Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-07-25 / 30. szám

KP. BERM. BP. 72.

Hazánk „követei"

SZIVÁRVÁNY HELSINKI FELETT

B

ár az időjárás elég mostohán ajándékoz meg bennünket nyári meleggel, a naptár mégis azt bizonyítja, hogy elérkezett a nyár, a pihenésnek és utazásnak az ideje. Téli tervezgetések és vágyak válnak ezekben a hetekben és hónapokban valósággá és a megérdemelt évi szabadságát mindenki a legjobban igyekszik kihasználni.

Benépesülnek a balatoni üdülök és a mátrai vikend- házak. De az idén is, az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan, nagyon sokan nem a hazai fürdőhelyeket és hegyeinket keresik fel, hanem elindulnak a környező és távoli országokba, hogy gazdag élménnyel, sok látnivalóval meggazdagodva térjenek haza.

Amikor cikkünk címéül azt írtuk, hogy hazánk követei, akkor nem azokra gondoltunk, akik diplomáciai síkon hivatalosan képviselik hazánkat külföldön. Azokra sem, akik hazánk .valamelyik szervének vagy intézményének a hivatalos kiküldötteként járják a nagyvilágot. Azokra a turistákra és rokonlátogatókra gondoltunk, akik izgatottan várják összecsomagolt bőröndök mellett az indulás idejét. És azokra, akik idén otthonaikban viszonozzák azt a vendégszeretetet, amelyben az elmúlt esztendőkben külföldi rokonoknál részesültek.

Ezekben a hetekben az utazók között nagyon sok egyházunk fia is búcsút int otthonnak, munkahelynek, sőt még a hazának is. Elindul világot látni, rokont átölelni, gyönyörködni természeti csodákban, pihenni idegen országban. Bárhová indulunk is ezen a nyáron, bármilyen útlevél is van a zsebünkben, mindenütt magyarok vagyunk. És ehhez még hozzátehetjük, hogy magyar evangélikusok. Mert ez sem mellékes.

A népek egymásmelletti békés élésének egyik életrehívott eredményét élvezhetjük akkor, amikor átlépjük országunk határát és megnyílik előttünk az utazás lehetősége. Minél közelebb kerülnek egymáshoz a népek, legyen azoknak államformája egymástól gyökereiben elütő is, annál jobban mélyül egymás megértése, szeretete és megbecsülése. A nemzetközi hivatalos tárgyalásokon túl mindazok, akik élnek az utazás lehetőségével, ezt a célt vannak hivatva közvetve szolgálni, erősíteni és mélyíteni.

K

épviseljük jól hazánkat. Ügy, hogy ne hozzunk sem hazánkra, sem népünkre szégyent. Amikor átlépjük a határt, akkor ne egy új szemüveget tegyünk fel, amellyel visszanézünk, hanem vigyük magunkkal felszabadult húsz esztendőnk minden eredményét. Az általános népoktatástól kezdve a felemelt családipótlékig. Mindent, amit a kettő közé és mellé még oda kell tennünk. Mert abból a szocialista országból utazunk, amely nem kis lépést tett meg az elmúlt húsz esztendő alatt azért, hogy itthon minden igazságosabban és jobban menjen, és nem kis résszel segített be a világ tudományos és szellemi életének a továbbvitelébe. Sok gondunk volt, hiszen nehéz múltat kaptunk örökségül, sokat dolgoztunk, hiszen amink van, azt mind a saját munkánkból hoztuk létre. És ezért büszkék is vagyunk. Aki ma akár turistaként, akár rokonlátogatásra megy külföldre, nem szégyelheti azt, hogy ő magyar. Hiszen népünk egészének olyan eredményei kísérik őt útjára, amiért mindenütt a világon büszkék lehetünk.

Népünk a világ legmagasabb fórumai előtt is kivívta magának a megillető elismerést és megbecsülést. Vannak barátaink a világ minden részében, akik örülnek a mi örömeinknek és bánkódnak a mi bajaink fölött. De vannak ellenségeink is, olyanok, akik még ma sem akarják megérteni, hogy hazánk és népünk gyarapszik és fejlődik, erősödik és szépül.

Az idei esztendő sok természeti csapással köszöntött hazánk gazdasági életére. Pocokinvázió, száj- és körömfájás és a szinte az egész országra kiterjedő árvíz. Ezeknél sokkal nagyobb és nehezebb csapásokat is kihevert már országunk és most is megvan a reménységünk és bizalmunk, hogy bölcs és átgondolt intézkedésekkel ezeken is felül fogunk Tce- rekedni. Nem kell elhallgatnunk, hogy milyen pusztítást végzett az árvíz, de nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy tízezrek álltak a nehéz órákban a gátakra és az egész ország lakossága egy emberként vállalta magára az árvíztől károkat szenvedettek egyéni veszteségeit.

Mindezeket magunkkal visszük útipoggyászunkban. És vigyük is! Hazánk követei vagyunk. Hazánkat igazán és jól kell képviselnünk, különben bűnt követünk el. Bűnt, amelyet talán senki más sem kér számon, csak a lelkiismeretünk.

IS épviseljük jól egyházunkat is! Egyházunk követségében *» utazik minden egyháztag, presbiter, felügyelő és lelkész akkor is, ha nincs is külön egyházi megbízatásunk. Az elmúlt esztendőkben többször előfordult, hogy egyházunk lelkészei, felügyelői és presbiterei, akik külföldre kerültek, nem mindig jól képviselték egyházunkat. A legtöbb esetben bizonyára nem tudatos volt ez a magatartás, és az egyházi életünk, teológiai felismerésének hiányos ismeretéből fakadt. De még így sem engedhető meg, hogy „jólértesültségünket” hangoztatva, hamis képet fessünk egyházunkról.

Sok egyháztag — ismét az elmúlt esztendők példáját tekintve, — arra is felhasználta külföldi útját, hogy különböző egyházi személyektől, intézményektől segélyt, anyagi juttatást kérjen. Ha ezt egyéni érdekből tesszük, akkor visszaélünk azzal, hogy mi evangélikus keresztyének vagyunk. Ha viszont a közösség, a gyülekezet érdekében tesszük, akkor vétünk az egyházi jó rend ellen. Mert mindennek megvan a maga szolgálati útja.

Amennyiben, módunkban áll, keressük fel a külföldi evangélikusok templomait, próbáljunk közelebb kerülni helyi adottságaikhoz és szokásaikhoz, de soha ne felejtsük el, hogy mi magyar evangélikusok vagyunk. Egyházunk követségében is járunk és ne rontsuk azoknak a munkáját, akik hivatalos szinten egyházunk „követei".

Isten kegyelme és szeretete legyen velünk utazásainkban, pihenésünkben, élménygyűjtésünkben. Ö vezessen vissza bennünket, hogy újult erővel tudjunk majd dolgozni hazánk és népünk további emelkedéséért, és tudjunk jó lelkiismeret- tel és hálaadással résztvenni gyülekezeti, egyházi életünkben. '

Amikor július 8-án a magyar béke-delegációt vivő repülőgép megérkezett Helsinki fölé és több ezer méter magasságból kezdett leereszkedni az alacsonyabb régiókba, észrevettük, hogy a finn főváros felett sötét felhők gomolyognak és esik az eső. A következő pillanatban azonban csodálatos látvány tárult elénk a még mindig magasan szálló repülőgép ablakából: szokatlan széles szalagú szivárvány ragyogott fel a felhők sötétjén. Színei olyan frissek voltak, hogy szinte éltek. Egy darabig mindannyian szinte megbabonázva néztük,

A világ 98

érkező 1400 kiküldöttnek nagyon is szüksége volt arra, hogy reménységgel és bátorsággal kezdjen munkához a Béke-Világkongresszuson, amelyet azért hívtak össze, hogy egységbe foglalja és mozgósítsa a jóakaratú embereket a „békéért, a nemzeti függetlenségért és az általános leszerelésért”. Szükség volt arra, hogy a megoldások reményében induljon meg a Békekongresszus munkája, mert olyan időpontban ült össze a Kongresszus, amikor a nemzetközi helyzet igen súlyos. Néhány évvel ezelőtt elindult jó irányú törekvésekre — amelyek a nemzetközi feszültség csökkentését és a békés együttélés kialakítását célozták — súlyos csapást mért az Egyesült Államok fegyveres agressziója Dél-Vietnamban, sőt a Vietnami Demokratikus Köztársaságban, továbbá Dominikában. Megromlott a nemzetközi légkör és növekszik a háborús veszély egy olyan helyzetben, amikor Linus Pauling amerikai profesz- szor számítása szerint 320 000 megatonna romboló erő halmozódott fel az atomhatalmak kezében és amikor a világtengereken olyan atomhajtású búvárhajók cinkálnak, amelyek olyan Polaris-rakétákat szállítanak, amelyek 50-szer pusztítóbbak, mint a hirosi- mai bomba volt. A népek nem

A megnyitó

az impozáns Kulttuuritalo-ban (Kultúra Háza) megjelent Urho Kekkonen finn köztársasági elnök és felesége, továbbá M. Virolainen finn miniszterelnök is. Megkapó látvány volt, amikor népviseletbe öltözött finn lányok és asz- szonyok sorfala között, harsonák hangjai mellett James Endicott kanadai lelkész kíséretében a finn állam képviselői bevonultak a Békekongresszusra. Előbb É.vinhufvud, a Finn Békeunió elnöke köszöntötte a kongresszust, majd Virolainen miniszterelnök lépett a jelenlevők nagy tapsa mellett a szószékre. Azt mondotta, hogy a békéért való küzdelem egyre égetőbb. Akik fegyvereket gyártanak — mondotta — azoknak az a céljuk, hogy egyre pusztítóbbak legyenek ezek a fegyverek. Az is rendkívül veszélyes, hogy az atomfegyverekkel rendelkező hatalmak száma is nő. „Ebben a helyzetben az emberiség kénytelen szembenézni a megsemmisülés veszélyével, hacsak az államok és az egyének egyesített ereje meg nem állítja ezt a folyamatot.” Nagy dolog — folytatta —, hogy a világban sok millió ember kész aktívan dolgozni a békéért és ezeknek az embereknek a száma napról napra növekszik. Finnország népe

aztán valaki megszólalt: „Jó jel!” Magamban kezdtem mondani a bibliai verset: „Szövetséget kötök tiveletek

__ sohasem lesz többé

öz

önvíz a földnek elvesztésére ... az én ívemet helyezem a felhőkbe...” A szivárvány még a nem-vallásos emberek számára is a megoldások, a megbékülések és az új élet lehetőségének szimbólumává lett. Nem mint „égd jel”-nek, hanem mint szimbólumnak a megjelenése megvidámított bennünket a béke-delegációkat váró Helsinki fölé ívelő gyönyörű szivárvány.

országából

tűrhetik, hogy ilyen körülmények között az amerikai imperializmus háborúba taszítsa a világot. Minden erőt ösz- sze kell fogni a háborús veszély kiküszöbölésére, a vietnami nép függetlenségének biztosítására és az amerikai imperializmus megbénítására. Azért jöttek el Helsinkibe a béke hívei, hogy tanácskozzanak, közös elhatározásokra jussanak és közös akciókat dolgozzanak ki. Ezért jöttek el a világ minden részéből tudósok, munkások, írók, politikusok, lelkészek és a második világháborút végigszenvedő rokkantak. Ezért jött el súlyos betegsége miatt szinte mozdulni is alig tudó Bernal professzor Angliából, Jean Paul Sartre, a világhírű francia író és filozófus, Pablo Neruda neves chilei író, llja Ehrenburg világszerte ismert szovjet író, Kirill, a bolgár ortodox egyház vezetője, Mit- zenheim evangélikus püspök Eisenachból, Tyereskova a világ első űrhajósnője és még sokan mások. És az a Paul Sartre, aki nem is olyan régen nem fogadta el a Nobeír díjat — függetlenségének megőrzése érdekében — most vállalkozott arra, hogy a nagy plénum előtt ő maga olvassa fel a Békekongresszusnak Vietnammal kapcsolatos határozatát!

ünnepségen

is hozzá akar járulni a béke- munkához. Sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy Kekkonen köztársasági elnöknek az észak-európai atommentes övezet létesítésére vonatkozó javaslata eddig nem valósult meg.

Ezt követően Bernal professzor mondotta el megnyitó beszédét. Hangsúlyozta, hogy több olyan probléma van a világban, amelyek azonnali döntést követelnek. Ilyen a vietnami kérdés. Ha ezt az agresszív háborút nem sikerül megállítani, az „nukleáris világháborúvá szélesedhetik”. A világ közvéleménye — mondotta Bernal professzor — semmiféle olyan megoldást nem fogadhat el idevonatko- zólag, amely a békével együtt nem biztosítja Vietnam népének teljes függetlenségét. A dél-vietnami népet a Nemzeti Felszabadító Front képviseli, amely borzalmas szenvedések ellenére egyesíteni tudta Dél- Vietnam hősi lakosságát. De meg kell állítani az Egyesült Államok fegyveres agresszióját Latin-Amerikában is, elsősorban Dominikában. Ugyancsak szembe kell szállni az imperialisták világuralmi törekvéseivel és a neokolonialis- ta ellenforradalmakkal Dél- Afrikában, Rhodesiában, Kongóban és másutt. Végül arra szólította fel a kongresszust, hogy egyes kérdésekben való

véleménykülönbségek ellenére minden erőt központosítson a béke érdekében.

„Vietnam napját''-nak

nyilvánította a Békekongresz- szus a munkaülések első napját és első napirendi pontként a vietnami kérdés megtárgyalását tűzte ki. Ennek keretében először Dinh Ba Thi, a dél-vietnami békevédelmi küldöttség vezetője tartott beszámolót. „Vietnamban a helyzet rendkívül komoly — mondotta. — Mert még mi itt együtt vagyunk, az amerikai imperializmus fegyveres erői és az ő csatlósai lövedékekkel, napalmbombákkal, mérges kémiai anyagokkal, gáztámadásokkal, hajókról és repülőgépekről küldött bombákkal óriási szenvedést zúdítanak nemcsak Dél-Vietnam népére, hanem kiszélesítik a támadást Vietnam egész területére.” Pedig Dél-Vietnam népe szereti a békét és szívesen tartaná magát az 1954-ben aláírt genfi egyezményhez, amely ünnepélyesen biztosította Vietnam szuverénitását, függetlenségét, egységét és a vietnami terület

integritását. Aztán számadatokkal támasztotta alá az előadó azt a nyomorúságot, amit az amerikaiak népükre zúdítottak. Ismertette azokat az elgondolásokat, amelyeknek alapján rendezni lehetne a „vietnami kérdés”-t. Majd megköszönte a különböző országokból kapott segítséget, külön is kiemelve Szovjetunió és Kína, de az amerikai értelmiség, továbbá több amerikái egyház és békeszervezet segítségét is. — A Vietnami Demokratikus Köztársaság nevében dr. Le Dinh Tham beszélt és szólt arról, hogy az amerikai imperializmus milyen módon terjeszti ki az agresz- sziót az ő országukra is.

A Békekongreszus a két vietnami szónokot igen nagy ünneplésben részesítette, mely- még tovább fokozódott akkor, amikor a dél-vietnami kiküldött egy zászlót adott át a Kongresszus elnökségének* majd, amikor a két vietnami kiküldött összeölelkezett _

A teljes ülésen

több más előadás is elhangzott, amelyek bevezetői voltak a bizottságokban folytatandó megbeszéléseknek. Algériai, Santo Domingó-i, ausztráliai, indiai, lengyelországi, szovjetunióbeli és dél-afrikai előadók váltották egymást. Különösen nagy figyelemmel kísérték Kornyej- csuk szovjet író előadását, aki nagy erővel szállt síkra a béke, a leszerelés és a békés együttélés érdekében. Utalt arra, hogy a népeknek vagy egyeseknek lehet eltérő véleménye arra vonatkozólag, hogy egy atomháború mekkora pusztítást végezne, „de ki merné tagadni, hogy egy atomháború az emberiség eddigi legnagyobb katasztrófája lenne ... Egy tömegpusztító fegyverekkel vívott háború képtelen volna megoldani bármely,az emberiség előtt álló problémát. Nem döntheti el a két társadalmi rendszer közti történelmi vitát sem. A legtöbb, amit tehet, az, hogy bebizonyítja: kinek a fegyverei hatásosabbak, de azt nem, hogy melyik társadalmi rendszer vagy ideológia győzedelmeskedik. A Szovjetunió kormánya és népe elsőrendű kötelességének tekinti egy ilyen háború megakadályozását és bízik abban, hogy el is kerülhető, feltéve, ha a világ népei nem kímélik erőiket e feladat teljesítésében”. — Kornyejcsuk előadása után a Kongresszus valamennyi tagja felállva tapsolt! Kitűnt, hogy a népek a békét és a békés együttélést kívánják szívük legmélyéből.

Nyolc bizottságban

folyt a munka napokon keresztül. Egy-egy bizottságban átlagban 100 felszólalás hangzott el. A bizottságok részletesen foglalkoztak a vietnami kérdéssel, a leszereléssel, atommentes övezetek létesítésének kérdésével, az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásával, a második világháború maradványainak megszüntetésével, az országok gazdasági függetlenségével, a fegyverkezési hajsza szociális és gazdasági következményeivel, az emberi jogokkal, az Egyesült Nemzetek helyzetével, valamint a béke számára kedvező légkör megteremtésével.

Rendkívül eleven megbeszélés volt a 7. számú bizottságban, amely a béke számára kedvező légkör kialakításáról tárgyalt, továbbá arról, hogy ennek a légkörnek a megteremtésében milyen szerepe van a kultúrának, a vallásnak és a nevelésnek. Ebben a bizottságban munkálkodott a Béke- kongresszuson résztvevő lelkészek túlnyomó többsége. A Kongresszuson mintegy 60 egyházi ember volt jelen. Köztük Kirill pátriárka Bulgáriából, Filaret ortodox püspök Szovjetunióból, Kiivit evangélikus érsek Tallinból, Mitzenheim evangélikus püspök NDK-ból, Forbech evangélikus lelkész Norvégiából, Brezanóczy Pál római katolikus püspök Magyarországról, számos lelkész Amerikából, Kanadából, Franciaországból és a világ minden részéből. De voltak buddhisták és mohamedánok is. A lelkészekből még egy külön bizottság is alakult, amely egy üzenetet szerkesztett a békemunka elevenebbé tétele érdekében nemcsak a keresztyén egyházakhoz, hanem a világ különböző nem keresztyén vallásainak vezetőihez is. (Az üzenetet lapunk legközelebbi számában ismertetjük).

Viták is voltak

a plenáris üléseken és a bizottságokban is. Ezek a viták sokszor élesek is voltak. Ez már csak abból is adódik, hogy a kongresszuson részt vevő küldöttek a világ különböző részeiből jöttek, más körülmények között nevelődtek és élnek, továbbá különböznek egymástól gyakran világnézet dolgában is. Az egyiket jobban érinti az amerikai imperializmus problémája, mint a másikat, az egyik még gyarmati sorsban él, a másik pedig olyan országban, amely lerázta a gyarmatosítók igáját. De a vi(Folytatás a 2. oldalon)