Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-05-23 / 21. szám

PÁSZTOR ÉS NYÁJ

(Folytatás az 1. oldalról)

különbözteti meg öt a „bá- res”-től, aki önmagának él, létének értelmét önmagában, a saját érdekében és hasznában keresi. Nem veti magát oda áldozatul a nyájért, hanem önmagát menti. Jézus viszont a Jó Pásztor, mert nem önmagáért, hanem a nyájért él.

Ennek a Jó Pásztornak a nyomában kell járnia a nyájnak, vagyis azoknak, akik „hallgatnak hangjára”. Az Ö nyomában való járás azonban nem idillikus andalgás, hanem „követés”. Az ö követése pedig ezt jelenti: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem”. (Márk 8, 34.) Ez a keresztfelvétel azonban elsősorban nem egy sokszor romantikusan elképzelt és igényelt „mártír-halál”-t jelent, hanem mindenek előtt azt, hogy a juhok ne önmagukért éljenek, hanem másokért. Ezért nem idillikus út a Jó Pásztor nyájának az útja. A másokért élés ugyanis szeretetből hajtott kemény szolgálatot, diakó- niát jelent. A nyájnak szolgálnia kell a mások javára az evangélium hatalmával és a szentségek erejével. A juhok azonban egyetlen pillanatig sem hihetik azt, hogy ezzel szolgálatuk kimerült. Nekik szolgálniuk kell nemcsak a s,lelki kenyérrel”, hanem a testi kenyérrel is. Fel kell venniük az emberek minden testi-lelki gondját és egész életük odaszánásával kell szolgálni embertársaikat.

A mi időnkben a nyájnak meg kell tanulnia Pásztorától, éspedig Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy nem élhet önmagának és nem lehet öncélú. Nem magával kell foglalkoznia, hanem az emberekkel, a világgal. Az a diakónia, amit a Krisztus nyájának el kell végeznie kizárja azt, hogy ez a nyáj a saját érdekeivel, vagy éppenséggel a maga megmentésével foglalkozzék a szekularizált világban. Sokszor úgy tűnik, hogy az egyházak szerte a világon ma a saját megmentésükért fáradoznak. Sokfelé az egyházak önvédelmi pózba helyezkednek és félnek a világtól. De egy olyan egyháznak, amely nem az emberekért és a világért való szolgálatban látja feladatát, hanem önmagával foglalkozik, nincs jövendője. A magát mentő egyház a bukás útján jár. Csak annak az egyháznak van jövendője, amely meri odaadni magát az emberekért, azok testi, lelki kérdéseinek megoldásáért. A nyáj akkor jár a Jó Pásztor nyomában, ha így él és így szolgál.'

O Textusunkban szó van arról is, hogy a nyáj milyen forrásból meríthet erőt a Jó Pásztor nyomában való járáshoz, tehát a másokért való éléshez. Azt mondja a Jó Pásztor önmagáról: „ismerem az enyéimet..; és életemet adom a juhokért”. Hozzáteszi: i,engem is ismernek az enyéim”. A Jó Pásztor és a nyáj között tehát kölcsönös „ismerés” áll fenn. Ez az „ismerés’’ azonban nem teoretikus, elméleti tudás. Nem arról van szó, hogy a Jó Pásztor tudja, kicsoda az ember és mi lakozik benne, Nem is arról van szó, hogy az ember

I „tudja” kicsoda a Jó Pásztor I és mit végzett érte. János evangélista szóhasználatában — mely az ótestamentumi szó- használatra támaszkodik — az „ismerés” a legbensőbb személyi kapcsolatot jelöli meg. Olyan benső kapcsolatot jelent ez, mint amilyen fennáll — Jézus szerint — az Atya és a Fiú között. Ebben a legszorosabb személyi kapcsolatban Jézus, a Jó Pásztor felkínálja nyájának önmagát, a megváltást — a nyáj pedig a Jó Pásztort urának ismeri fel és szolgál néki. Ebben a közösségben a nyáj újra és újra elfogadja a Pásztortól bűneinek bocsánatát, az új életet, a nyáj pedig megújult szívvel és hálás örömmel szolgál a Jó Pásztornak.

A mi időnkben szerte a világon a különböző egyházak életében igen nagy sürgés-forgás figyelhető meg. Sokat beszélünk arról, hogy a szekularizált világban milyen módszerekkel kellene szolgálatunkat betölteni. Panaszkodunk arról, hogy az emberek nem figyelnek az evangélium' hirdetésére és sokszor nem igénylik szolgálatunkat. A nagy módszerkeresések helyett nem arra kellene-e inkább figyelnie az egyházaknak, amit a Jó Pásztor textusunkban mond az „ismerés”-ről. Arra van ugyanis szükségünk, hogy előbb mi magunk fogadjuk el magunkon Jézus szolgálatát. Nem szolgálhatunk másoknak igazán, ha nem fogadjuk el előbb Jézus szolgálatát magunkon. Ha elakad a legbensőbb személyes „közlekedés” köztünk és a Jó Pásztor között, elakad a „közlekedés” köztünk és az emberek között is. De nemcsak arra van szükség, hogy mi elfogadjuk a Jó Pásztor szolgálatát, hanem arra is, hogy mi magunk is szolgáljunk Neki, mint Urunknak. Ellaposodik a másokért való szolgálatunk, ha nem Rajta keresztül szolgálunk másoknak, ha nem Előtte való felelősséggel élünk másokért.

O A Jó Pásztor saját mun- káját és szolgálatát még abban is megjelöli, hogy neki „vezetnie kell” azokat is, akik más akolból valók”. Ö ugyanis azért munkálkodik, hogy legyen „egy nyáj és egy pásztor”. Jézusnak ez a bejelentése elsősorban azoknak a farizeusoknak volt nagy meglepetés, akik abban a hitben éltek, hogy a zsidó nép Jézus egyetlen nyája. Hiszen a 95. Zsoltár írója is így énekel: „ö a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk.” Most pedig Jézus kijelenti, hogy „más akol"-ban is van néki juha és ö azokat is megkeresi és azok is „hallgatnak majd az Ö hangjára.” Jézus ezzel elutasított minden exkluzivitást, amely először a saját népétől jött minden más néppel szemben, később pedig a keresztyén egyházból is, amely nem értette meg a Jó Pásztor szavát. A Jó Pásztor ma élő nyájának is meg kell tanulnia, hogy Jézus Krisztus nemcsak az egyháznak, hanem az egész világnak is Üdvözítője. Ő nemcsak az egyházért adta életét, hanem az egész világért. Széles e világon vannak olyan juhok, amelyek Jézushoz tartoznak és egyszer BenÉrtsünk egyet politikailag

Nemrégen Schwerinben tartottak összejövetelt a körzet :atolikus polgárai és többek között ezt a felszólítást intézték lyugatnémet hittestvéreikhez: „Húsz esztendő telt el azóta, iogy népünk fölszabadult a fasizmus alól. Legyen ez a nap ntelem és elkötelezés számunkra! A béke az emberiség leg- őbb földi kincse! Ezért annak megőrzése nekünk, katolikusok- tak is elsőrendű feladatunk. Egynek tudjuk ebben magunkat L, felejthetetlen békepápának, XXIII. Jánosnak a „Béke a föllön” című enciklikájával, VI. Pál pápának a megnyilatkozásaival és sok zsinati atyának a szavaival. A mi népünk az NDK- >an levonta a történelem tanulságait. Itt olyan politikát folyatnak, amelynek célja a béke és a megértés.

Aggodalommal értesültünk viszont arról, hogy a Német »zövetségi Köztársaságban 1970. január elsejével elévülnek a asizmus bűnei. Ellentmond ez felfogásunk szerint a nemzetközi jognak és annak az erkölcsi kötelességnek is, hogy fölszámoljuk a múltat. A szövetségi hadsereg azt is tervezi, hogy itomaknazárat létesít államunk határán. Németország békéjének, sőt népünk létének a veszélyeztetését látjuk ebben. Az lye'n intézkedések, valamint a szövetségi gyűlés megtartása Vyugat-Berlinben, amely nem tartozik a Szövetségi Köztársasághoz, nem szolgálják a megértés politikáját Németországban.”

ne Pásztorukat felismerik. Jézus ledönt minden földrajzi, faji korlátot.

Jézus úgy beszél, hogy a jövendőben lesz „egy nyáj és egy pásztor”. Benne és Általa már most is egy a nyáj, de nyilvánvalóvá ez majd csak akkor lesz, amikor a nyáj minden tagja megjelenik Előtte. Addig is Krisztus nyája szerte a világon vár és tudja, hogy Pásztorának a szava be fog teljesedni: egy nyáj lesz. De, ami a Jó Pásztor ígérete, az egyben felhívás is a nyájhoz. Ez pedig azt jelenti, hogy a várakozásnak, imádságban és az egységre való belső készséggel kell történnie.

„Az egy nyáj és egy pásztor” céljának a megközelítése ma csak úgy történhetik, ha a nyáj tagjai egyre közelebb kerülnek Krisztushoz. Ahhoz a Krisztushoz, Aki önmagát adta az emberekért. Ez azt is jelenti, hogy minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál inkább szolgálunk mi is a világban. Így is mondhatjuk: Ma csak a „diakóniai egység” útja járható, ha a különböző felekezetek együtt tudnak szolgálni az egész emberiségért, éppen a szolgálat közben kerülnek egymáshoz is közelebb. Viszont minél jobban felismerik Jézus „hangját”, annál inkább végzik ezt a szolgálatot: a népek megbékéléséért, kenyeréért és üdvösségéért.

Velünk vándorol Jézus...

EGYIK KEDVELT ÉNEKÜNK egy sora ez a mondat: „Velem vándorol utamon Jézus .. .* Mennybemenetel — általánosabban ismert nevén: Áldozócsütörtök — ünnepének mondanivalóját, üzenetét most ebben az énekvers-mondat- ban szeretnék összefoglalni: Velünk vándorol Jézus.

Különösnek, ellentmondásosnak látszik ez a gondolat. Hogyan lehetne Jézus menny- bemenetele ünnepének éppen ez a mondanivalója: Velünk vándorol Jézus? Hiszen ez az ünnepnap Jézus földi életének a záróeseményére emlékeztet. Arról, hogy miután Jézus búcsút vett tizenkét tanítványától, „felvitetett a mennybe” (Márk 16, 19) — „elvált tőlük és felment a mennybe” (Lukács 24, 51) — „szemük láttára felemeltetett és felhő fogta be őt szemük elől” (Cselekedetek I, 9). így beszélik el az evangélisták Jézus elválását tanítványaitól, így tesznek tanúságot arról, hogy földi együttlétüknek vele hirtelen vége szakadt. Nem láthatták és nem hallgathatták többé őt úgy, mint azelőtt — meg sem tapinthatták testét, amint Tamás apostol tette. Jézus eltűnt szemük elől, végérvényesen és visszavonhatatlanul.

S mily különös: éppen a búcsúnak és az elválásnak, az elszakadásnak ebben az órájában hangzik el Jézusnak ez a szava tanítványaihoz:

Határozottan és félreértés nélkül

A lutheránus európai kisebbségi egyházak konferenciája mindig komoly eseményt jelent nekünk, magyarországi evangélikusoknak is. Ezt a konferenciát ez évben a szlovákiai Szliácson tóirtották. Delegációnk beszámolóit érdeklődéssel várjuk. Az eddig élőszóval történt beszámolók örömmel és megnyugvással töltöttek el bennünket Ügy látjuk, a konferencián a magyar delegáció jó munkát végzett. Határozottan kifejezésre juttatták egyházunk és népünk álláspontját az aktuális kérdésekkel kapcsolatban, különösképpen is a Vatikánnal meginduló ökumenikus tárgyalásokról, idegen szóval: dialógusról. Helyeseljük mi is az ötnapos tárgyalás eredményeképpen létrejött iratot, amelyet a konferencia Zsiak András, szlovák egyetemes felügyelő kezdeményezésére a Lutheránus Világszövetség vezetőségéhez intézett s amelyben egyfelől hangsúlyozza, hogy egyházaink hajlandók a jó viszony érdekében felülvizsgálni az evangélium alapján a római katolicizmushoz való viszonyulásunkat, másfelől arra kéri a Lutheránus Világszövetséget hogy a római katolikus egyházzal folytatandó tárgyalások során vegye figyelembe a lutheránus kisebbségi egyházak hangját is, „mivel azok különleges helyzetükben a felekezeti többség keménységét (Härten) naponta kénytelenek tapasztalni”. Valóban sok okunk és jogunk van a felekezeti többségnek nemcsak a múltbeli kegyetlenségeire hivatkozni, hanem arra is, amit még manapság is a vegyesházasságoknál és hasonlóknál tapasztalunk. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Vatikán kezdeményezése óta e tekintetben semmiféle enyhülést nem tapasztalhattunk. Inkább csak a taktika változott meg: a plébánosok mézes-mázos ökumenikus közeledéssel próbálják hittestvéreinket megzavarni, a vegyes házasságoknál azonban éppúgy viselkednek, mint korábban. Félreértenénk tehát — sőt máris vannak jelei annak, hogy egyesek félre is értik — a szliácsi felhívás idézett szavait, ha azt gondolnánk, hogy mi azért sürgetjük a protestáns egyházak világszervezetei és a Vatikán között a dialógust, mert valamiféle közeledéstől várjuk a konkrét felekezeti testvérietlenségek megszűnését. A szliácsi felhívás figyelmeztet, hogy amíg a konkrét testvérietlenségek nem enyhülnek, addig a Vatikán ökumenikus szólamait nem vehetjük komolyan, hittestvéreinket pedig nyomatékosan óvjuk attól, hogy az evangéliumot, a protestantizmus múltbeli drága örökségét hűtlenül megtagadják, vagy elárulják.

A szliácsi kisebbségi konferencia fő eredményét és többi gyümölcsét is az egyházunk drága kincseihez való ilyen határozott hűséggel fogadjuk és tanulmányozzuk.

Dr. Vető Lajos

„íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”! Mit akart ezzel mondani Jézus, hogyan értsük ezt?

Vajon ez a mondat csak afféle kegyes vigasztalás, mint amivel egymást és magunkat biztatgatni szoktuk, ha valaki, aki kedves és drága volt számunkra, eltávozik a földön élők sorából: „Emléked élni fog közöttünk”? — Magunk is nagyon jól tudjuk

— fájdalmasan tapasztaljuk

— mily keveset ér, ha valakinek csak az emlékezete él, személyének igazi, élő valómadott Űr — de ők nem is* merték fel őt. E történetnek* már ebben a kezdeti szakaszában is, mély értelme van. Jézus mintegy „rangrejtve” útitársunkká szegődik, sokszor, sokféleképpen. Azt akarja, hogy a felebarátunkban találjuk meg és ismerjük fel őt. S úgy cselekedjünk a felebaráttal, amint vele cselekednénk.

HOGYAN VAN VELÜNK JÉZUS? — kérdezed; így, az ő „legkisebbjeiben”. Gyermekek felénk nyújtott kis kezében, öregek segítségre szoruló* kérő pillantásában. Az embeI MÁD KOZ ZUNK

János 16, 23b—30.

Hálaadással magasztalunk mennyei Atyánk azért a kegyelemért, hogy imára nyithatjuk szánkat és azt ígéreted szerint meghallgatod. A te Fiad, Jézus Krisztus tanít minket arra, hogy az ő nevében kérjünk Tőled, Atyánktól, mert te szeretsz minket és megadsz mindent gyermekeid boldogságáért. Milyen nagy boldogság ma újra hallani igéd biztatását: kérjetek! Tudjuk, hogy imánk szava nem a semmibe hangzik, hanem meghallgatod. Atyánk vagy és mi a te gyermekeid.

Atyánk, sokszor mégis elhal az imádság a szívünkben. Milyen sokszor nem keresünk Téged, amikor pedig rád szorulnánk. Imádságainkban nagyon sokszor önzők vagyunk és nem azt kérjük, amit igazán kérnünk kellene. Alázatosan megváltjuk előtted imádságainkban elkövetett sok vétkünket és a Krisztusért kérünk, bocsáss meg nekünk.

Könyörgünk hozzád, Szentlelked által taníts meg újra imádkozni. Vedd ki belőlünk az önzést és add, hogy mindég azt tudjuk kérni, ami kedves előtted.

Atyánk! Tanításod és biztatásod alapján kérünk, légy irgalmas minden szenvedő embertársunkhoz. A betegekhez és a lelki nyomorúságban szenvedőkhöz. Adj gyógyulást és enyhülést számukra. Könyörgünk minden embertársunk békességes életéért. Urunk, vidd győzelemre az igazi jószándékot és törd le a gonosz indulatot. Atyánk, ne engedd a pusztítást úrrá lenni a világon, inkább a szeretetet tedd úrrá. Könyörgünk egyházunkért és elöljáróinkért. Áldd meg hazánkat és népünket nyugodt, fejlődő élettel. Könyörgünk népünk felelős vezetőiért. Adj nékik bölcsességet, hogy a boldogabb életért tudjanak munkálkodni. Könyörgünk családunkért és otthonunkért. Adj közénk szeretetet és boldogságot. Könyörgünk azért, hogy az imádság soha ne halkuljon el ajkunkon. Atyánk, a te Fiad, a Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket Ámen.

Mennybemenetel ünnepe

sága helyett. S azt is tudjuk: Mily gyarló, erőtelen az emberi megemlékezés! Miként halványulnak az emlékképek, amint az idő halad és a valóságos élet hús-vér, kézzelfogható valósága elfoglalja az emlék-árnyképek helyét.

Nem, Jézus nem így értette ezt a mondatot. Ellenkezőleg: azt akarta mondani vele, hogy most már igazán veletek leszek; még csak ezentúl leszek igazán veletek; majd meglátjátok, mennyire veletek leszek, minden napon, amíg csak tart a földi élet, s azután is, örökké.

De hogyan? — kérdezhetné valaki és méltán, mert ez a kérdés indokolt és jogos. Hogyan, mi módon van velünk Jézus, ha testi valóságában eltávozott közülünk?

A FELELET, AMIT ERRE A KÉRDÉSRE ADUNK, ismert és nincsen benne semmi új, semmi rendkívüli. Jézus igéjében és a szentségekben van velünk. Amikor Bibliánk fölé hajolunk s olvassuk és betűzgetjük — amikor az istentiszteleten a prédikációt hallgatjuk — amikor keresztelünk — amikor az Ö asztala köré gyülekezve vesszük a kenyeret és a bort

— akkor Jézus maga lép oda mellénk és szól hozzánk s cselekszik velünk. Két ezredév keresztyén tapasztalata a bizonyság, hogy ez valóban így van. Ne feledjük: Maga Jézus mondotta tanítványainak, amikor szolgálatukra elküldött« őket: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lukács 10,16). így, ilyen módon hallhatjuk ma is a Jó Pásztor szavát: embereknek, az 5 szolgáinak, a gyülekezet tagjainak szaván keresztül. Jézus egymás felé fordít, egymásra bíz bennünket. Azt akarja, hogy az ö szeretetét, szavát, erejét és vigasztalását adjuk egymásnak. Azt akarja, hogy az élet útján egymás útitársaivá legyünk, igazán felebarátokká, testvérekké — mily elkopott szánkban e szép szó!

— atyafiakká, akik tudják, hogy egy Atyának a gyermekei és e szerint is élnek. S így van közöttünk, ebben a testvéri együttlétben ő maga a Mester és Űr.

S itt hadd emlékeztessünk az Emmausi tanítványok történetére. Lukács elbeszélése szerint két tanítvány Jézus tágabb tonítványi köréből — az egyiket Kleofásnak hívták

— húsvét napjának délutánján Emmausba, ebbe a Jeruzsálem környéki falucskába igyezett. S útközben hozzájuk szegődött Jézus, a feltárekben, akik szeretetet, megértést, hűséget, bizalmat várnak. Hans Habe megrendítő könyvében (Halál Texasban) olvastam e mondatot: Amerika négerei nem egyszerűen a formális egyenjogúságért küzdenek. Többet várnak fehér bőrű embertársaiktól: szeretetet! — Ennél kevesebbel Jézus sem elégszik meg, ezt várja tanítványaitól, azt, hogy egymást szeressék.

Az utolsó ítéletről szóló példázatban (Máté 25, 31—46)

Jézus azt kéri számon övéitől: Mit cselekedtetek velem? Adtatok-e ennem, amikor éhes voltam, adtatok-e innom* amikor szomjas voltam, meglátogattatok-e, amikor beteg voltam, felruháztatok-e, amikor szűkölködtem? S az ál- mélkodó tanítványok szavára: Uram, mikor láttunk téged éhezni,... szomjazni,... betegnek, elhagyottnak lenni? ... Jézus így felel: engem az emberekben kellett volna meglátnotok s mindezeket felebarátaitokkal kellett volna megcselekednetek.

Bizony igaz: Velünk vándorol Jézus — felebarátainkban, az emberekben s várja, hogy úgy cselekedjünk velük, mintha ővele magával lenne dolgunk. Igaza van annak a másik énekünknek is: „Jókor reggel házról házra, Jézus földünket bejárja; zörget s kél sokak fohásza: Jöjj, légy vendégünk Uram!” Jézust vendégül látni — ma, lehetséges ez? Igen, lehetséges, sőt, ez az egyetlen módja a vele való találkozásnak: az emberekben kell találkoznunk vele, akiket hozzánk küld.

S EBBEN A TALÁLKOZÁSBAN — ez is a keresztyének kétezeréves tapasztalata — valóban Övele magával találkozunk. Az Ö ereje, békessége, öröme tölt el bennünket. A felebaráttal megosztott kenyér megsokasul — Jézus kezében; a másoknak szerzett öröm gazdagon tér vissza; a vigasztalás és reménység közös kinccsé válik. A Szent Kristóf legendája telik be rajtunk: Jézus szolgálatának terhét felvállalva azon vesszük észre magunkat, hogy ö hordoz, emel, oltalmaz és boldogít minket. Bizony igaza lesz imént idézett énekünknek utolsó versében is: „Ügy lesz, Ámen! Ütünk óvja, velünk ma is együtt rója, a világnak Megtartója, — el nem hágy egy percre sem.”

Erre tanít s ezért késztet hálaadásra Mennybemenetel ünnepe.

Groó Gyula