Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-11-21 / 47. szám

Isten tettei nyomában Az evangélium győzelme a törvény fölött AZ ELSŐ KERESZTYEN GYÜLEKEZET a Szentlélek munkájának eredményekép­pen alakult meg Jeruzsálem­ben. Péter Szentlélektől ihle­tett prédikációjára mintegy háromezer ember keresztelke- dett meg és csatlakozott az apostolokhoz. A megkeresztel­tek legnagyobb része — ter­mészetesen — zsidó volt, Mó­zes törvényének hű követője. Az apostolok maguk is a mó­zesi törvényen növekedtek. Következésképpen a jeruzsá- lemi gyülekezet sok vonást megőrzött a farizeusi kegyes­ségből. Ragaszkodtak a körül- metélkedéshez, tartózkodtak a vér és a tisztátalan állatok húsának evésétől stb. Döntő fordulat következett be áz egyház életében Pál apostol megtérésével. A fari­zeusi neveltetésű Pált hasz­nálta fel elsősorban a Szent­lélek arra, hogy az evangéliu­mot a pogányok közé vigye. A pogányok megtérése kez­dettől fogva kérdéses volt a törvényhű zsidókeresztyének szemében. Pál apostol ered­ményes pogánymissziója nyo­mán rendkívül kiéleződött ez a kérdés. A jeruzsálemi gyüle­kezetben követelték, hogy a pogányokból lett keresztyének vessék alá magukat a körül- metélkedésnek. Ha Mózes szer­tartása szerint körül nem me- télkedtek. nem üdvözölhettek” *— hirdették. (Csel. 15, 1.) Ez­zel szemben Pál azt tanította, hogy „... az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által.” (Gál. 2, 16.) A két merőben ellentétes tanítás következtében veszélyben for­gott az egyház egysége és belső békessége s ami még nagyobb veszélyt jelentett: az evangé­lium igazsága. Ilyen helyzet­ben került sor a jeruzsálemi apostoli gyűlésre 48-ban, vagy 49-ben. Itt találkoztak a jeru­zsálemi gyülekezet vezetői: Péter, Jakab, János — Pál apostollal. Nagy volt a tét, amely kockán forgott: az egy­ház jövője. Ha a mózesi tör­vény érvényét ismerik el, a keresztyénség egy zsidó szekta maradt volna, amelynek előbb- utóbb nyoma vész. Ha ellen­ben elismerik, hogy „A tör­vény cselekedeteiből nem iga­zul meg senki” (Gál. 2, 16/b), a keresztyénség megszabadul a mózesi törvények bilincsei­ből, s megnyílik előtte az egész világ. A JERUZSÁLEMI GYŰLÉ­SEN AZ EVANGÉLIUM dia­dalmaskodott a törvény fö­lött. A gyűlés nem kötelezte a pogánykeresztyéneket a mózesi törvények megtartásá­ra. (Gál. 2, 6.) Semmi akadályt nem gördítettek a pogányok Krisztust követő útjára, nem helyeztek elhordozhatatlan igát a tanítványok nyakába. (Csel. 15, 10.) Péter kijelen­tette: „Hisszük, hogy mi is az Űr Jézus Krisztus kegyelme által üdvözölünk, mint azok (pogányok) is.” (Csel. 15, 11.) A „kegyelemből , hit által” való megigazulás döntő je­lentősége és a keresztyén hit egyetemessége a jeruzsálemi gyűlés után az egész egyház­ban érvényre jutott. A törvényeskedés kísértése azonban még több ízben is fel­ütötte fejét az egyházban. Főként Júdeábán volt tere, de Kis-Ázsia gyülekezeteiben is szívós küzdelmet vívtak az evangéliumi szabadság hívei a törvényeskedőkkel. Ennek a kemény küzdelemnek legbát­rabb harcosa Pál apostol volt. Az .apostol a képzett teológus okfejtésével bizonyította a ga- lata levélben a törvényből való megigazulás lehetetlensé­gét, s fejtette ki a kegyelem­ből, hit által történő megiga­zulás egyedül lehetséges vol­tát. A törvény a bűnök miatt adatott — mondja az apostol — (Gál. 3, 19.), s általa csak akkor lehetne megigazulni, ha az egész törvényt meg tud­nánk tartani. Mivel azonban erre képtelenek vagyunk, átok alatt vagyunk. Az átok alól azonban Krisztus felszabadí­tott. (Gál. 3, 13.) Ábrahám pél­dájára hivatkozik, akit Isten kegyelemből, hit által igazított meg. A törvénynek az a ren­deltetése, hogy felfedje bű­neinket, s elvezéreljen a bűn­bocsánatot ajándékozó Jézus Krisztushoz. Így lesz Krisztus­hoz vezérlő pedagógusunk. (Gál. 3, 24.) Ez az evangéliumi tanítás az ősegyházban nem egyfor­mán érvényesült. Míg a Pál alapította, s általában pogány­keresztyén gyülekezetek hité­nek sarkalatos tétele lett a ke­gyelemből, hit által, a jeru­zsálemi gyülekezetben István vértanú megkövezése után je­lentősebb szerepet kapott a mózesi törvény. (Csel. 21, 21— 26.) Ennek ellenére I. Heródes Agrippa Jakab apostolt (Zebe- deus fiát, János testvérét) ki­végeztette, Pétert pedig bör­tönbe vetette. (Csel. 12, 1. kk.) Ezután a gyülekezet vezetése Péter és a többi apostol kezé­ből Jézus testvérének, Jakab­nak és a „vének” kezébe ke­rült. (Csel. 21, 18.) Jakab, az Ür testvére Péternél jóval erősebben hangsúlyozta a tör­vény jelentőségét. 63-ban a zsidók őt is megölték. JAKAB HALÁLÁVAL, s a jeruzsálemi gyülekezet későbbi pusztulásával nem szűnt meg végleg a törvényeskedő irány­zat az egyházban. A zsidós- érdemszerző vallásosság ková­sza megrontotta a középkori egyházat is. Az evangélium fő tartalma, Jézus Krisztus ke­resztje elhomályosult, s he­lyette az ember jócselekede­tekből fakadó érdemei kerül­tek előtérbe. A kegyelemből, hit által való megigazulás evangéliumi tanítását felvál­totta az érdemszerző vallásos­ság kultusza. A reformációban újra győze­zedelmeskedett az evangélium a törvény fölött. Luther, Pál apostolhoz hasonló szívósság­gal és rettenthetetlen bátor­sággal küzdött az evangélium igazságáért. Isten Szentlelke által érvényre juttatta az ere­deti apostoli tanítást, hirdette a kegyelemből — hit által való megigazulást. Ez a tanítás ma is egyházunk sarkalatos hittétele, az az alap, amelyről soha le nem térhetünk. Táborszky László Ilaranglábayatás Kegyelettel őrizzük emlékét Most kaptuk a hírt, hogy eltemették Horváth Istvánt, a soproni gyülekezet felügyelő­jét, 85 éves korában Sopron­ban, 1965. szeptember 28-án. Sopron városának közismert és köztiszteletben álló szabó­mestere 14 éven át volt a gyülekezetnek hűséges, szol­gálatkész felügyelője. Szolgá­latának idején nemcsak a gyülekezetnek anyagi egyen­súlyát, hanem belső életének kibontakozását és emberek egyházhűségét hordozta szí­vén. Egész életmunkájával belekapcsolódott az egyház életébe, a lelkészek szolgála­tába. Keze munkája nyomán több mint 240 lutherkabát került ki műhelyéből. Sopronban végzett teológusok épp úgy, mint öreg papok, esperesek és püspökök istenszolgálatának papi köntöse mesteri forma­érzékét, szorgalmát és szolgá­latkészségét bizonyítja. Áldott életének drága em­lékét őrzi a gyászoló család, a soproni gyülekezet és lelké- szi karunk sok tagja. Kopor­sója felett Pál apostol vallo­mása szolgált vigasztalásul: „Ama nemes harcot meghar­coltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Vége­zetre eltétetett nékem az igazság koronáia, melyet meg­ád nekem az Ür ama napon, az igaz,Bíró. nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva váriák az ő megjele­nését.” II. Tim. 4. 7—8. Október 24-én, száraz, hi­deg időben gyülekeztek a hí­vek a 110 lelkes marázai gyülekezetben rendkívüli is­tentiszteletre. Az istentisztelet keretében Krähling Dániel es­peres ünnepélyesen adta hasz­nálatba a kicsi szórványgyü­lekezet most befejezett új ha­ranglábát. Az esperes a 24. Zsoltár alapján beszélt Isten nagyságos voltáról, melyet semmilyen emberi építmény be nem fogadhat, de amelyet a hálás, hivő ember alkotása dicsérhet. így dicséri az új harangláb is Istent. Az istentisztelethez csatla­kozó ünnepi közgyűlésen Mis­sura Tibor gyülekezeti lel­kész köszöntötte az egyház­megye esperesét és Szőcs La­jos gyülekezeti másodfelügye­lőt, aki 84 évét meghazudtoló fürgeséggel jött át hozzánk gyalog a 7 kilométerre fekvő szomszéd községből, hogy részt vehessen a marázaiak örömünnepén. Ennek a gyülekezetnek nin­csen évszázados múltja, mivel csak 1882-ben telepedtek le Marázán az első evangélikus magyarok Sárszentlörincről. Tolnanémediből, Beledről, Ed- véről, Magyargencsről jőve. Azonban példamutató, hogy alig telepedtek le, máris szük­ségét érezték, hogy gyülekeze­tei alkossanak. Ezért csatla­koztak 1886-ban a legközeleb­bi evangélikus gyülekezethez, a 32 km messzi Hidashoz, 1935- ben a jobb közlekedési lehetőség miatt Pécshez, majd 1948-ban önállósulva Vasas­sal, társegyházközséget alkot­tak. A gyülekezeti életre jel­lemző még, hogy már 1896- ban ünnepélyesen használat­ba veszik a 2 új harangjukat az első haranglábon. Két év­vel később iskolát alapítanak s tanítót hívnak, hogy gyer­mekeik magyar evangélikus iskolába járhassanak. Az alsó haranglábat U10- ben kicsinek találták, s S mé­ter magas szilárd építményre építették fel fából a másodi­kat, hogy messzebb hangoz­zék el az Isten dicséretére hí­vogató harangszó. Nagy bá­natot jelentett a híveknek az első világháború értelmetlen öldöklésén túl az 1917. esz­tendő azért, mert elvitték a háborúba a nagy 109 kg-os harangot. .. Ennek pótlására 1936- ban vásároltak egy 120 kg-os harangot, sőt még egy kis lélekharangot is. Így már 3 harang dicsérte Istent, hí­vogatott istentiszteletre és búcsúztatott temetésnél. Az erős tölgyfából készített harangláb négy sarka elkor­hadt, s így a faépítmény bi­zonytalanná vált. Ezért ke­rült sor a 3. harangláb építé­sére. Mivel Vasason a vas harangláb feleslegessé vált a templomtornyocska megépíté­sével, ezt vásárolták meg a marázaiak kedvezményes áron 1964-ben, s építették fel a már meglevő téglaépítmény tetejé­re. A száj- és körömfájás miatt, majd a beköszöntő hi­deg miatt az építkezés elhú­zódott 1965-re. A harangláb eredetileg csak 2 harangnak biztosított helyet, de az ügyes marázaiak az elmúlt napokban Rosta Lajos gondnok vezeté­sével elkészítették a J. ha­rangnak is a helyét. Így újra 3 harang szólhat. Szőcs Lajos másodfelügyelő felszólalásában meghatódva említette, hogy a gyülekezeti tagok telepedése és az ő szü­letése egy évre esik, ezért kü­lönösen is kedvessé vált ez a kis gyülekezet a számára. Majd Bibliát kérve Ézsaiás könyve 42. részének 8—10. verseivel és egy régi ének el- éneklésével erősítette a ma­rázaiak hitét. Krähling Dániel esperes az egyházmegye üdvözletét adta át, s emlékeztetett arra, hogy a nagy katolikus tengerben élő kicsiny marázai sziget nemcsak egyházkormányzási- lag tartozik a nagyobb töme­gű Tolna megyei evangélikus- sághoz, hanem vérségi köte­lék révén is. Így az itteniek öröme sokaknak válik örömé­vé. Jó dolog az összetartozás tudatát ápolni, nehogy a szórványban élőket elfogja a kisebbrendűség érzése. _ A csendes kis faluból eljő­ve, úgy éreztük, hogy bár nem hosszú, de igazán példamuta­tó múlttal rendelkező kicsiny gyülekezetben jártunk. T. M. RHODÉZIA A „New Christian” című londoni ökumenikus hetilap­ban vezércikk jelent meg a rhodéziai kérdésről, amely megírja többek között, hogy kemény intézkedéseket kell foganatosítania az angol kor­mánynak, ha a fehérekből ál­ló kisebbségi kormány egyol­dalúan kíkiáltia Rhodézla füg­getlenségét. „Az emberiség el­len elkövetett gaztett volna, ha négy millió rhodéziai nem kapna védelmet a fehér ki­sebbség önkényes kizsákmá­nyolásával szemben." (■^HiiiiiimiiiiiiiiroiiiiiiiiiiiiWBiBBiWBWMiiiiiiiiiiiiiiiiiwiiiBWMiiiiiiaiiaiiOTiiiiiiqimiiiMaii^iiiiiiiiiaiiMMiBaaiiiiiiaawiiiaMaHBHmiBmii^ iiiiiiiiiiiiiiiiiiWiiiiiiiiwwwiiiiiiii'iiiiH'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiii'iinii'iTiiniiwiiiiWiiiiniiniiwiiiiTiTiiiiiiwi A mikor apám belépett a gyülekezeti te* ^ rém ajtaján, minden szem feléje for­dult. Akik csendesen beszélgettek egymással, a mondat közepén elhallgattak és úgy néztek rá, mint a messze országból hazatért öreg ván­dorra, aki csodálatos utakról megint hazaért. Nem mindennapi utak álltak mögötte, annyi bizonyos. Nemcsak más országok és világré­szek útjai, hanem a szívnek és értelemnek rop­pant nagy űrutazásai is, amikor a test lázas­meredten fekszik egyhelyben a betegágyon és a lélek óriási körben kering a két világ körül Onnan is visszajött, mert még nem jött el az órája. Ezért hallgatott el mindenki, amikor belé­pett. Mert az emberek mindig tisztelettel néz­nek arra. aki megváltotta már jegyét az utolsó útra. Az igézet azonban csak néhány pillana­tig tartott, aztán felderültek az arcok. Boldo­gan néztek rá, mintha csak ők nyerték volna meg az eddigi csatákat a halállal. — Jó estét, nagytiszteletű úr! — Hála Isten! de jó színben van. A szemeket megharmatozta az öröm, a ter­met betöltötte a jókedv zsivaja. Apám neve egyet jelentett a gyülekezettel, mert ő volt az első papja és templomépítője. Nem csoda, ha az idősebbeket már az is vigasztalta, ha lát­hatták. Mindenkinek volt hát szava most a szomszédjához, a szeretet hullámai mennye­zetig elöntötték a termet. Apám is megállt egy hosszú pillanatra és vé­gignézett a nagy asztal körüli gyülekezeten. Tekintete mindenkit megsimogatott, mosoly­gott, bólogatott, aztán megindult az asztal vé­ge felé óvatos aggastyán léptekkel. Vigyázva leült, kirakta mega elé a bibliát, az énekes­könyvet, gyorsírásos jegyzeteit, a szemüveget és a nagyítót. Most legtöbben elfordultak tőle. nehogy fe­szélyezze a jó öreget a sok kérdőjeles tekin­tet, vajon meddig bírja, elüzi-e mégegyszer tőle a halált a kegyelmes Isten? Csak az ének alatt tévedt vissza szemük a hófehér hajra, a markáns barázdált arcra, amit néhányon félévszázad óta látnak már a szószé­ken. Áz élet meghatott emlékei fűztek hozzá „Figyeljetek életük végére!” ott mindenkit. Kit az eskető pásztor útravaló­ja, kit a keresztelő pap áldása, kit a feláldo­zás szívetrázó igéje, kit a feltámadás vigasz­taló evangéliuma. A pám énekelt. Arca megszínesedett, csak szája volt kék, de ezt már húsz év óta megszoktuk. A test elnyüvődött a szolgálat ro­botjában, de a lélek friss maradt, mert minden nap megújult. — Téged Úristen, az igaz hitben áldunk, ma­gasztalunk ...! Harsogott a tedeum, a pünkösd utáni gyü­lekezet hálaadása. Ahogy énekelt, egy-kétszer elért hozzám a hangja a hosszú asztal másik végéig, önfeledten énekelt, odafigyelt a szóra, szívéből jött a hálaadás. De a vége felé elfogta a száraz köhécselés és már csak szemeivel kí­sérte a sorokat. Az imádsághoz legelsőnek hajtotta le a fejét. Az igét elsőnek ütötte fel a bibliából. Anyám mellette ült, megigazította apám kabátja gal­lérját és keze ügyébe tette a nagyítót. 4z irásmagyarázat a Szentháromság titkát bogozta. Amíg beszéltem, sokszor találkozott a szemem az övével. Nehéz volt ez a szolgálat, mert a Szentháromság Isten csodálatos titkát csak körüljárni tudja az értelem, a hit pedig csak leborulhat előtte. Láttam hát nem egy­szer, hogy homloka aggodalmas ráncokat vet, vajon a „gyerek” együtt lép-e az igével és a hitvallásokkal? Aztán kisimult ez a homlok, kiderült az arc. Az örökkévalóság örömének tanításánál pedig mosolyra húzódott a szája Ezt a mosolyt átvették tőle a többiek is. Az ö öröméből született az enyém is. A vallástétel nem repült el a fejek felett, hanem megtalál­ta a gyülekezetét. A csendes beszélgetést és bizonyságtételeket figyelemmel hallgatta ezután. Ügy ültünk ott. mint egy nagy család, aki a még nagyobb csa­ládért van. Még a gyülekezetről és városunk egyik közös gondjáról esett szó. Az imádságokat ez én láróimádsdgom kö­vette. A hála és könyörgés szava. — ... és állj mellénk a végső órán atyai sze- reteteddel... Megálltam egy pillanatra. Valaki kopogta­tott az asztalon, ejnye, csak nem az édesapám? Talán hosszalja az imádságot és figyelmeztet az öregség jogán, úgy, ahogy addig sohasem tette? Az ámen után felnéztem és láttam, hogy ke­ze édesanyám keze felé tart és koppant még néhányat az asztalon. Feje oldalt billent és kitágult szemmel nézzett el jobbra. Arcán még ott üli az előbbi átszellemült mosoly, nem mozdult, csak nézett. Talán rosszul van? Anyám odaszólt hozzá halkan: — Apa rosz- szul vagy? Akkor felemelte fejét, szeme elnézett felet­tünk és lassan becsukódott. Aztán ásított és mélyet lélegzett. A pillanat feszültsége feloldódott. Egy kis szédülés, egy ids kiesés, szépen elaludt az öreg papunk, — a hívek arca ismét felém fordult megkönnyebbülten és várták a Miaty&nk kea- dő szavait. De a következő pillantban ismét ásított sze­gény és szívemet összeszorította a balsejtelem, mert a kórházi ágyaknál annyiszor láttam már az utolsókat dobbanó szívek végső, ásító lélegzetvételét. Mintha gyorsított filmet látnék ma is. Fel­ugrottam. a szék feldőlt mögöttem, de már megelőzött a fiatal doktor, aki aznap este ott volt közöttünk. Karjával átfogta a dűlő vállat, másik keze az ing nyakát gombolgatla. Vállán megpihent a szép ősz fej és a halkuló lélegzet felerősödött. Egy kissé hátradöntötte a székét, ketten fogtuk már apámat. Ránéztem a dok­torra, ő is rám, kereste a szavakat, de látta, hogy már nincs szükség előkészítésre. — Exitus — súgta felém, szivem a tor­komban dobogott, csak bólintani tudtam. El­ftttt az óra, kimegy közülünk a mi pásztor­apánk. A gyülekezet már a szememből ol­vasta a szívbemarkoló üzenetet. A fejek le­hanyatlottak néma imádságra és a szívek megjárták Isten trónusát, az életért és az örök életért. Lábujjhegyen mentek ki a te­remből mind és könnyes szemmel vettek bú­csút az Elmenőtől. A következő félóra a hiábavaló emberi erőlködések jegyében telt el. Kis tábori ágyra fektettük a széke mellett, csakhamar belefutott karjába az injekciós tű a szívet serkentő, lélegzetet javító gyógyszerekkel. Harcoltunk az életéért, de az ő óramutatója az utolsó kört rótta. Szegény édesanyám mellett hárman is vol­tak. szinte nem is tudta felfogni mi törté­nik. még akkor sem, amikor sírva átöleltük. Akkor már megállt apám lélegzete és a sokszor áldott szív nem dobbant többé. Ar­cára rátelepedett a végső tudás földöntúli derűje. Ott, pihent a gyülekezeti teremben, a temp­lom és a parókia között. Halálában is ott volt ahol egész életében: gyülekezetével és családjával. Ott kapta ajándékba Isten haza- hi jó szavát, Isten népének együtt imádkozó közösségében. A végső búcsú percét már nem tudom le­írni arról az estéről. Kevés ahhoz a toll. A fájdalomnak és hálának olyan szívetrázó perce volt ez. amit mi szét nem választha­tunk. C de szegények lettünk halálával és ugyanakkor gyors hazamenetelének órájá­val mennyire gazdagok! Mig ezeket a sorokat írom, a kőfaragó be­tűket vés a márványra, az ige szavait. Am ige márványnál is maradandóbb emléket ál­lít az anyaszentegyház névtelen elöljáró pásztorainak: — EMLÉKEZZETEK MEG LELKIPÁSZ­TORAITOKRÓL, AKIK ISTEN IGÉJÉT HIRDETTÉK NEKTEK; FIGYELJETEK ÉLE­TÜK VÉGÉRE ÉS KÖVESSÉTEK HITÜKET! H. Németh István i I <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents