Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-08-08 / 32. szám
A római katolikus 3. „Gyakorlati megvalósítása' Nem lenne teljes a beszámolónk, ha nem emlékeznénk meg arról a dekrétumon végigvonuló felismerésről, hogy az v,elszakadt keresztyének” megnyeréséhez a római katolikus egyház belső megújulására van szükség. Legtalálóbban ez a mondat fejezi ki: „Nincs igazi ökumenizmus belső megtérés nélkül.” „Az egyházat zarándoklása útján Krisztus... tartós reformra hívja el, amelyre mindenkor rászorul, ameddig emberi és földi intézmény lesz.” De az egyház megújulását — újra jelentkezik a római korlát — csak „az erkölcsi életben, az egyházfegyelemben vagy a tanítás módjában” képzeli el, amelytől pontosan megkülön- böztetendő — hangsúlyozza a dekrétum — az egyház tanítása megújulásának kérdése. Erre nincs szükség. A megújulás a dekrétum szerint megvalósul a római egyház olyan életmegnyilvánulásaiban, mint például a bibliai és a liturgikus mozgalom, a laikus-apostolság stb. „Minden katolikusnak törekednie kell a keresztyén tökéletességre” — ez is hozzátartozik a katolikus egyház megújulási feladatához. A hozzánk való viszonyban is van gyakorlati szava a dekrétumnak: „A katolikusok ismerjék el és értékeljék örömmel a közös örökségből származó, igazán keresztyén értékeket (javakat), amelyek a tőlünk elszakadt testvéreknél találhatók.” Ide kívánkozik a dekrétum bűnbánó részlete is: „Az egység elleni bűnökre is érvényes Szent János bizonyságtétele: »Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük öt, és az ő igéje nincs bennünk« (1 János 1,10). Alázattal kérjük tehát Isten és az elszakadt testvérek bocsánatát, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” A protestánsok bántó és igazságtalan megítélésének elhagyását, a velünk folytatandó párbeszédet, a közös emberi feladatokban együttműködést, a római egyház megújulásának szükségességét felsorolva, a dekrétum összefoglalóan megállapítja, hogy mindennek se- I gítségével „lassanként az akadályok, amelyek a teljes egyházi közösséget megakadályozzák, legyőzetnek, és minden keresztyén ugyanannak az eucharisztiának (úrvacsorának — A cikkíró) ünneplésére gyűjtik egybe az egy és egyetlen egyház egységében ..., amely egység a ml hitünk szerint elveszíthetetlenül a katolikus egyházban van.” Érthető, hogy a dekrétum elismeri e célról: „Minden keresztyénnek Krisztus egy és egyetlen egyházának (tehát a római katolikus egyháznak — A cikkírói egységében történő újrameg- békélése felülmúlja az emberi erőket és képességeket.” Hálásak lehetünk a dekrétum világos állásfoglalásáért: legalább tisztán láthatnak közöttünk, protestánsok között azok is, akik eddig nem vették észre, hogy Róma közeledésében egy távlati tervű, világméretű katolizálási akció körvonalai bontakoznak ki. Nem azt állítjuk ezzel, hogy a közlekedés gondolatának minden egyes jelentős katolikus ve. zéralakját ez a szándék hajtja, különösen nem gondoljuk ezt számos igaz keresztyén érzésű katolikus papról és hívőről széles e világon. De a római katolikus egyház hivatalos és kötelező felfogását nem az ő gondolataik jelentik, hanem a VI. Pál pápa által aláirt dekrétum, amelyet három cikkünkben a szövegből vett idézetekkel így foglaltunk össze címeinkben: A római katolikus „ökumenizmus" „az elszakadt testvéreket”, „Péter utódának mint főnek” vezetésével, „gyakorlati megvalósítás” útján akarja a római katolikus egyházban egyesíteni. Most már felelhetünk a jelen záró cikkünk elején felvetett kérdésünkre: A római katolikus „ökumenizmus” célját a Szentírás és hitvallásos meggyőződésünk alapján elvetjük, a párbeszédet mégis vállaljuk, mert tudjuk, hogy Istennek nagyobb hatalma van, mint amennyire a vatikáni zsinat ismertetett dekrétuma meg akarja kötni a Szentlélek munkáját, és elő akarja írni az egyház egyséIDÉZET Bóka László posthumus könyvéből (Bóka László: őszi Napló. Bp. 1965. 214. 1.). 83. lap. Október 31. „Erős várunk nékünk az Isten” — énekeltük diákkorunkban ezen a napon. En kálvinistának születtem, de Kálvin csak azóta imponált nekem, amióta valamicskét tudok franciául, és méltányolni tudom stílusát. Emberi rokonszenvet sohasem tudtam érezni ez iránt a monumentális kispolgár iránt: egy világtörténelmi méretű kisvárosi polgármester lehetett, kicsinyes autokrata, a nagypolitikába keveredett céhmester, pálcával járó iskolamester. Luther sokkal rokonszenvesebb, elevenebb, tehetségesebb fickó, még megalkuvásában is.... igazában még ma is meghat a vastag derekú, húsos arcú, mongoloid képű barát, Augustinus rendjének tagja, Katharina von Bora apáca férje. „Nekem nincs egy meghatározott, különleges, egyéni német nyelvem, hanem a közönséges német nyelvet használom... A szász kancellária nyelvén beszélek, melynek követői Németország minden fejedelmei és királyai” — vallotta és a zsoltárokat népdal-stílusban, virágének-kompozícióban for dította ...A barát, aki 1517- ben október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezi 95 tézisét, a barát, aki 1520-ban nyilvánosan el égeti a pápai bullát, a barát, aki 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen előadja eret nek tanait, aki a Wartburg várába zárva lefordítja német köznyelvre a bibliát, aki a kincses 1524-ik évben egyházi himnuszok és zsoltárok fordításával udvarol az apácának, akit feleségül vesz egy évvel a mohácsi vész előtt — ez a barát mégiscsak forradalmár volt a javából és a lelkiismeret hőse, ha később meg is retten tettei konzekvenciáitól. Robustus paraszt gének római katolikus megvalósulását. Bízunk a párbeszéd közben az evangélium erejében, amelynek áldása szétáradhat a dialógus révén is az egyházakban és a világon. A dekrétum egyébként előzékeny és szinte tökéletesen kidolgozott szövege ellenére, munkálhatja Isten Lelke a római katolikusok között is az egyház egységének egyetlen bibliai útját: az igazságért való alázatos, kölcsönös, testvéri tusakodást. Azt az együttműködést pedig, amelyet a nagy emberi ügyekben ajánl a dekrétum, szívesen fogadjuk és végezzük, csak nem keresztyén szűkkeblűséggel, hanem az emberiség minden jó törekvésének munkálásával, kéz a kézben bármilyen hitű, meggyőződésű, világnézetű becsületes emberrel. (Vége) Veöreös Imre Gond, öröm, reménység A Budai Egyházmegye közgyűlése A FENTI HÁROM SZÓVAL SUMMÁZTA esperesi székfoglalóját és jelentését Várady Lajos esperes a Budai Evangélikus Egyházmegye július 16-án tartott közgyűlésén. A közgyűlést Zimmermann Aladár egyházmegyéi felügyelő nyitotta meg az esperes igeszolgálata után, majd jelentést tett az esperes-választásról. Az egyházközségek presbitériumai teljes egyhangúsággal újra Várady Lajosra, az eddigi esperesre adták szavazataikat. A beiktatás hivatalos aktusa után tartotta meg Várady Lajos esperes székfoglaló beszédét és esperesi jelentését. A személyes szó jogán — mint mondotta, beszélt arról, hogy most harmadszor veszi fel az esperesi tisztet. Az esperesi tisztségével kapcsolatos események jól tükrözik, milyen izgalmas, fordulatos egyházfőit, és római útjáról regényt kéne írni. Thomas Mann iróniájával és Móricz Zsigmond erejével.”’ Történészeink és teológusaink nem írják alá ezeket a sorokat, de mégis jó volt ezt a véleményt napvilágra hozni 1965-ben attól a férfiútól, aki mint egyetemi tanár, nagyszerű költői művek és pompás regények szerzője, korunkban így látja és méltatja Luther Mártont. S ha Bóka Lászlóval ma alig foglalkoztunk, műveit nem ismertettük, valamit e sorai kapcsán fel kell jegyeznünk, ami, a mi egyháztörténelmünk számára — méltó. Bóka László, 1947-ben kultuszminisztert államtitkár volt. Első cselekedete kívánkozik a megörökítésre. E tanév elején össze hivatta a Budapest és Budapest környéki vallástanárokat. A mester utcai volt polgári iskolai mintaiskolában gyűltünk össze nagy számban. Csak a római katolikus vallástanárok nem jelentek meg. Házigazdáink voltak Bóka László államtitkár és Szávai Nándor, akkori tankerületi főigazgató. Utóbbi nyitotta meg az ülést és ismertette a kultuszkormány és a fő- igazgatóság szándékait a val- lástalanítással kapcsolatban általában. Szavai édes méz voltak valamennyiünk számára. Ű) világ tárult fel előttünk. A magas hivatalnok reprezentánsai, szolgálatunkban először keresték az egyházak egyszerű munkásaival a találkozást. Az előterjesztéseket nagy csend és tetszés foganta. Elsőnek nekem kellett felszólalnom. Nyilatkozatomban sokunk nevében megköszöntem az értekezlet egybe- hívását s őszintén kinyilatkoztattam, hogy a vallástanítás lehetőségei napjainkban sokkal jobbak, mint a Horthy rezsimben voltak. Az iskolák A hirosimai évfordulóra K edves, kellemes ünnepek az évfordulók. Egy évnek az évfordulója, Óévből az Újévbe. Bizakodás, új lendület, jókívánság. Egy emberi élet évfordulója: születés, vagy névnap. Mennyi szépség, kedvesség, szíves üdvözletek, kisebb- nagyobb meglepetések. Mosoly, öröm, szeretet. De vannak más évfordulók is. Ilyen, amire augusztus 6-án emlékezik az egész világ. 1945. augusztus 6-án dobták le Hirosimára az első atombombát. Ez is emlékezetes nap, de még milyen emlékezetes! Hogyan is kellene a naptárba beírni? Gyászkeretben? Felkiáltójellel? Gombaalakú, sötét felhővel? Vagy színesen, sötéten, szélein szakadozott narancsszínű és vörösbe hajló árnyalattal, ahogy azt az első atombomba szerencsétlen áldozatai látták? Akárhogy is hívná fel figyelmünket a naptár, a lényege, üzenete mindig ez lenne e szomorú évfordulónak: emberek, emlékezzetek! Emlékezzünk, ha azt akarjuk, hogy a kedves, kellemes, szép évfordulók ismétlődjenek, hogy gyermekeink felnevelkedjenek, hogy öregjeink élvezzék a csendes öregség napjait. Emlékezzünk, de nemcsak arra, hogy 250 000 halott ^ és sebesült volt Hirosima városában, hogy 1 kilométeres körzetben csak néhányon maradtak élve és azok legtöbbje is 14 napon belül meghalt, hogy 3 kilométeres körzetben sebek nélkül senki sem maradt. Hanem emlékezzünk1 arra is, amit azóta tudunk, hogy az elmúlt években 30 000 Hirosimában született gyermek közül 4200 testi és lelki fogyatékossággal jött a világra. 1046-nak csontrendszere volt beteges, 470 holtan született, 429 halló- és szaglóérzék nélkül jött a világra, 254 gyermeknek az ajka és nyelve deformálódott, 243-nak a belső szervezete, 59-nek farkastorka volt, 25-nek nem volt agya és 8 vakon született. Döbbenetes adatok, de tudjuk, hogy emlékezésünknek csak akkor van értelme, ha a tanulságokat is levonjuk. Azóta 20 esztendő telt el. A XX. században azóta tökéletesedtek a hadi tudományok is. Műholdak, rakéták egész bámulatos dolgokat produkálnak. A bombákat szállító eszközök is annyira tökéletesedtek, hogy pillanatok alatt célhoz jut a „sűrű halál". Es maguk a bombák is. A kísérletek továbbfolytak. Az uránbomba után jött a plutóniumbomba, héliumbomba és kobaltbomba. Mindezt tudjuk és ezért a szomorú emlékezés 20. évfordulóján józan eszünkre hallgatva, az emberiség békeszerető többségével emeljük fel szavunkat: emberek, emlékezzetek, tanuljatok, szeressetek! Az emberi élet évfordulóin, legyen az születésnap^ névnap, munkatárs jubileuma, éppen az a szép, hogy az emberekből kitűnik — a XX. század rohanó ütemében —a szeretet. Apró kedveskedések, kis figyelmességek, mily nagy örömöt szereznek. H irosima huszadik évfordulóján adja Isten, hogy az emberi szíveket járja át az egymásért, az emberiségért és az életért érzett felelősség tudata. Vietnamban még csak „rendes” bombák hullanak, de nem lenne az ott ledobott bombák sok ezer tonnájának ára elegendő arra, hogy éhező emberek millióit kenyérrel lássák el? A csak Vietnamban elpusztult repülőgépek árából bizonyosan annyi iskola és kórház épülhetett volna, hogy az a szerencsétlen ország teljesen el lenne látva! Igen, emlékezetessen mindnyájunkat e nap: 1945. augusztus 6. Tanítson arra, hogy harcolni kell a békéért, a leszerelésért és a magunk helyén a keresztyén- séggel való visszaélések ellen. Merjük kimondani, hogy a technika fejlődése folytán kicsivé lett világunkban békés egymás mellett élésre van szükség ahhoz, hogy ünnepeinket ünnepelhessük, hogy az évfordulók nem szomorúak, hanem örömteliek legyenek. Hirosima huszadik évfordulója így emlékeztet és erre tanít. Fábry István igazgatói megértéssel fogadják munkánkat A munka jó végzése érdekében minden lehetőséget megadnak s általában úgy érezzük, hogy elérkezett világi megbecsültetésünk ideje. A jelenlevő „minden felekezetű vallástanárok helyeselték felszólalásomat. S ezek után Bóka László államtitkár leszállóit a katedráról, közénk jött, s olyan emberi, szeretetteljes megnyilatkozásokat tett s olyan buzdítást adott a rr—i- ka érdekében, amilyenre mi szolgálatunk folyamán nem emlékezhetünk. Az értekezlet befejezése után szétszéledt a népes kollégium. Estére pedig a magyar rádió munkatársai közül egynek sikerült egy evangélikus politikai időszak volt az, amely mögöttünk van. Az esperesi jelentés erre a kérdésre kereste a választ: merre megyünk? Az emberiség útján az embermilliók döntő többsége a béke és a békés egymás mellett élés útját választotta és erre ösztönözte a felelős államférfiakat is. Ennek ellenére, a második világháború befejezésének 20 éves évfordulóján (mely egyúttal hazánk fel- szabadulásának is évfordulója), szembe kell néznünk a fenyegető vésszel. Krisztus követése arra kötelez bennünket, hogy reménykedjünk, imádkozzunk, helytálljunk, szavunkat felemeljük a háborús szellem minden kísértése és gonoszsága, a fegyverek süvítő szava ellen. Mindezt azért, hogy az emberiség az élő jövendő felé menjen, a nemzedékek biztonsága felé, amely lehetőséget ad az új otthonok építésére, az ízes kenyérre, a kultúrára, az egymás megismerésére és a kiáradó szeretette. Az emberiség mai útján új lapra forgatott az egyház történetében a mai keresztyénség is. Arról kellett vizsgáznia — ha Urát nem akarja megtagadni —, tudja-e, hogy nem önmagáért van, hanem a teremtett világért, Isten világáért? Isten parancsa alapján mindig az első helyen kell állnia, szinte megelőzhetetlenül az élet mellett való bizonyságtevésben. — Utalt a jelentés azokra a nyilatkozatokra, amelyeket az egyes egyházi világszervezetek és nemzetközi egyházi konferenciák tettek a béke mellett. — Majd így folytatta: a keresztyén- ségnek szakadatlanul fáradoznia kell a kiengesztelés, a megértés, a kölcsönös megbecsülés megteremtésében, az elmaradás behozatalában, mert ennek a mai embervilágnak sokkal több a feladata, elkötele- zése, semhogy szabad lenne egyetlen percet is, egyetlen fillért is, egyetlen szemernyi energiát is eltékozolnia más ügy érdekében. A KERESZTYÉNSÉG BELSŐ PRÓBATÉTELEI közt elsőnek említette az esperes a dialógust, mely egyrészt a Vatikán, másrészt a protestáns, illetve ortodox egyházak részéről megindult. Ez a dialógus türelmet igényel, hiszen katolikus testvéreinknek olyan dogmákkal kell megbirkózniuk, mint a csalatkozhatat- lanság elve. Az emberiség és a világke- resztyénség körén belül egyházunk útjával foglalkozott az esperesi jelentés. Az elmúlt húsz évet egyházunk életében úgy értékelte, mint pozitív nyugtalanság időszakát, amely végül is az aktív alkotó tevékenységhez vezetett Ma a rendszeresség és folyamatosság idejét éljük. Ezután egyházunk egyes munkaterületeinek tükrében mutatta be a jelentés a jelent és a célkitűzéseket. Foglalkozott az egyházi sajtóval, a diakónia szolgálatával, a Teológiai Akadémia munkájával, a zsinati előkészületekkel. Ez utóbbin belül hangsúlyozta: az egymástól elváló állam és egyház helyzetében élünk, egy szocialista társadalmi rendben, erre való tekintettel kell törvényeket alkotnunk, olyanokat, amelyek az elkövetkező nemzedék szolgálatát is meghatározzák. Törvényeinkben is tükröződnie kell a demokratikus többségi elvnek, a gyülekezetek felelősségének és jogainak. EGYHAZUNK MEGNÖVEKEDETT KÜLFÖLDI KAPCSOLATAIBÓL külön kiemelte a jelentés a Lutheránus Vi- lágszövetséghez való viszonyunkat. Jól tudjuk, hogy a LVSZ nem egy „szent szövetség”, ott is különböző mentalitású emberek vannak. A tagegyházak között is igen sok még az elvi és személyi nézet- eltérés. A lényeges azonban az, hogy testvérekkel találkozhatunk, egy nagy evangélikus közösség van előttünk, ahol nekünk is van képviseletünk, jó szavunk, szolgálatunk, sőt egészen sajátos mondanivalónk. Ügy akarunk a munkában résztvenni, mint egyenrangú testvéri partnerek. Segíteni akarunk a helyes út megtalálásában és megtartásában. — örömmel köszöntötte az LVSZ „sáfárság és evangéiizáció" bizottságának augusztusi budapesti ülését. A jelentés szűkítve a köi% foglalkozott az egyházmegye és az egyes gyülekezetek munkájával, jó eredményeivel és nehézségeivel is. Kiemelte a lelkészi munkaközösség jelentőségét a lelkészek továbbképzése, felkészültsége, művelődése tekintetében. Hangsúlyozta a jó munkaerőgazdálkodás szükségességét. Sürgette a messze fekvő szórványokkal bíró gyülekezetek megfelelő járművel való ellátását örvendetesnek mondotta az egyházmegye egyházzenei életét. — Anyagi tekintetben köszönet illeti Népköztársaságunkat az államsegélyért. Nagy jelentőségű volt a köz- egyházi segély is, beleértve a külföldi segélyeket is, amelyeket az egyes gyülekezetek kaptak. Dicséretre méltó a gyülekezetek áldozatkészsége. Az egyházmegye gyülekezetei az elmúlt évben minden kötelezettségüknek eleget tettek. Minden területen van gond, de van öröm és reménység is — zárta jelentését Várady Lajos esperes, végül Jézus szavát idézte, mint fő célt: „Én vagyok az Üt!”. Az egyházmegyei közgyűlés meghallgatta a zsinati szavazatbontó bizottság jelentését, amelynek eredményeképpen a gyülekezetek zsinati tagokul választották Várady Lajos esperest, Zimmermann Aladár egyházmegyei felügyelőt, póttagokul Fülöp Dezső Óbudái lelkész, püspöki titkárt, valamint Bretz Gyula felügyelőt A közgyűlés után a gyülekezetek lelkészei és felügyelői melegen köszöntötték a budavári parókián az újraválasa- I tott esperest M. Gy. D. Dr. Trillhaas: A felekezeti korszaknak vége egyházi férfiút megtalálni, aki az értekezlet anyagát teljesen isméidé. Magukkal vitték a rádió esti előadása idejére, s az esti hírek egyike nyilatkozat volt arról, ami történt és arról, hogy merre megy immár az evangélikus egyház. Kétségtelen az, hogy az állam és az egyházunk között ez volt az első meghitt beszélgetés és beindítása mégis annak, hogy egyezményt köthetett az állam és az evangélikus egyház. örömmel jegyeztük fel ezeket most immár Bóka László halála és posthumus könyvének kedves sorai elolvasása után. G. L. A Lutheránus Világszövetség Sajtószolgálata közli. Lima (Peru) 1965. július 15. A felekezeti korszaknak vége. A felekezeti kizárólagosság ebben a modern világban, amelyben mi mindnyájan együtt élünk és egymásnak szomszédai vagyunk, már vagy csak gondolati fikció lehet, vagy azt jelenti, hogy mi magunk ítéljük magunkat arra, hogy szekták vagyunk. Erre a megállapításra jutott D. Dr. Trillhaas Wolfgang göt- tingeni egyetemi (német) professzor előadásában, amelyet „A reformáció ökumenikus felelőssége” címen a IV. latinamerikai lutheránus konferencia részvevőinek tartott Limában (Peru). A lutheránusság számára ez azt jelenti, folytatta Dr. Trillhaas, aki a Lutheránus Világszövetség Teológiai Bi- zottságának tagja, hogy nekünk a reformátori bizonyság- tétel eredeti átfogó szélességére kell gondolnunk. „A zárt kapu napjai elmúltak”. Ugyanakkor azonban azt a másikat is meg kell mondani: „Mi nem adhatunk fel semmit sem abból, ami az evangélium megismerése terén ránk bízatott. Hogyha a kölcsönös nyíltság és egymásra hallgatás készsége megvan, akkor arról keU gondoskodnunk, hogy az egyház ökumenikus szélességében megszívlelésre jusson az, ami a lutheránus ügy és amelyhez mint a többi keresztyénekhez intézett kérdésünkhöz ragaszkodnunk kell”. Azok a belátások, amelyeket a lutheranizmus nem adhat fel, a göttingeni rendszeres teológiai professzor szavai szerint a következők: a törvényről és evangéliumról szóló tanítás, s a világhoz ebből adódó viszonyunk, az egyértelmű prédikáció és a szentségeknek a szereztetésük szerinti kiszolgáltatása, mint az egyház egységét biztosító kötelék és végül az egyedül hitből való megigazulás bizonyossága, a törvény cselekedetei nélkül.
