Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-01-31 / 5. szám
Nyers valóság — t Isten tettéi nyomában 4=5 Nem tud vigyáznii — ordított a bundás. ' — Ne haragudjon, de engem is meglöktek — válaszolt a barna kabátos. — Akkor is vigyázzon! — Bocsásson meg. A kijárati ajtóban újra egymás mellé kerültek. — Most meg elszakította a harisnyámat! — Meglöktek hátulról. — Bánom is, mit csináltak magával, de a harisnyámat kifizeti. Különben rendőrt hívok. — Biztosan ebbe a kis kocsiba akadt bele. Jöjjön, azonnal megnézem — válaszolta a barnakabátos és a babakocsit magához ölelte. Az áruház ajtaja mellé ölitek. A bundás fölhúzta kabátját és feszes combján megvillant a harisnya áttetsző fénye. A bokánál indult el két szem s nem tudták abbahagyni pajkos játékukat, otthagyták társaikat. — Teljesen tönkrement. Dobhatom a szemétbe. De maga megveszi — emelte fel újra hangját. — De meg ám! Csak próbálja letagadni, hogy nem maga volt. Mit gondol, lopom én a pénzt? — Itt van tíz forint, szedesse föl! — Tíz forintot akar adni ezért a harisnyáért? Ezért? Nézze meg. Vagy ad szó nélkül ötvenet, vagy hívom a rendőrt! A barna kabátos elővette erszényét és kifizette a kért pénzt. Magához ölelte a babakocsit és átment a hatos villamoshoz. Közben az órájára nézett. Egy óra múlt. Sietnie kellett, kettőkor kezdődik a műszak. A bundás átvágott a Körúton és beszállt az autóba. Megcsókolta a férfit, aki gázt adott a kocsinak. — Képzeld — szolalt meg —, reggel a lépcsőházban beakadt a harisnyám. fr-. Vehetek egy újat, ugye? e— Ezért jelentetted be? — ugrott ráncba a férfi homloka. =-* Tévedsz! Egy asszonnyal kifizettettem. Azt mondtam, hogy ő szakította ki. Elhitte. Na milyen vagyok? Ezen mindketten jót nevettek. A szemfelszedönél tíz forintot fizetett s boldog volt, hogy még maradt negyven forintja. A barna kabátost körülvették az öltözőben. Fürge kezek tépték a papírt, oldották a zsineget. — Nyisd ki gyorsan. Szép? — Elég volt a pénzed? r— kérdezte az egyik asszony. — Nekem van egy nagy szőke babám. Azt fogjuk majd beletenni! — mondta a másik. A munkába hívó kisharang véget vetett a csodálkozásnak és tervezgetésnek. * Margit mindössze tizenkilenc éves volt, amikor kinyílt előtte a börtönkapu. Hat hónap után lépett újra a pesti aszfaltra, amit egy kardigánlopásért kapott. Ennek idestova hét esztendeje. Azóta nem került összeütközésbe a hatóságokkal, — jó iskola volt az a fél év. Most egy presszóban dolgozik. Azt mondják, hogy csinosságáért és mosolyáért azóta föllendült az üzlet forgalma. De ki hisz el mindenféle mendemondát __ 1958 telén Margit még nem volt ilyen csinos. Bundája sem volt még azon a télen. Sokkal nagyobb terhet hordozott. Gyereket várt. ősszel meg is született a kis Erzsi. Nem akarta megszülni a gyereket, de amikor megtudta, hogy Pista ígéretére nem bízhatja magát, — már késő volt. Az volt az egyetlen megoldás, hogy a gyereket átadja állami gondozásba. Mi mást is tehetett volna? ... Így került Erzsiké állami gondozásba. Jó dolga volt az első naptól kezdve. Mindenki szerette, becézte. Amikor megtanult járni, odaállt a gondozónők elé, meggörnyesztette vékony derekát, előrehajolt, hogy még jobban lássa őket s hangosan kacagott. Margitnak nem volt ideje, hogy leüljön játszani a gyerekkel, vagy ünnepekre elvigye magához. Mindig sietett. — Jaj. úgy szeretném én is már megszeretgetni, de most is rohannom kell, mert délutá- nos vagyok. Vasárnap ismét dolgozom. Különben is albérletben lakom s a házinéni nem engedi meg, hogy valakit fol- vigyek a szobába. Valakit?... Két évvel ezelőtt karácsonyra Margit hatalmas babát vett egyik ismerősétől. Négyszáz forintot fizetett érte. Nem sajnálta a pénzt. Külföldi baba volt, még lépegetni is tudott. Dugva vitte haza, hogy senki meg ne lássa. Erzsikéről a munkahelyén nem tudott senki... A Boy-szolgálattal küldte ki a babát, mert nem ért rá akkor sem személyesen kimenni. De azon a napon úgy érezte, hogy nagyon szereti a kislányt. A munkával és pihenéssel eltöltött karácsonyi ünnepek alatt sokat gondolt Erzsikére, és arra, hogy most biztosan játszik az új babával. Sőt még arra is gondolt, hogy kiszalad hozzá. Már fel is öltözködött, amikor telefonhoz hívták. Lajos kereste. És estére elfelejtkezett Erzsiről, babáról, anyai szívéről... Erzsiké rámeresztette kék, nagy szemét a hatalmas babára. Nézte-nézte, de nem mert hozzányúlni. Sírt, amikor odavitték hozzá. Nem kellett neki a négyszáz forintos anyai ajándék ... Azóta a négyszazforintos baba ott ül az Intézet irodájában a vitrin tetején. Nylon ruhája dölyfösen borul a szekrénykére s halott, nagy szemei üvegesen néznek a semmibe. Margit azóta nem vitt ajándékot a lányának. Messziről elkerüli a budai hegyeket, melynek egyik oldalán a sok pipáló kéményű villa közül az egyikben anyai szeretet után kiált egy négyéves gyermekszív ... f A varrodában Tlonka keze aranyat ért. Az inasok közül ő volt az egyetlen, akinek nem kellett a mesterasszony mellett a konyhában dolgoznia. A keze közül kikerült ruhákat meg lehetett nézni, A háború elején jártunk, amikor a varroda lányainak titkos imádottját, Ilonka vőlegényét, a Kocsis-fiút behívták katonának. Azokban a napokban az egész varroda csendes volt. Ilonka sírt és vele együtt sírt a többi lány is. Múltak a hónapok s Ilonka felszabadult, de ottmaradt a varrodában. Minden fillért félretett. Azt tervezte, hogy ha Jóskával megesküsznek, akkor iparengedélyt vált és önálló lesz. Ezer pengője már együtt volt, amikor egyik este Kocsi- sékhoz indult. Az öregasszonynak varrt egy kötényt, azt akarta hazavinni. Meg egy kicsit otthon is érezte magát Kocsiséknál. Ezen az estén, alig lökte be a konyhaajtót, Kocsisné sírva borult a nyakába. ■— Jaj, édes lelkem! Jaj! Jaj! Meghalt a fiam! Jaj, mi lesz velem? A lány odarogyott az öregasszony fekhelyére. Az ő Jóskája nincs többé. Meghalt. Elesett a harcban ... Ilonkának sohasem lett saját műhelye. A háború gyorsuló vihara elvitte Jóskával együtt a boldogságát, és mohóságával a féltve őrzött pénzt. Az egyik átbombázott éjszaka pedig elvitte egészségét is. Évekig betegeskedett. Kórházból kórházba került s csak isteni csoda, hogy megmaradt. 1917-ben emlékművet emeltek Genfben annak a négy férfinak, akinek a nevéhez a reformáció műve kapcsolódik Genfben. Az emlékmű négy alakja tehát: Faréi, Kálvin, Knox és Béza. Ismételten előfordult már a múltban is, hogy ízléstelen módon bekenték a szoboraia- kokat. A legutóbbi ízléstelen vandalizmus nemcsak a bűnösökkel szemben mozgósította a nép haragját, hanem a hatóságokkal szemben is, mert a megismétlődő esetek ellenére sem gondoskodtak megfelelően az emlékmű megfelelő védelméről. A tetteseknek nyoma veszett, az emlékmű restaurálása pedig igen sok pénzébe fog kerülni Genf városának. Elsősorban Kálvin szobrát rongálták meg erősen a tettesek és ezt éppen halálának a Közben elhalt mellőle mindenki és egyedül maradt a külvárosi szobakonyhás lakásban. Feleségül nem kérte senki s ő nem nagyon harcolt érte. Vénlány maradt. Ezek között a széltől hányatott, magányos sorsra ítélt életek között Ilonka azok közé tartozott, aki rajongásig vágyódik a gyermeki szeretet után. Evekkel ezelőtt, az egyik nyári vasárnap délután Ilonka és barátnője, a budai hegyekben sétáltak. Jól esett a friss levegő a gépzajtól s a gyapjú finoman szálló porától sűrű üzemi levegő után. — Nézd csak, milyen aranyosak! — kiáltott föl Ica, s megragadta Ilonka kezét. Előttük a domboldalon pettyes ruhácskákban apró emberkék kergették a nagy piros labdát. Ilonka szeme megakadt a gyerekeken, aztán folytatták tovább útjukat. Hosszú hónapokig érlelte magában tervét. Az üzemben nem mert szólni senkinek. Félt, hogy kinevetik. Aztán az egyik tavaszi napon szabadságot vett ki és újra kijött ide a hegyek közé, de most már egyedül. Kissé félve és remegve csöngetett be a szürkekapus villába. Vajon nem fogják-e kinevetni? Nem ment a dolog máról holnapra. Tavaly nyáron intéződött el végül is az ügy s a sok kicsi mosolygós arc közül Erzsikét választotta. A kislány először félve ment feléje, de aztán előrehajtotta kócos, kis fejét, nagy kék szemeivel megnézte közelről új anyukáját és nagyot kacagott. Ilonka szemüvege bepárásodott és csak homályosan látta a feléje röpülő gyermeket. Az élet nyerseségeitől megedződött vezetőnő nem szégyelte elővenni zsebkendőjét és megtörölte könnyező szemét. Ettől kezdve Erzsikének mindig volt látogatója. És azóta már ült az Űttörővas- úton is. Sőt, még autóbusz- kiránduláson is volt Leányfalun. Ilonka csak azt sajnálja, hogy nem fiatalabb tíz évvel, mert akkor örökre magához venné a kislányt. ! • Az áruházból egyenesen a gyárba igyekezett, amikor a kijárati ajtóban beleütközött Margitba, aki cipősdobozt szorongatott kezében. Margit új panofix bundában, Ilonka egyszerű konfekciós barna téli- Izabátban volt. Nem ismerték egymást. Sohasem találkoztak. Ugyan, hol is találkozhattak volna?... Sajnálta az ötven forintot, amit Margit kért a kiszakított harisnyáért, de úgy érezte, az ilyenfélével nem érdemes vitatkozni. Karácsony délutánján tele volt vendégekkel Ilonka lakása. A díszes fa alatt az asztal tele volt ajándékokkal. Erzsikét megzavarta a sok játék és a nénik nedves csókja. Pedig itt minden az övé volt. Amikor elunta a játékok nézését és belefáradt a sok beszédbe. odabújt Ilonkához és ráemelte nagy kék szemét. — Vegyél fel, anyu! — mondta és odabújt a vénlány kiszáradt melléhez. Ezalatt Margit kacagva évö- dött a kapatos vendégekkel. Karner Ágoston 400 éves évfordulóján tették. Eddig még csak lehetett gondolni arra, hogy éretlen fiatalemberek a tettesek. Most azonban már mindenki arról beszél Genfben, hogy „hivatot- tabb” szempontok játszottak közre ebben a vandalizmusban! A LUTHER-TÁRSASÁG ÜJ ELNÖKE A Luíher-Társaság elnöke, D. Dr. Paul Althaus, a jól ismert erlangeni professzor, aki 37 évig vezette ezt a nemzetközi tudományos szervezetet, előrehaladott korára tekintettel lemondott tisztségéről. Utódává az ugyancsak erlan- geni egyháztörténészt. D. Walther von Loewenich professzort választotta a Társaság. IMafizüiiis a genfi reformáierek eniíÉkinivén Isten mégis hű marad AMI MAGÁTÓL ÉRTETŐDIK, azon nincs mit csodálkozni. Ami viszont érdekes, az ott kezdődik, hogy „mégis”. A Szentírás mégsem valami kegyes romantika fordulatait tartalmazza, némi valláserkölcsi célzattal elegyítve, hanem a legkülönbözőbb helyzetekről olyan valós képet fest, amely után az ember nagyot néz; hát ezek után még mindig akar kezdeni az Isten bármit is népével? Különösen jogos ez a kérdés a „bírák korával” kapcsolatban. Néha már szinte hajlandó lenne igazat adni az ember — legalábbis e tekintetben — Voltaire- nek, aki fölöttébb könnyedén vélekedett a kegyelemről: „Isten majd megbocsát, hisz’ ez a mestersége”. Mivelhogy any- nyiszor megújul irgalma s mindannyiszor visszafogadja megtérő népét. Erről persze szó sincs. A megbocsátás a szeretet erejének a műve — egyébként pedig a kiadós fenyítés sem maradt el esetenként. Természetesen nem valami „kicsinyes bosszúból”, hanem az isteni pedagógia jegyében. AZ A BIZONYOS SZENT mégis jelenti pedig elsősorban azt, hogy az elpártolások sorozata után — emberi mérték szerint, de az igazság szemszögéből is — az Isten visszavonhatatlan és radikális ítélete lenne csupán „indokolt”. Másra nincs jogalap. Miért irgalmázzon Isten népének? „Övéi” folyton eltántorognak mellőle, váltogatják az egy igaz Isten uralmát, aki csak cégérnek kell, alkalmi segítőnek, vágyaik mindenható kiszolgálójának, de nem Ürnak. A gyülekezet magatartásában semmi előkészítését nem látjuk Isten szeretetének. Állandó visszaéléseikkel talpalatnyi bázist sem nyújtanak a hozzájuk lehajló irgalomnak. Valaki ross’zalóan meg is jegyezte; „A Biblia semmivel (Bírák könyve és 1 Sám, 1—7) sem indokolja, hogy miért éppen Izráelt választotta Isten”. Ez a megfigyelés nagyon pontos. És mit mutat ez az „indokolatlanság”? Hogy a kegyelem — valóban kegyelem. Teljességgel isteni. Azért vagyunk megakadva vele, mert emberi mintára Istennél is az érdeket keresnénk, azon kívül pedig önmagunkat is igazolni szeretnénk egy kissé, öntudatlanul is. „Hogyhogy kegyelem? Kell amögött lenni valaminek!” Valóban: Istennek! Valakinek, aki csakis azért szólít meg bennünket és ezért emel föl, mert nekünk van szükségünk őrá. Kizárólag ezért. Dehát ez a mégis a titka annak, hogy Isten megtűr szolgálatában — vagyis, hogy van egyház — s egyben természetesen meg is „kalapál” bennünket, hogy lejöjjön rólunk a rozsda s megfelelő alakúra formálódjunk. ÄM EZZEL MAR a fenyítésnél tartunk. Ez azt jelenti, hogy Isten nem szentimentálisán szeret, mint egy érzelgős anyuka, aki gyermeke módszeres elrontásával gondoskodik arról, hogy később legyen min búslakodnia. Ha az orvos szereti a páciensét, jól operálja meg, s nem hagyja abba csak azért, mert fáj szegény betegnek. Az élet fontosabb. Isten is szentül, életre szeret. Mi szeretnénk ugyan előírni neki, hogy teljesen fájdalom- mentesen „kezeljen” bennünket, de ez a bűn a mi személyes bűneink miatt egyszerűen nem megy. Ha egyszer magunknak szerezzük a bajt?! A BfRÄK UGYAN — mint Isten emberi eszközei — maguk is gyarló „szerszámok”, de ami másoktól eltérően jellemzi őket, az éppen az istenadta többlet, a kegyelmi adomány, hogy a történelem Urának kezében csodát művelhetnek. Nem „hősök” s még kevésbé félistenek, hanem ők azok a „fogantyúk”, akiknél fogva Isten megragadta népét, hogy „szolgálatba rázza”.’ Mennyire emberi Sámson bukása! Milyen érthető Gedeon szorongása! Az agg Éli erély-. telensége sem csoda; Jefte. fogadalma kész dráma —nem hiába lett Händel kezében oratórium tárgyává! — s a töb-; biek is eleven hús-vér figurák, csakhogy a MÉGIS fölemeli' őket népükkel együtt: lám* ezt cselekszi a Mindenható! Ha egy gép annyi üzemzavarral működnék, mint ahányszor Izráel engedelmessége visszájára fordult, akkor az a masina egyhamar szemétdombra kerülne. Különben ilyesféle sorsot helyezett kilátásba Isten, például Józsué beszédében, arra az esetre, ha tőle, az élet forrásától eltávoznak. Az ígéretek ugyanis engedelmesség esetére szóltak. Dehát az az engedelmesség — ha volt — valahányszor megméretett, mindig híjával találtatott, mivel nem bizonyult „istenszerűnek”, örökkévalóságba illőnek, felülről származónak. CSAKIS AZ IRGALOM GYÜMÖLCSEIBŐL ÉLT ÉS ÉL AZ EGYHÁZ! Semmi más nem lehet — ma sem — egyé-, ni és közösségi keresztyen:,é- günk felszabadulásának alapja, mint az, hogy az Taton érthetetlen kegyelemből hajlandó megbocsátani, új erőt és lehetőségeket adni, széles kaput nyitni az odaadó szolgálatra! S ez a mi felelősségünk: az Isten, mintegy a semmiből, megteremti az új engedelmesség lehetőségének légkörét. A muszáj gépies dolog. A lehet: csupa elkötelezés. Amikor Isten indokolatlan irgalma kimondja a mindent jelentő mégist. szereteténck ezzel a sürgető hívásával akar magához ölelni, hogy az 5 gya= korlati követésében valóság-: gá legyen a „lehet”: Isten nagy tetteinek bennünk meg= foganó jó gyümölcsévé. Ki mit tud? AZ ÉLET KÖNYÖRTELENÜL TUD kérdezni, sokszor éppen azokban a „szakokban ’, amelyekre a magunk jószántából a legkevésbé sem óhajtanánk jelentkezni, hogy vizsgázzunk. Különösen ami a „gyakorlati részt” illeti! Mert az elmélet, a „hit- és erkölcstan” majdnem mindig köny- nyebb, csakhogy Jézus ezt mondja, s éppen az után, hogy megmosta, ő mosta meg, a tanítványok lábát: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Jn 13, 17.) Ez a cselekvés pedig nyilván nem alkalmi nekibuzdulás, amolyan engedelmességi hajrá-hangulat, hogy aztán hosszasan pihenhessünk gyér babérjainkon, hanem folyamatos magatartás, ahogyan az élet jele nem az, ha a szívünk olykor-olykor dobban egyet, hanem az, ha állandóan dobog. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldöttél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3.) Istent megismerni bibliai szóhasználat szerint azt jelenti: vele életközösségbe lépni s vele „együteműségben”, engedelmességi összeköttetésben élni. A hit fogalma is ezzel párhuzamos: mintha egy óriási transzmissziós szíj volna, amely összeköt az isteni világgal, s amely révén áttevődhetnek életünkre az Isten eljövendő szent új világának már itt hatékony erői, hogy a hit mozgásában, az engedelmesség folyamatában megtartsák életünket. Nos, egyedül ez az összeköttetés segíthet bennünket ahhoz, hogy jól tudjunk felelni, hiszen tudjuk, hogy semmiféle külső, vagy belső .helyzet, sem valami személytelen sors „kérdez” bennünket, hanem az élő Isten vizsgáztat — attól függetlenül, hogy erről tudnak-e eszközei. Meg kell jegyeznünk: egy-egy ilyen „vizsgán” Isten nemegyszer bizony megbuktat bennünket, olykor a nagy nyilvánosság előtt — akár mint egyes személyt, akár mint egyházat. Előtte ugyanis nincs protekció, aki az ítéletet a saját „házán” kezdi (1 Pt 4,17). S mivel még ez is az Isten bennünket megújítani akaró irgalmának a keserű pirulája, az ilyen „üdvösséges kudarcokért” is hálát adhatunk neki: „Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam rendeléseidet.” (Zsolt 119,71.) Hogy legközelebó „krisztusszerűbben” feleljen az életem, a magatartásom. SZÜKSÉGES AZONBAN ismét kiemelni, hogy bennünket az Isten visz bele egy-egy „vizsgahelyzetbe”, vagyis egyrészt az ilyesmit nem lehet „házilag előállítani” (még „egyházilag” sem). Másrészt pedig, ha az ilyen számadási szituáció nem is nyerné meg feltétlenül a tetszésünket és nem is találnánk mindenben kellemesnek, azért csak az Ö kezéből kell fogadnunk. Az orvosi rendelő sem arra való, hogy a doktor szépeket mondjon a betegnek, csak éppen a kór gócára rá ne tapintson, mivel az fáj. Mi szeretnénk ugyan előírni az Űristennek, hogy milyen pontokon vizsgáljon meg bennünket, de ne csodálkozzunk, ha Ö egészen másutt „fog meg” bennünket, de úgy, hogy „egyből” felszisz- szenünk. Könnyelműség, túl „simán” pergő nyelv, sértő- dékenység, lelki gőg, anyagiasság, gonosz gondolatok megtörése, szeretetlenség, lustaság, stb., stb. — ki melyik ponton sebezhetőbb. S ahogyan senki sem mondhatja: Nem számít, ha a szívem rossz is, mert a tüdőm viszont kitűnő, úgy gyenge kifogás vélt erényeinkre hivatkozni, amikor az Űristen legfelsőbb ellenőrzése mást tűzött napirendre. OLYAN 20 ÉVE az Üristen úgy vitte egyházunkat az egész magyar keresztyénség- gel együtt egészen új vizsgahelyzetbe, mint amikor valakit csak úgy elcsípnek az utcán és fülönfogva viszik egészen másüvé, ahol egyszerűen muszáj vizsgáznia, de létkérdésekben. Ha az igén tájékozód; va — tehát nem csupán magukból az eseményekből következtetve, hanem azokat a Szentírás fényében vizsgálva — figyeltünk, többek között ilyen újszerűén csengő (bár nem új) kérdéseket hallhat-: tunk meg; Tudtok-e és akartok-e a bűnbocsánat felszabadító erejével meggyökerezve szolgálni az igével s az abból következő cselekedetekkel az élet minden területén? Felelősséget éreztek-e — testiekben és lelkiekben egyaránt — azért a világért, amelyért Isten egyszülött Fiát adta? Ész- reveszitek-e a hétköznapok számtalan szolgálati alkalmát? (Mindezek pedig számunkra nem a külső helyzet miatt létkérdések, hanem, mert Isten az engedelmességhez kötötte övéinek „megmaradását”: „Aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad ödökké!” 1 Jn 2,17. Ennek természetesen számtalan formában kell kifejeződnie.) PÁL APOSTOL ÍGY VALI, Fii 4,13-ban: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Kifejezőbb magyarsággal így lehetne az eredetit körülírni: Bármire van erőm, bármire képes vagyok Krisztus révén, a Krisztussal való közösség segítségével, mert Ö ruház fel erővel. Egyéni és közösségi keresztyén életünkben ez a jó „feleletek”, a helytállás titka: valósággá élni Isten erejét, szere- tetét. Ügy is mondhatnánk: az igét „lefordítani” a cselekedetek nyelvére. Sokszor bizony váratlanul teszi fel Isten a kérdést az igére figyelő keresztyéneknek: No, lássuk, mit tudsz — az én erőmmel! — ebben a helyzet-, ben? S erre a kérdésre csak életünk valósága adhat hiteles választ Bodrog Miklós
