Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-29 / 13. szám

Négyszemközt a Feltámadottal Üj élet Jézus feltámadása egyrészt hitünknek ad szilárd alapot, másrészt új életre kelti szere- tetünket. Húsvét után már nem a testben megjelent Jézusra, ha­nem a feltámadott Ürra né­zünk. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem kedves a testben élt Mester. Hiszen a mi hi­tünk azokra a valóságokra épül, amelyekről a szentírás bizonyságot tesz. Hitünk szeg­letköve a testben élt Megváltó. Leborultunk a jászolbölcső előtt, láttuk őt, amint 12 éves korában templomba ment. Hallgattuk tanításait, szemlél­tük csodáit. Megálltunk a ke­reszt alatt és örültünk a nyi­tott sírnak! Húsvétkor azonban kilép Jézus a történelem keretéből és titokzatos módon velünk van az idők végezetéig. Hús­vét után Jézus nem volt, ha­nem van. Nem régen, hanem most! Nem a messze távolban, hanem itt! Most látjuk igazán, ha vak is a szemünk. Bach János Sebestyén, egyházunk nagy zeneköltője még sok ko­ráit írt azután, hogy elvesz­tette szemevilágát. Milton még örökszép költeményeket írt az­után, hogy nem látta többé a napfényt és a színes virágo­kat. Saul a damaszkuszi úton elvesztette rövid időre látását, de vakon is látta a feltáma­dott Jézus dicsőségét. Az első húsvét után már nem a testben járt Jézushoz imádkozunk, nem őt keressük, hanem a fcltámadottat, aki erőt ad nékünk a szeretetre, a szeretet gyakorlására. Jézus feltámadásával új világ kez­dődött. Húsvétkor a szeretet győzelmi lehetőségének új időszaka kezdődött. Ez azt is je enti, hogy vele csak a bé­kességet, igazságot és szerete- tet lehet dicsőíteni. És jelenti azt is, hogy aki a Jézusban hisz, nem magasztalhatja az ököljogot és erőszakot. A hús­véti nyitott sír fénye dicsősé­gesen ragyog ebben a világ­ban és ez a fény leleplezi a Kain és Ábel történetében az első gyilkosságtól kezdve mind­azokat, akik a Kajafások, Pi­látusok, Judások útját járják. A húsvéti sír az emberré vá­lás ügyét segíti. És ez nem könnyű dolog. De éppen eb­ben segít a feltámadott Jézus, aki most már velünk van éle­tünk minden napján. Míg test­ben járt, csak egy helyen tu­dott lenni, mióta feltámadott, mindenütt jelenvalóvá lett. Jézus erőt ad nekünk a sze­retet gyakorlására! A kereszt­fán Jézus értünk halt meg, de feltámadása után a szívünk­ben akar lenni. A húsvéti sír fénye a győzedelmes élet út­jait mutatja meg. De megtanít rra is, hogy öncélú győzedel­mes élet nincs. A feltámadott Jézus a saját magunkba vetett hitből kijózanít és a gőgös el­bizakodottságunkból kiemelve, a szolgálat, segítés útjára ve­zet. Az elbizakodás „majd én” két szava helyett másik két szóra utal: „majd együtt”. Együtt Jézussal és együtt em­bertársainkkal. A feltámadott szava ez: „majd együtt”! Sokszor hangzik el a kétel­kedés szava: Én még nem ta­lálkoztam a feltámadott Jé­zussal, én még nem láttam őt. Azt hisszük, hogy a Jézussal való találkozás helyett és ta­lálkozás előtt sürgősen önma­gunkkal kellene találkoznunk. A feltámadott Jézussal lehet találkozni, de ennél sokkal sürgősebb az önmagunkkal va- I ló találkozás abból a célból, hogy végre tisztázzuk, hogy kik vagyunk és mi lakik ben­nünk. Miközben ezt tennénk, rátalálnánk nemcsak a temp­lomok Krisztusára, hanem a testvér, a barát Krisztusra és utána nem az lenne a legfőbb célunk, hogy minket szeresse­nek és minket szolgáljanak, hanem, hogy mi szeressünk másokat és segítsünk máso­kon. Mégpedig mindenütt, ahol szükség van ránk és ahol vár­nak bennünket. Az eddig elmondottak bizo­nyítják, hogy a feltámadott Jézussal való közösség nem ir­reális életet jelent, nem a fel­legekben való járást, hanem a magasabbrendű keresése mellett, itt a földön a szere­tet, békesség, igazság keresé­sét. Végül, nekünk, -akik Isten­ben hiszünk, a húsvét jelenti végső reménységünket is. Azoknak, akik az első húsvét reggelén kimentek a sírhoz^ nem volt más céljuk, mint megnézni a sírt, még egyszer meglátni őt és drága kénetek­kel bebalzsamozni a holttes­tet. Ök még nem mertek én­nél többet remélni. De éppen Jézus feltámadása új célt adott reménységüknek. Hisszük, hogy a síron túl van élet. Jézus él és mi is élünk! Húsvét jelentőségét át­éljük hitben, szeretetben, re­ménységben és nyugodtan te­kintünk az öröklét boldog hús- vétja felé. Valljuk az apostollal: Halál, hol a te fullánkod, hol a te diadalmad ? De hála • az. Isten­nek, aki a diadalmat adja ne­künk a mi Urunk Jézus Krisz­tus által. A húsvét új életet jelent itt a földön és odaát. Fülöp Dezső KIS TÜKÖR Salamon király legnagyobb tette a templom megépittetése volt. Hol épült és milyen volt ez a templom? Már Dávid sok épületfát, ezüstöt, aranyat és drágaköveket gyűjtött az építke­zéshez. Salamon a templomot Jeruzsálem keleti részén, a Mó­rija domb középső fennsíkján építtette. Az előkészület három évig tartott. Eközben Salamon Hirámtól, Tirus királyától kért mesterembereket. Az építkezés a nagy király uralkodásának negyedik évé­ben kezdődött. (Kr. születése előtt 968. májusában.) A temp­lom két pitvarból és magából a főépületből állt. Az egész épületet kőkerítés vette körül. A templomhoz sok melléki épület tartozott, itt volt a papok lakása is. A pitvarokban az oszlopcsarnokokat később építették. A fundamentum kh. 4.77 m mély volt. Hossza 47 m, szélessége 15,40 m, magas­sága 23,50 m. A biblia röf mértékről beszél, egy röf: 0,777 m. A falazat belülről cédrusfából, a padlózat pedig ciprusfábái készült. A szentek szentjébe vezető aranylépcsőt olajfából ké­szült ajtó választotta el. E helyiségben volt a frigyláda, mely­nek külön hordozó rúdjai voltak. Itt jelent meg a főpap évenként egy alkalommal — az engesztelési ünnepnapon — és földre borulva ejtette ki Isten nevét. A templom építésénél általában a szent sátor kettőzött méreteit használták. A templom északnyugati oldalán három külön emelet épült, mindegyik emeleten 30 szobával. E ré­szen őrizték a szent sátor maradványait. Salamon a templomot uralkodásának tizenegyedik évé­ben szentelte fel Eszerint a templom 7 évig épüU. Ekkor 22 000 barmot és 100 000 szárnyast áldoztak fel Sokféle pusztítás fenyegette évszázadokon öt Salamon templomát. Most csak a legnagyobbakat említjük. Jojákint uralkodása, alatt Nabukodonozor elvitte, a templom kincseit. Sedékiás alatt a kaldeusok ostroma következtében a szenthely leégett. Salamon temploma, bátran állithatjuk, korának egyik legszebb épülete volt. Az ország különböző helyeiről Jeruzsá- v-Uö ér^czö zsidók, amikor a templom aranykupoláját meg­láttak, földre borultak és imádkoztak. Salamon templomának leégése után, később Zorabábel foglalkozott az új templom megépítésével. F. D. mßtcUUUek TANGANYIKA A tanganyikai Egyesült Evangélikus—Lutheránus Egy­ház Delta ngan.yi kai Zsinata új elnökévé a 38 éves finn Henrik S. Smedjebacka lel­készt választották és március 22-én iktatták hivatalába. Az előző elnök a svéd John Nils­son lelkész volt. KANADA A kanadai Lutheránus Ta­nács elnökévé egy évi időtar­tamra harmadízben is az Ame­rikai Lutheránus Egyházak Középkanadai Zsinatának el­nökét, dr. Otto A. Olson-t (Winnipeg) választották. A Lutheránus Tanács az Ameri­kai Lutheránus Egyház Ka­nadai Szekcióját és az Ameri­kai Lutheránus Egyházat egyesíti. INDIA Az 1600 lélekszámú Ostjey- pur-i evangélikus—lutheránus egyház elnökévé Joseph Draks- hyalotha lelkészt választották. Ezzel most már valamennyi indiai evangélikus egyház bennszülött lelkész irányítása alá került. PÉTER SZÍVSZORONGVA, de mégis öröm­mel várta ezt a napot, hiszen elintézetlen ügye a Mesterrel súlyos és egyre nyomasz­tóbb teherként nehezedett szívére. Szeretett volna már igazán megszabadulni ettől a nagy tehertől, amely nap-nap után elviselhetetle­nebbnek tűnt számára. Lelkiismerete minden nap vádolta, kínozta és gyötörte. Hiába igye­kezett háborgó szívét lecsillapítani azzal a józan megfontolással, hogy magatartása azon az utolsó éjszakán cseppet sem befolyásol­hatta már a tragikus események feltartóztat­hatatlan, egyre gyorsuló menetét. Hiszen ő ezzel sem nem hátráltatta, sem nem gyor­sította a történteket, amiknek szükségszerűen és végzetszerűen, úgyis be kellett következ­niük. Jellembeli fogyatékosság volt az egész, — igyekezett magát megnyugtatni. És hát különben is: minden „viharvert” hajón meg­látszik az átélt nagy viharok nyoma! Még szerencse, hogy az élet tengerén támadt nagy viharban nem tört darabokra és nem süllyedt el az ő kicsiny élethajója! Még jó, hogy eny- nyivel megúszta! Nap-nap után ilyen gondo­latokkal szerette volna jelentéktelenné tor­zítani tagadása bűnét és elaltatni nyugtalan­kodó lelkiiismeretét. Ezért menekült bele a munkába is. Hiszen úgy érezte, hogy élete üressé, céltalanná és értelmetlenné vált. Ott volt ugyan ő is a húsvéti üres sírnál, meggyőződött arról, hogy az tJr valóban feltámadt, volt is Vele már találkozása azóta, de a jövőt mégis olyan ki­látástalannak látta. Jönnek a hétköznapok, szürkék és feketék, s valamiből élni is kell. Ezért határozott úgy. hogy ott folytatja éle­tét, ahol annakidején, elhívása napján ab­bahagyta: ismét visszatér a halászháló mellé. S társai, akik szintén „reálisan” ítélték meg a helyzetet, nemcsak helyesnek találták dön­tését, hanem ők is csatlakoztak hozzá. DE HIÁBA TEMETKEZTEK BELE A MUNKÁBA, a múltat nem tudták feledni! Jézusra emlékeztette őket még ez a most cbnútt éjszaka is, ennek az „éjjeli műszak­nak” a sikertelensége, munkájuk eredmény­telensége, teljes kudarca. Pedig egész éjszaka mennyit fáradtak! Egyetlen percre sem huny­ták le szemüket, mégsem fogtak semmit! Kár volt, kár... hiába minden, hiába, hiá­ba... — károgták szívük ajtaján a kétség- beesés fekete madarai... : Hányszor eszébe jutott Péternek ezen a hosszú és keserves éjszakán az a nap, ami­kor életében először volt találkozása Jézus­sal. így történt akkor is! Egész éjszakán nem fogtak semmit, hiába fáradtak akkor is! Más­nap aztán jött a Názáreti, belépett az ö ki­csiny halászhajójába, — sőt az életébe is. — és kiadta a parancsot, hogy evezzenek a mély­re és vessék ki hálóikat fogásra. Istenem, milyen gazdag fogásunk is volt akkor!... 1 Péter szívében most felébredt a vágy: mi­lyen jó lenne, ha a Mester megint itt lehet­ne közöttük, és megáldaná munkájukat... Ilyen tűnődések közepette virradt rájuk a reggel. Amint a part felé pillantanak, egy- szercsak észreveszik a hajnali derengésben, hogy valaki áll ott. Mintha éppen őket vár­ná! Most meg is szólal és oda kiált a fáradt halászoknak: — Fiaim, van-e valami enni­valótok? És ök kénytelenek szégyenkezve megvallani, hogy nincsen semmijük. Micso­da képtelen dolog! Talán el sem hiszi a par- tonálló! Hiszen nyilvánvaló hazugságnak tű­nik! Hát el lehet hinni, hogy hét halászem­bernek, aki egész éjszaka halászott, ne le­gyen egy fia hala sem? Pedig így van. Tud­ja ezt az idegen is, s máris kiált vissza ne­kik, hogy vessék ki hálójukat a hajó jobb oldalán. A tapasztalt, de most halálosan ki­merült és lélekben is megfáradt halászok kezes bárányként fogadták a partonálló ta­nácsát, s utolsó kísérletképpen mégegyszer bevetették hálójukat a vízbe. Megérte! Cso­dálatos módon olyan sok halat fogtak, hogy megtelt a hálójuk, sőt alig bírták vonszolni a hajó után, a part felé. Ez a váratlan és érthetetlen siker Pétert újra csak a Jézussal történt első találkozására emlékeztette. Ebben a pillanatban János a felkelő nap sugarainak a fényében felismerte a parton álló idegent, s örvendező szívvel kiáltott oda Főtérnek: — Az Úr van ott! Péter e szavak hallatára gondolkodás nélkül, azonnal vízbe vetette magát, és sietve úszott ' a part felé. Meg akarta előzni társait. Ö akart most első­nek találkozni Vele. Hiszen neki van elinté­zetlen ügye a Mesterrel, és most itt a legjobb alkalom, hogy elrendezze életének ezt a nagy adósságát. ITT ÁLL MOST SZEMTŐT.-SZEMBE URÁVAL. Tele bűntudattal és bűnbánattal. Szégyenkezve, de mégis örömmel. Szívszo- rongva várja Mestere szavait. Tisztában van azzal, hogy megérdemli a. büntetést. Kész is azt elfogadni alázatos szívvel. De ugyanak­kor bizonyos abban, hogy ha sehol a világon dfC Megváltójánál biztosan kérhet és remél­het bocsánatot és irgalmasságot. Már ezek az érzések hullámzottak, kavarogtak a szivé­ben akkor is, mikor a part felé úszott. Most pedig mindez rendíthetetlen bizonyossággá szilárdult benne, s új erőt kölcsönzött hajó­törést szenvedett hitének, mint. amikor a hamvadó tűz parazsára olajat öntenek. Így állt most Ura elé, lehajtott fővel szótlanul. Jézus törte meg a csendet: — Simon, Já­vának fia! — szólította meg. Mintha éles tör hasított volna szívébe. Mintha villám sújtott volna le a közelében. Az ítélet villáma. Oly nagyon fájdalmas volt hallania, hogy a Mester többé már nem Pé­ternek szólítja, még csak Simon Péternek sem, hanem a régi nevét mondja: — Simon, Jénának fia! S mint ahogy a haldokló lel­kében, az élet utolsó perceiben, — szédületes gyorsasággal visszafelé forgatott filmkockák­hoz hasonlóan — hirtelen megelevenedik éle­tének sok-sok. régen feledésbe merült ese­ménye, úgy kezdett dolgozni Péter lelkében is ijesztő gyorsasággal, lázasan az emléke­zet. Először akkor szólította őt így, Jézus, amikor első ízben találkozott Vele, ott, a Genezáret tavának partján. Egyszer aztán el­jött életében az a boldog, felejthetetlen nap, amikor Urától új nevet kapott. Cézárea Fi- lippinél jártak akkor. A Mester azt kérdezte tőlük, hogy Öt kinek tartják az emberek? Majd pedig elhangzott ajkán az a másik, nagyon emlékezetes kérdés, amelynek halla­tára — de még most, az emlékezés pillana­tában is — hevesebben dobog a szíve: — Ti pedig kinek mondotok engem? S akkor éppen az ö szívéből tört fel ellenállhatatlan erővel a felelet, amely olyan hirtelen buggyant elő szíve legmélyebb rejtekéböl és szökkent ma­gasba, mint a föld alól előtörő gejzír: — Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! És ki­mondhatatlan boldogság járta át a szívét. Jézus szavai pedig balzsamként hullottak rá és simogatón ölelték körül: — Boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én meny- nyei Atyám. És a következő pillanatban kap­ta Urától az új név ajándékát is. — Te Pé­ter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat... Igen, attól a perctől kezdve így hívta öt mindig Mestere s tanítványtársai is: Péter, azaz Kőszikla. Valóban úgy érezte akkor, abban az ünnepé­lyes órában, hogy olyan erős és mozdítha- tatlanul szilárd az ő Krisztusba vetett hite, mint a kőszikla, miként az égbe nyúló hegy­óriások sziklacsúcsai, amelyeket örök hó' és jég borít, s égi tisztaságukat soha nem érint­heti ember lábanyoma, s nem piszkolhatja be a föld pora, szennye. De hát mivé lett azóta az ő „sziklaszilárd” hite? Égi magas­ságokból, szűzi tisztaságból alázuhant a po­kol feneketlen mélységeibe, a tagadás iszo­nyatos szakadékába. A feltámadt Úr méltán, teljes joggal szólítja öt újra a régi nevén. Hűtlensége miatt teljesen érdemtelenné vált a Kőszikla névre. Mégis úgy fájt neki ez a hirtelen név-változás! Megborzongott arra a gondolatra, hogy soha többé nem lesz belőle Péter, hanem marad, aki volt azelőtt. Jézus nélkül: Simon. És az emberek ujjal mutogat­nak reá: nézzétek meg jól, ez a Mesterét hűtlenül megtagadó Simon, a Jóna fia, akit valaha Péternek mondott az Ura, amikor hite még fénylő csillagként világolt az égen, de aztán bukott angyalként hullott alá, és most megvetett, számkivetett ember. Kerül­jétek el messzire, emberek! __ PÉ TER AGYÁBAN LÁZAS GYORSASÁG­GAL kergették egymást a kínzó gondolatok, mint ahogy nyári zivatarban a villámok hol itt, hol ott hasítják keresztül az eget. A szí­vében dúló rettenetes vihart azonban hamaro­san lecsendesítette az, aki a viharoknak is Ura. Szava nem a számonkérés mennydör­gése volt, hanem olyan volt, mint a csendes, langyos, májusi eső: — Szeretsz-é engem? Csak ez a két szó hangzott fel a Mester aj­kán, de máris úgy érezte, elmúlt a vihar, megjelent az égen a színpompás szivárvány és újra kisüt a Nap ... Szeretsz-é engem? — visszhangzottak ben­ne Krisztus szavai. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy elmaradt az „ítélethirdetés”. Ott áll bírd_ ja előtt. A Biró ajkán elhangzott a vádlott neve: Simon, Jóna fia. De utána nem a vád ismertetése- következett, még kevésbé az Íté­let hirdetése, — még csak korholás vagy szemrehányás sem. ,— hanem egy egészen másfajta „számonkérés,JSzereisz-é en­gem?” SZÍVÉNEK LÉG BENSŐBB HÚRJAIT rez- dítette meg a kérdés. Elmondhatatlan boldog­ság töltötte el. Ügy érezte magát, mint a ha­lálraítélt, aki már semmit sem vár az élettől, de váratlanul és érthetetlenül kegyelmet kap és szabadon bocsátják. A lázadó Barabbás jutott eszébe, aki nemrég, éppen Nagypéntek délelőttjén élte át a halálból való szabadu­lás örömöt... Határozottan érezte, hogy a Feltámadott Krisztus szereti őt és megbocsát. Tudta, most nem az a legdöntőbb, hogy mennyire szereti, a Mestert, hanem az, hogy Jézus a történtek ellenére most is szereti öt. Megkönyörült rajta. Aki éppen őt arra tanította, hogy nem­csak hétszer, hanem még hetvenhétszer is meg kell bocsátani, most neki is megbocsát. S neki sem először! Ó, milyen csodálatos mélysége az isteni kegyelemnek! Atvillan agyán a gondolat, hogy mindenek­előtt el kellene mondani a bűnbánat töre­delmes vallomását, majd pedig bocsánatot kell kérnie, alázatos szívvel. Csak hát ho­gyan is kezdje? Talán így: — Uram, mély­ségesen sajnálom a történteket, és magam sem értem, hogyan eshetett meg mindez ve­lem. Szégyellem mindazt, ami történt, s úgy szeretném megnemtörténtté tenni. Beis­merem előtted, hogy nyomorult bűnös va­gyok, s a hitem egyáltalán nem volt olyan erős és rendíthetetlen, mint a kőszikla, ha­nem csak olyan, mint a változó, fogyó hold. De könyörgöm hozzád, Uram, aki ellensé­geidnek is megbocsátottál, bocsáss meg most nekem is, és szentül megfogadom, hogy soha többé nem vétkezem ellened ... NEM! EZ ÍGY MÉGSEM JÓ. Az ö ígéreté­nek és fogadkozásának ugyanis már nem le­het hitele Ura előtt. Hiszen annakidején is nagy hangon fogadta, hogy Mesteréért hűsé­ges tanítványhoz illően, kész vállalni még a börtönt, sőt a halált is, és nemrégiben, nagy- csütörtök éjszakáján is, ldemény elszántság­gal fogadta, hogy ha mindenki megbotrán- koznék is azon az éjszakán Jézusban, ö ak­kor sem fog megbotránkozni benne. Sőt mi több, ezt még azzal a fogadkozással is tetéz­te, hogy még ha meg is kellene halnia vele, akkor sem tagadná meg! Néhány óra alatt aztán semmivé lettek a nagy szavak! Meny­nyire eljátszotta szavainak, fogadalmának a hitelét! Hiszen amit éjszaka fogadott, haj­nalban megszegte’. Nem! Nem ígérhetett, nem fogadhatott semmit, soha többé! Jézus viszont nem is fogadkozást várt most tőle, még csak szerény ígéretet sem, hanem őszinte, szívből jövő feleletet az imént fel­tett kérdésre. És mit is felelhetne reá mást, mint azt, amit szíve mélyén érez: szereti Jé­zust. De milyen erötelen és gyarló az ö sze­retete, Megváltójának mérhetetlen nagy sze­rzetéhez képest! Olyan csak, mint a mécses pislákoló fénye a Nap izzó, vakító ragyogása mellett. De tálán Jézus mégis elfogadja... És most elemi erővel tör elő szívéből a val­lomás, akárcsak annakidején Cézárea Filip- pinél. — Igen, Uram, te tudod, hogy szeret­lek téged. A bűnbánat, az öröm. a hála, a szeretet és a megújuló hűség színaranyából ötvöződött szívében ez a vallomás. S most nagyon boldog, hogy ezt elmondhatta Urá­nak. ÖRÖMÉBE AZONBAN ÉGY KIS ÜRÖM VEGYÜLT. Az, hogy Jézus újra feltette neki ugyanazt a kérdést, sót. még harmadszor is, mintha meg sem hallottéi volna az ő felele­tét, vagy nem akarná azt elfogadni. S neki másodszor, sőt harmadszor is el kellett is­mételnie a szeretet vallomását. Csakhamar rájött, hogy annyiszor kell most felelnie Ura kérdésére, ahányszor megtagadta őt. Ez Jé­zus csodálatos pedagógiája! Mikor első ízben tette fel neki a Mester a kérdést, hirtelen könnyek szöktek szemé­be. Mikor másodszor kellett felelnie, elcsuk­lott a hangja. Mikor pedig harmadszor kel­lett „vizsgáznia”, már keservesen sírt. Éppen úgy, mint ott, a főpap udvarán. S most eszé­be villant annak a sötét és rosszemlékű éj­szakának minden mozzanata. Amikor minden fogadkozása csődöt mondott. Amikor egymás­után háromszor is megtagadta Mesterét, sőt még hamis esküvel is bizonygatni igyekezett, hogy sohasem ismerte öt. Aztán megszólalt a kakas. Mintha az ö bukását akarta volna világgá rikoltani! Akkor fordult hátra az Úr s őrá nézett. Végtelen szomorúsággal és na­gyon vádolón. Halála napjáig nem fogja el­felejteni ezt a tekintetet. Ez. a vádoló tekin­tet indította el könnyeinek áradatát is. Vi­gasztalanul zokogott. Olyan árvának és nyo­morultnak érezte magát. Bánatával magára maradt akkor, akárcsak Ura a Gecsemáné- ban, vagy a keresztfán. Azaz, hogy mégsem! Mert hiszen Jézus érette is imádkozott a kereszten! „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek”. MOST PEDIG ITT ÁLL A FELTÁMA­DOTT ELŐTT, és harmadszor is felelnie kell a szeretet és a hűség vizsgakérdéseire. S immár a bűnbocsánatot nyert ember túlára­dó örömével visszhangozza szíve: — Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek Téged! Fejük felett, ragyogón, s vidáman sütött a Nap. Péternek ez a vallomása idötállóbb volt, mint az első, ott Cézárea FHippinél. Hiába volt három esztendőn át a Mester tanítványa, bukott „diák” lett, aki csak mosf, a „pót­vizsgán” tanulta meg igazán, a Genezáret partján, — négyszemközt a Feltámadottal —, hogy mi a kegyelem, bűnbocsánat és üdvö­zítő szeretet. S ebben az órában lett belőle igazán Péter, azaz Kőszikla, akinek kegyelemből megújult hitére és bűnbocsánatban megtisztult szerete- tére építette Krisztus az ő anyaszentegyhá- sátm Szerdahelyi P®

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents