánya. Az ember megértésének a hiánya. Csak akkor kezdődhet el az egyház mai reformációja, ha végre megkezdődik ennek az adósságnak a törlesztése. Dr. Fabiny Tibor Búcsú Arató Andrástól Éppen tíz éve van annak, hogy Arató Andrást is magával« sodorta a tömeg. Akkor 18 éves volt. A II. világháború után sok-sok magyar gyermekkel elkerült Dániába, ahol őt is nagy szeretettel fogadták, felruházták, jól táplálták, szóval mindazt kapta, amit a közismert dán szeretet számtalan idegen gyermeknek nyújtott. Azután ő is hazaindult, de fiatal életének legszebb emlékei között megőrizte a Dániában töltött hónapok édességét és áldottságát. Tíz évvel ezelőtt ezért indult Dánia felé. Egy évre rá találkoztam vele, sajnos, nagyon kevés ideig, és láttam, mennyire nyugtalanul lobogó lélek, hogy olyan fény, amely nem jó helyen világít. Később feleségem és kisebb leányom járt Dániában és Arató András ezt a helyi újságból tudta meg. Amikor megtalálta őket, már fennültek egy vonaton, de Arató András is felugrott, hogy pár zaklatott szóval elmondja magyarul magyaroknak, akik hazafelé indulnak, hogy tépi, szorongatja őt az ember egyik legfájdalmasabb érzése, a — honvágy. Pár év alatt úgy megtanult dánul, hogy nem vették észre rajta a külföldit. Anyagilag megtalálta számítását. „De ha egy paprikáscsirkére gondolok, összefut szájamban a nyál...” — mondta ilyen egyszerűen, életének belső gondját és ebben nem a paprikáscsirke volt a lényeg, hanem az a hely, ahol elkészíti az édesanyja, az a környezet, amely körülveszi a családi asztalt, az a mindig nagyobb kör, amelybe beletartozik a falu, a város, a rokonok, barátok, régi-régi ismerősök, még az orosházi templom is. De ez a belső teher túlsók volt Arató András számára és eldobta magától s vele együtt eldobott mindent, ifjúságát, reménységét, tudását, világlátottságát, jó képességeit. Hamvait hazahozatta a csalód és elhelyezte az orosházi alvégi temetőben. Arató András így tért haza, de már nem lobogott benne semmi, semmi... Kérdezzük magunktól, kérdezzük messze élő barátainktól, kérdezzük a -hittestvérektől és a honfitársaktól: hány Araló Andrása van már ennek a magyar népnek? Hányat lehetett volna megmenteni, hányat ölelhetett volna magához az anyai szív itthon, hányán ülhettek volna le közénk, hogy elmondják, milyennek látják másutt az életet és milyennek itthon, hogy tanuljunk belőle? őszinte szívvel írom, hogy nem vádolok senkit ezért a halálért! Nincs is olyan vád; amelynek kövei ne hullanának vissza a vádolóra. De lehetetlen szó nélkül megállani egy ilyen drámai esemény mellett. Sírunk, s mintha a saját fiunkat, testvérünket siratnánk, hiszen még élhetett volna. Élhetett volna boldogan és még csak azt sem mondom, hogy csak itthon élhetett volna boldogan, hát akkor miért...? _ . Egy ilyen esemény mindig lázadóvá tesz és nyugtalanná is. Szétszórva a nagy világban élnek azok, akik hozzánk tartoznak, akik beszélik még a mi anyanyelvűnket, akik nem tagadtak meg minket, akik szeretnek és akiket mi is szeretünk, de. akikről de sokszor nem tudjuk, mi az az érzés, amely szorítja, szorítja a szívüket addig, amíg az egyszer csak összeroppan. Csak a halottak tudnak felébreszteni minket, nem az élők, akik várnak reánk. Vagy már a halottak sem? Ne próbáljon senki sem védekezni azzal, hogy ez csak egjt eset, hogy nem tudunk megoldani minden életkérdést, hogy nem jutunk el mindenhová és mindenkihez. Indulni kell és cselekedni kell, de másképpen is mondhatom: szeretni, szeretni kell, hogy az élet élet -maradhasson. Várady Lajos
