Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-10-10 / 41. szám

Újabb határidő — újabb feladatok A világot Isten teremtette, minden bűne ellenére irgal- masan gondot visel róla, Jéz- zus Krisztusban megváltotta és azt akarja, hogy általa mindenkinek élete legyen. Aki mindezt vallja, az éber lelki­ismerettel tiltakozik a világ­ban minden olyan szándék és mozdulat ellen, ami Istennek ezt a „jószándékát” kereszte­zi; ami nem az életet, hanem a halált akarja; ami nem a megbékélést, hanem a békét­lenséget akarja és ennek ér­dekében a haragnak, a gyű­löletnek és pusztításnak a szellemét akarja elplántálni és nagyra növeszteni az emberek szívében. Ez az éber keresz­tyén lelkiismeret hozta létre 1958-ban Prágában a Keresz­tyén Békemozgalmat és izmo- sította nagy ökumenikus ke­resztyén békemozgalommá az elmúlt hét esztendőben. A kicsiny mustármag nagy, terebélyes fává növekedett. És ha ebből mint jelből követ­keztetni szabad nekünk evan­gélikus keresztyéneknek va­lamire — márpedig Isten ád ilyen jeleket Krisztus tanítvá­nyainak hiteimül vagy buz­dításul! —, akkor hitünk alap­ján is arra az örvendetes meg­állapításra jutunk, hogy jó ügy mellé álltunk mindjárt a kezdet kezdetén. És az a munka, amit a magyar pro­testáns egyházak belefektettek ebbe a mozgalomba, jó gyü­mölcsöket termett nemcsak itthon, hanem a világkeresz- tyénségben is. Barátokat sze­reztünk a béke ügyének a világ minden táján. Lehet-e ennél szentebb dologban ta- lálkozniok és kéz a kézben haladniok keresztyén emberek­nek felekezetre, népre és fajra való tekintet nélkül?! Október 5-től kezdve meg­indul barátaink áradata Ma­gyarországra, mozgalmunk Ta­nácsadó Bizottságának az ülésére, amely október 13—17-ig tart Budapesten, hogy megtárgyalja mindazo­kat a kérdéseket, amelyek ma bennünket mint keresztyéne­ket aktivitásra, cselekvésre mozgósítanak. Mik ezek a kérdések? Már Irtunk arról, hogy en­nek a Tanácsadó Bizottsági együttlétnek a főtémája: „Szo­lidaritás és együttműködés az igazságért és a békéért.” Ma ga a szolidaritás és együttmű­ködés szó egy kicsit „világia- san” hangzik — mondhatná valaki. Hiszen annyit hallunk szolidaritásról és együttműkö­désről a világban, vájjon mi keresztyének nem vesszük-e át szolgai módon a „világnak ezeket a szavait minden egy­házi és hitbeli megalapozás nélkül ? Hadd emlékeztessem itt ol­vasóinkat arra, hogy a Máso dik Keresztyén B éke-Világ- gyűlés 1964-ben ezt mondja az egyházakhoz és keresztyének­hez intézett Üzenetében: „A világ Ura a Jézus Krisztusban az egész emberiséggel kötötte meg szövetségét. Ebben a szö­vetségben szeretettel és hűség­gel kötötte magát hozzánk. Mint olyan emberek, akik fel­ismertük Isten szolidaritását az ő emberré léteiében, ke­gyelméből vallást teszünk a Krisztusban kötött szövetség­ről. Ez a szövetség szeretetben és szolidaritásban kapcsol ösz- sze bennünket minden ember­rel, tekintet nélkül fajra, val­lásra és világnézetre.” A Má­sodik Világgyűlésnek ezeket a megállapításait kell most ne­künk a mai helyzetben apró pénzre váltanunk. Azért jövünk tehát össze, hogy elsősorban egymás kö­zött teremtsük meg a szeretet­nek és a szolidaritásnak azt a szellemét, amely azután föl­szabadít bennünket arra, hogy — bár a világhelyzet megíté­lésében talán nem mindenben értünk egyet — akcióegység­ben imádkozzunk és dolgoz­zunk minden éhség és nyomo­rúság, minden jogtalanság és igazságtalanság, minden bizal­matlanság és gyűlölködés minden rosszindult és békét­lenség ellen. De már a Második Világ­gyűlés 1964-ben világosan megmondta azt is, hogy a le­szerelés, a békés egvmás mel­lett élés, tehát a béke vagy a háború kérdésében nem tu­dunk megalkudni. „A háború Isten akarata ellen való. Isten akarata a béke” — jelentette ki egvik határozatában az Egyházak Viláetanácsa is. A Keresztyén Békemozgalom v'an egyesült egyházak, egy házi testületek és keresztyé­nek élcsapat akarnak lenni ezen a téren és „felhívunk minden jóakaratú embert, hogy tartson velünk!” A Második Béke-Világgyű­léshez képest azonban igen lé­nyeges eltolódások következ­tek be elsősorban a nemzet­közi életben. Arról most nem kívánok szólni, hogy VI. Pál pápának a Vatikáni Zsinat 4. ülésszakát megnyitó beszédé­nek egyes megállapításai mennyiben színezik majd ál­láspontunkat a politikai kato­licizmus és a keresztyénség- gel való visszaélés kérdésében. Arról van szó ugyanis, hogy 1964 júniusa óta nagy mérték­ben kiéleződött a nemzetközi helyzet, megtorpant a feszült­ség csökkentését munkáló erőknek és kormányoknak a munkája Nyugaton. Ennek megfelelően kell most elemez­nünk a nemzetközi kérdése­ket és a Második Béke-Világ- gyűlóshez képest állást foglal­nunk az aktuális nemzetközi kérdésekben. Ügy látjuk ugyanis — és minden jel erre vall —, hogy az Egyesült Álla­mokban lezárult az u. n. Kennedy-korszak és visszaka- nyarodás következett be a dullesi erőpolitiikai koncep­ciókhoz. A vietnami amerikai intervenciós háború, az India- Pakisztán között régóta fenn­álló feszültség véres kirob­bantása, a Német Szövetségi Köztársaság revánspolitikája, mind olyan tény, ami 1964-hez képest nagy eltolódást jelent a háborús veszély irányában. Nem mehet el a Tanácsadó Bizottság tárgyalásaiban amellett a kérdés mellett sem, hogy a már megindult párbe­széd dolgában a katolikus egy­ház és a protestáns világszerve­zetek között mi az álláspont­ja? Azt gondolom, itt igen fontos megkülönböztetést kell majd tennie éppen az együtt­működés között az égetően fontos és közös keresztyén feladatokban és az egység kö­zött, amely — tekintettel ép­pen a pápa említett megnyitó beszédére, nem rejthet magá­ban semmiféle olyan egység­törekvést, amely a keresztes­háború jegyében fogant és ab­ból szívja éltető erejét. Azt már ismételten elmondtuk, hogy a keresztyén és a világi diakónia aktuális feladataiban mindig készek vagyunk együtt­működni a katolikus jóakara­tú emberekkel és szervekkel is, de nem adhatjuk oda ma­gunkat a politikai katolicizmus világi hatalomra törő célkitű­zéseinek. Üjabb határkőhöz érkeztünk tehát és mozgalmunk újabb feladatok megoldása elé is került. A keresztyén hitben adott szolidaritásunk azonban eggyé tud bennünket ková­csolni mozgalmunknak ebben az időszakában is. Dr. Pálfy Miklós * I A szeretet és béke szellemében „A bizalom légköréért folytatott küzdelemben nekünk ke­resztyéneknek kötelességünk fölhívni a népeket és államokat, hogy a kölcsönös tárgyalások különböző formáit alkalmazzák, azokat bővítsék a szeretet és béke szellemében. Kötelességünk felszólítani a kormányokat a militarista propaganda és az em' bertelen hidegháború beszüntetésére.’’ Nikodim érsek előadásából 1962-ben KIÉ VOLTÁL! SCHWEITZER ALBERT EMLÉKÉNEK Idézlek, szólj, bár Lambaréne fekete földje fogja hangod, ott temettek el, ahol éltél, hol a síró lélekharangot „feketék” húzták s áradatként „fekete” volt a gyászmenet, hisz téged, áldott Óriás egész Afrika temetett. Idézlek, szóljs bár messzebb vagy már űrhajók körén, naprendszereken s csillagok felett lebegve nézed, hogy mit csinál az ember idelenn. Üzenj, hisz látod, emléked őrzi kalaplevéve Kelet és Nyugat, művészek szeme tágul kerekre s vésik márványba arcvonásaidat, vagy bronzba, fába, — oly mindegy mibe — s aránylanak a szép feliratok, a kettészakadt lázasult világ áldott nevedben íme összefog s paizsára emel: „nagy humanista’*... „békeharcos” ... „a kor nagy embere”... vagy a „nagy művész” s ki tudja ma még mennyi jelzőbe mártanak bele fehér Atyánk, te roppant viadukt, ki feszültél a szakadék felett, mit a bűn ásott, kettéválasztva az anyától szült nagy rengeteget, az Embert, ki benned mégis egy maradt halálodig, te harcos, szent Atya, áldott Hidunk, ki magad vagy ma Is a világbéke hajnalcsillaga. Idézlek, szólj, e lázas hangzavarban mi neved körül, mint a láva, forr, emléked őrző milliók közül kié voltál s melyik talapzaton méltó az írás szobraid alatt? — Oldódjék végre ez a nagy titok! — Éjfél van, csend... s hallom a választ: „Istené voltam s Istené vagyok”. Jakus Imre Tiltakozás a szabadság megsértése ellen Az olasz kormány és a Vati­kán viszonyát szabályozó kon­kordátum (Egyezmény) 5. cik­kelye kimondja, hogy a „hitét elhagyó katolikus pap” nem vállalhat polgári állást és nem lehet tanító. Az Olaszországi Valdens Evangélikus Egyház lapja a „La Luce” az alapvető emberi szabadság megsértésé­nek nevezi ezt a cikkelyt és megállapítja, hogy sok kato­likus ember is „szégyenfolt­nak” tartja ezt a tilalmat. Már az Olaszországi Protes­táns Egyházak Kongresszusa is követelte ennek a tilalom­nak a felfüggesztését, mert ez „az egyházjog behatolását je­lenti a polgári jog területére”, ami ellen föl kell lépnie a közvéleménynek, a parlament­nek és kormánynak egyaránt. ÖKUMENIKUS EGYHÁZI SEGÍTSÉG VIETNAMNAK Az Egyházak Világtanácsa és a Keletázsiai Keresztyén Konferencia akciót kezdemé­nyezett Észak- és Dél-Vietnam háborús kárvallottjainak megsegítésére. Az észak-viet­nami Vörös Kereszt ezer dol­lár értékben gyógyszert és köt­I szert kapott, Dél-Vietnamban I pedig főleg élelemmel segítik a háborús események követ­keztében éhező embereket. A Német Demokratikus Köztársaság 16 éves A Német Demokratikus Köztársaság önálló­ságának 16. évfordulójáról emlékezett meg az elmúlt napokban. A történelem folyamán ez az első békeszerető német munkás-paraszt állam. Megszületése éppen ezért több, mint politikai esemény. Ma a 16-ik „születésnap” ünneplése idő­pontjában két német állam van Európa te­rületén s ez a tény izgalmas és egyáltalán nem közömbös a mi számunkra sem. Az sem közömbös, hogy 20 évvel a háború után nincs még békekötés azzal a Németországgal, amely századunkban két háború kirobbantásáért és két világégéssel járó mérhetetlen szenvedés­ért felelős. Kin múlik a békekötés hiánya? Egyre keménynyakúbb lesz Nyugat-Német- ország részéről a Német Demokratikus Köz­társaság kormánya olyan javaslatainak eluta­sítása, melyek a két német állam közötti meg­értés útját keresik. A felelősség tehát Nyugat- Németországé. Bizonyos, hogy ebben a német kettéosztottságban a német keresztyénségnek, nevezetesen a német evangélikus egyháznak igen jelentős feladatai vannak. Helyesen ál­lapította meg egy beszélgetés során D. dr. Moritz Mitzenheim tartományi püspök, hogy a két német állam között szükséges a feszült­ségmentes légkör megteremtése s ez csak úgy lehetséges, ha felhagynak Nyugaton az anti- szocializmus és antikommunizmus keresztes­háborús ideológiával. Aki ezt az álláspontot képviseli, ezért még messzemenően nem ne­vezhető kommunistának. De nevezhető józan embernek, aki számol a realitásokkal és hall­gat a józan ész szavára. Lotz egyházi főtanácsos ugyanennek a be­szélgetésnek folyamán rámutatott azokra a gyökerekre, amelyek Németország kettéosz- tottságához vezettek. Ezek a gyökerek ponto­san azok, amelyek magát Németországot is, két alkalommal is szerencsétlenségbe sodor­ták: a militarizmus, a revansizmus. a terjesz­kedési törekvés és mindenekelőtt ezek gazda­sági gyökerei. De vajon kell-e a két német állam közötti feszültségnek továbbb mérgesednie? Nem kel­lene! De a feszültség mégis növekszik, éppen azért, mert a nyugatnémet állam atomfegy­verek birtoklására törekszik. Az Egyházak Világtanácsa 1945 óta csaknem valamennyi fontosabb megnyilatkozásában rámutatott a világbáke megőrzésének felelősségére. Elítélte az atomfegyverek használatát, a tömegpusz­tító fegyverek bevetését. Szorgalmazta az em­bertelen atomfegyverek eltiltását, illetve azok továbbadásának tilalmát — állapította meg Mitzenheim püspök. — Nem mondható tehát, hogy az egyház hallgatott ezekben az óriási világpolitikai kérdésekben. Fennáll azonban a kérdés: hogyan fogadták ezeket a felhívá­sokat, különösképpen is a Prágai Keresztyén Békekonferenciának ismételt intőszózatait az illetékes országok, elsősorban Nyugat-Német- ország. Hiszen mindnyájan tanúi vagyunk an-, nak, hogy a most 16. születésnapját ünneplő demokratikus német állam, Kelet-Németor- szág, fennállása óta az építő javaslatok meg­számlálhatatlan sorát terjesztette a másik né­met állam, Nyugat-Németország képviselői elé, hogy elősegítse a megértést a tárgyalást, a megbékélést, a béke megőrzését és a külön­böző társadalmi rendben élő népek egymás mellett élésének nagy ügyét. Ebben a tényhelyzetben az egyház népe ne hagyja el a gyülekezetekben a közbenjáró kö­nyörgést a két német állam vezetőiért, azok bölcsességéért, jó szándékáért. Ha ezt a szol­gálatot minden előítélet és hátsó gondolat nélkül nem tudja elvégezni, akkor hitében gyenge az egyház Urával szemben, aki a tör­ténelem Ura is. Kissé a farizeus imádsága jut eszünkbe,a farizeus és publikánus példázatá­ból, amikor halljuk azokat az imádságokat, amelyek minden nyugat-németországi evangé­likus istentisztelet végén felhangzanak a „zó­nában élő” az „elnyomásban szenvedő” egy­házakért és hittestvérekért. Vajon nincs-e — kérdezzük a keresztyén ember alázatával — elég imádkozni valója nyugatnémet test­véreinknek az „amerikai zónában” élő keresz­tyénekért? A közeledést szolgálja-e vajon, vagy az egyházi hidegháborút ez a nyugatné­met imádkozási gyakorlat? Nem azért kelle- ne-e imádkozniuk német testvéreinknek Ke­let- és Nyugat-Németországban egyaránt, hogy a két német állam már most hozzájárul­hasson és a jövőben majd egyszer az egysége* német állam is hozzájárulhasson az euró* pai biztonság és békesség megteremtéséhez s annak határozott bázisa lehessen. A két Németországban élő evangélikus egy­ház nagy feladata abban is áll, hogy segítsen megteremteni azt a légkört, amely alkalmas, hogy benne bizakodással lehessen keresni a megnyugtató kibontakozást. Ehhez hozzátar­tozik az is, hogy az evangélikus egyháznak minden alkalmat meg kellene ragadnia min­den olyan párbeszédben való jószándékú rész­vételhez, ahol fölvetődik az ún, német kérdés. Szinte alig van egyházi nemzetközi konferen­cia, amely valamilyen formában ne foglal­kozna vele. A Prágai Keresztyén Békekonfe­rencia pedig egyenesen egyik fő, ha nem is legdöntőbb kérdésnek tekinti a német kérdést az európai biztonság és béke szempontjából. (Jelenlegi magyarországi tárgyalásain is.) Érezni lehet azonban, hogy német testvéreink közül nagyon sokan válogatnak a partnerek­ben és csak azokkal készek párbeszédet foly­tatni, akik velük azonos nézeteket vallanak. Mivel a német kérdés egyben európai kér­dés is, ezért logikusnak mutatkozik, hogy a két német állam keresztyénéi is beszélgesse­nek saját kérdéseikről egymással, de mások­kal is, és segítő szándékkal tisztázzák, hogy a két német állam felelős vezetői hogyan tud­nának egymással hasznos párbeszédet foly­tatni. Az ilyen jó légkörű beszélgetés legfőbb akadálya a két német állam között a nyugat­német imperialisták atomfegyver követelése. Míg a békeszerető keletnémet állam magáévá tudja tenni, hogy egyik német állam se ren­delkezzék atomfegyverekkel, a Keresztyén Demokrata Unió által is képviselt nyugatné­met politika arra törekszik, hogy a genfi le­szerelési konferencia mielőbb zsákutcába jus­son, illetve, hogy Nyugat-Németország vala­milyen módon birtokába jusson az atombom­bának, vagy közeljusson hozzá a multilaterá­lis tervek alapján. Hát már teljesen elfelejtette a német nép a stuttgarti nyilatkozatot a német nép bűn­bánatáról? És a német nép nyugat-németor­szági fele bűnbánat helyett inkább a „régi”' Németország feltámasztására vágyik és arra,- hogy ismét legyen Európában egy olyan Né­metország, mely „ütőképes” katonai hatalom? Tiszteletreméltó szolgálatot végezhet a né­met evangélikus egyház abban is, hogy eleve következetesen és meggyőződéssel hangsúlyoz­za minden alkalommal és helyen, hogy sem a német, sem más kérdést nem lehet hata­lommal, erőszakkal, fenyegetéssel és háború­val megoldani. Köszöntjük születésnapján a békeszerető Német Demokratikus Köztársaságot. Ez alka­lomból azzal a kívánsággal tekintünk a másik Németországban élő evangélikus egyházi ve­zetők és keresztyén testvéreink felé, hogy sa­ját magukért, de Európa, sőt az egész világ békességéért is tegyenek meg minden tőlük telhetőt Isten és az emberek iránti bizalom­mal és a kibontakozás jó reménységével. Ke- let-Németországban élő evangélikus keresz­tyén testvéreinket pedig arra kérjük, ne lan­kadjanak meg ezután sem az imádságban, a kölcsönös megértést és a békét szolgáló újabb és újabb utak keresésében. Legyen Isten ál­dása rajtuk, békeszerető országukon és min­den jó törekvésükön az egyetemes béke ügyé­ben. Felkiáltójel Békéscsabán és Sopronban Mint két felkiáltójel mutat az ég felé egy kőobeliszk ha­zánk keleti, és egy másik a nyugati végén. Mindkét kö­vön „kétezer” a szám; egyik Sopronban, a másik Békéscsa­bán. Csabán ennyit a tudat­lanság ölt meg, Sopronban, ennyit az „emberi őrület”. Ez jutott az eszembe, ami­kor a békéscsabai Széchenyi- ligetben levő kőemlékműbe vésett sorokat olvastam: „Két­ezer csabai nyugszik itt az emlék tövébe, akiket az Epe Mirigy dühösködő mérgébe ölt hetek le folyta alatt kedvese­ikről el ragadt.” Ez a 2000 ember kolera be­tegségben halt meg Békéscsa­bán 1831-ben. Nem tudták a kolerát gyógyítani, és nem tudták azt megelőzni. Akkor még nem ismerték a baktériu­mokat, sem a védőoltásokat. Tudatlanok voltak a betegek is, még orvosaik is. Valószí­nűleg nem tudták, vagy nem gondoltak arra, hogy már év­ezredekkel előbb ajánlotta az embereknek egy nagy tudós, törvényhozó, tanító s egyúttal orvos is, hogy minden étkezés előtt kezet mossanak. Ez a ré­gi egészségügyi szabály az ókori történelemből ismert MÓZES-től származik. Ma sok helyen látjuk kifüggeszt­ve az egészségügyi felhívást: „Étkezés előtt mossunk ke­zet!" — Ha akkor, 1831-ben betartották volna ezt a kéz­mosásra felszólító egészségű 1 gyi tanácsot, valószínűleg sok­kal kevesebben haltak volna meg. Sopron balfi határában az 1948-ban állított emlékműn ez a véset olvasható: „Ezen em­lékmű látóhatárán belül 2000- nél több zsidó hittestvérünk esett áldozatul az 1944—45 évi emberi őrületnek. Itt 100-nál több mártír alussza örök ál­mát. Nyugodjanak békében.” Ez az örökre itt nyugvó 2000 ember az ország minden részéből odahajtott emberek, munkaszolgálatosok, asszo­nyok, gyermekek közül kiüté­ses tífusz, vérhas, egyéb be­tegség és agyonlövés miatt halt meg. — ha az emberek betartották volna azt a taná­csot, amit több ezer évvel ezelőtt, az imént említett tör­vényhozó és orvos, MÓZES, kőbe, vésett: „ne ölj”, meg azt. hogy „ne tégy más ember­nek olyat, amit magadnak nem kívánsz”, akkor nem halt volna meg ez a 2000 ember. Nem került volna sor arra, hogy ily gyászos emlékművet állítsanak, amelyről sokat szenvedett néma holtak lelke és könnyhullató túlélők tesz­nek szemrehányást az „embe­ri őrületnek". A két kő fájó felkiáltás, meg figyelmeztető is. Mintha azt mondaná: „Emberek! ne kövessétek el a régi hibákat, re rágalmazzatok, ne öljetek, hanem okuljatok a régi rémes tapasztalatokon. Mint ahogy MÓZES tette, ,.szenvedélyesen szeressétek az igazságot!” (Dr. MÁTÉ M.) és tartsátok meg a régi meg az új egészségügyi és erkölcsi tanácsokat, szabályo­kat, törvényeket. Legyetek jók, azért, hogy kellemesebb legyen az életetek, és hogy műveltebb, jobb emberibb le­gyen minden egyén és ezzel a közösség sorsa.” Dr. Várady Károly VOGEL PROFESSZOR NYÍLT LEVELE D. H. Vogel nyugatberlini teológiai professzor nyílt le­velet intézett Erhard bonni kancellárhoz, amelyben arra kérte, hogy ne avatkozzék Bonn a karácsonyi látogatá­sokra vonatkozó tárgyalásokba és fogadja el a Német Demok­ratikus Köztársaságnak ebben a kérdésben tett javaslatait. „Tegye szabaddá az utat a látogatásra vonatkozó egyez­mény aláírásához!” — írja le­velében a nemzetközi tekin­télynek örvendő professzor. A nyugatberlini nacionalis­ták azonnal támadást indítot­tak Vogel professzor ellen és szinte útszéli hangnemben kri­tizálják lépését. Mi azonban úgy véljük, hogy keresztyén emberhez és mai evangélikus teológiai professzorhoz illő és méltó lépés volt, és reméljük, hogy sokan követik ebben Vo­gel professzort.

Next

/
Thumbnails
Contents