Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-11-07 / 45. szám
Dr. Hermann Dietzfelbinger püspök látogatása ii. Békekonferenciái jegyzetele Nagy feladatok — még nagyobb remények Különösen jellemző Dietzfelbinger püspök felfogására az, amit a már említett cikkéből (A zsinat és a reformáció egyháza) szószerinti fordításban idézünk: „Szikrák pattoghatnak akkor is, ha a pápaságról és annak jelentőségéről van szó. Olyan szikrák ezek, amelyek az ellenmondás tüzét gyújtották lángra. Ki tagadná több pápa történeti nagyságát? Azonban mi a helyzet akkor, amikor a pápaságnak az elismerését az igazi egyház léte és az üdvösség eszköze alapfeltételeként tüntetik fel? Ha a XXIII. János pápától származó „Pacem in terris” kezdetű encikli- kában a következő szavakkal találkozunk: „Mi, akik Jézus Krisztusnak, a világ megváltójának, és a béke forrásának a helyét töltjük be ezen a földön ...”? Ha az új pápa megválasztását még ma is a Megváltó születésének kinyilatkoztatására (Lukács 2:10) emlékeztető szavakkal hirdetik ki: „Annuntio vobis magnum gaudium: Habemus Papam!” (Nagy örömet hirdetek néktek: van pápánk!)? Ha az első vatikáni zsinatot ugyan most már a püspökök kollegialitásának a kifejezésre juttatásával egészíti ki, ugyanakkor azonban a „reformálhatatlan” végzetes fogalmazásáig menően erősítik meg? „Subesse Romano pontifici omni humanae creaturae... esse de necessitate salutis” (Az üdvösség szempontjából megkívántatik, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a római főpapnak) — mondja VIII. Bonifácius 1302- ből származó bullája. Történt-e valami változás, ha VI. Pál pápa „Ecclesiam suam” (1964) kezdetű en- ciklikájában a pápának az első vatikáni zsinat által hittétellé emelt helyzetét úgy tünteti fel, mint amely „Kikerülhetetlen stáció a Krisztushoz vezető úton”? A pápaságnak az üdvösséggel kapcsolatos igénye az üdvösségről folytatott párbeszéd legkeményebb tárgyalási témái közé tartozik, s úgy látszik, újra elválasztja egymástól a lelkeket. Paul Sabatiers 1911-ben mondott szava jut az embernek az eszébe: „Kétféle katolicizmus van. Az egyik hidakat épít. A másik lerombolja őket. És talán azt kell mondanunk, hogy a pápa azoknak az oldalán áll, akik (hidakat) rombolnak.” — Már ez az idézet is világosan mutatja a bajorországi evangélikus püspök és az ottani hittestvérek álláspontját a római egyházhoz való viszonyulás vonalán. Mindezt az Ágostai Hitvallás és a lutheri iratok idevonatkozó útmutatása szerint , szigorúan evangéliumi alapon képviseli Dietzfelbinger püspök. Hangsúlyozza azt is, hogy a római egyház igyekszik ezen a földön minél nagyobb dicsőségben, fényben és hatalomban pompázni, mi viszont valljuk, hogy amiképpen Jézus Krisztusnak, Isten szolgájának szépsége a kérészt, a Szentlélek fő munkája pedig az, hogy feltárja bűneinket és állandó bűnbánatra indít. Ugyanúgy az egyház se lehet más, mint a bűnösöknek a közössége, sőt igaza van Luthernek, amikor azt írja, hogy az egyház a legnagyobb bűnös. És mégis szent, de szentsége a bűnök bocsánatában áll, mely életet és üdvösséget teremt. Az egyház egysége Jézus Krisztus páratlanságában van adva. A hit valljia az egyház egységét, ha az nem is látható. — Ezek után nem meglepő, ha az egységtörekvésekkel kapcsolatban Dietzfelbinger püspök a következő végső következtetésre jut: „A legnehezebb dolog lesz az egy egyháznak a kérdése. Amit az emberi bűn és vétek, vakság és szenvedély, de a jóakarat és a vallásosság is kettészakított, azt az emberi fáradozás még ha alázatos jóakarattal is történik, nem fogja egykönnyen újra összefogni tudni. Az újra egyesült egy egyház dicsőségét Isten nyilván nem fogja átengedni semmilyen reformátornak és semmilyen pápának sem. Ezért nagyon helyes, ha a jelenlegi pillanatban háttérbe szorul az újraegyesülés jelszava azzal a felismeréssel szemben, hogy egymás mellett és együtt kell haladnunk az úton.” Nagyon jellemző és tanulságos Dietzfelbinger püspöknek az a prédikációja is, amelyet folyó évi augusztus 8-án a müncheni Mátyás-templomban mondott el a hamis prófétákról. Ebből idézzük az alábbiakat: „A keresztyénség útja nincs világosan és egyértelműen előre megrajzolva, vagy megszerkesztve, mintha az ember a vasúton előre kinyomtatott menetrend szerint szilárdan nyugvó síneken utazna. Inkább az a helyzet, hogy noha az ember bizonyos lehet az evangéliumról, mégis minden új lépésnél tapogatóznia és kérdezősködnie kell a helyes út felől... Az egyháznak mindig az a feladata, hogy újra vizsgálat tárgyává tegye, mennyiben állnak kapcsolatban egymással a hit, a szó és a cselekedetek. Mert a legrosszabb dolgok közé tartozik a vallásos hazugság. — Vannak például tanítók és próféták, tehát olyan embereit, akik Isten nevében beszélnek. Minden prédikáció igen helyesen Isten nevében szeretne elhangzani. De vannak hamis próféták is és ezek nem az ateisták, vagy olyanok, akik kommunista, vagy más politikai tanokat hirdetnek, hanem, akik juhoknak ruhájában, vagyis Krisztus nyájának, Jézus Krisztus gyülekezetének az öltözetében jönnek! Mellettük és velük együtt vannak vallásos mozgalmak, nagy szellemi áramlatok, melyek a keresztyénséget is magukkal ragadják, gyakran a legnagyobb jóhiszeműséggel. Egyszerre csak — de többnyire túl későn — észrevesszük, hogy erejüket nem Isten Leikéből, hanem a változó korszellemtől vették. Őrizkedjetek! — mondja Jézus. Az ökumenikus mozgalom korszakában Isten Lelkének a hatására a keresztyénség ismét összeszedelőzködik szétszórtságából, s talán elavult válaszfalakat rombol le, itt és ott egymásra találunk és egymást megtanuljuk újra megismerni. Azonban mindez a keresztyén hit igazságának a kérdése alól nem ment fel bennünket. Lehetséges nemA most folyó utolsó ülésszak szeptemberi kezdetét négy pápai akció fémjelezte. Hármat a múlt számunkban ismertettünk: az új enciklika, megnyitó beszéd, ereklyehordozó körmenet. A negyedik itt következik. Az ülésszak első munkanapján, a pápa jelenlétében, teljesen meglepetésszerűen olvasták fel rendelkező iratát, amellyel létre hívja a „püspökök szinódusá”-t, ahogyan nevezi a püspökök tanácsát. Azt a szervet, amelyet a zsinat ismételten kívánt a pápai kúria ellensúlyozására, az egyház vezetésében a pápának a világ katolicizmusával szoros, eleven kapcsolattartása biztosítására. A gondolat megvalósítása bi- zony más lett, mint amit a zsinat tervezett. A zsinaton elhangzó kívánalom az volt, hogy a világ római katolikus püspökeinek képviselőiből alakítandó állandó tanács működjön a pápa mellett, hogy az egyház vezetésében jobban érvényesüljenek a mai követelmények. A pápa azonban váratlan intézkedésével olyan szervet létesített, amelynek ilyen jelentősége eléggé kétséges. A „püspökök szinó- dus”-át a pápa hívja össze, amikor neki tetszik, ő erősíti meg tagjainak megválasztását, ő állapítja meg a tárgyalandó témákat. A szervezet elsőrendű feladata, hogy a pápát informálja és tanácsolja. Határozatot csak akkor hoz, ha ezt a pápa. jónak látja, s ugyancsak igazi, hanem hamis egység is. A keresztyénség nem jut közelebb azzal az igazsághoz, ha egy átfogó és jobban imponáló világegyházzá forr össze. A római katolikus egyházzal való új párbeszédben bizonyára előbbre jutunk néhány lépéssel, s az összes Krisztus-hívek egységét újra látjuk, hirdetjük és szenvedélyesen helyeseljük. Ugyanakkor azonban emögött ott rejlik az a kérdés, hogy vajon a reformáció, az evangéliumnak ez az új elötörése befejező- dött-e már, vagy nem kell-e az egész keresztyénség számára a reformáció bizonyságtételét újra megszólaltatni. — Nem csoda, ha a keresztyénségben, tekintettel az említett bizonytalanságra és zűrzavarra, gyakran sürgetik azt a végső tekintélyt, amely teljhatalommal meg tudja mondani, mi a helyes. A római katolikus egyházban ez a követelés a pápa csalhatatlan tanítói hivatalához vezetett. Valakinek mégis csak kell lennie, aki szinte mindnyájunk helyett minden dologban dönt és kijelentheti: ez az igaaság! Kell ilyennek lennie, mert a bizonytalanságot nem tudjuk elviselni. Ugye, mennyire érthető ez az óhaj! De — képes-e ő erre? Képes erre — ember? Nem mindenki, aki azt mondja nekem, Uram, Uram! megy be a mennyek országába ... Itt vége minden emberi teljhatalomnak, még ha a legmagasabb rendű is lenne ... De amikor ő, Jézus Krisztus, aki értünk meghalt és feltámadott, azt mondja: ismerlek benneteket, akkor egészen új megismerés tárulhat fel előttünk. Egyszerre csak itt van közöttünk ő, aki méltán elmondhatja magáról: én vagyok az igazság, és ő velünk van, a Szentlélekkel együtt, akiről tudjuk, hogy ő minden igazságra elvezérel bennünket. Egy új teljhatalom jelentkezik, teljhatalmú sző, közvetlenül az ő szájából. Ti nem vagytok csalhatatlanok mondja, semmilyen egyház, semmilyen pap, semmilyen püspök, semmilyen zsinat, én azonban ismerlek benneteket és meg fogjátok ismerni az igazságot, ahogyan én ismerlek benneteket.” Reméljük, alkalmunk lesz még Dietzfelbinger püspök írásaival, megnyilatkozásaival máskor is megismertetni egyházunk népét. Sokat tanultunk látogatásából és szolgálataiból. Bízunk benne, hogy máskor. is meglátogat bennünket, mint egyházunk kedves és szívesen látott vendége. Dr. Vető Lajos csak ő hagyja jóvá a határozatot. A római kúriának nem kell tartania ettől a miniatűrzsinattól — állapítja meg az egyik helyszíni protestáns tudósító. A „püspöki zsinatnak” a római kúria vezetőin kívül csak egy állandó tagja van, a pápa által kinevezett főtitkár, míg a többi tagját eset- ről-esetre választják a püspöki konferenciák szerte a világon. Bár így ez a szerv a világ katolikus püspökeinek képviseletét jelenti és előmozdítani kívánja a „testvéri dialógust”, a pápa és a püspökök között, a római kúria vezetőinek állandó tagsága folytán a kúriának a zsinati atyák többségétől helytelenített befolyását az egyház vezetésében aligha szüntetheti meg A négy pápai akció azt a benyomást ébreszti, hogy — amint egyik nyugatnémet napilap írja — a pápa „annál nyomatékosabban juttatja érvényre személyét és tekintélyét a zsinattal szemben, minél inkább közeledünk a zsinat végéhez”. Valóban a II. vatikáni zsinat jelenleg a pápai szék néha taktikus, máskor leplezetlen erőfeszítését mutatja saját teljhatalmának és egyedüli döntő szerepének megőrzésére. De ugyanakkor tükrözi a zsinat — és ez a re- ménységes — a római egyház belső erjedésének megállíthatatlan folyamatát. Nem kétséges, hogy melyik törekvésé a jövő. Akik október 13-a és 18-a között azzal a szándékkal keresték fel a Margitszigeti Nagyszállót, hogy ott vacsorázzanak, vagy szórakozzanak zeneszó mellett, bizony vissza kellett fordulniok. Ebben az időben ugyanis az egész szálló a Keresztyén Bekekonie- rencia Tanácsadó Bizottságának rendelkezésére állt. A 150 tagú tanácsadó bizottság csaknem minden tagja eljött. Kívülük még vendégek, megfigyelők, újságírók. Közel 250 ember volt jelen 42 országból. Szállást és ellátást biztosított számukra ez a gyönyörű környezetbe helyezett, tavaszra új köntösbe öltöző épület. A félkör-alaprajzú nagyterem szolgált az ülések színhelyéül. Az előcsarnoktól a tolmácsok fülkéi és függöny választotta el. Kék vászonnal bevont, párhuzamosan elhelyezett, hosszú asztalsorok váltották fel az ebédlőasztalokat. Szemközt velük az elnökségi asztal. Középen Hromádka dékán ül. Két oldalán az elnökség többi tagja, közöttük dr. Bartha Tibor .református püspök, aki egyben a házigazdát, a Magyarországi Egyházak ökumé- nikus Tanácsát is képviselte. A résztvevők fején fülhallgató. Négy nyelven tolmácsoltak minden elhangzott szót. Teríték helyett mappák, jegyzetfüzetek az asztalon. Pincérek helyett a titkárság fürge munkatársai suhannak a sorok között, hogy kiosszák a legújabban elkészült sokszorosítvá- nyokat; jelentések, előadások, javaslatok és határozat-tervezetek szövegét. Két este és két napon teljes ülést tartott a bizottság. A közbeeső másfél napon pedig több csoportra oszolva, különböző helyiségekben folyt a munka. Bármilyen tágas a Nagyszálló, nem jutott mindegyik csoportnak hely. „Az ifjúság a békéért” témával foglalkozó csoport pl. a Déli Evangélikus Egyházkerület Puskin utcai tanácstermében ülésezett. Október I3-án este nyolc órakor ünnepélyes keretek között nyílt meg az ülés. Ahogy már ilyen nagy gyűlések alkalmával szokássá vált, égtek a reflektorok, a filmezéshez, tévé-közvetítéshez szükséges jupiterlámpák nemcsak fényt, hanem meleget is bőven sugároztak. „Boldogok a békességre igyekezők...” ez a Hegyi Beszédből ismert ige y- egyben az ülés jelmondata is — hangzott el először az elnöki asztal mellett felállított szónoki emelvényről. Egy afrikai résztvevő olvasta fel, A. K. Nelson accrai anglikán prépost. (Igehirdetését lapunk múlt heti számának vezércikk helyén közöltük.) Az igehirdetés után D. Heinz Kloppenburg, Nyugat-Német- ország-beli egyházi főtanácsos, a mozgalom egyik alelnöke megnyitotta az ülést és a köszönet szavát tolmácsolta a magyarországi egyházak felé. Dr. Bartha Tibor püspök a vendéglátó gyülekezetek szeretet,érői és öröméről biztosította a megjelenteket. Más üdvözlő szavak is hangzottak el. Nyikodim leningrádi metropo- lita Alexi j pátriárkának, az Orosz Ortodox Egyház fejének üdvözletét adta át. Az egyik legrégibb keresztyén egyház, az egyiptomi kopt egyház nevében Abona Petros püspök szólott. Másnap délelőtt került sor J. L. Hromádka dékánnak az előadására az ülés főtémájáról: „Szolidaritás és együttműködés az igazságosságért és békéért.” Személy szerint ő a mozgalom elindítója, a konferencia „nagyapja”. Hetvenhat évét meghazudtoló elevenséggel lép most is a szónoki emelvényre, akárcsak egy évvel ezelőtt Prágában, a II. Keresztyén Béke-Világgyűlés alkalmával. Azóta bonyolultabbakká és élesebbekké váltak a viegyüttműködésnek azt a lég- körét, amelyben elszántan kell megtennünk mindent azért, hogy az emberek a sok különbség, ellentét és megoldatlan kérdés ellenére együttéljenek. Rámutatott arra, hogy ennek a szolidaritásnak milyen kimeríthetetlen forrása a Názáreti Jézus szolidaritása a bűnében tanácstalanná és erőtlenné vált emberrel. Előadásának második részében a mai nemzetközi helyzetet elemezte behatóan Hromádka dékán. Rámutatott a sokfelé mutatkozó forradalmi átalakulások folyamatára* amelynek következtében hatalmas gazdasági, műszaki, társadalmi, kulturális átalakulások mennek végbe a népek körében s a volt gyarmati területeken új országok jöttek létre. Valamennyi kontinens égető kérdését szemügyrevéve* A Tanácsadó Bizottság elnöksége a margitszigeti Keresztyén Békekonferencián. A szószéken: Abona Petros etióp érsek lág kérdései. Érdeklődéssel várták előadását, amelynek néhány gondolatát előző számunk már ismertette. Az evangélium által elkötelezett ember felelősségre kötelező szándéka hevítette a tőle megszokott közvetlenséggel elmondott szavait. Mi a keresztyén szolidaritás ma? — tulajdonképpen erre a kérdésre keresett választ. Visszaemlékezéssel kezdte. A Keresztyén Békekonferenciát létrejöttekor 1958-ban az a szándék vezette hogy „megteremtsük a világban a békés együttműködés légkörét és a magunk részéről is hozzájáruljunk a leszereléshez, a nukleáris kísérletek beszüntetéséhez, a tömegpusztító fegyverek megsemmisítéséhez.” Ez az alapvető szándék vezeti azóta is a mozgalmat. „Azért vagyunk együtt — mondotta — hogy türelmes munkával, a másik ember odaadó meghallgatása útján leküzdjük azt, ami elválaszt, ami az emberi zűrzavarok és háborúk oka, mindazt, ami a népek együttélését ma is fenyegeti és katasztrófát idéz elő.” Az egymással és a bárkivel folytatandó párbeszédre az evangélium hatalma szabadít fel. őszintén kell bevallanunk, hogy egyikünk sem mentes annak a környezetnek hatásától, amelyben él. Ezeket az eltéréseket nem kell elhallgatni, hanem a kölcsönös bizalom jegyében kell megvitatni. Tanúsítsunk türelmet, de ne váljék ez soha közönnyé. Mi sem válhatunk kritikátlanná. A párbeszéddel járó kockázatokat is vállalva alakíthatjuk ki csak a szolidaritásnak és Tízmillió protestáns Dél-Amerikában A protestáns keresztyének száma 1916-ban csak 123 000 volt Dél-Amerikában. Ez a szám 1965-ben tízmillióra emelkedett. Eddig Chilében volt legnagyobb a létszám- emelkedés, ahol ma annyi protestáns keresztyén él mint római katolikus. A gyülekezeti tagok legnagyobb része a munkásság* a művelt kökülön kiemelte a vietnami háborút. Ami Vietnamban történik — mondotta — szégyenletesen bizonyítja, mennyire nem értik a gazdag Nyugat hatalmasai, hogy nem lehet ágyúgolyókkal megelégíteni olyan embereket, akik kenyérre éheznek. A világ békéje sok tekintetben attól függ, megértjük-e a világban végbemenő változásokat, s számolunk-e azzal, hogy az emberi társadalom és a nemzetközi élet átalakulása sok türelmet igénylő, hosszan tartó folyamat. A főreferátum befejező része többek között azzal foglalkozott, hogy az igazságosság néhol pattanásig feszült kérdésére figyelve, szüntelen szemünk előtt kell tartani az egész emberiség békéjének ügyét. A béke kérdése nem állít könnyű feladatok elé. Maradna feladatunk bőven még akkor is, ha a leszerelés megtörténnék és a nukleáris fegyvereket mesemmisítenék. „Nehéz. de éppen ezért nagy korban élünk. Minél nagyobbak feladataink, annál nagyobb c reménységünk.” Hromádka dékán előadását nagy tapssal köszönte meg az ülés, majd egy kedves jelenet követte. A bizottság néhány tagja lépett hozzá, s fekete- Afrika hálájának kifejezéséül* törzsfői köntöst adtak át neki, sőt azonmód bele is öltöztették. A főtémáról szóló előadást még öt további előadás követte. Ezek ismertetésére, valamint a bizottságokban végzett munka bemutatására később térünk vissza. b. zéposztály és az ifjúság köréből kerül ki. Chilében és Brazíliában különösen is sok általános iskolai tanító és magasabb fokú iskolákban működő'tanár vallja magát protestánsnak. A kimondottan evangélikus egyházak, illetve gyülekezetek lé- lekszáma ma . kereken egymillió. Vatikáni jelentésünk 2. Pápai rendelkezés V. L
