Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-12-05 / 49. szám

Templom a Duna felett

Dunaföldvár nevét igen sokszor hallottuk 1944 őszén ... A „dunaföldvári hídfő” gyakran szerepelt a náci hadsereg jelentéseiben. Itt is megpróbálták feltartóztatni a történelem szekerét, de csak a pusztulást sikerült előmozdítani. Nagyon sokat szenvedett akkor ez a falu. Ki kellett üríteni a Templom utcát is, amelyben az evangélikus templom is áll. Magára maradt az akkor 40 éves szép kis templom, 5 évvel előbb felavatott orgonájával együtt. Amikor a hátráló német sereggel

kai és más gyülekezetekből. A hívek nagy csapata jött Sólyom Károly lelkész vezetésével Paksról, de jöttek Kisapos- tagról is lelkészükkel Dr. Szikszai Zoltánnal együtt és eljöttek a Duna másik oldaláról a dunaegyháziak is Tóth Szőllős Mihály lelkésszel az élen. Sokan jöttek a református gyülekezetből is.

D. Káldy Zoltán püspök Zsolt 26,8 alapján prédikált: „Uram szeretem a Te házadban való lakozást, és a Te dicsőséged hajlékának helyét”. ..A templomban azért van küegyütt átvonult végül is a front, ott maradt az árva templom betört ablakokkal, néhány paddal, lezuhant csillárral és soha össze nem szedhető orgonaroncsokkal. De a gyülekezet megmaradt, talpra állt és megkezdte az újjáépítést. Nagyrészt társadalmi munkával használhatóvá tették a templomot, az orgona helyére harmonium került és megindult az istentiszteleti élet. Azóta 20 esztendő telt el... A gyülekezet mindig érezte, hogy a háborús sérüléseket valóban csak egy általános renoválással lehet eltűntetni. Évek óta készültek, hogy egyszer végleg letöröljék a templom falairól a belövések okozta károkat. Pénzre volt szükségük. Ennek érdekében eladták egy feleslegessé vált épületüket, aztán megkezdték az adakozást. Sokan és áldozatosan adtak. Segítségül jött a Gyülekezeti Segély jelentős adománya is. Ebből meg tudták újítani kívül-belül a templomot, sőt a kórus alatti részt is leválasztották, hogy egy kisebb fűthető helyiséget biztosítsanak maguknak bibliaórák tartására. így aztán a gyülekezet mindenféle külföldi segély nélkül újította meg templomát, ügyes gazdálkodással, a szükségtelen épületek értékesítésével (Tanulhatnának ebből más gyülekezetek is!).

Igen szép lett a templom! Szinte jelképes a környezete is: a lelkészi javadalmat szolgáló szölőskert veszi körül, mintegy arra utalva, hogy Jézus Krisztussal való élet gyümölcsöt terem. Aki aztán a szőlőskerten keresztül haladva a templom mellett kimegy a hegytetőre, csodálatos látványban van része: lába alatt hömpölyög a Duna, kissé távolabb Dunaújváros kohói füstölnek, a Duna másik oldalán pedig az ártéri erdőkön túl felmagaslik a dunaegyházai evangélikus gyülekezet temploma. A két templom szinte integet egymásnak. Pár héttel ezelőtt Áke Kastlund svéd evangélikus lelkésszel és feleségével álltunk meg ezen a helyen, úgy belegyönyörködött a tájba, hogy percekig szólni sem tudott...

November 7-én volt a megújított templom ünnepélyes használatba vételének az ideje. A gyülekezet a szolgálatra D. Káldy Zoltán püspököt kérte meg. A bensőséges ünnepre sokan jöttek el a dunaföldvári anyagyülekezethez tartozó dunaújvárosi, rácalmási, baracslönleges módon az Isten, mert ott hangzik az ige és kiszolgáltatják a szentségeket. Ilyen értelemben „Isten háza” a templom — mondotta a püspök. Egyben ez az oka annak is, hogy bár Isten nemcsak a templomokban lakik, hanem mindenütt a világon, — mégis a templomban lehet különleges módon találkozni vele igéjén és szentségein keresztül. Ezért nem lehet a „templomozást” pótolni otthoni „elmél- kedések”-kel vagy a „természet templomának” felkeresésével. A templomban való „lakozás” pedig azt jelenti, hogy nemcsak egy-egy villanásra vagyok a templomban, hanem templomlátogatásom az „állandóság” jegyét viseli magán, különben nem „lakozunk” a templomban, hanem csak látogatást teszünk ott. Az Isten igéjének helyes megértéséhez is kell a templomlátogatás „gyakorlata”. Sokan azért nem értik az igét, mert nem hallgatják folyamatosan, a templomban „lakozva”. A templomba nemcsak szabad, hanem kell is bevinnünk minden gondunkat és problémánkat, hogy azokra a szószékről megoldásokat kapjunk. Rossz az a prédikáció, amely nem szól bele azokba a kérdésekbe, amelyeket az emberek a templomba behoztak magukkal. Aki a templomban együtt „lakozott” az Istennel, annak az otthonában is együtt kell „lakoznia” Istennel. Vagyis templommá kell lennie az otthonának, a munkahelyének és egész életének. Ez azt jelenti, hogy a templomos embem k szünet nélkül az Isten jelenlétében kell élnie és magát felelősnek kell tudnia az Isten színe előtt. Életté kell tehát válnia a templomi igehirdetésnek a házastársak, a szülők és gyermekek és a munkatársak viszonyában. Valamennyi keresztyén otthonnak az „Isten dicsősége hajlékává” kell válnia, vagyis olyan hellyé, amelyben békesség, szeretet, megértés, tisztaság és hűség van. Ezek hirdetik „Isten dicsőségét”. „Azt gondolom — mondotta a püspök — a duna- földváriaknak nem kell sokat magyaráznom, hogy a béke munkálása is keresztyén feladatunk. Egy olyan gyülekezet, amelynek temploma annyit szenvedett a második világháborúban — ezt nyilván tudja. A béke is Isten dicsőségének hirdetője.”

Az ünnepi istentiszteletet közgyűlés követte, melyen

■ Mihácsi Lajos lelkész Ismer tette a gyülekezet és a templom történetét. A dunaföld vári gyülekezet 1845-ben kapott anyásodási engedélyt, valószínűleg azonban csak 1870 körül lett anyagyülekezetté. Előbb egy vályogfalu, fazsindelyes templomot építettek, majd azt lebontatták és 1902-ben megkezdik a mostani templom építését. Ezt 1904. november 27-én szentelte fel Gyurátz Ferenc püspök. Azóta több renováláson ment keresztül a két világháborút követő években. Most pedig teljes szépségében áll a Duna felett, mint egy „hegyen épített város”. Azt kívánjuk a dunaföldváriaknak, hogy ne csak a templomuk, hanem mindig a gyülekezet élete is legyen olyan, amelyet nem lehet elrejteni, mert fénylik benne Krisztus világossága a gyülekezet örömére és az embertársak segítségére.

—y —n

Békekonferenciái jegyzetek

Ahol a kérdések fűtöttek

— Most jöjjön ide az az amerikai néger metodista püspök — gondolom, míg írom a sorokat —, aki október közepén, a Margitszigeten a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának nemzetközi ügyekkel foglalkozó albizottságában, az első napon mélyen hallgatott, s amikor ezt a szünetben neki szóvá tették, óriási derültség közepette ez az óriási fekete ember így válaszolt: „itt olyan hideg van, hogy fázom hozzászólni”. Pedig akkor még meleg őszeleji pompában úszott a sziget s kiska- bátban sétáltak ki levegőzni a vízpartra a konferencia résztvevői. ö bizonnyal melegebb tájakhoz szokott az USA déli partjainál, ám nem kellett fél nap, s belemelegedett ő is a vitába, sőt egyik leggyakoribb hozzászóló lett, mint a legtöbben a 42 tagú albizottságban.

Mire tanít

a szeretetintézmények diakóniája?

Egyházunk szeretetintézményeinek, különösen pedig a fővárosban levő szeretetotthonainknak a nyár folyamán sok látogatója volt. Az érdeklődő vendég mindig szívesen látott. Előtte nemcsak az otthon kapui nyílnak meg, hanem a szívek is. Az otthonok lakói és munkásai nem fogynak ki a beszédből, beszámolnak és magyaráznak s a vendégek sem fukarkodnak a kérdésekkel, hogy megismerjék, megértsék egy-egy intézmény életét.

A látogatók nagyrésze keveset nyilatkozik a helyszínen az ott szerzett benyomásokról. Vannak azonban, akik azonnal dicsérnek vagy kifogásolnak valamit. Néha a vendégkönyvben is megmarad, írásban is a véleményük, nemcsak pusztán nevük aláírása.

Az otthonok hálásak az ilyen megnyilatkozásokért. Érdekes, tanulságos és hasznos tudni azt, hogy milyen emlékekkel távoznak látogatóink. Maradandóak-e a benyomások s hogyan értékelik a látottakat. Az otthon munkáját lehet ellenőrizni e véleményekben, dicséretekben vagy kifogásokban.

Fontos dolog megvizsgálni egy-egy otthon életét, gondo- zottait és munkásait a „külső bizonyságok” tükrében. De még fontosabb egy intézmény munkájának hatását felismerni és lemérni a gyülekezetek, az egyház életén.

Az egyház intézményeinek élete nem elkülönült, azok nem saját tetszésük szerint élnek és működnek, öntörvényűén. Nagyon szűk diakónia, szűk területi szolgálat volna az egyházban, her az csupán az intézményekre korlátozódnék. Az intézmények élő szerves kapcsolatban kell hogy álljanak a gyülekezetekkel s ezért joggal várhatók hatások az intézmények részéről, amelyek a gyülekezetekben jelentkeznek, s az intézmények is joggal várják a gyülekezetek részéről feléjük áramló hatásokat. Az egyháznak szüksége van intézményeire. Nemcsak azért, mert itt helyezhet el olyanokat, akik fokozottan rászorulnak a szeretetre, vagy ilyen környezetben kívánják eltölteni életük hátralevő idejét. Az intézményekre azért van szükség, mert létük és működésük a gyülekezetekben, az egyházban nélkülözhetetlenül fontos szerkezeti elemre hívja fel a figyelmet: a szolgálatra. Az intézmények akkor töltik be teljesen feladatukat, ha napi munkájuk elvégzésével példát mutatnak és tanítást adnak a gyülekezeteknek a szolgáló életre.

A látogatók nyilatkozata egy csepp csupán, de benne mégis tükröződik, hogy egyházunk intézményei megfelelnek-e feladatuknak, hogy milyen tanítást adnak az egyház egészének.

Ügy látták többen, hogy intézményeink arra tanítják a gyülekezeteket, hogy keressék és találják meg a felebarátot. Észrevették, hogy az otthonokban dolgozók ebben fáradoznak. Az a tény, hogy a gondozottak legnagyobb része súlyos testi és lelki betegségben szenved, bőven ad feladatot. Az ún. „nehéz” betegekben találták meg szeretetintézményeink a felebarátot, akit szeretni, akin segíteni kell. Éppen ezek a nehézségek adják a naponként megismétlődő feladatot: nem szabad, hogy visszariadjunk a nehézségek miatt a felebaráttól. Napi munkájukkal intézményeink erre akarnak tanítani.

Többen úgy nyilatkoztak, hogy intézményeinkben megtapasztalták: nagy segítség, ha az embert meghallgatják és megértik. Valóban így van. Ha csekély értékűnek is látszik az a tevékenység, hogy a betegsége miatt elesett öreg ember élet- történetét meghallgatja valaki, vagy megértőén közeledik egy beteg gyermekhez, mégis nagyon sokat tettünk vele. Igaz, hogy nem vittük előbbre a világ ügyét sokkal, amikor beteg gyermekeket gondozunk gyógyítás reménye nélkül. A világnak vannak jelentősebb, fontosabb, sürgősebb kérdései is. Mégsem meddő ez a munka. A munka végzésével, módjával és minőségével otthonaink példát akarnak mutatni arra, hogy így kell, így szép, így érdemes minden emberrel törődni. Az a tény pedig, hogy látogatóink észrevették ezt és az a reménység, hogy bíztatást visznek el magukban erre a szolgálatra, örömmel tölt el mindenkit az intézményekben. Minél többen látják a példát és fogadják meg a buzdítást, annál inkább remélhetünk türelmet, megértést a világban, az emberek között.

Intézményeink tanításaként vitték el látogatóink azt is, hogy csekély anyagi eszközökkel is lehet értékes munkát végezni. Számtalanszor ismétlődik meg otthonainkban a bibliai történet a szegény asszony két fillérjéről. Kötelességünk, hogy a lehetőség szerint mindent tegyünk meg felebarátunk javára. Hamis lenne az eljárás, ha az éhezőt szép szóval akarnók megelégíteni. A szolgálat értékmérője mégsem lehet azonban a ráfordított összeg. Sokkal inkább a segítőkészség és a szolgálat jellege. Így érhető el, hogy a kevés is megelégedettséget és hálát ébressaen Isten iránt. Tapasztalatok sokasága bizonyítja ezt az igazságot. Jól teljesítik szeretetintézményeink feladatukat, ha ezeket a tapasztalatokat tudják átadni a gyülekezeteknek. Augustinus mondta: „Szeretet nélkül terhére vagyunk saját magunknak, a szeretet azonban képessé tesz arra is, hogy egymást hordozzuk.”

A szeretetintézmények azt kívánják, hogy ezek a tanítások hassanak és érlelődjenek a gyülekezetekben.

Minél többen hallják meg és valósítsák meg Jézusnak az intézmények szolgálatán keresztül is kifejezett parancsát: „Eredj el és te is akképpen cselekedjél.”

Advent második vasárnapján, a diakónia vasárnapján ebben az esztendőben is mutatkozzék meg gyülekezeteinkben a hála és szeretet az intézmények iránt, amelyeken keresztül van még tanítása hozzájuk az egyház Urának.

Muncz Frigyes

Talán a legszínesebb ez az

albizottság volt a margitszigeti ülésen, illőn a kérdésekhez, amelyekkel vívódtak, mert azok is a legszínesebbek voltak.

Volt itt afrikai, amerikai, angol, bolgár, csehszlovák, indiai, indonéz, japán, kubai, lengyel, libanoni, magyar, kelet-német, nyugat-német, olasz, román, svájci és szovjetunióbeli egyaránt. Sőt a magyarok mellett a nyugat-németek voltak a legtöbben, majd az angolok, csehek lengyelek, keletnémetek és szovjetunióbeliek. De a hozzászólásokban mindenki bőven kivette a részét, s nem a részvétel számaránya, hanem az érvek súlya dominált s az a keresztyén hozzáállás, amellyel ha nem is mindig egy irányból, de egy cél felé futottak valameny- nyien: a nemzetközi feszült kérdések háborúmentes, békés megoldása érdekében, a leszerelés fokozásával s a megértés és kölcsönös megbecsülés szellemében. Egy tündöklő-fekete néger. Sierra Leone-ból használta azt a sok derültséget okozó hasonlatot, hogy ha egy kutya, s nyomában egy leopárd futnak egy irányba, az nem feltétlenül jelent közös célt. Nos, a résztvevők nem mind egy irányból, de valóban közös cél felé futottak.

E sokszínű társaságban, amint az várható is volt, úgy gomolyogtak fel a kérdések, mint a tavaszi égen a habos felhők. A felvetett kérdések mögött feszültség izzását mértük, hiszen a világ nemzetközi kérdéseiben a Keresztyén Békekonferencia legutóbbi ülése óta az agresszív akciók folytán felforrósodott a levegő. Mély elemzés és a keresztyén szeretet, s kölcsönös megbecsülés által táplált összhang kellett ahhoz, hogy ki-ki korrekten hazája helyzetéhez, megértésre, sőt egyetértésre jusson a világ nagy kérdéseiben. S ha ez nem is ment köny- nyen, a kérdések kiformálódtak, s az érvelések egyre közelebb hozták az embereket.

A tarka együttesnek rendeltetése szerint nem a döntések meghozatala volt a dolga, hanem inkább az elemzés, s a javaslatok kidolgozása. Műhelymunka volt hát, annak minden érdességével, de minden csiszolókészségével, hogy az anyag kezelhető legyen a nagy közösségben, amikor a különböző albizottságokból ösz- szefutó kérdésekből és javaslatokból megformálódik a közösség egészének állásfoglalása és üzenete. Ezekben a részletjavaslatokban is jelentős közeledés történt az egymástól távol álló érdekkörök között. Így kellett lenni ott, ahol — amint valaki mondotta — „a keresztyén lelkiismeret, s az észbeli jó tájékozottság egy anya gyermekei”. Ez annyit jelent, hogy a politikai jól tájékozottság közepette a keresztyén etika mondanivalójával szóltak, s ennek felelősségével biztattak cselekvésre a béke érdekében. Ezt egy amerikai résztvevő prófétai tevékenységnek nevezte.

A felmerült kérdések végül is hét kérdéskörbe jegecesed- tek, s ezekben mondott az albizottság véleményt és javaslatot a végső „Üzenet” megszövegezéséhez. Ma, amikor már az Üzenet ismeretében alkotunk képet a margitszigeti gyűlésről, érdekes visszatekinteni a kérdések kohójába, az albizottsági megbeszélésekbe.

A következők voltak a kérdéskörök: a jól tájékozódás szükségessége, — a vietnami háború megállításának kérdése —, az Egyesült Nemzetek Szövetségével való kapcsolatok, —, a leszerelés és biztonság elősegítése —. a rhodesiai fajüldözés elítélése, —, az in- do-pakisztán megbékélés kérdései, —, s Izrael és az arab országok körébe eső feszült kérdések.

A skála széles volt, s a kérdések roppant árnyaltak. De az Üzenet világosan mutatja* hogy nem hibázta el az albizottság a célt, s megszólaltatta a keresztyén világ lelkiismeretének és felelősségének hangját, s a testvériesen egycélú törekvések bizonnyal nemcsak azokban gyűrűznek tovább* akik résztvevői lehettek a kérdések és a felelősség eggyéko- vácsoló élményének, hanem mindazokban, akik elmélyednek az Üzenet tartalmában.

Koren Emil

Angolok a vietnami háború ellen

Nagyszabású konferenciára került sor Londonban a vietnami háború kérdésében, amelyen részt vettek többek között az egyházak és az egyetemek képviselői is. A konferencia fölszólította a munkáskormányt és a konzervatív pártot, hogy szálljon szembe a vietnami amerikai agresz- szióval és tegyen meg) minérdekében, hogy helyreálljon a

dent annak Vietnamban béke.

Ugyancsak az angol kormányhoz fordult Paul Oesí- reicher lelkész is a Westminster Abbeyben tartott igehirdetésében és fölszólította, hogy járuljon hozzá a vietnami béke megteremtéséhez.

Hz Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága Genfben ülésezik 1966 februárjában

A Központi Bizottság 1966. február 9—17-ig tartja legközelebbi ülését Genfben', amelyen a 100 választott tagon kívül katolikus megfigyelők is részt vesznek majd. A megbeszélés főtémája ez lesz: „Az ökumenikus út és az Egyházak Világtanácsa sajátos szerepe.”

Az ülés egyik legfontosabb pontja lesz az új főtitkár megválasztása a nyugalomba vonuló jelenlegi főtitkár, dr.

W. A. Wissest Hooft utódjaként. A tárgysorozati pontok között szerepel többek között a római katolikus egyházhoz való viszony, az 1968-ban tartandó negyedik világgyűlés előkészítése, az 1966 júliusában Genfben tartandó „Egyház és társadalom Világkonferencia” előkészítése, nemzetközi kérdések és további egyházak fölvétele a Világ- tanácsba.

Kanadai egyházi ember a tárgyalások mellett

A Kanadai Egyesült Protestáns Egyház szociális hivatalának titkára, J. R. Hord lelkész állást foglalt amellett, hogy a vietnami háború ügyében kezdjenek újból tárgyalásokat Genfben, a dél-vietnami Felszabadító Front részvételével. Hangsúlyozta, hogy a nyugati világnak el kell végre fogadnia, hogy kommunista kormánya lesz Dél-Viet- namnak. Azzal az amerikai propagandával szemben, hogy „szent háború folyik a kommunizmus ellen”, kijelentette Hord: „A kanadaiak túlnyomó többsége elfogadja azt a tényt, hogy nyugati

nemzeteinknek meg kell ta- nulniok együtt élniök a kommunista világgal.”

NYUGATNÉMET VALLÁSI STATISZTIKA

Nyugat-Németország lakosságának 51,1%-a evangélikus, 44,1%-a pedig a római katolikus egyház tagja. Keresztyén jellegű egyesülésekhez 0,8 százalék, az ortodoxokhoz pedig 0,1 százalék tartozik. Mintegy 3,5 százaléka a lakosságnak semmilyen vallásos közösséghez sem tartozik. Ezeknek száma tehát kereken 1,9 milliót tesz ki.

k