Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-07 / 32. szám

Lelkészavatás

Cinkotán

A magyarországi evangélikus egyház Teológiai Akadémiáján ez évben hat teológus végezte be akadémiai tanulmányait és állta meg sikerrel a szigorlati vizsgákat. A hat végzett teológus közül ötöt már lelkésszé avattak püspökeink június hónapban a Deák téri illetőleg a Budavári templomban. Blatniczky János lelkészjelöltet saját kérésére Cinkotán avatta lelkésszé D. Kál- dy Zoltán püspök július 31-én. A fiatal lelkész itt nevelkedett. Édesapját Blatniczky Jenőt éppen 35 évvel ez előtt ugyanebben a templomban avatta lelkésszé D. Raffay Sándor püspök. Akkor a cin- kotai templom oltárában Raffay püspök mellett Blatniczky Pál lelkész — a most felavatott fiatal lelkész nagyapja állott. A Blatniczky családból kikerült lelkészek közel 100 év óta szolgálnak a cinkotai gyülekezetben.

A lelkészavatásra érkező D. Káldy Zoltán püspököt és feleségét a gyülekezet presbitériuma ünnepélyesen fogadta. A zsúfolásig megtelt templomban kezdődött meg a lelkészavatás. A püspök mellett Dr. Groó Gyula professzor, a Teológiai Akadémia prodékán- ja és Blatniczky Jenő cinkotai lelkész, a felavatandó lelkész édesapja, — állt az oltárban. D. Káldy Zoltán püspök Zsid. 13, 9 alapján hirdette az igét: „Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” A püspök abból indult ki igehirdetésében, hogy ez a lelkészavatás elsősorban öröm a magyarországi evangélikus egyháznak, amely új munkást küldhet Isten „aratásába”, öröm a cinkotai gyülekezetnek, amelyben a fiatal lelkész született és nevelkedett és öröm a Blatniczky családnak, amelyben egyenes ágon a negyedik nemzedék áll a lelkészi szolgálatba. Aztán arról szólt a püspök, hogy a felolvasott textus középpontjában az a gondolat áll, hogy a keresztyén embereknek, köztük az evangélikus lelkészeknek „szilárd”, „állhatatos”, „biztos” szívre van szükségük szolgálatuk betöltésében. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a szívnek nemcsak az a sajátossága, hogy tud szeretni, hanem az is, hogy tud nagyon ingatag lenni. A szívből származnak olyan gondolatok is, amelyeket alig tudunk megfékezni. Igaz az, hogy a „szívünk nincs a hatalmunkban”. Ugyanakkor nem lehet lelkészi szolgálatot végezni olvan szívvel, amely nem állhatatos a Jézus Krisztusban való hitben, a szolgálatban és az emberek szeretetében. Sokszor különböző hamis tanítások kísértik meg a papi szívet. Egyik ilyen hamis tanítás az, hogy „a mi időnkben az egyháznak csak a saját dolgaival kell foglalkoznia és nem kell a társadalmi kérdésekkel és az emberiség mai nagy problémáival foglalkoznia”. Az ilyen és ehhez hasonló tévtanítások megingathatják a szívet. Mi magunk nem tudiuk „erősíteni” a lelkészek szívét. Egvedü! Isten az aki „szilárddá” és „állhatatossá” tudja tenni a papi szíveket is. Csak „kegyelemmel” erősíthető meg a szív. Ez a kegyelem legyen elég Blatniczky János fiatal lelkész szívének megerősítésére is.

A lelkészavatáson mintegy 20 lelkész is részt vett és megáldották fiatal szolgatársukat, köztük két olyan lelkész is, akiket egy hónappal ezelőtt avattak lelkésszé.

Az ünnepélyes avatás után szeretetvendégség volt a parókián, melyen részt vettek a lelkészek, a presbitérium és a gyülekezet számos vendége.

VILÁGI ember lett A REFORMATUS EGYHÁZ ÜJ FŐTITKÁRA AZ USA-BAN

Ismeretes, hogy az Északamerikai Egyesült Református Egyház eddigi főtitkára, Dr. Blake, július 1-én átveszi hivatalát az Egyházak Világtanácsa főtitkáraként. Utódjává most először egy világi embert választottak főtitkárrá Thompson ügyvéd személyében.

Kedves déli szomszédainknál

A Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottsága július 17—23. Belgrádban tartotta ez idei gyűlését.

Egyházunkat ezen a gyűlésen dr. Vető Lajos püspök képviselte. Vasárnap, július 17-én, bevett szokás szerint a Végrehajtó Bizottság gyűlésének résztvevői a vendéglátó egyház gyülekezeteiben istentiszteleteken vettek részt s ugyancsak e napon tartották a Végrehajtó Bizottság gyűlésének megnyitó istentiszteletét is.

Ez a vasárnap tehát igen mozgalmas volt. Dr. Vető Lajos püspök a következőképpen számolt be róla.

— Még le se tettem útipoggyászomat kis hotelszobámban, amikor megszólalt a telefon, s érces férfihang magyarul köszöntött.

— Jó estét kívánok.

De a többit már németül mondta.

— Paul Hansen, a Lutheránus Világszövetség kisebbségi egyházainak titkára beszélt, arra kért, hogy másnap reggel hét órakor menjek el az egyik környékbeli evangélikus gyülekezetbe és szóljak a gyülekezethez. A prédikációt dr. Mikko Juva helsinkii teológiai tanár fogja tartani. Ott lesz a Lutheránus Világszövetség kincstárnoka, dr. Rudolf Weeber is.

— Vasárnap reggel, pontosan hét órakor útra keltünk. Mikko Juva felújította ismeretségünket. Jó beszélgetésünk volt annakidején Helsinkiben, a Lutheránus Világszövetség legutóbbi nagygyűlésén. A két és félórás utazás során egyházi kérdésekről beszélgettünk. Juva professzort is régóta foglalkoztatja egyházunk sarkalatos tanítása, a hitből való megigazulás Pál-apostoli— lutheri tana. Fontos feladatként tárult fel előttünk, hogy a mai ember gondolkodásának megfelelően hirdessük egyházunknak ezt az alaptanítását, mert világos, hogy ez adja meg egyházunk különleges értelmét és feladatát. Weeber dr. pedig megkért, hogy amennyiben ő is szeretne szólni a gyülekezethez, tolmácsoljam szavait németből szlovákra. Ritkán végeztem még ilyen szolgálatot, de vállalkoztam rá, s dr. Michalko Ján pozsonyi teológiai tanár segítségével még útközben sikerült felkészülni nemcsak erre a fordítói szolgálatra, hanem arra is, hogy a magam, illetve egyházunk nevében is köszöntsem a gyülekezetét.

— Újvidéken (Novisad) a nagy autóbuszból kiszálltunk, s egy kisebbe ültünk be. Ebben már csak azok foglaltunk helyet, akik a számunkra kijelölt gyülekezetbe, KULPIN- ba utaztunk. Az autóbuszban jól elszórakoztatott bennünket a gyülekezet két presbitere, akik elénk jöttek. Végtelenül termékeny földön jártunk. Tavaly ezt a tájat elöntötte a I Duna. Most annál terméke-1 nyebbé lett. A kukoricaföldek szinte erdőhöz hasonlítanak. De finn és nyugat-németországi útitársaimat inkább az érdekelte, milyen növényen terem a paprika, mert ők még sose láttak paprika-palántát! Kísérőink egy-egy faluról elmondták azt is, hogy mi történt velük a háború alatt és után. Ez csaknem teljesen elpusztult. Az német falu volt, de a háború végeztével a német lakosság kitelepült, s most szerbek laknak benne.

— Kulpinba érkeztünk. A parochia előtt nagy sokaság. A lelkész köszöntött bennünket meleg testvéri szavakkal, kisleányok rengeteg virággal. Szólt a templom három harangja is Ünnepélyes rendben vonultunk be a hatalmas templomba. Az oltár előtti téren kb. hatvan felnőtt leány csodálatosan szép népviseletben. A liturgiát a helyi lelkész ősi szokás szerint énekli. De milyen iskolázott, szép hangon! Később tapasztaltam, hogy szinte minden jugoszláviai evangélikus lelkész szépen tud énekelni, szólózni! Erre tanítják őket — mint Struharik Juraj dr., novisadi püspökük mondotta. A gyülekezet éneklése is olyasféle tempójú, mint ahogyan nálunk 40—50 évvel ezelőtt énekeltek. A kántor, aki még magyar iskolába járt, nagyon érti a mesterségét. Nem arra törekszik, hogy minél gyorsabban „leverklizze” az éneket, illetve annak orgonakíséretét, hanem összhangban a gyülekezettel s a lelkész egyéni énekszolgálataival, nagyban emeli az áhítatot. ;

— Juva professzor a hozzá illő alapossággal és mélységgel a megigazító hitről prédikált. Utána én köszöntöttem a gyülekezetei, s tettem bizonyságot arról a szeretetről, mely bennünket egymással és minden embertársunkkal összekapcsol. Majd dr. Weeber, aki nem lelkész, köszöntötte a Lutheránus Világszövetség nevében a kulpini evangélikusokat. A helyi lelkész, Csányi János, amikor megköszönte szolgálatunkat, nagyon erőteljes szavakkal hangsúlyozta, hogy mennyire fontos az egyház és a keresztyén ember békeszolgálata.

Délután négy órakor a pet- roveci templomban volt a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottságának megnyitó istentisztelete. Az oltár körüli térségben foglaltak körüli térségben foglaltak helyet a Végrehajtó Bizottság vezető emberei: dr. Schiotz amerikai lelkész, a világszövetség elnöke, Simojoki finn érsek, Auala afrikai püspök, Dietz- felbinger bajor, Birkeli norvég, Krummacher pomerániai, Andersen dán, Manikam indiai püspökök, Jung Etienne,

4»

nyitó istentisztelet kb. három óra hosszat tartott. Itt is nagyon szép volt az énekes liturgia s a gyülekezet éneklése. Ismerős énekeket énekelt a nagy gyülekezet, mint „Isten nékem erőm, bizodalmám”, „Készítsd magad kedves lélek”, „Erős vár a mi Istenünk”.

— A petroveci megnyitó istentisztelet után Újvidéken Struharik püspök adott fogadást, melyen a helybeli ortodox püspök is részt vett s az állami hatóságok is képviseltették magukat. Nyelvtudásommal itt is jó szolgálatot végezhettem. Schiotz elnök és a helyi ortodox püspök beszélgetni akart egymással. Megkértek, tolmácsoljam szavaikat angolra, illetve magyarra, mivel az ortodox püspök a szerben kívül csak magyarul beszél.

— Bizony, már későre járt az idő, mire viszaérkeztünk Belgrádba, szálláshelyünkre. Visszajövet az autóbuszon Krummacher német püspökkel, régi ismerősömmel beszélgettünk. Az érdekelte főleg, hogy miként alkalmazunk nőket egyházi szolgálatra. Erről ugyanis nemrég írtak a külEvangélikus templom a Bánátban (Kovacsica)

a francia evangélikus egyház elnöke stb. Én is közöttük. Wantula Andrzej varsói püspök, a LVSZ alelnöke prédikált. Struharik helyi püspök osztotta az úrvacsorát több esperese és lelkésze segédletével. Az úrvacsorázók száma olyan nagy volt, hogy a megföldi egyházi lapok zsinati előkészületeinkkel kapcsolatban. Belgrádban mindenki igyekezett mielőbb nyugovóra térni. Hiszen holnap jön még csak a java. Kezdődik a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottságának ülése. Erről legközelebb.

Őrségváltás Pestlőnncen

Vasárnap, július 24-én búcsúzott gyülekezetétől Pestlő- rincen SOKORAY KÁROLY lelkész, aki 37 évi folyamatos nestlőrinci és 42 évi lelkészi szolgálat után hosszabb betegeskedése miatt nyugalomba vonult.

A jól ismert, kedves „kék templomot” teljesen megtöltötte a búcsúzó és emlékező gyülekezet. Igehirdetésében Sokoray Károly visszatekintett lelkészi szolgálatára. Bensőséges meleggé tette és összekapcsolt lelkészt és gyülekezetei, jelent és múltat a pálapos- toli mondat: ti tudjátok, mint viseltem magamat közöttetek ...

Sokoray Károly néhány évi segédlelkészi szolgálat után egész szolgálati idejét töretlenül Pestlőrincen töltötte a gyülekezet szeretetétől és megbecsülésétől övezetten. A fél évszázaddal ezelőtt fejlődésnek indult peremvárosban, — akkor még önálló községben — ő volt az evangélikus gyülekezet megszervezője s természetesen nevéhez fűződik a templom építése is.

Az istentisztelet után dísz- közgyűlés keretében ünnepélyes búcsúszavak hangzottak el. D. Káldy Zoltán püspök nevében Koren Emil esperes köszöntötte a nyugalomba vonuló lelkészt, majd a gyülekezet felügyelője, nőtagjai, ifjúsága, a szomszédos gyülekezetek és más felekezetek nevében hangzottak el meleg búcsúzó szavak. A gyülekezet nevében díszesi, kétkötetes Bibliát adtak át Sokoray Ká- rolynak, aki meghatott szavakkal mondott köszönetét a megnyilvánult szeretetért.

Különösen szép volt a búcsúzás azért, mert egybeesett a megüresedett lelkészi állás betöltésének döntő határozatával. Az ünneplő díszközgyűlés lelkészmeghívó közgyűléssé alakult s egyhangú közfelkiáltással hívta meg jövendő lelkészéül MATUZ LÁSZLÓ eddigi dunakeszi lelkészt, lapunk szerkesztőbizottságának tagját, akinek ünnepélyes beiktatása augusztus 7-én lesz A hála a múltért s a bizalom a jövőért így ringott szeretetté a pestlőrinci gyülekezet épülésére. i

NYITOTT SZlVVEt

Száz és százezer külföldi, turista és hazalátogató rokon tölti szabadságát Magyarországon. Sokan közülük évek óta járnak hozzánk, mert úgy tartják, hogy hazánk szépsége, vendégszeretete lenyűgöző és pihenésre, szórakozásra egyaránt alkalmas. Meghitt barátságok szövődnek és a viszontlátás örömére készülnek a látogatók és vendéglátók egyaránt. Megható az a lázas iparkodás, amely az arcokra ül, amikor útbaigazítanak egy-egy lengyel, osztrák, cseh, német vagy svéd kocsit. Hiszen nyelvek birtokában kevesen vannak közöttük. De a szív és a jóindulat rendkívül leleményes, kéz és láb egyaránt a magyarázat szolgálatában áll. A külföldiek úgy térhetnek vissza hazánkból, hogy a „szívélyes magyar nép’* vendégei voltak.

Es valóban, egyik legszebb jellemvonása népünknek a szívélyesség, a vendégszeretet. M. S. nyugatnémet lelkész ezt így fejezte ki: „Seholsem tapasztaltam még ennyi kedvességet! Sokszor nem merek kérdéseket feltenni arról, hogy ez vagy az a holmi mennyibe kerül, ezt vagy azt az ételt hogyan készítik el, milyen az íze, mert már meg is kapom, vagy elém terítik. Az emberek arca sugárzik, amikor sikerül valami kedvességgel meglepni bennünket. Általában a jószívűség és a szeretet hat meg, amelyet mindenkor érzek. Ritka jószívű nép, a magyar nép.” Ehhez hasonló vélemények hangzanak el a búcsúzások perceiben, amikor meghatóan rebegik el: „viszontlátásra”.

De más véleményekkel is találkozunk. És szeretnénk e néhány sor keretében választ adni egynémely más véleményre is. W. N. műszaki tisztviselő Nyugat-Németországban. Azt mondja, hogy öt nem érdekli a politika, számára egy a döntőd hogy mindig jól keressen. Érdeklik viszont a magyar műszaki adatok. Hogy áll az ipar, a mezőgazdaság gépesítése* milyen ütemű a fejlődés, milyen méretű az export stb.? Persze őszintén megmondtuk, sajnáljuk, hogy csak általános felJ világosítással tudunk szolgálni. Nem vagyunk szakemberek, inkább csak az arányokról beszélhetünk. Arról, hogy a döntő változás a felszabadulás után állt be. Hogy elmaradt mező- gazdasági államként voltunk nyilvántartva Európában a háború előtt és most lényegében fejlett ipari állam, fejlett mezőgazdasággal cím illet meg bennünket az államok ranglistáján. W. N. cinikus. Arról beszél, hogy ez a fejlődés másutt is, nyugaton is végbement. Furcsálja és különösnek tartja a mi lelkesedésünket, naiv dicsekedésünket, amikor egy-egy konkrét példán szemléltetjük eredményeinket.

Kedves W. N.! ön nem ismerte hazánkat a háború előttj sőt azt sem, hogy honfitársai mennyi szenvedést, nyomorúságot hagytak maguk után a nagy háborúban. Nem tudja felmérni a mi erőfeszítésünket, amely szinte a semmiből építette újjá az országot. Ügy nézzen minden ipari, műszaki létesítményünkre, hogy azt két kézzel, majd hogy nem verejtékünkkel és akaratunkkal hoztuk létre. Nem, nem vagyunk magunk sem megelégedve mindezzel. Tudatában vagyunk annak, hogy ez kevés, kicsi és nem „világméretű”. Nekünk azonban drága, szent, és ha szabad így kifejezni magunkat: mindeddig ennyi tellett az erőnkből és holnap, igen, holnap még többet tudunk felmutatni.

Hasonló a válaszunk S. K. kanadai kereskedelmi dolgozónak. 1956-ban hagyta el hazánkat. Egy-két évet nehéz körülmények között töltött, majd felragyogott felette a „szerencse csillaga”. Kissé megfeledkezett arról, hogy honnan indult el és a kanadai élet, valamint kereset nagyszerűségéről beszélt. Külön kihangsúlyozta a beteg- és életbiztosítás, valamint a nyugdíj fejlett fokát. Mindezekről elég sokat tudunk mi is. Azt hiszem kedves barátom, éppen ezt nem kellett volna különösen dicsérni. A mi biztosításunkra sohase mondtuk, hogy tökéletes, de mégis csak olyan, hogy nem halljuk panaszkodni az embereket, hogy esetleg nem mehetnének orvoshoz, nem jutnának gyógyszerhez és szükség esetén kórházi kezeléshez. Mi inkább azt tesszük szóvá, hogy kivesztek népünk szótárából a szorongó érzés táplálta szavak: mi lesz, ha beteg leszek, ki fizeti az orvost, a patikát, mi lesz a családommal? Pedig az emberi életre ezer veszély leselkedik. Baleset, fertőzés, vagy öregkorral járó betegségek. A fájdalom panaszai megvannak, de orvos és orvosság rendelkezésre áll. Ez pedig óriási dolog. Megszoktuk már, de ez soha és sehol nem természetes.

S. K.! Mi emlékszünk még arra és magának is kell emlékeznie azokra az időkre, amikor egy-egy betegség egész családokat döntött romba, vagy amikor pl. a tüdőbaj „magyar betegség” volt és ki törődött a halálra ítéltekkel?!

H. W.-vel, aki újságíró, egyházi kérdésekről beszélgetünk. Öt az állam és egyház viszonya izgatja. Szerinte egyházunk nem küzd kellőképpen az atheizmus ellen. Szűkre szabta hivatásából fakadó ténykedését. Elismeri, hogy a templomlátogatás aránya jobb Magyarországon, mint Németországban, de az egyház feladatát egyfajta harcban látná és erre legalkalmasabb terület lehetne egy szocialista állam.

Nos, az állam és egyház viszonya kétségkívül más képet mutat, mint önöknél. Sokat tudnánk erről beszélni. Azt a tételt, mely szerint „új korszakban” vagyunk — a nagy- konstantinusi korszak véget ért —. az önök teológusai is vallják. Az útkeresés ezen a téren közös. De önök még csak ennek a tételnek a felismerésénél tartanak. Viszont ahogyan az egyház önöknél munkálkodik, cselekszik, a konstantinusi kor jegyeit hordja magán. Mi egy lépéssel előrébb vagyunk. A koegzisztencia, a békés együttélés jellemző a mi életünkre. Ez merően új és ebben az új helyzetben egyházunk új módszerek alkalmazása mellett halad előre. És valóban nagy csodája Istennek, hogy az evangéliumhirdetésnek és a szeretetszolgálatnak olyan sokoldalú felismerésére jutottunk el.

Hogy sok kérdésben szót értünk az atheistákkal? Engedje meg, hogy visszakérdezzünk. Tudnak-e Önök arról, hogy a modern atheizmus nem magyar, nem is szocialista, hanem nyugati „találmány”? Hogy Önöknél sokkal szélesebb tömegek atheisták a szivük mélyén, mint nálunk? Mit tudtak tenni ellene? Mi a harcuknak a lényege? Önök szekularizmusnak — elvilágiasodásnak — mondják a jelenséget. Nálunk is találkozunk hasonlóval. Mi szilárdak vagyunk abban a meggyőződésben, hogy a végső kérdésekre vonatkozó ideológiai vitában az evangélium ereje és az egyház szüntelen reformációja megtermi gyümölcseit. Ezért hirdetjük szent igazságainkat. Közben minden jóakaratú emberrel együtt harcolunk azért az emberért, akiért meghalt Jézus Krisztus. És harcot folytatunk az igehirdetés tisztaságáért, érthetőségéért, időszerűségéért. Ügy érezzük, hogy ez a küzdelem igeszerűbb.

Az egyház, vagy a keresztyénség „válságáról” is Önök szóltak először. Mi nem beszélünk a válságról, hanem arról, hogy helyünk és küldetésünk van a „Nap alatt”, és ezer és egy tennivalót találunk itt a mai magyar életben, a szocialista Magyarországon.

Csak néhány kérdésre tudtunk e lélegzetvételnyi írásban választ adni. Nem is az a célunk, hogy minden részletre feleletet tudjunk. De lám, mi örömmel nyitjuk ki szívünket minden vendég, látogató előtt. Véleményük és látásmódjuk elgondolkoztat bennünket, és szívesen vitatunk meg kérdéseket, úgynevezett „nehéz kérdéseket” is. Mi csak egyet kérünk, hogy a „kioktatás hangját” mellőzzék. A testvéri tanács, jóindulat és megértés jó talajba hull nálunk, de kioktatni nem hagyjuk magunkat. Nem érezzük tökéletesnek magunkat, de amit cselekszünk, jó lelkiismerettel végezzük, és Urunkra tartozik annak elbírálása, hogy jó szolgálatot végzünk-e.

Dr. Rédey Pál