Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-19 / 3. szám
ÉP. BÉRM. BP. 72. i1,UÍ';líi!I!l!l!tllll!lli!lllJIII!l!llí!lll!lllll[I!lll!lll!l!lllli>!llítlllill!i!lltilllllllifllilllilllll{l!lltíl'lllílll!tilllililll!llfllll!llllllt!líl!lflll!lll!l^ » ?■ cA (jíjíllölet i íratás a és intés a huséíjesekltez Az egyháznak a jelenben kell élnie- Kiivit észt érsek látogatása a rákoskeresztúri gyülekezetben Káin dühe és Bábel átka villant konokra szűkült szemében, mikor fagyos szavakkal kinyilatkoztatta, hogy ez meg ez a nép immár megérett a pusztulásra, s most majd veszni fog. Egy pillanat, arcomba szállt a vér s a fájdalom markolta össze szívem, mert én szerettem azt a nemzetet, melyet a kérges szívből szisszenő bírói hang most halálraítélt. Mindegy, mért mondott egy beteg fölött ilyen kegyetlen s halotti beszédet, s most az is mindegy: miért szeretem ezt a vergődő népet a világ minden népével együtt — több van itt, amire tűzzel tágulhat szemem. II Miért vonaglik sok-sok ember ajka olyannyira, hogy elvész mosolya? ' Miért feszülnek egymásnak a vállak — tán nem simulnak egymáshoz soha? Miért görbülnek kampóssá kezek, mikor egymásban volna jó helyük s a koponyák mért gondolnak halálra* ha mást kellene csinálni velük? Egy világunk van, egy az életünk, nincs külön létünk: egy egész vagyunk, s a gyűlölettől atomokra bontva mi egyenként csak szétíoszolhatunk. Nincs más helyünk: a földgolyó miénk s aki a másik életére tör, az önmagát is forró vérbe fojtja és nemcsak azt, kit álnokul megöl. Az anyaföld egyszerre nyújtja keblét, hogy bízvást szivja mindegyik fia. legyen bár büszke saarvidéki német, vagy dicsvágyó elszászi francia, hirosimai, vagy phenjangi sárga, délafrikai néger, vagy maláj, az Ural, vagy az Ardennek lakója — egyként öleli mind’ a földi táj, s mint gyermeket a lágy párnájú bölcső, becézén védi mindet otthona es barátja a levegő s a kék ég, csak a sziszegő gyűlölet soha! III. Gyalázatos vagy, Gyűlölet, és gyilkos mindenek felett, és átkozottak undok fattyaid, melyek el fognak pusztulni veled: elvesz veled a kígyózó irigység, el a vicsorgó erőszak, s a torz. magát da jkáló s magáért sikongö nyomorult önzés — százszor meglakolsz: gonoszságodban kiszárad a szíved, karóvá aszik gerinced, s szemed, mely mohó tűzzel tapadt a világra, kiapad s vakon semmibe mered. Amit magadhoz markolsz, szemfedöd lesz, s akit megfojtasz, te magad vagy az: büntetésed elveszed tenmagadban — okosságod s léted csak egy arasz! Vak Bűn! Ha senki nem gyűlölne téged, vesztedhez elég lennél egymagad, s ha nősz, hüllő, csontvázad a jövőnek hatalmas, intő jelként megmarad. IV. Mit táplálunk magunkban, merre tartunk? Kinek a képét festik tetteink? Azért állunk fel, hogy bukjunk megint? Ezer köd-szem lesi villanó kardunk! Kik annyi sokszor s nagyot is akartunk, ránk az ostromlott vétek csak legyint. Ha éltünk volna szavaink szerint, most szívünk lenne pirosabb, s nem arcunk. • Bodrog Miklós WW WI MIT ...TI III IIII IMI 11 ITH 11IIIII III 11 11 UHUI I MIMII IMII HHMWMMNM Ilii KE DVES VENDÉGE VOLT január 5-én, vasárnap, a rákoskeresztúri gyülekezetnek. Jaan Kiivit, az észt evangélikus egyház érseke prédikált az istentiszteleten. Az észt testvéregyház vezetője a Keresztyén Béke Világgyűlés ez év nyarán Prágában tartandó nagy összejövetelének élőkéig, hogy annak vezetői és résztvevői keresik is mindenütt a kapcsolatot a gyülekezetekkel, így volt természetes az is, hogy Kiivit érsek nem csak az említett előkészítő értekezleteken vett részt, hanem igehírdető szolgálatával felkeresett egy magyar evangélikus gyülekezetei is. Jaan Kiivit észt evangélikus érsek szítésére tartott ülésen vett részt Budapesten. Ennek a világméi-etű nagy konferenciának nemcsak az a jellemzője, hogy annak anyagát hazánkban a protestáns egyházak a gyülekezetekig nyúlóan széles körben tárgyalják, hanem az A köd oly nagy volt, hogy a húszesztendös jubiláló szép templom tornyát is alig láttuk, de a tágas dómszerű templomhajóban a szeretet melege s a testvériség fénye sugárzott. Az oltár előtt dr. Szalay Károly, a gyülekezet felügyelője IMÁDKOZZUNK x 2 Péter 1, 16—21 Hálát adunk Neked, Jézus Krisztusunk, hogy földi életed szürkeségében újra meg újra felvillantottad dicsőséged, isteni fenséged fényét, Köszönjük Neked azoknak az embereknek bizonyságtételét, akik szemlélői voltak hatalmas cselekedeteidnek, személyedből sugárzó erőnek és tanúi szavad hatalmának. Köszönjük, hogy az ő bizonyságtételük nem szűnt meg halálukkal, hanem az utánuk következő nemzedékek tovább mondták, s mi ezt az Újszövetségben olvashatjuk, így adunk Neked hálát az ismeretlen kézért, amely leírta Péter apostol tanúság- tételeként a megdicsőülésed hegyére visszatekintést. Adj nekünk, Urunk, hívó szívet, hogy miközben olvassuk vagy hallgatjuk az igét földi vándorlásod eseményeiről, mi is felismerjük Benned túl a valóságos emberen — az örök Lstent, a Mennyei Atyánk szeretett Flát, aki az Atya akaratából elvégezte megváltásunk munkáját. Ajándékozd nekünk Szentlelkedet a Szentirás megértéséhez, hogy amint Lélektől ihletve íratott, ma is ugyanattól a Lélektöl ihletve mélyedjünk bele. Kérjük Tőled azt is, hogy segítsd megőrizni a magunk és mások számara, az utánunk jövő nemzedékek számára is az egyházban a Szentírás helyes értelmét, a Rólad szóló bizonyságtételt, Istenünk tiszta igéjét. Engedd, hogy ennek fénye kísérje életünk és világunk eseményeit lelkűnkben, s világítson bele halálunk estéjébe is. Add tovább ezt a lámpást kihűlő kezünkből utódainknak, hogy lehess továbbra is sokak Mestere, Megváltója, Ura, életben és halálban reménysége, megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus! Taníts meg bennünket Igéd fényénél járni, gondolkozni és szolgálni a mi korunkban, amelyben olyan sok a szeretet nagy és kis feladata, Ámen. köszöntötte a vendéget, aki Koren Emil esperes, dr. Kosa Pál lelkész és a helyi presbiterek gyűrűjében hallgatta, az üdvözlő szavakat. Kedves kapcsolópont volt az érsek számára a gyülekezetben énekelt 1. sz. ének, ami az észt énekesíeönyvben is megvan s ott is az 1. sz. alatt. A személyi kapcsolatra is örömmel emlékezett: Kosa Pál a háború előtt járt Észtországban. Koren Emil esperes pedig néhány évvel ezelőtt volt Tallinnban. IGEHIRDETÉSE AZ I. KIR, 19:1—12-BEN MEGÍRT HJé$ történetéről, megfáradásáról ás erőgyűjtéséről szólt. Vázolta Illés fáradságának okát, hűségét Istenhez, de menekülését a szolgálattól. — Minden gyülekezetei — mondotta — fenyegeti az a veszély, hogy megfárad, erőtlenné válik s képtelenné a szolgálatra. Illés fáradságában nem tagadta meg Istenét, de hivatásától, feladatától meg akart hátrálni. Űjesztendő küszöbén visszafelé és előre is tekintünk. Visszafelé tartalmas történelmet lát az egyház. Atyáink hű keresztyének voltak. Ismerem az evangélikus egyház, történetét. Magyarországon s tudom, hogy sókat szenvedett, de hűséges volt. Előretekintve, az egyháznak gyönyörű a jövendője: Krisztus visszajövetelét várjuk. . De az egyház ma nem élhet csak a ■múltból, sem csak a jövendőből. A jelenben kell élnie s szolgálatát betöltenie.' Naponta kell megtennünk a magunkét hűségesen a családban, az államban s az emberiségben egyaránt. Jókedvűen kell előremennünk, mert az Űrtói kaptuk feladatainkat. így kell szolgálnunk a világnak s az emberiségnek azokban a nagy kérdésekben is, amelyek a jelenben előttünk vannak. Isten nem fogadta el a fáradt Illés visszavonulását, de kimozdította fáradsága helyéről s új feladatokkal bízta meg. Az egyháznak sem fáradsága helyén keil rostokolnia, hanem észre kell vennie s el kell foglalnia magát azokban az új feladatokban, amelyekre Ura indítja. Nem feladatunk a kényelmetlen és nehéz körülményeket eltakarni, de nem azért kell látnunk ezeket, hogy meghátráljunk. Isten kézben tartja az egyházat s új erőt ad az új feladatok között. Kiváltságunk, hogy szölővesszők lehetünk a tőkén: Krisztusnál. A Krisztustól kapott erővel kell felráznunk és bátorítanunk egymást az emberiség nagy feladataiban is. Ha égő szén leszünk a Szentlélek szelében, akkor lesz erőnk. AZ ÉRSEK ISTENTISZTELET UTÁN megtekintette a gyülekezeti házat és parochiát s elbeszélgetett a gyülekezet vezetőivel. A tágabb látókör nyitogatása bizonnyal hasznossá lesz a gyülekezet életében. K. E. A franciaországi református egyház új liturgiája Végleges fogalmazásban megjelent a franciaországi református egyház új liturgiája. Egy bizottság 15 évi munkájának eredménye az új liturgia. A második világháború utáni „liturgikus megújulás” adta az indítást az új liturgia kidolgozásához. Ugyanakkor törekedtek arra. hogy a sajátos evangéliumi örökséget megőrizzék, amikor nyitottak az új formák számára is, J.v&ámpa és napsütés Az élet egyik legnagyobb jótéteménye: a fény! Világosságra van szükség, bogy az ember lásson, tájékozódjék, jőmunkát végezzen és rendet teremtsen. Persze vannak a fénynek finom formái, változatai, árnyalatai is. Más az ívlámpa lénye és más a napsugár ereje. Lehet, hogy valaki tisztán, becsületesen és igazán él: ívlámpa élet. A közelében valóban világosság van. De lehet úgy is élni, mint a napfény: ahol nemcsak világosság van, hanem átmelegítő melegség, szerető törődés, átölelő egészség, egyszóval megvidámító élet. Szép az, amikor egy emberről el lehet, mondani, hogy áz élete világosságunk volt, de mennyivel szebb, amikor boldogan beszélünk valakiről ügy, hogy „napsugarunk” volt. Erről a mai vasárnapról valaki egyszer azt írta, hogy ez a világosság vasárnapja, Én jobb szeretem így nevezni; napsugár vasárnap! A hívő embernek tudnia kell, hogy mi Jézus Krisztusban a fénynek ezt a többletét kaptuk és akkor vagyunk hívők, ha ezt a többletet továbbadjuk. A vízkereszt utáni utolsó vasárnap emlékeztet minket arra a fényre, amit Jézus Krisztusban kaptunk. Emlékeztet először is arra, hogy Jézus Krisztus az Igében közöttünk van. Nemcsak akarata és parancsa világít reánk a megszólaló igében, hanem a> szive is velünk van. A szerete- te, a gondja és gondoskodása, törődése és támogatása. Amikor ezt halljuk: Ö a Világosság, akkor érezzük szeretőiének jelenlétét és közelségét. Aztán emlékeztet arra, hogy íz Igében tanácsol minket, Nemcsak világít a jó úton, de átölelve vezet is azon. Ezért mondja a hívő vallomás, hogy az Ige világító szó és Krisztus világító szeretet. ’ . De beszél ez a vasárnap a fénynek arról a többletéről is, amit mi adunk! Emberi együttélésünkben döntő dolog a „napsütés”! Életünk, munkánk és szolgálatunk melegsége. Ügyek és események között mindenütt emberekkel találkozunk. Emberekkel, akiknek éppen olyan érzékeny a szívük, mint a miénk. Emberekkel, akik éppen úgy vágyódnak vidámságra. örömre és békességre, mint mi. Emberekkel, akik éppen ügy vágyódnak napfényre és szerctetre, mint mi. Ezért döntő dolog úgy világítani, úgy élni, hogy az ív- lámpák hideg fénye helyett a napsütés melegítse át emberi együttélésünk szép alkalmait. Fényes és meleg lángban élni, otthon lenni a munkahelyen is és aztán otthonainkba vidáman visszatérni — ez mindnyájunk álma és kívánsága, A békéért is ezért munkálkodunk, mert azt akarjuk, hogy ebben a napsütésben élhessen mindenütt mindenki, akivel egy családnak egy világba születtünk. (f.)
