Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-05-30 / 22. szám
Húsz év alatt: Egyházrajzi változások KÉT HETE GYÜLEKEZETEINKRŐL olvashattunk és arról, hogy az Ige gyümölcseként a hívek önként hordozzák az egyház anyagi terheit az állam segítségén túl. Nagy dolog ez, a hit elevenségének biztos jele. De ugyanakkor ősi hagyomány megismétlődése is, mert mindig így volt ez az egyházban, amikor az evangélium szolgálatát a hívek serege igényelte. És hogy ez ma is így van, ezért nem győzünk hálát adni a Szentlélek egyházformáló munkájáért. A húsz esztendő hangos példája annak, hogy híveink között Isten igéje cselekvő tényező és reménységgel tölt el a holnapra tervezés közben. Nem volt azonban minden gondtól mentes egyházunk elmúlt húsz esztendeje. És ha hallunk itt-ott ma is kétkedő hangokat, az annak a jele, hogy Isten bennünket felelősséggel állított az egyház szolgálatába és újra meg újra szét kell választanunk a lényegest a lényegtelentől, a szükségest a szükségtelentől, a fontost a feleslegestől. Az egész húsz évünk ilyen mélyreható tusakodásban és felelős útkeresésben zajlott le. Ma egy-egy gyülekezetre tekintve, annak szociális és társadalmi képét nézve a Mindenható iránti hálával állunk meg. Isten csodája minden gyülekezetünk és az Ö igéjének ereje. Tegyük fel a kérdést: Így gondoltuk-e húsz éve? Mennyi hitetlenséget fedett fel Isten! EGYHÁZUNK, AMINT AZT J.ÓL TUDJUK, szórványegyház A mintegy 430 ezer hívünk szétszórtan él hazánkban. Ha szigorúan vesszük, minden száz ember közül csak 4 evangélikus. Kicsiny ez a szám. De mégis több, mint 350 anyagyülekezetben, számtalan filiában, és még több szórványban él. Nem volt több evangélikus nyilvántartva a háború előtt sem. Meg kell becsülnünk azt az egyházi törekvést, amely jellegzetes szórványhelyzetünknek megfelelően már a háború előtt is sok gondot fordított a szórványban élő evangéli- kusságra. Ezt a munkát hasonlóan, de sok esetben erőteljesebben folytattuk a mögöttünk levő húsz esztendőben. Pedig meg kell jegyezni: nehezebb körülmények között. Az 1945—46-ban történt kitelepítés és kivándorlás következtében még több vidékünk (főleg német és szlovák kisebbségi vidékünk) vált szórványossá. Mégis alig akad község, ahol vasárnaponként nem szólal meg Isten igéje. Lelkészeink hallatlan terhet vállaltak, erejüket és egészségüket nem kímélve tettek eleget hivatásuknak. A levita- ság megszűnésével, a szórványok szaporodásával nem csökkent, hanem szaporodott a szolgálat. Persze gondot jelentett az elnéptelenedett gyülekezetek teherviselése. A rosszindulat azzal vádolta egyházunkat, hogy felszámol ősi, nagy múltú egyházközségeket, amikor a teherviselésnek és a hívek arányának megfelelően ösz- szevont gyülekezeteket. Az elavult egyházalkotmánynak megfelelően bizony körülményesen lehetett mindezt végrehajtani. Mindjárt tegyük hozzá, hogy nincs is megoldva minden ezzel kapcsolatos kérdés. Marad bőven a jövőre is belőle. De a takarékosság személyi és anyagi téren, valamint a technika korszerűvé válása folytán egyre köny- nyebb lesz a pásztorolásnak eme nehéz munkája. PONTOSAN A HÁZTARTÁS KÉRDÉSE vezetett arra is bennünket, hogy az álmokat űző egyházi látásból a valóságos életre vessük tekintetünket. Hordoztuk a négy kerület roppant terheit. Aránytalan volt ez kis egyházunkat illetően. De egyházunkban megmaradt a „Nagy- Magyarország sovén gondolata”. Amikor leépítettük a négy kerületet és azt mondtuk: „addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér”, egyházrombolásról suttogtak. Pedig nem a 430 ezer evangélikus hívőről mondtunk le, hanem a kerületeket arányosítottuk. Az élet igazolta a helyes döntést. A két kerület 8—8 egyházmegyéje legalább olyan jól funkcionál, mint a korábbi közigazgatásilag szétparcellázott egyházunk. Az egyházmegyék a földrajzi, közlekedési szempontok figyelembevételével korszerűen alakultak ki és reménységünk szerint lüktet bennük a szervezett, látható egyház vérkeringése. Az egyházmegyék lelkészei e külső, de nem jelentéktelen tényezők eredményeképpen a megyei közösségeket melegen tudják ápolni és a közös feladatokat már alsó szinten is megoldhatják. Nem volt mindez olyan természetes. Egyre halványulób- ban, de még visszacsengnek a vádak és a rosszindulatú kritikák. Vegyünk példának elő egyet. Amikor zsinatunk a fentebb vázolt nagy horderejű döntését meghozta 1952—53-ban, pl. azt mondták: „egyházunk hierarchikus egyházzá lesz”. Vagyis ellentétet próbáltak támasztani a papi és a hivő laikus elem között mondván, hogy felszámoljuk egyházunk történelmi, demokratikus rendjét. NEM KELL MA MÁR CÁFOLNUNK ennek a vádnak az alaptalanságát. Az egyház vezetői nem győzik „előírni és kötelezővé tenni” a gyülekezetekben a presbiteri- és közgyűlések megtartását, s a gyülekezetek élnek is eme jogaikkal. De nemcsak egyházjogi, hanem gyakorlati téren is az egyház gondja igen alaposan megoszlik a két „elem” között. Ugyanilyen helyzetben folyik a törvényes gyakorlat egyházmegyei, egyházkerületi vagy egyetemes egyházi szinten. De hallatszott az egyházvezetés centralizációjával kapcsolatban is kritika. Számtalan példával tudnánk illusztMÉLTATLAN VÁDAK Dr. Grüber nyugat-berlini evangélikus lelkész beszédet tartott arról a kérdésről, hogy a fanatikus antiszemiták és nácik ma is garázdálkodnak Nyugat-Németországban. A „megtámadottak” nem riadtak vissza attól, hogy egészen útszéli hangnemben támadják Grübert. „Piszkos fickónak”, „hazaárulónak” bélyegzik és ezt a kérdést teszik föl neki: „Talán Ön is auschwitzi?” Egyik, levélíró ezt a szemtelen kérdést teszi föl neki: „Ügy látszik, hogy ön a Holdon élt a háború kezdete óta a mai napig és nem annyira a keresztyén emberek lelki üdvösségével törődött, hanem inkább zsidó politikát folytatott” Református követelések rálni, hogy gyülekezeteink egyre több kérdésben igénylik az irányítást és a tájékoztatást. Az összetartozás és egység tudata ezen a téren is erőteljesen kifejezésre jut. Persze sok más területen is. De fejlődésünk mai állapotának megfelelően el sem tudnánk képzelni az elszakadt, kisodródott, önmagának élő egyházközségi életet. EBBEN A KÖZÖSSÉGBEN TUDOTT EGYHÁZUNK TEMPLOMOKAT építeni és tatarozni, - vagy paplakokat venni, építeni, és renoválni. Ebben a közösségben tudtuk egynek látni az egyházat és tervezni a holnapot. Ebben a közösségben találtuk meg a Dunántúlon, vagy az Alföldön, falun, vagy a városon egyaránt küldetésünket, feladatunkat és szolgálatunkat magyar hazánkban, népünk között. Nemcsak hálát adunk Istennek azért, hogy a húsz esztendőben olyan gyakorta mutatta meg irgalmát egyházunk iránt, de kérjük is segítségét az előttünk álló feladatok elvégzésére. Van és lesz még tennivalónk, s hogy mindezt hűségesen végezhessük, sok-sok alázatra és engedelmességre van szükségünk. Rédey Pál NÉGY TÉMA SZLIÁCSON A KISEBBSÉGI EGYHÁZ AK KONFERENCIÁJÁN négy munkacsoport vitatta meg a plenáris üléseken elhangzott előadásokat. A négy beszélgető csoportnak egy-egy vezetője és jegyzője. volt. A harmadik számú munkacsoportban Prőhle Károly professzor végezte a beszélgetés eredményeinek összegezését, írásba foglalását és a plénum elé terjesztését. — A viták eredményéből itt csak ízelítőt adhatunk néhány jellegzetes megállapítás kiemelésével. 1. A KEGYELMI ESZKÖZÖKKEL kapcsolatban aláhúzták dr. Pálfy Miklós referátumából, hogy az egyház életében egyformán kell értékelni az igét is és a szentségeket is. „Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a mise áldozati jellegét újabban ismét erőteljesen emelték ki a II. Vatikáni Zsinaton s ezzel a reformációval szembeni elzárkózást semmiképpen sem csökkentették.’’ 2. Mit értünk ma kinyilatkoztatáson? Hogyan értelmezzük a hagyományt egyházunkban? Mit jelent az a megállapításunk, hogy a Biblia felette áll a hagyománynak? — Ilyen kérdések vetődtek fel a dán Pedersen előadásával kapcsolatban. Többek között megállapították a munkacsoportban, hogy az egyházban mindenféle hagyományt a Szentírás alapján kell megvizsgálni. „Ez nem jelenti, hogy egyházaink tradíció-mentesek. Azt jelenti csupán, hogy mikor a mai embert Franciaország egyik közismert teológusa, Roger Mehl strassburgi teológiai professzor négy pontban foglalta össze azokat a fő szempontokat, amelyeknek az érvényesítésére feltétlenül szükséges volna a római katolikus vegyesházas- ság-törvény megalkotásánál: 1. A római katolikus egyház ismerje el jogilag érvényes házasságnak, ha azt a vegyesházasságot protestáns templomban kötötték. 2. Ne exkommunikálja azokat a katolikusokat, akik protestáns egyházban (templomban) kötöttek házasságot. 3. Respektálja vegyesházasság esetén a szülőknek azt a szabadságát, hogy gyermekeik vallási hovatartozásáról ők szabadon dönthessenek. 4. A római katolikus egyház hatalmazza föl papjait arra, hogy szabadon és nyugodt légkörben tárgyalják meg a protestáns lelkészekkel a vegyesházassággal kapcsolatos lelki' pásztori álláspontjukat és megegyezzenek abban, hogy milyen tanácsokat fognak adni azoknak, akik vegyesházasságra óhajtanak lépni. Ennek a megbeszélésnek arra kell törekednie, hogy megvalósuljon a férj és feleség lelki harmóniája és ne az legyen a főcél, az egyház presztízse vagy hatalma csorbát ne szenvedjen. Elnök Ür! Az Isten nevében: vessen véget! Ismerjük annak a felelősségnek a súlyát, amelyet ön hordoz. El tudjuk képzelni, mily nehéz a legkülönbözőbb forrásokból származó, egymásnak ellentmondó tanácsok közepette fontos döntésekre jutnia, nem vonjuk kétségbe az ön mélységes odaadását népünk ügyéért és valamennyi nép békéjének ügyéért. Amikor azonban előterjesztjük az amerikaiak vietnami beavatkozása miatti aggodalmunkat, oly nyíltaknak kell lennünk, amint ez a becsületesség tőlünk megköveteli. Elnök Ür! Személy szerint valamennyiünket a legmélységesebben megdöbbent az a szerep, amelyet az Egyesült Államok játszik Vietnamban. Nem könnyű dolog egy amerikai számára azt mondani, hogy megdöbbenti öt országának cselekedete. Mi sem könnyedén jelentjük ezt ki, hanem higgadtan, mély fájdalommal. Kormányzatunk vietnami eljárása méltatlan közös hitünk magas erkölcsi mértékéhez csakúgy, mint ama magasztos elkötelezettségekhez, amelyekre ezt az országot alapították. Az Egyesült Államok most megkezdték, hogy túlvigyék a háborút a dél-vietnami határokon a konfliktusok széles körű — s falán még az is lehetséges, hogy atom-világháború méretű — kiterjesztésével. Elnök Űr! Könyörgünk önnek, változtasson ezen a folyamaton. Ismerjük be hibáinkat és szálljunk síkra az azonnali tűzszünetért. Valamennyi érdekelt nemzet részvételével — Kínát is beleértve — hozzon létre egy konferenciát, nemcsak azért, hogy békés megoldásra jussunk, de azért is, hogy azonnal megkezdődjék a fáradozás a pusztasággá tett ország gyógyítása és újjáépítése érdekében. Hadd nyilatkoztassuk ki: vissza akarjuk híxmi a katonáinkat és fel akarjuk szólítani a többi államot is, hogy hasonlóan cselekedjék, s ilymódon a vietnamiaknak meg alcarjuk adni az önrendelkezés jogát. Nem diktálhatjuk nekik, hogy mely úton haladjanak és talán sajnálkozhatunk is az útjuk miatt, de ez a rizikó még mindig kevesebb a másiknál, azaz annál a bizonyosságnál, hogy a mi jelenlegi politikánk erkölcsi csődje előkészíti a talajt a totalitárius erők végleges győzelme, s esetleg a termonukleáris háború számára. A mi zsidó-keresztyén hitünk prófétái és tanítói figyelmeztették a maguk idejének és minden időknek a népét, számolják fel ama idejétmúlt elképzeléseket, miszerint az igazságtalanságot hasonlóval kellene megtorolni. Figyelmeztették, hogy ehelyett viseltessenek szeretettel és jó cselekedetekkel ellenségeik iránt. Vietnamban azonban a mi népünk, amely oly büszkén tartotta magát „Isten alatt’-i népnek, nemcsak hogy nem elégedett meg a „szemet-szemért”-megtorlásai, hanem sokszorosan viszonozta gonosszal a gonoszt. Soha még nép ilyen módszerek segítségével nem mentette meg az életét és a lelkét, s a mi népünk sem lesz kivétel. Mint olyan férfiak és nők, akik életüket annak a törekvésnek szentelték, hogy Isten akaratát megvilágosítsák és megértessék, nincs más lehetőségünk, csak az, hogy minden alkalommal és minden lehetséges úton kifejezésre juttassuk meggyőződésünket, hogy ezek a módszerek nem Isten módszerei, sőt Isten ha- ragvó ítéletét fogják népünkre hozni. Elnök Űr! A legnyomatékosabban kérjük, radikálisan fordítsa meg népünk útirányát, még mielőtt túl késő lenne: a bor- zalomtól-irgalomra, a rombolástól-gyógyításra, a megtorlástól- engesztelésre, a háborútól-békére. Fenti felhívást azok az amerikai lelkészek intézték L. B. Johnson elnökhöz, akiket nem lehet megtéveszteni semmiféle Johnson-doktrínával, amely farizeusi módon igyekszik „szalonképessé tenni” — legalábbis szövetségesei előtt — az Egyesült Államok dél-amerikai és ázsiai agresszióit. És a meg nem té- veszthetők egyre többen lesznek, mint tanúi vagyunk: nemcsak az Amerikai Államok Szervezetében, hanem amint ez a New York Timesben megjelent felhívás is mutatja, magában az Egyesült Államokban is. E felhívást április 4-ig 2700 lelkész írta alá az Egyesült Államok legülönbözőbb felekezetiből. Felhívásukból az is kiérződik, hogy az amerikai politikai hírverés „megtorló intézkedés”-ként, „a gonosz megbüntetése”-ként igyekszik feltüntetni és elfogadhatóvá tenni világcsendőri szerepét, noha nem egyébről van szó, mint arról, hogy az amerikai imperializmusnak egy megváltozott világban valamiképpen álcáznia kell, hogy visszakanyarodott a „klasszikus” gyarmatosítás módszereihez. Ezt látják az Egyesült Államok szövetségesei is, ezt látják most már egyre többen és többen az Egyesült Államok polgárai is, és nemcsak igazságérzetük, de talán kissé a félelmük is hangot kap, tudván, hogy a harmadik világháború szakadékának a szélén táncolás, a nyers erőszak és a durva önkény politikája nemcsak a nemzetközi békét, de benne Amerika biztonságát, polgárainak vagyonát és életét is veszélyezteti. S3* el akarják érni a szüntelenül változó politikai és gazdasági feltételek között, készeknek kell lenniök a konzervatívizmussal való szembefordulásra." 3. Saluma észt professzor „megigazulás és megszentelő- dés” címen tartott előadásával kapcsolatban az a nézet alakult ki hogy az előadás kiegészítette a Helsinkiben folytatott eszmecserét. Ott ugyanis az etikai kérdésekkel nem foglalkoztak eléggé behatóan. Hangoztatta a munkacsoport: a megszentelődés nemcsupán magánügy és az egyes keresztyén ember kérdése. A keresztyéné éget a maga egészében veti Isten ítélete alá amikor a hit gyümölcseit, vagyis a megszentelődést hiányolja életében. Behatóan foglalkoztak azzal a kérdéssel is, hogy a megszentelődés lutheri értelme szerint egy „világias” szent életre s nem világtól elzárkózó életformára vezeti a keresztyén embert. 4. Az egyház és egyházfogalom kérdésével foglalkozó előadásában a svéd Persson professzor rámutatott XXIII. János és VI. Pál pápa törekvéseinek eltérő sajátosságára. Az első inkább a mai világ kérdéseire, az utóbbi viszont elsősorban magára az egyházra összpontosította a zsinat figyelmét. őszintén foglalkozott az eszmecsere azzal a kérdéssel, hogy a kisebbségi egyházakat is mennyire kísértheti a maguk felé fordulás, a gettóba húzódás, holott éppen az a nagy ajándékuk, hogy már most élnek sokszor olyan adottságok között, amelyekbe a többségű egyházak csak majd később jutnak. Az eszmecserében résztvevő finn Auranen esperes arra hívta fel a figyelmet, hogy nem Istennek van szüksége az egyházra, hanem az embernek. Az ember az egyházi munka tárgya. A magyar delegáció tagjai valamennyien elevenen vettek részt az eszmecserében. Mekis Ádám esperes például az Egyház és egyházfogalom című előadás kapcsán tartott megbeszélésen vett részt. Ebben az előadásban elhangzott, hogy XXIII. János pápa a Vatikáni Zsinat megnyitásakor kifejezésre juttatta azt a véleményét, hogy a zsinaton a római katolikus egyháznak szélesen ki kell tárnia kapuit a világ problémáinak helyes meglátására. VI. Pál pápa ezzel szemben arra mutatott rá, hogy az egyháznak elsősorban önmagával kell foglalkoznia. Mekis esperes ezzel kapcsolatban felszólalásában a következőket mondotta: „VI. Pál pápa kijelentését jóakaratúan úgy is magyarázhatnánk, hogy a római katolikus egyház rájött arra, hogy nem folytathatja azt a hatalmi politikát, amelyet hosszú évszázadokon át csinált, amikor gyakran erőszakos módon beleavatkozott különböző országok politikájába és bel- ügyeibe s a pápa a királyok és császárok fölé helyezte önmagát. Ennek az egyházpolitikának az ideje nyilvánvalóan lejárt. Az egyház olyan értelemben foglalkozhatik önmagával, ha ráeszmél hibáira, a bűnbánat és megtérés útján befelé akar tekinteni önmagába és állandóan reformálni akarja önmagát. Ez mindenesetre helyes magatartás, de még nem elegendő. Az egyháznak ugyanis soha nem szaba figyelmen kívül hagynia az’ a tényt, hogy Isten Jézv Krisztust és az egyházat ebb a világba küldte, hogy az egy háznak nem uralkodó, hanem szolgáló egyháznak kell lennie, ha a hivatását és küldetését helyesen akarja betölteni. Kétségtelen, hogy XXIII. János pápa felfogása ebben a vonatkozásban hozzánk, evangélikusokhoz sokkal közelebb áll, mint VI. Pál pápáé.” A római katolikus egyházzal való párbeszéd kapcsán a következő megjegyzést tette: „Tisztában vagyunk azzal, hogy a jelenlegi helyzetben a két nagy tábor között vannak áthidalhatatlan dogmatikai szakadékok ha pl. csak a pápai primátusi és mariológiai dogmákra gondolunk. De a párbeszéd megindulásának szakaszában semmiképpen nem lehet az a célunk és feladatunk, hogy több évszázados dogmatikai szakadékot belátható időn belül hidaljunk át Ezért elsősorban saját korunk által felvetett és meglevő exisztenciális problémák együttes megoldására kell fordítanunk minden jóakaratunkat és erőfeszítéseinket. Ez a munkánk akkor járhat sikerrel, ha a realitást szem előtt tartva, az igazság talaján állva, józan eszüiikre és a krisztusi szeretettől áthatott szívünkre hallgatva teljes felelősséggel és odaadó alázattal, Krisztus nevéhez illő testvéri összefogással törekszünk ezeknek a gyakorlati s valóban ökumenikus feladatoknak minél jobb megoldására”. A harmadik számú munka- bizottság beszámolója egész terjedelmében közölte D. Kál- dy Zoltán püspök felszólalását. Ebből is idézünk egy mondatot: „Az egyház azért nem foglalkozhat önmagával, mert a világba küldetett. Ha önmagával foglalkozik csupán az egyház, az a halálát eredményezi ...” b. I. Mit szólnak ehhez Luther ultramontán ócsárlói ? A 95 tétel kiszögezésétől szinte egészen napjainkig kevés elismerésben volt része Luther Mártonnak a katolikus egyház részéről. Csak Szebe- rényi, Luther ultramontán ócsárlói című könyvét kell elolvasnunk és látni fogjuk, hogy milyen és mennyi hazugsággal akarta a katolikus egyház „bemocskolni” Luther reformátort munkáját, a személyét és a hitét is. Napjainkban mintha jobb belátásra jutnának a katolikus teológusok Luther művének a megítélésében! A müncheni katolikus akadémián tartott konferencián több előadás hangzott el, amelyek föladják az eddigi „negatív” Luther-képet. Dr. Dr. Hubert Jedin bonni katolikus teológiai professzor pl. ezt mondta: „Nem hiszem, hogy Luthert katolikussá tudjuk tenni vagy éppen szentté avatni. Egyet azonban föltétlenül meg kell tennünk! Nemcsak történetileg kell neki igazságot szolgáltatnunk, hanem azzal a szeretettel is kell hozzá közelednünk, ami Jézus Krisztus tanítványait jellemezte.” Abból indult ki Jedin, hogy a katolikusoknak meg kell érteniük Luthernak az akkori szándékait és nem akkor értjük meg őt, ha reformátort tételeit elutasítjuk. A katolikus egyháznak nem szabad Lutherban „a keresztyén egyház egységének a szétrom- bolóját” látnia. Másrészt azonban katolikus maradt Jedin, amikor arról beszélt, hogy a katolikus egyház sohasem fogja Luthert teljesen megérteni. Nekünk is ez a véleményünk. Mert amíg a tridenti zsinat dogmái az egyedül érvényes tanítások a katolikus egyházban, amíg az Első Vatikáni Zsinatnak a pápai csalhatatlanságról szóló dogmája és újabban a Mária- dogma érvényesek __ és egyedü l érvényesek — a katolikus egyház „hivatalos” tanításában (teológiájában), addig „tanításbeli” dialógust folytatni a katolikus egyházzal hitelesen és az eredmény kis százalékával is aligha tudunk! Ezért mondta helyesen dr. Fr. Katzenbach, a Strassburgi Lutheránus ökumenikus Intézet professzora, hogy a római katolikus egyházzal kezdődő dialógusban ott kell lennie mindannak, amit Luther „akart”! Csak ezután lehet szó a részletkérdésekről!
