Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-07-11 / 28. szám
„Emlékezzetek meg elöljáróitokról..." Lelkészavatás a Deák téri templomban Két fiatal lelkészjelölt állt a Deák téri templom oltára előtt július 1-én délután. A szertartás végén ők álltak benn az oltártérben és úrvacsorát osztottak — először. Bándi Sándor János és Fenyvesi László most végzett teológusokat avatta lelkésszé D. Káldy Zoltán püspök. A szolgálat végzésében részt vett dr. Prőhle Károly teológiai professzor és Bándi István gyékényesi lelkész, Bándi Sándor János édesapja, aki az áldó ige elmondását így kezdte: Édes fiam! — Más fundamentumot senki sem vethet ... Ő tartotta a Bibliát, amikor dr. Prőhle professzor felolvasta a lelkészi esküt: .. esküszöm, hogy evangélikus lelkészi hivatásomnak teljes erőmmel és minden tehetségemmel megfelelni igyekezem .. A püspök Zsid. 13, 7—8. alapján beszélt. Olyan elöljárókról szól az ige — mondotta —, akik már nem élnek, akik előttünk jártak az evangélium szolgálatában. Számuk évszázadok során nagyra nőtt. Figyelnünk kell arra, mit cselekedtek elődeink. Nem szakadhatunk el azoktól, akik előttünk jártak, az egyháztörténelemtől. A mai új világban csak a múlttal való kontinuitásban, az előttünk járók iránt érzett hálával lehet helyesen végezni szolgálatunkat. Az előttünk járók, egy Pál apostol, egy Luther, vagy itt a Deák téri templomban Székács József, azért tudtak helytállni a maguk jelenében, és azért tudtak bizalommal előrenézni a jövőbe, mert követték Jézust, aki Ura nemcsak a múltnak, hanem a jövőnek is, aki nagy szeretettel tudott lehajolni jelenének minden kérdéséhez. Elsősorban az előttünk járók igehirdetésére figyeljetek! Az evangélium prédikálása a legfőbb dolgunk. Úgy hirdessétek az evangéliumot, hogy megtaláljátok vele az emberek szívét. Nézzétek például Bornemissza Pétert. Hogy át- viharzott kora minden problémája beszédeiben. Nem prédikált el az emberek feje felett. Az akkori emberek minden kérdését belemarkolta az igébe. Székács József úgy prédikált nagy árvizek idején erről a szószékről, hogy prédikációjában nemcsak Isten szava szólalt meg, hanem a népé is hangot kapott. Figyeljetek életük végére, állhatatosságukra. Nemrégen emlékeztünk meg egy öreg esperesről. Több mint 50 évet szolgált. Már leesett a kerékpárjáról, de a szolgálatban mindvégig megállt! összeszorul az örömtől az ember szíve, ha ilyent lát. Álljatok meg a hitben, hogy egyszer rólatok is elmondhassák: állhatatos lelkész volt! És mit jelent az, hogy szolgálatunk Ura ugyanaz? Azt jelenti, hogy a gyülekezetek vezetői változnak, de a vezető nem változik. A vezető maga Jézus Krisztus. Az elöljáróknál is messzebbre kell nézni, arra, aki nékik is vezetőjük volt. Az Ö lábnyomában járva és az Ö szeretetével hirdessétek az evangéliumot. A lelkészavató istentisztelet után a szép számmal összejött gyülekezet a Deák téri parókia udvarán körülfogta a fiatal lelkészeket. Elbeszélgettek velük. Rokonok, távoli gyülekezetek ez alkalomra fővárosunkba jött tagjai, a szolgálatra még csak most készülő teológusok és a már szolgálatban álló öregebb és fiatalabb lelkészek egyek voltak az örömben, mert — amint D. Káldy püspök is mondotta beszéde elején —, az egyház számára drága ünnep, amikor fiatal lelkészeket bocsát ki a szolgálatra. b. 1. Felejthetetlen városok—felejthetetlen emberek ALIG PÄR HETE FEJEZTEM BE „Az ezerarcú Afrikában” című cikksorozatomat. Most a fenti cím alatt újabb sorozathoz szeretnék hozzákezdeni. Az élet ugyanis nem áll meg: az afrikai országokban végzett szolgálat után, az Orosz Ortodox Egyház moszkvai patriarchátusa külügyi hivatalának meghívására, ökumenikus Tanácsunk tagegyházainak nyolc tagú delegációja indulhatott el június 8-án tíznapos látogatásra a Szovjetunióba. A küldöttséget dr. Bartha Tibor püspök vezette. A delegációban egyházunk képviseletében rajtam kívül dr. Pálfy Miklós professzor vett részt. Abból a célból kaptuk a meghívást, hogy közelebbről megismerjük az Orosz Ortodox Egyház életét és munkáját, továbbá tárgyalásokat folytassunk ennek az egyháznak a vezetőivel olyan kérdésekről, amelyek egyházainkat közösen érdeklik. A tíz nap alatt sokat láttunk, hallottunk és tapasztaltunk, annak ellenére, hogy az első pillanatra rendkívül rövid Munkálkodj átok • • « Esperes-iktatás Nyíregyházán 'A Hajdú-Szabolcsi Egyházmegye közgyűlése június hó 29-én iktatta hivatalába az egyházmegye egyházközségei által megválasztott új esperesét: ifj. Benkóczy Dánielt és Hütter Keresztéig egyházmegyei felügyelőt, Nyíregyházán. A közgyűlést megelőzően D. Dr. Vető Lajos püspök hirdette Isten igéjét I. Kor. 15, 58 alapján: Erősen, rendíthetetlenül fáradozni, munkálkodni csak az tud, aki tudatában van annak — mondta a püspök —, hogy munkája nem hiábavaló. Azt kívánjuk nék- tek, hogy ti eredményesen munkálkodjatok új tisztségetekben, hogy példát adjatok másoknak is és lelkesítsétek őket a lelkiismeretes munkára. Ma a munkának nagy a becsülete — folytatta a püspök. A dolgozók államában, tehát a mi hazánkban becsülete van a munkának. Érvényes a bibliai mondás: aki nem dolgozik, ne is egyék! A világ hatással van az egyházra. Az egyházban is munka folyik. Pál apostol is sokszor használja ezt a kifejezést: „dolgozom, vagy dolgozunk”. Gál. 4, 11. „Hogy talán hiába dolgoztam köztetek.” Igénkben világosan elmondja az apostol, mikor nem hiábavaló a munka: akkor, ha az Orbán történik. Jézussal közösségben lenni és tenni a jót embertársaink javára! Az alkalom igen sok: szolgálni az embert az árvízveszedelemben. Szolgálni az embert, hogy ne legyen háború. Szolgálni az öregeket és így tovább! Emberek közé küldi Isten á gyermekeit! Küldi a világba! A püspök igehirdetése után, az iktatás szertartását Szabó Gyula, debreceni lelkész, egyházmegyei főjegyző végezte. Az istentisztelet után tartott egyházmegyei közgyűlésen mondta el ifj. Benkóczy Dániel esperes székfoglaló beszédét: Köszönetemet fejezem ki a Hajdú-Szabolcsi Evangélikus Egyházmegye gyülekezeteinek — kezdte az esperes — azért a bizalomért, hogy a Hajdú- Szabolcsi Egyházmegye az es- peresi szolgálatra megválasztott. Köszönetemet fejezem ki az elődöknek, különösen gondolok közvetlen elődömre, a most betegszabadságát töltő Megyer Lajos esperes-lelkészre, aki tizenhárom esztendőn keresztül munkálkodott ebben a megbízatásban. Az egyháznak kétévezredes feladata van — folytatta az esperes. — A tanítvány szüntelen Isten előtt tudja magát és szüntelen szolgálatkészséggel van azok között, akikkel együtt él. Ennek a szolgálatnak szeretném szentelni egész életemet... Az ember nagyon feledékeny tud lenni, a gonosz újra erőt tud rajta venni. Ábel vére, a testvér vére most is folyik. Áz ember a másik ember megfélemlítésére minden erejét latba veti. Itt kell újult erővel, Krisztus népének minden erejét és szolgálatkészségét gyakorolni.: „Szeresd felebarátodat, mint önmagádat.’’ Ezen a földön és az ég alatt — mondta az esperes — Jézus igéi útmutatók a számunkra: Szeresd az Urat, a te Istenedet ... és szeresd felebarátodat.” Ez ad bölcs türelmet mások gyengéinek elnézésére és ad szeretetet a másként gondolkozó, más hitvallást valló, más világnézetet látó ember felé! Hivatalomat szolgálatnak látom, hogy szeretet- ben egymásra találjunk. Szolgálatkészségem ígéretével és reménységével, Isten nevének segítségül hívásával kezdem szolgálatomat! Ezután az új egyházmegyei felügyelő szólt a közgyűléshez és többek között a következőket mondta: A szolgálatommal kapcsolatos teendőket hűségesen igyekszem ellátni. Kérem a meny- nyei Atyát, adjon erőt, egészséget, jó meglátást és bölcsességet az ügyek viteléhez, hogy szolgálatommal tudjak hozzájárulni a világ minden népe által óhajtott békének az egész földön való mielőbbi megvalósulásához. Az új elnökséget köszöntötte: D. Dr. Vető Lajos püspök, a megyei tanács egyházügyi főelőadója: Buchalla István. Az egyházmegye lelkészei nevében Szabó Gyula debreceni lelkész. A református egyházmegye esperese, a methodista és a görögkeleti egyházközség képviselői. Ffilöp Dezső Két új afrikai egyház a Világszövetségben Az arushai végrehajtó bi- Egyházat Dél-Afrikában. Ezzel zottsági ülés két újabb afrikai a határozattal a Lutheránus egyházat vett föl a Lutheré- világszövetségben tömörült nus Világszövetség tagegyha- . , . izai közé: A Transzvaii Egy- evangélikus egyházak száma házat és a Hermannsburgi 72-re emelkedett 76ász éo után Részlet dr. Groő Gyula dékánnak az Evangélikus Teológiai Akadémia június 25-i tanévzáró ülésén elmondott dékáni jelentéséből. Az ezerkilencszázhatvannégy—hatvanötös tanítási évről szóló beszámoló a dolog természeténél fogva, mint az általában az ilyen évvégi záróüléseken lenni szokott, kettős szempontú: egyfelől visszapillantás az elmúlt időre, a megtett útra, az elvégzett munkára, számadás s önvizsgálat. Eredmények számbavétele, de esetleg elmulasztott alkalmak, hibák feltárása is. Továbbá előretekintés a következő útszakaszra, a reánk váró feladatok felmérése s az azokra való felkészülés. Lehetetlen azonban, hogy beszámolónkban meg ne emlékezzünk arról, hogy ez a tanítási esztendő a húsz éves évforduló árnyékában és fényében állott. Lehetetlen lett volna ebben a tanévben szinte naponta nem gondolni ezerkilencszáznegyvennégyre és -negyvenötre. Ez az évforduló arra emlékeztetett, hogy húsz év előtt nemzetünk életében — és sok tekintetben az emberiség életében is —, sorsfordulat következett be s ez egyúttal korforduló is volt. Véget ért a történelem eleddig bizonnyal legvéresebb és legpusztítóbb háborúja, — feltárultak a fasizmus addig — legalább részben és sokak előtt jórészt — ismeretlen borzalmai és rémtettei. Az emberiség iszonyattal fordult el- ezektől s felszabadultan fogott az újjáépítés roppant feladataihoz. A világ népeinek jelentős része s közöttük hazánk is, a szocializmus útját választotta s elindult egy új társadalom felépítésének útján. Oly sok méltató szó, elemző és értékelő visszaemlékezés hangzott el az évforduló alkalmából, hogy önkéntelenül is felvetődik a kérdés: lehet még valami újat mondani s kell-e egyáltalában újra és újra visz- szatérni a húsz év előtti eseményekre? Azt hiszem mind a két kérdésre igennel kell felelnünk. Bizonyos, hogy ha odaadóan elmélyedünk a húsz év előtti események elemzésében, okok és összefüggések feltárására való törekvésben, még nagyon sokáig fogunk tudni újat is mondani. Hiszen, — hogy erre is utaljunk —, még egyre másra kerülnek elő eddig ismeretlen történelmi dokumentumok, feljegyzések s a még élő tanúk visszaemlékezései is rendelkezésünkre. Mindezek feldolgozása a történészek feladata s arra itt, egy tanévzáró jelentés szűk keretei között nem vállalkozhatunk. Ellenben legalább néhány mondattal állást kell foglalnunk a másik kérdésben. Nevezetesen, hogy miért kell újra meg újra foglalkoznunk az évforduló eseményeivel. Egyik e tárgyban írott tanulmányomban azt mondottam: Emlékezni kötelességt Valóban így van. Vannak történelmi események, amelyek örök időkre emlékeztető, intő és óvó mementóként kell, hogy ott éljenek és égjenek az emberiség emlékezetében. Vannak hallatlan bűnök, történelmi méretű szörnytettek, a fasizmus népirtó, emberpusztító, minden emberséget megcsúfoló, az emberi művelődést semmibevevő, az emberiség haladását gyökerében fenyegető és megtagadó rémtettei, amikre nem lehet és nem szabad, amíg csak emlékező ember él a földön, a feledés jótékony fátylát borítani. Hogy mennyire nincs és nem szabad, hogy legyen úgynevezett „elévülés”, azt éppen a fasiszta bűntettek elévülésével kapcsolatos, szenvedélyeket felkavaró és világméretű érdeklődést és felháborodást kiváltott vita mutatta meg. Mert ennek a vitának során ismét feltörtek azok a sötét erők, amelyekről húsz évvel ezelőt úgy véltük, hogy végleg megsemmisültek. Maga az a tény, hogy erre a vitára sor kerülhetett, hogy akadtak, akik védelmükbe vették az ezerszeres gyilkosokat s enyhítő körülményeket kerestek az égbekiáltó bűntettekre megmutatta, hogy az emlékezés valóban el nem múló kötelesség. Mert állandó feladata a tanulságok levonása, a drágán megszerzett béke és szabadság, az élet megőrzésének és továbbépítésének felelőssége és kötelezettsége. Ennek a felelősségnek és kötelezettségnek a vállalásában mindnyájunknak egyeknek kell lennünk. Ez is a húsz éves évforduló egyik tanulsága, hogy akkor, a nemzeti végveszély óráiban, amikor nemzetünk a fizikai pusztulás és az erkölcsi halál sírszélére érkezett, a nép legjobbjai fogtak össze a romlás ellen. Katonák és diákok, munkások és parasztok, papok és művészek, különféle társadalmi osztályokhoz és foglalkozási ágakhoz tartozó, vallásos és nemvallásos emberek találták meg egymás kezét és szívét s tudtak életet és vért is áldozni ebben a közös felelősségvállalásban. Példájuk az évfordulón követésre hív. Megemlékezésünk az évfordulón csak akkor termékeny és értelemszerű, ha magatartásban és határozott tettekben nyer kifejezést. Az elért jó megőrzésében és továbbépítésében az egyháznak s közelebbről Teológiai Akadémiánknak is részt kell vennie a maga körében s a maga módján. időnek tűnik ez a tíz nap egy ilyen hatalmas ország és a benne élő ortodox egyház megismerésére. Jártunk Moszkvában és a tőle 80 km-re fekvő Zagorszkban, továbbá Lenin- grádban, sőt eljutottunk az esztek fővárosába, Tallinba is, ahol meglátogathattuk evangélikus testvéreinket. Természetesen az utazás alatt figyelmünket nem korlátoztuk az pék: Franciaországból, Indiából és a világ minden részéből. A repülőtéren Nyikodim, Leningrád és Ladoga metro- politája fogadott bennünket a tőle megszokott szeretettel és melegséggel. Legutoljára az afrikai Enuguban találkoztam vele az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülésén, ahol sok nehéz vitáA moszkvai „Ukraina” hotel. egyházi élet vizsgálatára és az egyházi problémák megbeszélésére, hanem örömmel néztünk körül a Szovjetunióban és annak városaiban. Ezek a városok „felejthetetlen”-ek maradnak számunkra, és azok az emberek is, akikkel találkoztunk. Sőt, ezen túlmenő- leg Moszkvában és Leningrád- ban megállhattunk néhány olyan „felejthetetlen” ember sírjánál is, akiknek regényeit és költeményeit ismeri az egész világ és akiknek zenéje szépíti az emberek életét mindenütt a világon ... JÜNIUS 8-ÄN INDULTUNK EGY IL—18-AS GÉPPEL a Ferihegyi repülőtérről. Miközben elfoglaltam helyemet és magamra csatoltam az üléshez rögzítő derékövet, arra gondoltam, hogy nem először szállók be a Moszkva felé induló repülőgépbe. Először 1957 áprilisában repültem a Szovjetunióba, majd 1959 júliusában tettem ott látogatást Bartha püspökkel együtt, amikor Kínába mentünk, illetőleg onnét jöttünk haza. Mindkét alkalommal élményekben gazdagon tértünk haza. Arra is emlékszem, hogy akkoriban milyen „mellékhangok” kísérték ezeket a szovjetunióbeli látogatásainkat egyes hazai egyházi körökben, de még inkább a nyugati egyházak körében. Ezek a „hangok” külföldön először akkor szólaltak meg, amikor 1954-ben a debreceni Református Teológiai Akadémia Nyikolaj metropoli- tát díszdoktorrá avatta. „Mit akarnak a magyarországi protestánsok a szovjetunióbeli ortodox egyházzal? Egyáltalában milyen egyház van ott?” — kérdezgették azok, akiknek nem egyszer a gyanúsítgatás volt a kenyerük. Nem jelentettek „jó pontokat” a magyar protestantizmus számára egyes, a hidegháborús nyugati csoportok előtt ezek a mi látogatásaink. És azóta ... ? Azóta egy évtized sem telt el és hivatalos látogatást tett a Szovjetunióban az Egyházak Világtanácsa főtitkára Visser’t Hooft, aztán a Lutheránus Világszövetség főtitkára, Schmidt-Clausen, sőt az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottságának tagjai is üléseztek ott Fry New York-i elnökkel, Lilje püspökkel, Blake (USA) elnökkel és másokkal együtt, mert azóta az Orosz Ortodox Egyházat is felvették az Egyházak Világtanácsa tagjai sorába. Mi természetesen ennek szívből örülünk, és senki ne vegye rossz néven tőlünk, ha kimondjuk: tudtuk, hogy ennek az időnek egyszer el kell jönnie ... A REPÜLÉS ALATT AZ ÉGI „PÁLYA” ebben az esetben nem volt „göröngyös- mért magasan a felhők felett jártunk. Valamivel több mint két és fél órás repülés után leszállhattunk Moszkvában a seremetovo-i új repülőtéren. Amikor legutoljára jártam itt, akkor a vukovói repülőtérre érkeztünk. Most elcsodálkoztam ezen az óriási új repülőtéren, ahová perceken belül szálltak le egymás után a géban mindig higgadtan és bölcsen fejtette ki álláspontját és segítette elő a jó megoldásokat valamennyi egyház javára. Aztán elindultunk a főváros felé. Most niás irányból közelítettük meg Moszkvát, mint legutolsó látogatásunkkor. Tudtuk, hogy igen nagy ütemben folyik a lakásépítés, de amit útközben az autóból láttunk, az minden várakozást felülmúlt. Olyan területeken, mint amelyeken egy-egy nagyobb magyar város fekszik, hatalmas, több emeletes háztömbök emelkednek. Feltűnő volt számunkra, hogy a házak ezrei téglából és nem panel-lemezekből épülnek és az agyagsárga színű, kitűnően égetett téglákból épített faiakat nem vakolják be. így sokkal ízlésesebb és minden bizonnyal tartósabb is a fal. A kedves és hangulatos kis faházak — amelyek a régi Moszkva képéhez elválaszthatatlanul hozzátartoztak — sorra eltűnnek. Mondják, hogy ezek a legtöbbször ízléses stílusban épült faházak a maguk idejében egészségesek és lakályosak voltak és a romantika sem hiányzott belőlük ... Számomra azonban valahogy a cári Oroszországot idézik, nem annyira romantikájukkal, mint szorongatott kispolgáraival, elnyomott muzsikjaival és új világról álmodó íróival... KÖZBEN BEJUTOTTUNK A VÁROSBA. Harmadszor csodáltam meg ennek a 6 és fél milliós városnak óriási méreteit. Tudjuk, hogy Moszkva egyike azoknak a fővárosoknak, amelyek a legnagyobb területen fekszenek, mégis újra és újra meg kell szokni a méreteket. Ismerem New York, Pelting, London és Párizs méreteit, de valahogy sehogy sem érzem olyan „meg- foghatatlannak” a távolságokat, mint Moszkvában. A programpontok lebonyolításához mindig legalább 1—2 órai autóúttal kellett számolnunk. Egy-egy kisebb „városnéző kőrútnál” pedig átlagban 100 km-t kocsiztunk! Többet mint a budapest—kecskeméti táv! Ezekre a nagy „távok”-ra való beállítottság jellemzi a szovjet ember gondolkodását is. És ezeket a távolságokat nem egyszer jól használta fel ez a nép a történelem folyamán: az első „honvédő háború” idején is, amikor Napóleonnak kellett meghátrálnia és csúfos vereséget elszenvednie a nagy távolság előnyeit hősiességgel párosítíó orosz csapatok előtt, aztán a második „Nagy Honvédő Háború” idején is, amikor Hitlernek megint nemcsak a távolságokkal kellett harcolnia, hanem egy hazáját szerető nép erejével és tudásával is. Ezt a várost 1237-ben tatárok égették fel, 1382-ben a tatárok újra feldúlták, 1771- ben óriási pestisjárvány pusztította el, 1812-ben újra tűz pusztította el, aztán 1941-ben Hitler támadta meg és ma mégis a világ egyik legnagyobb városa. D. Káldy Zoltán I (Folytatjuk) & i t A
