Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-11-28 / 48. szám

KP. BÉRM. BP. 72.

XXX. évfolyam, 48. szám 1965. november 28.

ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP

Ara: 1,40 forint

Emlékezés — várakozás \

A karácsony előtti hetek jellegzetes és hangulatos időszakot jelentenek az egyház életében, de valahogyan mégsem eléggé telítettek megfogható tartalommal a legtöbb keresztyén számára. Ez leginkább a böjti időszakkal összehasonlításban tűnik elő. A böjt világosan Jézus Krisztus szenvedésére és halálára emlékezés ideje, de az ádventtel zavarban vagyunk. Ez a zavarunk tulajdonképpen anakronizmusból fakad: mi már Krisztus után élünk, hogyan helyezkedjünk bele a Krisztus születését megelőző várakozás érzéseibe és gondolatvilágába?

Valóban naiv dolog az olyan ádventi gondolkodás, hogy most hétről hétre közelebb jutunk Krisztus eljöveteléhez. Hiszen ő az első karácsonykor már eljött a világba emberi testben, feltámadása és mennybemenetele óta pedig állandóan itt van a világban láthatatlanul. Téves lenne gondolatban kilépnünk a mi üdvtörténeti korszakunkból, amelyre éppen az a jellemző, hogy karácsony mögöttünk, Krisztus pedig jelen van.

Nem szabad összetévesztenünk az ádventi emlékezést és az ádventi várakozást — ez a nyitja a mi számunkra az ádvent helyes átélésének és ünneplésének.

A z ádventi emlékezés visszatekint — ádventi énekekben,

ószövetségi próféciákban, az Újszövetségnek Jézus születését megelőző történeteiben — arra a történelmi időszakra, amikor a Megváltót várta tudatosan Isten népének kis hivő köre, és homályosan az antik emberiség széles rétege. Visszaemlékezésünk ennek a várakozó, reménykedő üdvtörténeti múltnak felidézése. De egy pillanatra sem feledjük, hogy ezen a „történelmi ádventen” már túl vagyunk. E távoli múltnak jelentősége mégis fontos hitünk számára. A Megváltó várásá- nak régi tükrében feltűnnek azok az emberi hiányok, bajok, amelyeknek megoldására Jézus Krisztus érkezett, s felvillannak ősi alapvető emberi reménységek, amelyeknek betöltöje- ként eljött a földre. így ebben az eredeti ádventi várakozásban, mint homorú tükörben, csak nagyobbá nő szemünkben Jézus alakja, mert a megelőző prófétai reménység fényében jobban kirajzolódik, hogy mit hozott ő eljövetelével az embereknek és személy szerint nekünk. Ez az ádventi emlékezésünk: emlékezés az ősi ádventre.

A mai ádventi várakozásnak nincs köze ehhez a régi ádventhez. Nem az első karácsonyra irányul, hanem Krisztus mai közeledéséhez tapad. Krisztus mai közeledése pedig egészen más — körülményeiben, formájában, jelentőségében —, mint volt születése. Hármas mai ádventi közeledésről beszélhetünk.

Egyik közeledése Isten igéjének és a szentségeknek belső csodájában megy végbe. Amikor Jézusról prédikációt hallgatunk vagy a Szentírásban olvasunk, maga az élő, bár számunkra láthatatlan Krisztus lép hozzánk. Ugyanez történik az úrvacsora vételekor, nem kevésbé a kereszteléskor a gyermek életében. Jézus Krisztusnak ez a jövetele nincs az ádventi időszakhoz kötve, még kevésbé karácsonyhoz, hanem mindenkor és mindenütt esedékes, ahol Isten igéje hangzik és a szentségeket kiszolgáltatják. Mégis ezekben a hetekben különösképpen felfigyelünk Krisztus mai közeledésének erre a módjára, mert a mi számunkra már ez az „ádventi várakozás”, tehát Jézus jövetelének várása. Az ádventi időszakban megerősödünk abban a hitünkben, hogy Jézus Krisztus ma is közeledik felénk állandóan, hogy betöltsön szeretetével, erejével, tanácsaival.

Az emberekben is közeledik felénk Jézus. Ez a másik mai *iádvent”, az Úr jövetele. Ó lép elénk az egész világon minden éhezőben és szenvedőben, rongyosban és betegben, otthontalanban, elnyomottban, üldözöttben. Egész évi feladatunk, hogy Krisztusnak szolgáljunk az ő „legkisebb testvéreiben”, a rászoruló emberekben. Mégis „ádventinek” nevezhetjük ezt a szép feladatunkat, mert benne Jézus Krisztus mai közeledése jelentkezik. Lám, Jézus nemcsak az igében és az úrvacsorában jön a mi üdvtörténeti helyzetünkben, hanem az emberek ínségében is, várva irgalmas szolgálatunkat.

Krisztus harmadik fajta közeledéséről csak dadogó szóval beszélhetünk, mert túl megy földi fogalmainkon; a Szentírás is csak tökéletlen emberi kifejezések tükörcserepeiben villantja fel a megfoghatatlant. Krisztussal való végső és teljes találkozás túl a halálon, túl a történelmen, a feltámadás világában játszódik le. Akkor nem szorulunk már rá a hitre, hanem a „látás”, tehát a közvetlen megtapasztalás erejével ismerjük meg Istent. Ez a maga homályosságában és ismeretlen ségében is valóságos reménység a keresztyén ember számára Pál apostol így fejezte ki: „szeretnénk e testből kiköltözni és hazaköltözni az Úrhoz". Egész életünket átfogó és minden pillanatunkban aktuális lehetőség, hivő vágy ez, ádventben azon ban különösképpen gondolunk rá, mert a mi „Krisztus utáni’ helyzetünkben Krisztus közeledésének ez a végső formája és ajándéka. „Az Úr közel!”

Két kerület közgyűlése

K

' risztusnak e háromféle mai közeledése mind az első karácsonyból nő ki, ezért is hálásan megyünk most születésének közelgő ünnepe felé. Az ősi ádventre emlékezés és a mai hármas ádventi várakozás karácsonyban találkozik össze. Jézus születésében teljesült be az eredeti ádvent, s onnan indult el Jézus hármas mai közeledése. Köszönjük Istennek most kezdődő ádventünket: emlékezésével, várakozásával és karácsony ünnepével.

MOZGALMAS ÉS NÉPES

gyűlések színhelye volt az Egyetemes Egyház Üllői úti imaterme. November 18-án az Északi Egyházkerület, november 19-én a Déli Egyházkerület tartotta rendes közgyűlését. A püspöki jelentések két lezárt év, 1963—64. munkáját vették számba, de felölelték az 1965-ben elért eredményeket is. Az egyes munkaterületekről bőséggel számoltak be a bizottsági és előadói jelentések.

Egyházi közéletünknek számadó és iránymutató alkalmai ezek az országos szintű egyházközigazgatási gyűlések, amelyeket szinte betetőz majd az egyetemes közgyűlés. A részletmunkák és részleteredmények azonban itt kerülnek felszínre s mutatják meg az ország evangélikusságának összképét. Ezért színesek és mozgalmasak mindig a kerületi gyűlések.

Derekas és ünnepélyes, s egyben elvi döntésszerű részét a püspöki jelentések elhangzása alkotja. Folytatását pedig általában munkaülésnek nevezik. mert ekkor merül bele a gyűlés a részletjelentések meghallgatásába és megtárgyalásába.

A püspöki jelentéseket illusztris vendégek is végighallgatták. Részt vettek a gyűlések e részén az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében Veres Pál főosztályvezető és Grnák Károly főosztályvezetőhelyettes, a református egyház képviseletében Sza- mosközi István püspök, Du- sicza Ferenc kon venti tanácsos, Nyáry Pál teológiai dékán, a metodista egyház képviseletében Hecker Ádám szuperintendens. A református egyház képviselői testvéri hozzászólással köszöntötték is a közgyűléseket.

A PÜSPÖKI JELENTÉSEK

széles körültekintéssel szóltak az egyház szolgálatának minőségéről és helyéről a világban.

„Ami az evangéliumokban s egyáltalán a Szentírásban fontos, azt minden időben könnyen meg lehetett érteni — mondotta D. Dr. Vető Lajos püspök — Például azt, hogy: szeresd az Urat, Istent és szeresd felebarátodat. Ezt nem nehéz az élet különböző változásaira alkalmazni. Nem nehéz megérteni, hogy közösségben, a népek és államok egymásközti viszonylatában is ezt a parancsot, a szeretet parancsát kell követni és megvalósítani. Ez indít bennünket is arra, hogy a béke előmozdításában s egyáltalán az emberiség javának előmozdításában részt vegyünk. Vatóban úgy van, hogy az Ö parancsolatai nem nehezek, ahogyan I. Ján. 5,3-ban olvassuk. Baj akkor van, ha azt, ami világos a Szentírásban, nem mondjuk ki, nem hirdetjük és nem valljuk meg világosan.”

D. Káldy Zoltán püspök erről így szólott:

„A mi magyarországi evangélikus egyházunk tagjai ma és a jövőben is egyek akarunk maradni népünkkel, nem csak ünnepi évfordulókon, hanem a hétköznapi munkában, az ország továbbépítésében, a fejlődés segítésében, a béke munkálásában és a népek közötti megértés és együttmunkálkodás előmozdításában.”

Különösen figyelemkeltő volt a püspöki jelentések azon része, amely összegezve és idézve az esperesi jelentések idevonatkozó részeit, a világ nagy kérdéseiről, népek szabadságáról, gyarmati sorsból való felszabadulásáról, éhség és járványok leküzdéséről s főképpen a vietnami háború kérdéséről szólt

„Ügy érzem — szólott Vető püspök —, hogy egyházmegyéink példája nyomán egyházkerületi közgyűlésünknek is meg kell szólaltatnia aggodalmát a béke ügyében, együttérzését a szabadságáért szenvedő néppel s mélységes rosszallását az Egyesült Államok agresszív háborús politikája miatt a vietnami háború kapcsán. Egyben követeljük béke- szerető népünkkel együtt e háború mielőbbi beszüntetését s a vietnami nép szabadságának s önrendelkezési jogának a genfi egyezmény értelmében való biztosítását.”

Hasonlóan szólt Káldy püspök is;

„Szomorkodunk a vietnami néppel együtt, amelynek az elmúlt 20 esztendő alatt alig volt egy nyugodt pillanata, hiszen az egyik imperialista betörést nyomon követte a másik. Mialatt mi magyarok két évtizeden keresztül országot építettünk és a békés családi otthonok tízezreit varázsoltuk hazánk földjére, Vietnamban azalatt otthonok tízezrei dőltek össze, most is könny és vér folyik, életek pusztulnak és óriási anyagi értékek vesznek el. Fájdalommal gondolunk erre a hősi népre, köztük keresztyén testvéreinkre és kívánjuk, hogy saját erejük és a jó- akaratú népek összefogása révén megszabaduljanak elnyomóiktól, tapasztalják meg a szabadság és építés örömét és szépségét.”

A SZOROSAN VETT EGYHÁZI MUNKA áttekintésében Vető püspök rámutatott arra, hogy „lelkészi karunk igyekszik szolgálatát elmélyülten és lelkiismeretesen végezni.

„Lelkipásztori munka” az atomháborúban?

A nyugat-németországi Egyházi Testvérközösségek újból szembefordultak azzal a ka- tonalelkész-szerződéssel, amelyet a nyugatnémet evangélikus egyházak kötöttek a bonni kormánnyal. Evangélikus világi hívek és lelkészek egyesülete Nyílt Levelet intézett a nyugat-németországi evangélikus egyházak zsinati atyáihoz, amelyben ilyen kérdésekre kémek választ: ..Hogyan ítéli meg a zsinat azt a tényt, hogy a hadseregben végzett lelkipásztori

munkát fölhasználják a lélektani hadviselés keretében is? Mit mondjanak a zsinat véleménye szerint a katonalelkészek azoknak a katonák- na, akiket rakétafegyverek kezelésére képeznek ki egy atomháború esetében?”

A kérdezők azon a véleményen vannak, hogy mindaddig szó sem lehet evangélikus lelkipásztori munkáról a katonák között,, amíg ezekre a kérdésekre nem tudnak világos választ adni.

Akár a gyülekezeteken . belül, akár a közéletben hűségesen és felelősségteljesen fejűk ki szolgálatukat. Ez különösen is így van azoknál a lelkészeknél, akiket a szeretet ereje, Isten- és emberszeretetük melege indít és hat át szolgálatukban.” Káldy püspök a szolgálat egységéről és összefor- rottságáról szólt s egész püspöki jelentését erre építette fel. „Ma már egyházkerületünk összeforrt egyetlen gyülekezetté, de ezen túlmenőleg egész magyarországi evangélikus egyházunk összeforrott- ságát és együttgondolkodását, s egy úton járását tartom a leglényegesebb ténynek” — mondotta. Ez az egységre-mu- tatás volt püspöki jelentésének váza és tartalma egyaránt. Egyek a gyülekezetek s az egyház népe a húszesztendős országépítés örömében, a világ megoldandó nagy kérdéseiért vívott aggódásban és harcban, egyek az egyház megtalált útján, hazánkban, egyek az ökumenikus munkában, az evangélium hirdetésének hűségében, a szeretet diakóniai szolgálatában, a fennálló problémák megoldásának keresésében.

Mindkét püspöki jelentés, s különösen is a hozzákapcsolódó részletjelentések bőven kitértek a lelkészi munka szolgálati kérdéseire és feltételeire. Az egyház munkásaival való személyi gazdálkodás is az egyház egészének egységében folyik. Ugyanúgy az egyház egységes felelősségébe kell beépülnie a híveknek, akik részt vésznek s igénybe veszik az egyház szolgálatait. Ennek a közös anyagi teherviselés vállalásában is kifejezésre kell jutnia. A Déli kerület közgyűlése például kimondotta, hogy

„közegyházi vonatkozásban, az egyes gyülekezetek és a magasabb egyházi szervek között az utóbbi években mind határozottabban bontakozott ki a közteherviselés testvéries rendje az egymás terhét hordozzátok apostoli intés szellemében. A gyülekezetek tagjai között azonban a terhek hordozásánál az önkéntesség és az önkényesség fogalma összekeveredett. A gyülekezeti életben való részvétel, a lelkészi szolgálatok igénylése mindenkinek személy szerint ■ eldöntendő ügye.

Az egyháztagság gyakorlása tehát önkéntes. Azok számára azonban, akik önkéntesen vállalták az 'egyháztagságot, az egyházi közterhek 'pordozása nem lehet önkényes. Tudatosítani kell tehát, hogy az egyháztagság vállalása közös, testvéries teherviselést is jelent.”

MINDKÉT KERÜLET KÖZGYŰLÉSE egybehangzóan fontosnak tartotta, hogy országszerte igyekezniök kell a gyülekezeteknek azon, hogy az egészségtelen és korszerűtlen parochiákat népünk lakásvi szonyainak fejlődésével lépést tartva alakítsák át, illetve kor szerűsítsék. Ugyanakkor megállapították a közgyűlések, hogy gyülekezeteink az elmúlt években jelentősen nagy áldozatokat hoztak a templomok tatarozása érdekében. Van: ak egyházmegyék, ahol szinte minden templom rendbenlevő- nek mondható. Az elmúlt évek tatarozásaihoz jelentős mértékben járult hozzá államunk, a közegyházban saját segélyszerveink, s a külföldi egyházak is.

Lukács 3, I—6.

cddaent

A mai vasárnappal elérkezett ádvent ideje. Templomainkban ezt hirdeti a lila oltárterítő és a fenyőből font ádventi koszorú. Erről tanúskodik a gyülekezet ajkán felcsendülő ének és az istentiszteleteken elhangzó liturgikus imádság.

Gyülekezeteink szeretik ád- ventet. Ez kitűnik abból is, hogy ádventben sok helyen emelkedik az istentiszteleteken résztvevők száma. Azt természetesen a legtöbb keresztyén ember tudja, hogy mikor van ádvent, de azt már sokkal kevesebben tudják, hogy micsoda, és mit akar vele az Isten.

Advent Isten hűségének és szeretetének pecsétje. Maga a szó— advent-eljövetel — az atyáknak tett ígéret beteljesedésére, Jézus Krisztus eljövetelére utal. Isten nem hazudik. Amit ígér* meg is cselekszi. Az idők teljességében — Augusztusz római császár uralkodása idején — elküldötte a Megváltót, Jézust. Isten hűségéről és szeretetéről tanúskodik a mostani ádvent is. Azt hirdeti, hogy mennyei Atyánk nem fáradt el a velünk való törődésben. Irgalmából meghosszabbította életünket, s kegyelméből megbocsátotta bűneinket. Jézus Krisztus által velünk van.

Advent a megtérés ideje. Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa — hangzott egykor, az első ádvent idején Jézus igéje. ,,Itt van már az óra, hogy az álomból felserkenjetek” — figyelmeztet a mai vasárnap textusa. Advent bűnbánatra, megtérésre hív bennünket. Bünbá- natunk akkor őszinte, ha konkrét következményei vannak. Az ádventi ember nem kegyes hangulatban, hanem a bűn elleni kemény küzdelemben él. Bizonyára nem kell sokáig töprengenünk azon. miből is kell megtérnünk. Isten iránti bizalmatlanságunk és engedetlenségünk, felebarátainkkal szembeni szeretetlenségünk és önzésünk, a jó cselekvésében restségünk méltán vádolhatnak bennünket. — Vigasztaló és biztató, hogy ádvent nemcsak kötelez a megtérésre, de lehetőséget is ad rá, hiszen Jézus jön el hozzánk.

Advent Isten ígéretei végső beteljesedésének foglalója. Minden ádvent Isten kegyelmének bizonysága, hiszen minden új egyházi év Isten drága ajándéka. Ugyanakkor minden ádvent az utolsó ádventre utal, amikor Jézus újra eljön hatalommal és dicsőséggel. Akkor beteljesedik Istennek minden ígérete. A hitből boldog látás lesz, a várakozásból örömteljes megérkezés, a reménységből a legszebb valóság. Akkor az ádventi gyülekezet célhoz ér: a menny örömébe. Addig pedig örömmel készül, hogy méltóan fogadhassa ádventi Urát.

Táborszky László