Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-16 / 42. szám
Beszélgetés Ragnar Forbeck norvég lelkésszel Kedves vendégei köszönthettünk az elmúlt héten. Egyházunk meghívására hazánkba látogatott Ragnar Forbeck nyugalmazott oslói evangélikus lelkész, a Béke-Vi'ágta- nács tagja, Lenin-békedíjjal kitüntetett békeharcos. Munkatársaink felkeresték a hetvenkét esztendős, szálfa termetű vendégünket és elbeszélgettek vele. Az egyszerű megjelenésű, magas homlokú, dús ősz hajú vendégünk elmondta magáról, hogy évtizedeken keresztül gyülekezeti lelkészi állást töltött be, két esztendeje nyugdíjba vonult s most feleségével együtt Oslo egyik külvárosában él. Életének kedves órái, amikor öt unokájával foglalkozhat. Nyugodtságából árad a norvég fjordok csendessége, de szavai tengert felkorbácsoló viharrá válnak, amikor a háború és a béke kérdéseiről beszél. — Lelkész úr! Ügy tudjuk, hogy már járt hazánkban. Mikor és milyen minőségben? — Igen. Nem először vagyok az Önök országában. 1953-ban jártam itt először, mint a 3é- ke-világtanács tagja. A Békevilágtanács ülésén vettem akkor részt. Itt tartózkodásom alatt részt vettem az egyik budapesti istentiszteleten is, de ez még nem jelentett különösebb kapcsolatot a magyar- országi evangélikus egyházzal. — Mióta vesz részt a béke- mozgalomban és miért? — tettük fel a következő kérdést. Mélyen ülő szemével ránk nézett — két tengerszem a szik-' lás fjordok között — hátrasimította ősz haját és elmosolyodott. Nagyon-nagyon boldog, ha erről bizonyságot tehet. — Fiatal korom óta foglalkoztat a béke kérdése — mondja. — 1952 óta vagyok a Béke-világtanács tagja. Hogy miért veszek részt ebben a mozgalomban? Nem helyes ezt a kérdést így feltenni. Hiszen minden keresztyénnek, éppen mert Krisztus nevét hordjuk, elkötelezett feladata a békéért való fáradozás. És nem elég a családban, vagy a gyülekezeten belül beszélni erről, vagy imádkozni ezért, hanem találkozni kell azokkal is, akik más alapállásból ítélik meg az élet egyik vagy másik kérdését. De ebben a kérdésben: a béke vagy háború kérdésében nem lehet vitás, hogy hol van a keresztyén egyház és a keresztyén ember helye. Nagyon boldog vagyok, hogy a norvég keresztyén békemozgalom elnöke lehetek. Így módomban van keresztyénekkel is beszélgetni erről a kérdésről. — Ehhez kapcsolódnék következő kérdésünk: Hogyan látja az egyház helyét és feladatát a békemozgalomban? — Fontosnak, életbevágóan fontosnak tartom az egyház részvételét a békemozgalomban. Valahogy úgy, ahogyan azt Önök csinálják — mondja mosolyogva s megfogja kezünket. Mintha ezzel is bátorítana bennünket a további békemunkára. Majd így folytatja: — Nagy feladata és felelőssége ez az egyháznak. De azért egyház az egyház, hogy ilyen „nagy” dolgokban is jól értse Isten igéjét. És ez az ige csak a békességet munkálhatja. — Engedje meg. hogy megkérdezzük: úgy tudjuk, hogy lelkész úr az egyetlen evangélikus lelkész, akit Lenin-békedíjjal tüntettek ki. Mikor és miért kapta ezt a magas kitüntetést? — 1955-ben kaptam és rá egy esztendőre nagy ünnepség keretében vettem át Moszkvában. Hogy miért? — elhallgat. Érezzük zavarát. Sokat szerepelt TV-kamerák és rádíómikrofonok előtt s most két fiatal magyar lelkész kérdése zavarba hozza. — Nem, nem tudom, hogy miért kaptam. Bizonyára azért, mert nagyon-nagyon szeretem a békét és sokat küzdők és imádkozom érte. Bizonyára ezért kaptam .. . — Mint egyházunk vendége, most jár először hazánkban. Milyen benyomásokat szerzett hazánkról és a magyarországi evangélikus egyházról? — Nagyon örültem a meghívásnak és boldogan fogadtam el. Egyházuk püspökeivel a különböző békekonferenciákon már többször találkoztam, de egyházuk életével most ismerkedhettem meg igazán. Nagyon sok élménnyel meggazdagodva térek vissza hazámba. Őszintén mondhatom, hogy eddig nem tudtam, hogy a magyar evangélikus egyház ilyen élő egyháza Krisztusnak, mint amennyire én azt most megismertem. A hívek áldozatkészsége meglepett. Jártam a festői Duna-kanyarban. Esztergomban, a Balatonnál, találkoztam egyházuk püspökeivel, Teológiai Akadémiájuk professzoraival, beszámolót tarthattam lelkészek előtt a norvég egyházról, megtekinthettem a diakőniai intézményeiket, amelyek különösképpen is szívemhez nőttek. Részt vettem egy gyülekezeti bibliaórán. Mindezekről az élményekről az oslói keresztyén napilapban beszámolok. Első tudósításomat már el is küldtem. Nagyon-nagyon örülök, hogy eljöhettem Önökhöz és megismerhettem egyházi életüket. — Végezetül, engedje meg, hogy megkérdezzük: elutazása előtt mit üzen az Evangélikus Élet olvasóinak? — Szeretettel köszöntőm az Evangélikus Élet minden olvasóját. Legyenek továbbra is hűségesek Istenhez, egyházukhoz és hazájukhoz. Tegyenek meg mindent a békéért, mert ennél nincs drágább dolog a földön. Igét hirdetni, szentségekkel élni, gyülekezetei építeni, diakónia-szolgálatot végezni, csak békében lehet. Köszönöm — lapjukon keresztül is a szívélyes vendéglátást és azzal a tudattal utazom haza, hogy igaz testvérekre találtam a magyarországi evangélikus egyház vezetőiben, lelkészeiben és mindazokban, akikkel találkoztam. Elköszöntünk kedves norvég vendégünktől. Szerencsés hazatérést kívántunk neki és még nagyon sok eredményes esztendőt abban a szolgálatban, amely számunkra is a legdrágább: a békemunkában. Kossuth. Lajos gyülekezetében Püspöki látogatás Sámsonházón A nógrádi hegyes-völgyes tájon, a hatvan—salgótarjáni főautóút egyik elágazása vezet Sámsonházára, ebbe az ősi faluba. Rötön, amint a bekötő útra kanyarodunk, feltűnik a falu egyetlen templomának karcsú tornya, a mi templomunk, az evangélikus „istenháza”. Nem csoda, hiszen ez a templomunk a falu melletti hegynek a tetejére épült. Amikor az idén elkészült új papiakból a szerpentin-úton fölgyalogolunk, bizony kicsit pi- hegünk is. Az erdős hegyoldalon felfelé vezető út nagyon szép sétát biztosít. Fent pedig ott a templom, amelyet közel száz éve épített fel az ősök egyházszeretete. Az egyházközség /és a falu múltja homályba vész. Az bizonyos, hogy már 1678-ban volt itt falu és \ voltak itt evangélikusok. Ekkor épült ugyanis Sámsonháza korábbi temploma, mely azonban száz év múlva az egész faluval együtt tűzvész martaléka lett. Ki tudja, vajon villámcsapás, vagy gyújtogatás okozta-e a tüzet, a templom és a falu pusztulását? Tény, hogy a régi feljegyzések szerint sokat kellett küzdeni az akkori sám- sonházi evangélikusoknak templomukért. Az első templom építkező-lelkésze, MIHA- LECZKY ÁDÁM a hagyomány szerint „gyalog utazott fel Bécsbe”, hogy megszerezze a szükséges királyi építési engedélyt. Mikor pedig felépült a templom, a szomszéd plébános akarta elvenni. Meg is jelent jó néhány hívével, hogy felszentelje és birtokba vegye. Az akkori gyülekezeti felügyelő: KUBINYI GÁSPÁR, azonban kivont karddal állt a templom kapuja elé, a kulcsot a csőcselék elé a földre dobta és így kiáltott fel: „aki e kulcsot fölvenni merészkedik, annak levágom a karját”. Erre a csőcselék szétszállingózott, s a templom az evangélikusoké maradt. A nagy tűzvész idején a templommal és. a faluval együtt a harangok, a szentedények, az anyakönyvek elhamvadtak. De amit elmondtunk, megmaradt a nép emlékezetében. A mostani templomot 1870. október 9-én szentelte fel dr. Székács József püspök. A sám- sonházi evangélikusok nagyon büszkék arra, hogy KOSSUTH LAJOS 23 éven át „főfelügyelő”-je volt az egyházközségnek, s több sajátkező írása is megvan. A templomszentelés napja mindig külön ünnepe a sámsonházi evangélikusoknak. Most ez az ünnep pontosan vasárnapra esett, s a gyülekezet vezetősége dr. Vető Lajos püspököt kérte fel az ünnepi igehirdetés megtartására. A püspököt és feleségét az új s nagyon jól sikerült, valóban korszerű papiakon Sztehló Mátyás lelkész (egyik őse szintén sámsonházi lelkész volt) s a falu részéről Nagy Ferdinand tanácselnök köszöntötte. Sztehló Dórika, a lelkész legkisebb gyermeke gyönyörű rózsacsokorral kedveskedett. A presbitérium élén üdvözölte a püspököt Sstyaszni Pál egyházfelügyelő és Bukran Márton gondnok, a szomszédos lucfalvai egyházközségből pedig négy férfi-hittestvér. D. dr. Vető Lajos püspök az előírt apostoli levélből vett szentleoke alapján prédikált. A gyülekezet nagy figyelme kísérte az igehirdetést, mely a hálaadás örömét és értelmét tárta fel. Felidézte a gyülekezet múltjának örvendetes és küzdelmes emlékeit: mennyi minden bajt elkerülhettek volna az ősök, ha többet ismertek volna az akkori emberek a természet titkaiból, ha lett volna villámhárító, vonat, fejlett mezőgazdaság és béke, felekezeti béke is! Az a fontos, hogy ma tudjunk szeretni, tudjunk egymással megférni, együtt munkálkodni mindnyájan, az egyházban, a lakóhelyünkön, a hazában s a népek is egymás között az egész világon. Erre tegyen minket alkalmassá az evangélium, melynek hirdetése a templomban történik. Az istentiszteletet borítékos offertorium” fejezte be, melynek során az alig négyszáz lelkes gyülekezet jelenlevő tagjai a paróchia kerítésének az elkészítésére 6000 forintot adakoztak. A püspök istentisztelet után a gyülekezet további terveivel ismerkedett meg. Szeretnék a sámsonházaiak, ha templomukat a százéves évfordulóra renoválhatnák. A háború alatt a tornyot és a templomot akna találatok érték s ha a károkat ideiglenesen helyre is állították, repedések jócskán mutatkoznak a falakon. Az aránylag nagy épület renoválása nem kis áldozatot kíván a buzgó sámsonházi evangélikusoktól. Vasárnap délelőtti szolgálatainak végeztével megjelent Sámsonházán az egyházmegye esperese, Gartai István kis- terenyei lelkész is. Vele s a lucfalvai küldöttséggel dr. Vető Lajos püspök aktuális kérdéseket tárgyalt meg. Nyugalomba készül vonulni a lucfalvai gyülekezet 72 éves lelkipásztora, s a lucfalvái evangélikusok szeretnék szintén megújítani a régi lelkészlakást leendő új papjuk számára. A délutáni istentiszteleten az ismét szépszámú sámsonházi gyülekezetnek Köszeghy Tamás lelkész hirdette az igét. Most is. mint a délelőtti istentiszteleten is feltűnt, hogy milyen szépen, és erőteljesen énekel ez a gyülekezetünk. Sötét este lett, mire a püspök és felesége, továbbá Antti Kukkonen finn teológus-diákunk, aki szintén részt vett a sámsonháziak templomszentelési emlékünnepén, elbúcsúztak a gyülekezet vezetőitől s visszatértek a fővárosba. £«l!illllllilililtmiW!ni!l!Nll!lll!|j|i|(|||{|(l!tlt!|!||||^mil>i| LUTHERANIA g Október 16-án, vasár- g 1E nap délután 6 órakor, g g istentisztelet keretében g g a Deák téri templomban ff § BACH MÜVEIBŐL g g egyházzenei áhítatot tart g g Magnificat g 29. Kantate és orgona g sj művek ■ Igét hirdet: dr. Kékén András A sámsonházai evangélikus templom K. K. K. Ez a három betű vészesen hasonlít tartalmában ahhoz 5 két betűhöz, amely a háború alatt vésődött tudatunkba, illetőleg amelynek szörnyű valóságával akkor ismerkedtünk meg közelebbről: az SS-hez. Rövidítése annak a titkos mozgalomnak, amely az Egyesült Államokat behálózza és amelyet így mqndunk ki: Ku-Klux-Klan. Nagyon régi szervezet, egy év múlva lesz éppen száz esztendős. 1867-ben alakult és azt a feladatot tűzte ki célul, hogy a törvénytől függetlenül, társadalmi úton gyakoroljon bíráskodást és vegyen elégtételt a mozgalom által megbélyegzett személyeken. Hírhedt terrorszervezetté vált ezáltal és áldozatai rendszerint négerek. Módszerében kegyetlen és embertelen. A lincselés (amely szervesen összefügg az intéménnyel) egyik eljárási módszere. Vagyis nyílt utcán, a tömegek felbőszítése mellett végeznek áldozatukkal, akit rendszerint agyonvernek, összeszurkálnak, megköveznek, vagy éjszaka titokban törnek « szerencsétlenre és rágyújtják hajlékát s jobb esetben csak a kiszemelt áldozat veszti életét. S mert titkos a szervezet, legritkább esetben van meg a tettes. Olykor nem tudni, hogy a rendőrfelügyelő vagy az igazságszolgáltató szervek közül ki tartozik tagjai sorába, előfordulhat, hogy a polgármester maga is érdekelt a szervezetben. Elgondolható ennek következtében, milyen tág tere van a megbújásnak, a felelősségrevonás elkerülésének. Mondom, száz esztendős múltra tekint vissza a Ku-Klux- Klan. Összefügg eredete az Észak- és Dél háborújával, a rabszolgák felszabadításával, amelyért mérhetetlen vért ontott az Egyesült Államok népe. Várható volt a fegyveres győzelem után, hogy a rabszolgafelszabadító törvény sokáig papír-törvény marad, hiszen a lelkekben a fejlődés jóval lassúbb ütemű. Az is, hogy a reakció minden eszközt felhasznál a szerencsétlen felszabadítottak elnyomására, az is, hogy „földalatti mozgalmak” fognak születni és működni a Lincoln-féle humanizmus ellen, de hogy ez a tradició száz évet megéljen, sőt terebélyesedjék és a modern Amerika egyik félelmetes intézménye legyen még ma is, arra úgy vélem senki még a legrosszabb álmában sem gondolt akkor. Pedig ez az igazság. Egyre-másra avatják a Klan tagokat, s teszik az esküt a szervezet titkainak megőrzésére. Egyre-másra gyúlnak a félelmetes fáklyák az éjszaka sötétjében és öltik magukra a jellegzetes fehér csuklyás-tógákat és egyre-másra lobognak az égő keresztek, mert a szervezet „akcióba” indul. Útjukat felismerhetetlenségig összeroncsolt emberi holttestek, leégett otthonok, síró családtagok és megfélemlített emberek remegése jelzi. Vannak! És rettegésben tartják elsősorban a „feketéket”, a jogaikban amúgy is szükséget szenvedő társadalmat, a haladó gondolkodókat, vagy olyan személyeket, akik az igazságért hallatják hangjukat. A Ku-Klux-Klan szövetséget nem véletlenül hasonlítom össze az SS-el. Módszerében és eljárásában rengeteg az azonos vonás és mindkettő alapmagatartását a „faji megkülönböztetés” motiválja. Ezért fasiszta szervezet mindkettő. És ami döbbenetessé teszi a Ku-Klux-Klan mozgalmat, az abban az ellentmondásban jelentkezik, hogy az Egyesült Államok népe óriási áldozatot hozott szövetségeseivel együtt a fasizmus leveréséért. Több mint 400 ezgr amerikai halott volt az ára az európai fasizmus felszámolásának. S ugyanakkor százak és százak esnek áldozatul a hazai fasizmus terrorakcióinak. Mivel magyarázható mindez? Mi lehet az oka, hogy a civilizáció mai körülményei között a brutalitásnak és embertelenségnek ezek az esetei türelmet kapnak? A dolog mélyén a szenvedélyes négergyűlölet van. Ez hívta létre a bűnös mozgalmat és ez élteti. Már Írtam egyszer arról, hogy az amerikai társadalom kritikus betegségével van dolgunk és társadalmi krízise mutatkozik a faji megkülönböztetésben. Ismét alá kell húznunk, a „néger-kérdés”-nek nem az a megoldása, hogy „a négerek menjenek haza Afrikába”. (A múlt században volt erre is kísérlet.) Világosan kell látnunk, hogy a „fehér ember” legalább annyira jövevény — sőt erőszakos hódító jövevény — mint a behurcolt afrikai feketék. Az emberi jogok — amennyiben erről szó lehet —, legalább olyan jogai közé tartozik az Egyesült Államok lakosságának 10 százalékát kitevő 20 millió négernek, mint a 180 millió fehérnek. Ez lenne a történelmi valóság egyenes következménye. És a történelmet nem lehet másként írni, mint ahogyan az a valóságban megtörtént. A Ku-Klux-Klan szervezet azt teszi, amit Hitler tett Európában. A nemkívánatos elemeket el kell pusztítani, meg kell semmisíteni. Hitler ezért a célért borzalmas intézmények egész sorát állította fel. Az amerikai fasizmus még nem tart itt. Viszont a Klu-Klux-Klan szervezet az amerikai társadalmat állandó túlfűtöttségben, izgalomban tartja és magát a mozgalmat az amerikai társadalom kifejező erejének akarja feltüntetni. Kezdeményező és várja a hatást. Itt Európában találkoztunk hasonló tünetekkel és leírhatatlan tömegű vér, szenvedés, fájdalom lett a végső eredmény. Akkor is csak „jelentéktelen” kezdeményezésnek látszott és mivé fajult, arról a krónikák sokat tudnak beszélni. És ez a csalóka, pillanatnyilag jelentéktelennek látszó szervezet, mint a hólabda, növekszik. Észak és Dél városainak négernegyedeiben, vagy ahol egyáltalában megfordulnak a színesek az Egyesült Államokban, félelem és rettegés van. A puszta élet forog kockán. Bizony távolról sem elszigetelt jelenségről beszélünk már. És ha az amerikai társadalom nem lép idejében a kígyó fejére, ez előbb-utóbb mindenkit megmar. Huszonöt évvel ezelőtt egészen más hangot ütött meg az Egyesült Államok. Idézzük csak a nagy Roossevelt szavait: „Én csak egy szabad Amerikáért harcolok, egy olyan országért, amelyben minden férfinak és nőnek egyform.a jogai vannak a szabadsághoz és az igazsághoz”. (1940. november 1.) Vagy máskor így szól: „Kérdezzétek meg tőlük, miért harcolnak és mindegyikük ezt a választ fogja adni: A hazámért harcolok ... Egy másik azt fogja mondani, hogy ő azért harcol, mert soha nem akarja látni, hogy a horogkeresztes zászló lobogjon a régi, talán legelső baptista templomon, az Elm Street-en... Egy másik katona azt fogja mondani, hogy ő azért harcol a világháborúban, nehogy gyermekeinek és unokáinak vissza kelljen mennie Európába, vagy Afrikába ...” (1940. február 13.) íme a másik Amerika, és az az alapérzés, amelyre támaszkodva a nagy elnök megfogalmazta az amerikai nép célkitűzéseit. És tegyük fel a kérdést, hol tart ma Roosevelt Amerikája. A vak is láthatja, hogy erről az útról letért. Számunkra ez annál is félelmetesebb, mert ennek példája nyomán itt Európában is, közelebbről Németországban hasonló jelenségek adódnak. Hinni akarunk azonban annak, hogy okulva a mérhetetlen áldozatú történelmi leckéből, az emberiesség felülkerekedése mellett, hamarosan véget vetnek az ilyen kezdeményezéseknek. Dr. Rédey Pál Meg keli semmisíteni az atomfegyvereket A yorki érsek, dr. Donald Cogaan, a stamfordi csata 900 éves évfordulóján tartott emlékbeszédében kijelentette, hogy meg kell semmisíteni az atomfegyvereket. 12 ezer ember jelenlétében tartott beszédében többek között ezt mondta: „Mindegyikünknek tiltakoznia kellene a XX. század szégyenteljes háborúja ellen ... A bennünket és kormányunkat képviselő parlamenti képviselőktől azt követeljük, hogy kössenek nemzetközi szerződést az összes atomfegyverek megsemmisítésére.”. I 1 J \
