Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-05-16 / 20. szám
AZ EZERARCÚ AFRIKÁBAN XIII. Afrikai helyzetkép 1gy látjuk BUMERÁNG-POLITIKA A FÜGGETLENNÉ VÁLT AFRIKAI ÁLLAMOK rendkívül nagy feladatok elé kerültek. Igen sok nehézségeket kell legyőzniük. Ezek a nehézségek egyfelől személyi jellegűek, másfelől gazdasági és társadalmi vonatkozásnak. A gyarmatosító hatalmak nem fordítottak kellő gondot arra, hogy iskoláztatás révén a négerek vezető pozíciókba kerüljenek, megtanulják az állam igazgatását és ismereteket szerezzenek a külpolitikából. Ennek következtében a legtöbb függetlenné vált államban kevesen voltak olyanok, akik értettek az államvezetéshez, a közigazgatáshoz és a gazdasági élet irányításához Egyes hírek szerint Kongó függetlenné válása idején Kongóban mindössze 16 (!) egyetemet végzett néger volt. Hasonló számokat lehetne mondani sok más függetlenné lett államra vonatkozólag is. El lehet képzelni, milyen óriási nehézségekkel kellett megküzdeniök ezeknek a független államoknak akkor, amikor önállóan kellett meg- oldaniok az állami apparátus kiépítését és megfelelő képzettségű vezetőemberek szolgálatba állítását. A csoda éppen az, hogy e tények ellenére a függetlenné vált államok bámulatos gyorsasággal építették ki államrendjüket, társadalmi életüket és szinte a „földből nőttek ki” azok a vezetőemberek, akik átvették a függetlenné vált államok életének irányítását. Magam részéről a négy afrikai országban tett utazásom alkalmával igen sok olyan néger emberrel találkoztam, akik politikai és társadalmi kérdésekben „felnőttek” feladataikhoz. A FÜGGETLENNÉ VÄLT Államokban az is nagy nehézséget okozott, hogy az állampolgárok jelentős része túlzott igényekkel lépett fel a függetlenné válás után. Sokan azt hitték, hogy mihelyt függetlenné válik államuk és maguk vehetik kézbe sorsuk irányítását,''' azonnal megváltozik körülöttük az élet, nagy lépésekben növekszik az élet- színvonal és általában megvalósul mindaz, amit a függetlenséggel együtt ..megálmodtak”. A legtöbb államban nehezen tudták az emberek megérteni, hogy a függetlenné válás csak kezdet és igen kemény munkával juthatnak csak el azokhoz a célokhoz, amelyeket el akarnak érni. Nem mehet minden máról holnapra, hanem minden jobbat és szebbet hozó lépésért szorgalmas munkával és teljes odaadással kell megküzdeni. IGEN NAGY FELADATOT JELENT az új államokban, hogy a politikai függetlenség mellé megszerezzék a gazdasági függetlenséget is. Ügy tűnik, hogy ez szinte nagyobb erőfeszítést igényel, mint a politikai függetlenség kivívása. A legtöbb afrikai ország ugyanis a múltban abban a helyzetben volt, hogy a gyarmatosító hatalmak természeti kincseiket kibányászták és Afrikából elvitték. így Afrika természeti kincsei egyre fogytak, de abból nem sok haszna volt az afrikai népeknek. Olyan kevés munkabért fizettek, hogy abból maguk az afrikai népek nem tudták élet- színvonalukat emelni, vagy népük számára beruházásokat eszközölni. Létesítettek ugyan többfelé gyárakat is a gyarmatosító hatalmak, de ezeknek a haszna sem maradt Afrikában. így történhetett aztán, hogy a függetlenné válás után is az új államok többsége ki van szolgáltatva idegen érdekeknek. Pl. Ghana igen nagy kakaótermő ország, de nincs megfelelő üzeme, hogy a kakaót maga dolgozza föl. Kénytelen azt nyersanyagként, külföldi államoknak eladni. Ez azonban azt jelenti, hogy Ghánában pillanatnyilag az életszínvonal erősen függ a kakaó világpiaci árától. Ha a kakaó világpiaci ára csökken, akkor Ghana is olcsóbban tudja eladni a kakaót és ezzel összefüggésben életszínvonala sem tud emelkedni. Gyárakra volna szükség, amelyek a kakaót feldolgoznák és Ghana így a kész kakaót tudná különböző külföldi országokban értékesíteni. De a gyárak felépítéséhez is pénz kell. A tőkét jórészt a tőkés országok kínálják a függetlenné vált államoknak, ez viszont bizonyos elkötelezettséget jelent a tőkét adó országok felé. Ebből is kitűnik, hogy milyen hatalmas küzdelmet kell folytatnia a függetlenné vált államoknak gazdasági függetlenségükért. Ilyen vonatkozásban különösen Ghana, Mali, Guinea és Tanzánia küzd keményen. A szocialista országok több afrikai államnak komoly segítséget nyújtanak gazdasági életük kiépítése érdekében. Mindenesetre még hosszú időnek kell eltenie, amíg az afrikai államok mezőgazdaságuk megszervezése és az iparosítás kiépítése révén nagyobb gazdasági függetlenségre tesznek szert. AZ EGYES AFRIKAI ORSZÁGOK nemzetté válásának útján rendkívül nagy akadályokat kell legyőzni az évszázadok folyamán kialakult törzsi szervezetek miatt. Ghana például 108 külön szokásokkal, nyelvekkel és közigazgatással rendelkező törzsi államból „állt össze”. Lényegében mind a 108 törzsnek külön kis állama volt és minden kis „királyság” élén egy-egy törzsfőnök állott. Ezek a törzsek zárt egységet képeztek, úgy- annyira, hogy egy-egy törzs tagjai még munkát is alig kaphattak a másik törzs „államának” területén. Azok a törzsi jelek, amelyeket a törzs tagjai az arcukba, vagy testükbe „belehasítottak”, vagy égettek, nemcsak a jelek formájában, hanem általában különböztették meg a különböző törzsek tagjait egymástól. Most az új államok vezetőire az a nagy feladat hárult, hogy ezekből a törzsekből egységes nemzetet formáljanak. Ez viszont olyan óriási feladat, hogy Baeta ghanai professzor szerint „nagyobb szenvedéssel jár, mint amit a négereknek eddig el kellett szenvedniük”. Az egyes törzsek nagyon nehezen tudnak feloldódni a nagy nemzeti közösségbe. Mindenesetre az iparosítás gyorsítani fogja a törzsi szervezetek felbomlását, de arra is van példa, hogy a nagyvárosokba bekerült emberek megtalálják a módját annak, hogy még a nagyvárosokban is a régi törzsi szervezet tagjaiként éljenek. VÉGÜL EMLÍTSÜK MEG a nyelvi sokszínűséget is. Afrikában jelenleg 800 (!) afrikai nyelvet beszélnek. Még feltűnőbbé válik ez a szám, ha tudjuk, hogy egy-egy afrikai nyelvet legfeljebb 2—3 millió ember beszéli. Ebből kitűnik az is, hogy nagyon nehéz volna egy afrikai nyelvet elfogadtatni valamennyi afrikai országban. Egyelőre az a helyzet, hogy még a négerek is jobban tudnak egymással érintkezni angol, vagy francia nyelven. Hogy e tekintetben mi lesz a fejlődés útja, azt most még nagyon nehéz megmondani. A függetlenné vált afrikai országok arra törekszenek, hogy egymással is minél szorosabb kapcsolatot építsenek ki. így hozták létre az afrikai népek Egységszervezetét. Ez a szervezet már eddig is nagyon fontos szolgálatokat végzett. (Folytatjuk) D. Káldy Zoltán Ä kölcsönös megértés és szeretet nevében A nemrégiben hazánkban járt finn egyházi küldöttség tagjai Finnországba visszatértük után meleghangú levélben mondtak köszönetét azért a szívélyes vendéglátásért, amelyen nálunk tapasztaltak. A finnországi evangélikus egyház érseke Martti Simojoki D. dr. Vető Lajos püspökhöz intézett levelében többek között ezt írja: ^ . . örömmel fejezem ki szívből jövő hálánkat a Magyar Evangélikus Egyház iránt azért a nagyszerű vendégbarátságért, melyben mint Egyházunk képviselői nemrég történt látogatásunk alkalmával részesültünk. Az utazás bennem személy sz-rint igen mély nyomokat hagyott és hiszpm, hogy az a kölcsönös megértés és szeretet nevében, szolgálatára lehet egyházainknak és népeinknek. Remélem azt is, hogy az egyházaink közötti jövőbeli együttmunkálkodásra vonatkozó tervek meg is valósulnak, úgyhogy a jövőben közös hitünk alapján együtt erősödhetünk. Kérem Püspök urat, szíveskedjék tolmácsolni mindnyájunk hálás köszönetét Egyházuk hivatalos vezetőinek, kollégáiknak és mindazoknak, akik látogatásunk sikeréért oly sokat fáradoztak. Áldja meg Isten a Magyar Evangélikus Egyházatr Jorma Sipilä esperes D. Káldy Zoltán püspökhöz intézett leveléből .. Egy hete érkeztünk meg a magyar tavaszból az északfinnországi késő téli világba. Nagy csütörtökön még egészen hideg volt. Az a nagy szeretet azonban, amelyben Magyar- országon részesültem, még itt is melegített Nagy öröm volt számomra, hogy együtt lehettem barátaimmal és hittestvéreimmel. Tíznapi feledhetetlen élményben volt részem. Püspök úr és munkatársai sokat fáradoztak érdekünkben és attól tartok, hogy látogatásunk után alaposan kifáradhattak. Teljes szívvel köszönök mindent. Ha legközelebb Finnországba jön Püspök úr, szeretném, ha gyülekezetem és otthonom vendége lehetne Ouluban. Püspök urat és kedves feleségét, szeretettel várjuk. Kérem, szíveskedjék tolmácsolni köszöntésemet kedves feleségének. Az otthonukban töltött barátságos estét szép emlékeim között őrzöm ... Istpn áldja meg Püspök urat, minden munkáját és az egész Magyarországi Evangélikus Egyházat.” A. Nikolainen dékán ugyancsak D. Káldy Zoltánhoz intézett leveléből „Nem találok megfelelő szavakat, hogy kifejezzem mély hálámat mindazért, amit ön és kedves Felesége tett értünk magyarországi látogatásunk alatt. Ragyogó élmény volt! Megbeszéléseink is jó eredményeket hoztak. Most már reméljük, hogy meg is tudjuk mindazt valósítani, amit együtt elterveztünk.” Katolikus püspökök ellenzik az „ökumenikus istentiszteletet“ A németországi katolikus püspökök határozottan állás i foglaltak az ellen, hogy kö.’.J.s evangélikus-katolikus és általában ökumenikus istentiszteleteken katolikus hívek részt vegyenek. Kijelentették, hogy a reformáció egyházaival képtelenség közös istentisztelet tartása. Evangélikus keresztelésen, esketésen és temetésen részt vehetnek ugyan a katolikus hívek, de minden más J.üzös istentiszteleti alkalmin -•aló részvétel helytelen. — Azt is megengedik a német •püspökök, hogy a katolikus emberek a „templomon kívül” együtt imádkozzanak az evangélikusokkal, de nyilván azzal a céllal, hogy „betérítsék az evangélikusokat” a katolikus templomba! Olvasom a mai híreket: Johnson aláírta a hétszázmillió dolláros vietnami csekket ... újabb nagyarányú partraszállási műveletek során amerikai tengerészgyalogság érkezett Dél-Vietnam- ba ... Santo Domingóban a fegyverszünet ellenére feszült a helyzet.., S mindehhez egyetlen indokul Johnson érvelése szolgál „a kommunista veszélyt minden áldozat árán el kell hárítani!” Tehát ezer és ezer halott, sebesült árán, lángba borított lakótelepek árán, tönkretett műszaki létesítmények árán, műveletlenül maradt százezer holdnyi területek árán, a „nagy szakadék” szélén való újabb táncprodukció árán! Hamis a diagnózis és ezért téves az alkalmazott therápia. Napjaink történelmének legnagyobb fontosságú folyamata a szocialista világrendszer kialakulása és megszilárdulása mellett a nemzeti felszabadító mozgalmak fellángolása a világ minden térségében. Ezek a mozgalmak azonban sem eredetük, sem célkitűzésük szerint nem kommunisták. Nacionalista mozgalmak, amelyek során százados elnyomatás és kiszolgáltatottság után gyarmati vagy félgyarmati állapotukból a világ népei független, állami életük kialakítására törekszenek. Céljuk nemzeti szabadságuk kiharcolása után önálló demokratikus államrend megvalósítása. Persze már ebben a történeti szakaszban is szövetségeseivé válnak antiimperialista harcukkal. Ez az elvi rokonszenv azután mindinkább gyakorlati vonzódássá is válik, mert szabadságuk kivívásáért vállalt harcukban, majd az elért függetlenségükben nemzeti életük kibontakoztatásához politikai elkötelezés nélkül tényleges segítséget a szocialista világrendszertől kapnak és kaphatnak. A világhelyzet reális elemzése világossá teszi azt a felismerést, hogy ezek az évszázados gyarmati sorsukból felocsúdó és nemzeti öntudattól duzzadó népek jövendőjük keresésénél és kiformálásánál azt a világrend- szert tartják példának, amely számukra vonzónak, szabadságukat nem veszélyeztetőnek és ezért becsületes politikai partnernek bizonyul. Útkeresésük rendkívül döntő szituációjában nyilvánvalóan a legostobább, mert leghatástalanabb eszköz befolyásolásukra a brutális erőszak alkalmazása, azaz az agresszió. Ebből elegük volt keserves múltjuk során. Emberséges bánásmódot igényelnek, nagyon is érzékenyen várják a világ népeitől és nagyhatalmaitól az egyenlő bánásmód elvét és gyakorlatát Ilyenkor „kommunista veszély”-ről szavalni s ennek indoklása alapján politikai és katonai intervencióval országukat hadszíntérré változtatni, pontosan azzá a tényezővé válhat, amely meggyorsítja ezeknek az önálló állami életük szempontjából „fiatal” népeknek történelmi útját, túl a pozitív semlegesség szakaszán a szocialista világrendszerhez való nyílt elkötelezés állapotába. Természetesen ebből a szempontból azt mondhatná valaki, hogy akkor miért kell harcolnunk minden lehető eszközzel az ilyen agresszív beavatkozások ellen, amikor a történelmi fejlődést szolgálják akaratlanul is? Azért, mert mi „a háborús veszély” elhárítását tartjuk mindennél fontosabbnak és meg vagyunk arról győződve, hogy békés úton is kibon- takozódik a szocialista világrendnek végső győzelme. Azért, mert nem mindegy számunkra, mennyi veszteséget szenvednek ezek a népek emberben és anyagban. Azért, mert a megoldások útját nem az erőszak alkalmazásában látjuk, hanem a tárgyalásokban. A „johnsoni politika”* amely „kommunista veszély”- ről szaval és ennek elhárítására egyszerre nem sajnál semmiféle áldozatot sem, valójában iszonyú bumeráng, amely visszahull sokszoros erővel — könyörtelenül! Vajon nem lenne-e okosabb, emberségesebb és célravezetőbb, hogy a rengeteg szállító- eszköz és jármű gazdasági segítséget vitt volna egy kis, sokat szenvedett és szebb életre vágyódó ázsiai népnek? A fantasztikus méretű dollárbefektetés nem lett volna-e alkalmasabb eszköz arra, hogy elősegítsék ezeknek az országoknak nemzeti iparfejlesztését, közegészségügyét, kulturális haladását, életszínvonalát?! Az emberi jogokról szóló dekrétumok, az amerikai alkotmány, az ENSZ-alapokmány szellemének nem lett volna-e megfelelőbb megvalósítása, ha ezt a töméntelen mozgósított erőt nem a halál, hanem as élet szolgálatába állítják?! A nyugati világ vezető hatalma rossz diagnózis alapjárí végzetesen rossz eljárást alkalmaz a problémák megoldásánál. Katonai téren felmutathat sikereket, lehet, hogy azok számát átmenetileg növeli isi de az kétségtelen, hogy már elvesztette a játszmát a legilletékesebb fórum, az emberiség erkölcsi itélőszéke előtti Báliké Zoltán ÁRVÍZI RIPORT Éjjel egy óra. Félrevert harang riasztó kongására ébred a falu. Az utcán sietős léptű emberek — lapáttal a vállukon — igyekeznek a tűzoltó- szertár elé. Veszély idején mindig ez a mentőcsapat gyülekező helye. — Kiöntött a Rába? — hangzik innen-on- nan az izgatott kérdés, amit szinte fojtogatóvá tesz a teherautók és vontatók fülsiketítő dübörgése. Néhány perc s már a Rába-parton — homokzsák-rakás közben — riadt szemmel nézzük, hogy lesz kicsi nemcsak a meder, de a hatalmas töltés is a zabolátlan folyónak. Talán egy óra, talán kettő telik el ebben a dermedt küzdelemben, amikor megérkezik a hír: átszakadt a gát... mindenki rohanjon haza a falut menteni! Ettől kezdve nincs összefüggő történet — bár határozott logika szerint folyt a mentés — csak képek, töredékek azok, amiket rögzíteni lehet. Az egyik utcából egy anya jön elénk karon ülő gyermekével — hátrább az ágynemű s a hamar összekapkodott holmi motyójával a vállán, az ember ballag. Aztán dobszó hangzik: két utcát ki kell üríteni teljesen! Bútorral megrakott vontatók száguldanak mellettünk — mentik a családokat a dombon lakó rokon, vagy barát otthonába. Csakhamar megtelik a kultúrház s az óvoda is menekültekkel. Odébb egy öreg házaspár áll teljesen tanácstalanul az udvar közepén — nem akarják megérteni, hogy itt kell hagyni a házat, s kábultan nézik, hogyan kerül az autóra asztal, ágy, szekrény. Dobogó lábak, dübörgő motorok, eligazító parancsok nesze hangzik az éjszakában. Az emberek okozta zajba felvert állatok bőgése, bömbölése vegyül. Mire megvirrad, talpon az egész falu. Mindenki ment valakit, vagy valamit. Aztán a reggellel megérkezik az árvíz. Előbb a mélyebben fekvő udvarokat lepi el, majd gorombán behömpölyög a lakásokba. Falakat dönt ki, vagy repeszt meg, feltöri a szobák padlózatát s mindent bemocskol szennyes iszapjával. — Aztán földet hordunk. Hevenyészett töltések emelkednek utcákon, házak előtt, udvarokon keresztül. — És újra bútorokkal megrakott vontatók — amiket már térdig érő vízből mentettek ki. — Emberek állnak a folyton növekvő viz partján s messziről nézik magára hagyott, üresen maradt házaikat. — A toronyból jól látni: az egész határ olyan, mint a tenger. Sárvártól. Csöngőig, Uraiújfalutól Répcelakig, víz... sárgán rohanó víz mindenütt. Közben az embereket figyelem ... és csodálkozom! Valahogy feledteti velem a veszélyt, a pusztítást egy szívet- dobogtató felfedezés: „emberként” viselkedik a falum! Hol vannak a „tegnapi” veszekedések, haragok, viták?! Hol van az, hogy „én vagyok az első?” — mindenki mindenkit ment! Ezek az emberek ma nem egoisták és nem nihilisták — „emberek”, akik tudják, hogy az életet kéz a kézben, testvérként lehet csak megmenteni! Az egyik udvaron egy munkásőr — sosem járt talán a falunkban — nagy szeretettel és türelemmel, már talán harmadszor magyarázza el a riadt háziaknak: „Nénikém, veszélyes a . ház, összedől, nem szabad itt- maradniok.” Egy vontatón az esperesünket látom — ki tudja hogyan került ide a járás túlsó széléről — s a kultúr- igazgatóék udvarára hordja a földet, gátat emelni a víz éléi — Hallatlanul imponáló a kép, ami így elibém tárul. Filozofálni volna kedvem azon — ha nem egy szaggatott lélegzetű riportot írnék —, hogy az ember „emberré válását”* humánumát, mennyire a minden „gátat” átszakító szeretet juttatja kifejezésre, amely az együvétartozásban, a közösségi érzés ilyen megnyilvánulásaiban valósul meg. Aztán eltakarodott az ár.. . Járom a bedőlt, összerepedezett házakat, s beszélgetek az emberekkel. Valami hallatlan erő árad ezekből az emberekből. Nem szitkozódnak, nem átkozódnak... és nem elkeseredettek. Követ vesznek ás krumplit válogatnak. Építeni akarnak és a holnap kenyerét ültetni. Élni akarnak! Itt a Kemenesi-dombok észak-nyugati lábánál, valami mozdult ebben a faluban! Nemcsak a falak és nemcsak a házak, de a szívek is... az emberség, a szeretet, az élet felé! Egy érzés szorongatja most a torkomat: nem lehetne máskor is, „holnap” i« így élni?! S vajon mi keresztyének, mindig készek vagyunk-e, hogy a Krisztus evangéliumával s a tőle kapott szeretettel, embereknek „emberréválását”, az „életet” szolgáljuk?! Csizmazia Sándor Sárvárott a honvédek mentik a lakosságot
