Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-10-31 / 44. szám

Isten tettei nyomában

SZÉTSZÓRÓDÓ SZIKRÁK

HAJLAMOSAK VAGYUNK ARRA, hogy az őskeresztyén gyülekezeteket idealizáljuk. A szent élet magaslatain látjuk őket,, akik között még csodák történtek, a Jézusról szóló igehirdetés még a közelmúltra mutató emlékezés volt, a hit „teljesítményei” nagy erővel hatottak. Abban a közösségben megvolt a friss élmény, az elsődleges hatás sodró ereje, a fiatal ügy vonzó életformálása stb. „Azok voltak az igazi keresztyének!”

Pedig még nem is nevezték őket keresztyéneknek.

Nyomorult, vitázó, torzsal- kodó, egymásra féltékeny embereik voltak. Ez a valóság. A meginduló egyház nagysága nem abban volt, hogy kiváló férfiak, hősök és vértanúk termékenyítették meg a talajt, hanem abban, hogy tudták, kire kell figyelniök, ki áll a középpontban, ki a Fő. A tagokra, az emberekre nézve vesztett ügy volt. Kiszámíthatóan vesztett. Néhány nagyhangú embert elhallgattatni, a félénk, megbúvó nyájat pedig, amely amúgyis tele van meg- hasonlással és vitákkal, szétszórni. De azokban az időkben realizálódott a legmarkánsabban az egyház csodája: hittek a Főben, Krisztusban, s az evangéliumban, ami által létezik az egyház.

Ügy történt, hogy a tanítványok bizonyságtevése nyomán görögül beszélő zsidók, akik távoli vidékekről vetődtek haza Jeruzsálembe, felfigyeltek a tanításra, s egyre jobban a tanítványok köré csoportosultak. Eleinte nem szívesen fogadták őket A „prozeliták”, a görögökből s más népekből zsidóvá tért hívek, nem mindig voltak szívesen látottak. Ügy érezték, nem méltóak a feloldódott, teljes közösségre. Valóban Isten tettei nyomában kell járnunk, amíg eljutunk addig a felismerésig, hogy a világ nem volt méltó ezekre, nem ők a világra.

A gyülekezetben az asszonyok szolgálatából eredő vita nyomán (Csel. 6,1) fordul feléjük a figyelem s rendeződik a szerepük. Hét diakónust választanak, akik immár nemcsak az adományok kezelésében vannak elfoglalva, hanem egyre inkább végzik az igehirdetés szolgálatát is. Az igehirdetés történetével foglakozók számára izgalmas kérdés ezeknek a formája. De még izgalmasabb volt a közvetlen hallgatóknak. Komoly viták fejlődtek belőlük, széles rétegeket mozgattak meg s egy ismert esetben bíráskodás tárgyává, s halálos ítéletté lett. István esete ez. az első keresztyén vértanúé. Asztal körüli szolgálat, asszonyok szerepe, anyagi ügyek, diakonusi tiszt, emberi nézeteltérések és viták övezik az elsők formálódó szervezkedését. De ezek csak kísérő jelenségek. Az

egyházat teremtő Isten tettei az igehirdetésekben kísérhetők nyomon.

MINT SZÉTSZÓRÓDÓ SZIKRAK, RÖPPENTEK

SZÉT a Saul vezette akciók elől Krisztus első hívei Jeruzsálemből. Ezek már nem a zárt ajtók mögött félve megbúvó tanítványok voltak, hanem valóban szikrák amelyek vitték, ha kicsiben is, a tűz fényét és lángját. Görög műveltségű, tórában járatos és Krisztusban Megváltójukat megtalált lelkek voltak. A szétszóratás, a szórványosodás indította el a keresztyén egyházat az előrevivő úton.

Az evangéliumokban megszoktuk aat, hogy az alakok története belefonódik az üdvösség történetébe. Arcuk az egyes eseményekben egyre világosabb, felismerhetőbb, s öt fejezet múlva már régi ismerőseinkként olvasunk róluk. A Cselekedetek könyvében azonban csupán szikrákként villannak fel a nevek, s tűnnek el. Prohorus, Nikánor, Timon és a többiek. Ki hall róluk később? Alakjuk ködbe vész. Mi marad a nyomukban? Az egyház!

AZ ÉlAS EGYHÁZ MARAD A NYOMUKBAN. Ez a tény az egyház születésének a csodája. Fülöp Samáriába s onnan Gáza felé megy, találkozik a „szerecsen főemberrel”, s máris ott vagyunk az etió- piai keresztyénség bölcsőjénél. Damaskusban Anániással találkozunk, aki már érett keresztyén. Ki vitte oda a hitet? Honnan jött Anániás? Ki tudja? Ki tudja, hová lesz a szikra, amikor fénye vész? Ki volt, aki Ciprusig vitte a fényt, ki tudja? (Csel. 11, 19).

Ki volt az a „néhány ciprusi és cirénei férfiú” (Csel. 11, 20), akiktől a görögök először hallották az evangéliumot, ki tudja? Nevük ismeretlen, de nyortnu-kban ott járt az Isten, s az egyház megéledt a zsidóság határain túl. Betört a po- gányok közé, Antióchiába, s Krisztus követőit először ott nevezték „keresztyéneknek” (Csel. 11, 26).

Terjedni kezd az elnevezés, ami azóta századokat, s bennük emibermilliókat, vallást, kultúrát, történelmet takar, s azt sem tudjuk, ki vitte oda a hitet, ahonnan ez a megjelölés útjára indult.

Nem volt könnyű ügy a po- gányok közé vinni a hitet, hiszen „tilalmas dolog zsidónak más nemzetbelivel barátkozni, vagy ahhoz bemenni” (Csel. 10, 28). De Isten már akkor ta- m'tgatta egyházát arra, hogy vessen le minden előítéletet, merjen bátran újat kezdeni, mindig ott és úgy, ahogyan a Szentlélek indítja s vezeti.

AZ EGYHÁZ HAJNALÁN SZÉTSZÓRÓDÓ SZIKRAKAT LATUNK. Jórészt névtelenek, vagy nevesek, de ismeretlenek azok, akik viszik a röpke kis

Megújuló egyház

gálafca ma szinte emberfeletti feladat. Csak a Szentlélek adhat erőt arra, hogy az előttünk levő úton járni tudjunk!

Istennek adunk hálát a reformációért, a nép nyelvére lefordított bibliáért, de ez még nem minden! Ha csak hátrafordulok, csak a történelmet nézem, nem látom az előttem levő Krisztust. Nem lehet csak a történelemből megélni, nem lehet csak a szertartásokból megélni, még abból sem, ha a prédikációkat jól, rosszul végighallgatjuk!

Az élő vízből, az igéből inni kell és vinni az emberiességet és szeretetet oda, ahol nincs emberiesség és nincs szeretet. Ez az evangélium ügye ma! Ennek az útnak kapuját nyi- togatja Isten az egyház népe előtt. A békétlenségben a békét szolgálni, a haragban a megbékélést. Az ütésre emelt kezet megfogni és segíteni, hogy az ökölbe szorult kéz kisimuljon, hogy béke legyen a nap alatt!

De hol az üdvösség problémája, kérdezhetné valaki? Hiszen Luther számára ez volt a döntő! Az egyház népének, ha ma jól érti az evangélium ügyét és szolgálatát hűségesen végzi, feltétlenül találkozása lesz az üdvösséget adó Jézus Krisztussal,

p. ö.

Reformáció emlékünnepén vessük fel a kérdést: Hogyan tovább? Vagy más megfogalmazásban: Merrefelé vezet ma az Isten népének útja? Mi a legsürgőssebb tennivaló?

E kérdésekre nem tudunk felelni, ha csak emlékezünk. Ha csak azzal foglalkozunk, hogy ki volt Luther, vagy Kálvin János. Nem tudunk választ adni akkor sem, ha azt részletezzük, hogy a katolikusok nem jól csinálják a dolgokat, de mi igen! Vagy megfordítva: a katolikusok helyes úton járnak, és mi a helytelen utat választottuk. Voltak a múltban olyan reformációi emlékünnepélyek, amikor azzal voltunk elfoglalva, hogy dicsértük önmagunkat

Szabad emlékeznünk, de az emlékezésünk akkor lesz jó, ha a nagy reformátoroktól engedelmességet tanulunk.

Az egyház küldetése és szolr

A Sajtóosztály

értesíti a gyülekezeteket, hogy az Énekeskönyv új kiadása megjelent. Ara: 40,— Ft Kapható

a Sajtóosztályon Bp. VIII., Puskin n. 12.

J

fényeket. Talán jobb te így, hogy nem ismerjük őket. Ha ismernénk, gyarlóságaikat, vitáikat, tévedéseiket, nagyon emberi arcukat is látnánk, s elterelődne figyelmünk. így inkább Arra tekintünk, Aki küldötte őket, s Aki a nyomukba lép. cselekszik általuk, s megnyitja az egyház történelmének helyes szemléletét, így: Isten tettei nyomában.

Koren Emil

Keresztyén szolidaritás ma

Följegyzések a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának a budapesti üléséről D. Hromádka professzor-elnök előadása, Ondra lelkész főtitkári jelentése és a Határozat alapján.

Híven az alapelvekhez

A Keresztyén Békekonferencia soha sem feledkezhetik meg arról, hogy mi hozta létre, milyen alapelvek tartották össze ezt a mozgalmat és szélesítették ki a munkáját az egész világ keresztyénéi között. Magában az elnöki főttűség a reformációhoz hu fi ég a Krisztushoz

Jézus ma hozzánk is azt a kérdést intézi, mint egykor Péterhez: „Ti pedig kinek mondotok engem?” Azért szólít meg, mert velünk is megvannak a céljai. Mindannyiunkért jött ebbe a világba. A keresztfán mindannyiunkért meghalt és az egész emberiségért alapította meg egyházát.

Péter szive az Ür Jézus Krisztusba vetett hittel volt tele. Ez a hit ösztökélte a hitvallásra: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia”. Kié a mi szivünk? Ki lelkünk Ura? Mi hitünk alapja? Ki és mi életünk tekintélye? Ha Péter apostollal együtt nem Jézus Krisztus hitünk, gondolkodásunk, cselekedeteink alfája és ómegája, akkor nem lehetünk alapkövei az Ö egyházának.

Ha Krisztus egyházára gondolunk. ne feledkezzünk meg Jézus bizalmáról, mellyel Pétert tűntette ki, mikor azt mondotta neki, hogy reá, az ő hitére alapozza egyházát és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.

Krisztus egyházának története azt bizonyítja, hogy Jézus Krisztus, minden időben hűséges maradt ehhez az ígéretéhez.

Sokszor megfeledkezünk arról, hogy Jézus Krisztus egyházának és a híveknek nem békés és gondtalan életet helyezett kilátásba, mint ahogy ezt sok keresztyén kívánja és elképzeli. Elfeledkezünk arról, hogy nem Krisztus hagy el bennünket, nem Krisztus távozik el egyházától, hanem ml fordulunk el Tőle s azért jutunk a félelmek, a kishitűség útjára s ezért zuhanunk a reménytelenség mélységebe.

Ezért cselekedjünk mindig úgy, hogy Jézus Krisztusnak ne kelljen szemünkre vetnie: „Mit féltek oh kicsinyhitűét?” (Mt 8,26), mint ahogy eképpen kellett megdorgálnia tanítványait, akik a viharos tengeren hitet vesztve merülni kezdtek. Álljunk szilárdan hitünk alapkövén, hűségesen Krisztus egyháza iránt és ne felejtsük el. hogy minden pillanatban és minden körülmény között Isten gyermekei vagyunk:

Krisztus egyházának a szolgálata reális alapokra támaszkodik. Ezek nem emberektől származnak, hanem megalapítójától és Urától. Hiszen ő Péter hitén keresztül az egyházat nagy megbízatással látta el: „Néked adom a meny- nyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen”.

Mi tulajdonképpen a meny- nyek országa, amiről Jézus Krisztus oly gyakran szól? Csak annyit tudunk, amennyit az Ür Jézus Krisztus mondott róla. A mennyek országa nem emberi felfogásunk szerinti térség, nem is birodalom, melyet emberi hatalommal kormányoznának. Nem azonosítható a látható egyházzal és még kevésbé a világ birodalmaival, mivel mind az egyikben, mind a másikban sok az emberi és tetemes a bűn. A mennyek országa a mélységes hitnek, minden isteni ígéretnek beteljesedése. Annak a jövendőnek az ügye, mely Isten tervében már most az egész világot átöleli, hiszen Jézus Krisztus meg is említi, hogy Isten országa már közöttünk és bennünk is van e világon.

DR. J. CHABADA, szlovák evangélikus püspök

Azonban a mennyek országának kulcsait — amin egyházunk tanítása az Isten igéjét és a szentségeket érti, valamint Krisztus egyházának azt a jógát, hogy őszinte bűnbánat alapján a bűnök bocsánatát hirdesse — még a keresztyének közül is sokan ma már idejétmúlt valaminek látják, s a világ és az élet szempontjából értéktelennek. Ez azért van, mert Isten igazságába vetett hitükkel csak a felszínen maradtak és nem aknázták ki annak teljes mélységét. Ezért válnak némely keresztyének Krisztus testén száraz ággá és az Űr egyháza ezért tűnik olybá, mint a száraz csonttal teli völgy, lelki üde- ség nélkül, ahogy azt Ezekiel prófétai látomása szemlélteti (Ez 37, 1—14).

De ha az is a látszat, mintha Krisztus egyháza életének mintegy őszi időszakát élné át, amikor még a legnemesebb fa is elhullajtja lombját és levelét, mégis hisszük, hogy a Szentlélek ma és a jövőben is megújítja az egyházat, sőt fel

előadásban, de Milton Meyer amerikai küldöttnek az egyik hozzászólásában is igen világosan érvényesült az a vezér- gondolat, hogy bármilyen nemzetközi egyházi és politikai helyzetben végezzük te szolgálatunkat, a mozgalmat magát létrehozó alapelveknek a tárgyalások középpontjában kell lenniök. Mik voltak az alapelvek 1958-ban? „Az a törekvés, hogy megteremtsük a világban a békés együttműködés légkörét és a magunk részéről is hozzájáruljunk a leszereléshez, a nukleáris kísérletek beszüntetéséhez és általában a tömegpusztító jegyverek megsemmisítéséhez.”

Már a kezdet kezdetén tisztában voltunk azzal, hogy csak szívós munkával tudunk majd eredményt elérni. Tudtuk, hogy mindegyikünk hozza magával népének és saját egyházának a felfogását és módszereit a béke elérésére. Ezért állandó eszmecserére, párbeszédre, dialógusra volt szükségünk a magunk körében is, meg azokkal is, akik nem értettek egyet velünk. A ma annyit hangoztatott dialógust 1958 óta gyakoroljuk ebben a

mozgalomban és ezt egy olyan korszakban kezdtük el, amikor a hidegháború leggonoszabb szellemei tevékenykedtek még a nemzetközi és egyházközi életben. Amikor még szinte megbélyegző dolog volt keresztyén embernek arról beszélnie, hogy a háború bűn Isten parancsolatai ellen, hogy a nemzetközi kérdéseket nem lehet többé katonai, hanem csak ,politikai eszközökkel megoldani, hogy a teljes és ellenőrzött leszerelés lehet csak a végső célja minden államnak, ha nem jelszóként hangoztat békés szándékokat, hogy az ún. német kérdés nem a főkérdés, hanem az európai biztonság megteremtésének csak egyik részkérdése, hogy az ázsiai és afrikai szabad államoknak a létrejötte nem befejezése ezekben az államokban a társadalom és gazdasági élet forradalmi átalakulásának, hanem csak a kezdete és hogy általában nemcsak politikai, hanem szociális szempontból is olyan forradalmi korszakban élünk, amikor a nemzetközi életnek és az emberiség nagy közösségének az egész szerkezete alakul át. Mindezt a keresztyén embernek nem látni, észre nem venni, keresztyén hitelveivel nem konfrontálni, tehát a felelősség és szolidaritásvállalás alól kibújni — egyszerűen a szellemi-lelki tunyaságot jelenti, még ha kegyes jelszavak mögé akarnék is azt bújtatni.

Keresztyén élcsapat akarunk lenni

erről az Űr biztosít Ezékiel próféta szavaival: „És adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek... és megtudjátok, hogy én, az Ür, szóltam és megcselekedtem ...” (Ez 37, 14). Ezért Krisztus egyháza pillanatra sem tévesztheti szem elől megbízatását, hogy minden időben a föld sója le gyen és az élet világossága minden ember számára.

Az emberiség mai helyzete megkívánja és egyre inkább meg fogja kívánni, hogy Krisztus egyháza hitének erejével harcoljon azért, hogy végre megvalósuljon a betlehemi szózat: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2, 14). Nem titkolhatjuk el azt a tényt, hogy mint é világ gyermekei végtelenül komoly és veszélyes időket élünk. A világ sok táján kirobbant számos és sokféle összetűzés igen komoly figyelmeztetés számunkra, hogy az emberiség még mindig ott áll jelene, jövője, sőt egész életének nyitott sírja fölött. Még mindig messze vagyunk azoktól az életfeltételektől, amelyek biztonsággal tölthetnének el, hogy végre valóban békességben élhetünk.

Ezért imádkozzunk, hogy Krisztus egyháza minden ember és az egész emberiség előtt segíthesse bezárni a pokol kapuit, hogy a pokol kapui többé ne jelentsenek veszedelmet és fenyegetést számunkra, népünkre, családunk és gyülekezeteink számára. Imádkozzunk azért, hogy Krisztus egyháza be tudja tölteni magasztos küldetését itt a földön.

Részletek Dr. J. Chabada szlovákiai evangélikus püspök október 17-én tartott pestlőrinci igehirdetéséből Máté 16, 13—18. alapján.

„Arra vágyunk, hogy élcsapat legyünk a békemunkában, hogy a mi még olyan gyenge erőnkkel is megálmodjuk a jövőt és -felkészüljünk az egész társadalmi szerkezet változásaira, és ne tévesszenek meg bennünket azok a mélyreható változások és krízisek, amelyek még várnak reánk az elkövetkező időben” — olvassuk Hromádka előadásában.

Ehhez azonban arra van szükség, hogy magát a jelent jól értsük. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az igazság és a béke megvalósítását ma a világban konkrét ellenerők akadályozzák. „Elérkezett annak az ideje, hogy éppen a szenvedőkkel vállalt keresztyén szolidaritás alapján szembeszálljunk az imperializmussal. Imperializmuson azt a törekvést és kísérletet értve, hogy valamely állam önző érdekből más népeket gazdasági, politikai vagy katonai eszközökkel elnyom, vagy uralkodik felettük... és így útjában van a békés fejlődésnek” (Ondra). Keresztyén emberek gyakran félnek nevén nevezni a gyermeket. Attól félnek, hogy propagandajelszóvá válik szájukban maga a fogalom. Mégis úgy gondolom, hogy megalkuvásnak számít, ha ezt a mai nemzetközi békét igen sok ponton veszélyeztető tényt nem leplezzük le és nem ítéljük el.

Néhány példát említsünk meg ennek illusztrálására. Sem a nemzetközi jog, sem az egyetemes emberiesség elve, sem a keresztyén erkölcs nem tudja indokolni az amerikaiak katonai agresszióját Dél-Viet- namban és légibombázásaikat Észak-Vietnamban! Ami Vietnamban ma történik, az a mai amerikai imperializmusnak egyik akciója. Itt a keresztyén szépségflastromnak semmi helye nincsen! Különösen akkor nem, amikor a vietnami amerikai katonai intervencióból könnyen kirobbanhat — ha tovább tart és az amerikaiak túlfeszítik a húrt

— egy világháború, ami azonban csak nukleáris háború lehet.

Vagy mivel igazolja a rho- déziai fehér kisebbség, hogy koncentrációs táborokban tartja a fekete lakosságot, hogy önkényesen olyan útra akarja terelni Rhodézia függetlenségének a kikiáltását, aminek csak véres polgárháború, sót afrikai háború lehet a vége?!

Vagy nem volt ördögi gondolat Kasmírnak a megkreá- lása vallásos alapon az angolok részéről, aminek a vége

— a dolgok természeténél fogva — napjaink testvérháborúja lett?! Annak az Indiának kellett háborúba keverednie, amely a bandungi határozatok egyik letéteményese volt, amelynek az elhunyt nagy ál- lamférfia, Nehru, a békés egymás mellett élés egyik legkövetkezetesebb hirdetője volt?! Nem ugyanannak az imperialista politikának egy másik negnyilvánulása-e ez napjainkban?

A példáikat folytathatnánk Afrikától Délamerikáig. Fel is sorolja azokat a Határozat és a főtitkári jelentés. De inkább beszéljünk még arról, hogy mi az értelme az ilyen határozatoknak és javaslatoknak, amiket mi is kidolgoztunk ezen a budapesti ülésen? Hromádka ezt mondta erről a kérdésről: „Az a vágyunk, hogy a háborúknak, a nemzetek közti gyűlöletnek és gonoszságnak a gyökerei pusztuljanak el; Tudjuk, hogy sok keresztyén ezt a törekvésünket vagy reménységünket a rajongás jelének tekinti. Szerintük a bűn annyira megrontotta az embert, hogy még álmodnia sem szabad a világot átfogó békének, a valóságos békének a lehetőségéről. Az ilyen béke csak Jézus Krisztus ajándéka lehet szerintük, aki el fog jönni és megerősíti köztünk a királyságát.” Hromádka szerint ölbe tett kézzel nézni a beteget és orvosságot nem adni neki, — Krisztus ellenes magatartás. Az a feladatunk, hogy támogassunk minden konkrét javaslatot, amely a béke ügyében hangzik el, bárhonnan is jöjjön.

A másik döntő dolog, hogy ma már egyre inkább figyelniök kell államférfiaknak és politikusoknak arra, hogy mi a saját népük és a világ közvéleménye. Mindegyiknek figyelnie kell arra, hogy felelős emberek a világban mit tartanak a politikájukról és döntéseikről. Azokon a keresztyéneken keresztül, akikkel együtt voltunk Budapesten, formálná tudtuk másoknak a véleményét is. Maga a Határozat pedig a maga mélyen keresztyén és mégis konkrét állásfoglalásaival és javaslataival sok gyülekezeti tagot oda fog majd állítani azoknak a sorába, akik ma Amerikában tiltakoznak saját kormányuk vietnami intervenciója miatt és azok mellé az angliai keresztyének méltó akik szégyellik már a fehérek rémuralmát Rhodézdában.

Dr. Pálfy Miklós

A LUTHERÁNUS VIL ÁG- SZÖVETSÉG KÜLDÖTTSÉGE ROMÁNIÁBAN

Október 15-én egyhetes látogatásra Romániába érkezett a Lutheránus Világszövetség küldöttsége Dr. Schmidt-Clau- sen főtitkár vezetésével. A küldöttség két másik tagja: Paul Hansen és Paul Hoffmann lelkészek.

Ez az első eset, hogy a Lutheránus Világszövetség részéről hivatalos küldöttség tartózkodik a romániai evangélikus egyházakban.