Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-02-23 / 8. szám

Michelangelo tíuonarroii 1475-1564 A n. VATIKÁNI zsinatról Az egyházi szolgálatról MICHELANGELO, A NAGY VILÁGZENE a nagy alkotó- művész négyszázados centen- náriumát ünnepli ebben az év­ben a világ. Szobrász, festő, építész és költő volt egysze- mélyben. Keveset mondunk azzal, hogy korszakalkotó, újí­tó, vagy úttörő, mert minden korszakot túlszárnyal lénye, művészete és alkotásai. A külvilág és az élet jelen­ségei hatással vannak az em­berre. A művész éppen a lel­kén átszűrődő hatásokból fo­galmazza meg azt, amit művé­szetnek nevezünk. Ez több, mint a valóság egyszerű ábrá­zolása, nemcsak azt mutatja, ami van, hanem azt is célozza, aminek lennie kell. A művészet úttörőinek út­ján fellelhető sok, nagy moz­galom csírája, Ez különös­képpen áll Michelangelo mű­vészetére. Michelangelo érzi, hogy a maga korában fullasztó a légkör. 23 éves, amikor fi­renzei honfitársát, a domini­kánus Savonarolát, aki a pá­pák erkölcsi romlottsága s az egyház tévtanításai miatt fel­lépett és demokratikus álla­mot akart, máglyán megéget­ték; 42 éves, amikor Luther megindítja a reformációt. Az ő számára is nyomasztóvá vá­lik a légkör. Ő sem bírja az erkölcstelen és kizsákmányoló korszellemet. A feszültséget, I amely szívét, lelkét szorítja s akaratát és tetterejét feszíti, miben fejezhetné ki, ha nem a művészetében? Legjelesebb ifjúkori műve a ■„Pieta”, a keresztről levett Krisztus anyja ölében. Élet­nagyságú alkotás, fehér carra- rai márvány. Mária fátyolos szomorúsággal, lehajtott fővel és megadással tekint fiára. Michelangelo ebben a művé­ben örök szépet alkotott s ml több, a feltámadásban és az élet örökében rejlő hitét Krisztus alakjában csodálatra méltóan fejezi ki. Az anyja ölén pihenő test nem hulla, átszellemültek arcvonásai, nem merevek a tagjai, lecsün­gő jobb keze középső és mu­tató ujja között anyja ruha- redőjét tartja s ezzel a mű­vész az élet jelét rejti és sej­teti. Amikor a pápa megte­kintette a kész alkotást, — kortársa, Vasari feljegyzése szerint —, így szólott: „Na­gyon szép! — De, fiam, elfe­lejtetted, hogy Krisztus 33 éves volt és anyja igen fiatal!" Michelangelo így felelt: „ Atyám! Elfelejti, hogy a »Madonna« örök ifjú!” Nem­csak a pápát győzte meg, de világraszóló sikert aratott el­ső nagy művével. A lehallkí- tott síri csendből műve a fel­támadást és az új élet igéjét hirdeti. Michelangelo is új erőre kél és az ifjúból férfiasán és har­ciasán felbátorodik. Szobrai: Dávid, rettenhetetlenül áll, Góliátra, az elnyomóra les; Mózese, az aranyborjút töm- jénezőkre figyel, hogy rájuk csapjon. A FÄPAK kihasználjak TEHETSÉGÉT, de tartanak tőle. II. Gyula pápa, aki nagy- rabecsülte és- szerette „Terri- bilé’*-nek, „félelmetes’-nek, „retten'etes”-nek nevezte, ép­pen azért, mert rettenthetet­len volt. Szerződésekkel, meg­rendelésekkel kötik le erejét és idejét. Michelangelót a munka láza hevíti, egymaga dolgozik segítség nélkül a tö­kélyért. Carrara márványbá­nyájában maga lesi a már­ványtömböket, a legszebbeket és fürkészi benne elgondolá­sait, alkotásait. Tudásvágya nagy. 12 évig, munkája mel­lett, hullákat boncol s az em­beri testet tanulmányozza, ezt csak akkor hagyja abba, ami­kor a hullaméreg bűze megtá­madja egészségét. Nem fél a szenvedéstől, nem fél a haléitól és nem fél a pá­páktól, pedig tőlük kapja ke­nyerét és alkotásaihoz a lehe­tőséget. Az emberi akaraterő­nek, a mindenre vállalkozás­nak, a munkának a hőse. Tes­ti szenvedéseit jobban bírja, mint a kor szellemét. Nem bírja az elnyomást, a kizsák­mányolást. A kizsákmányolást saját magán érzi. A pápák munkára késztetik, de becsap­ják. II. Gyula pápa síremlé­két 40 szoborral terveztetik meg, de a szerződéseket ötször is leredukálják, végül is csak a Mózes szobrát fogadják el. A hozzá készült teljesen kész, rabszolgákat ábrázoló szobro­kat nem fogadják el, forradal­minak tartják, ezért a másik kettőt nem is fejezi be. Kár­pótlásul a Medici, X. Leó pá­pától a firenzei Medici-sírká- polna szobraira kap megbí­zást. Az elhunyt két Medici: a művészt és tudóst pártfogó Lorenzo és Guliano, a had­vezér síremlékét alkotja meg, egy-egy fülkébe helyezi szob­raikat. Lorenzo elmélyülten elmélkedik a világ során. Guliano eltűnődve tekint szét. A síremlék mellékalakjai feje Zik ki mégjobban a mondani­valót, egyiken az „EST” és a „HAJNAL”, másikon az „ÉJ” és a „NAPPAL” szobrai. Az „EST” lankadtam dől le, öregedő férfi, belefáradt a művészetbe, a „HAJNAL” éle- medett nő, fáradtan ébred a tudomány. Ez volna Lorenzo. Az „ÉJ” gondolatokba merül­ve, fejét fogva, töpreng. A „NAPPAL” sanyarú tekintet­tel visszafordulva nézi a vilá­got, amiért küzdött. Ez volna Guliano. Tulajdonképpen mindegyik Michelangelo. MICHELANGELO VÉSŐ­JÉVEL IS FESTETT és ecset­jével is vésett, sőt épített. A vatikáni Siatus-kápolna meny- nyezetének falfestményei szin­te szoborművek, keretei pedig festett építészed dekoratív elemek. Ezekbe festi bele a Biblia őstörténeti igéit és ezekre helyezi a prófétákat és a Szibillákat. Az Atya, mint teremtő, az emberfeletti ős­erőt jeleníti meg, kitárja kar­jaival a világosságot és elűzi a sötétséget, ujja érintésével árasztja az életet Ádámba és szeretettel hívja elő Évát, az ősanyát. Filmszerűen mozgal­masak a bibliai őstörténetek. A történetek kereteit a pró­féták ülik meg igei mondani­valójukkal. Jeremiás siralmai­ba roskad öregen. Ézsalás fia­talon, élénk tekintettel felfi­gyelésre int látnoki szemmel előre nézve, másik kezével könyvének máris igei üzenetét nyitja, egy angyalka mellette repesve örül a messiási prófé­cián. A kápolna főhomlokfalára az „Utolsó ítélet” oltárképét festi. Témája: „Ez a nap a ha­rag napja”. Félelmetes a kép és nagyszabású a látnoki alko­tás. Krisztus ítéletre emelt karja a gonoszok tömegeit küldi kárhozatra, még a jók is félelemmel szállnak felfelé. Ez a világ leghatalmasabb oltár­képe. Michelangelo látomása és élménye. Michelangelo korának leg­gonoszabb embere, az erkölcs­telen és gyilkos VI. Sándor pápa. Látta és tudta, hogy mire kell és hogy mire költik a pénzt, amit búcsúcédulákkal és csalással harácsolnak ösz- sze. Megérte a reformációt, amit nyilván maga is tudva várt. Élete során 13 pápa ural­kodott a nép s a világ nyakán. Tudta és érezte, hogy ez nem az egyház. Ezért volt forra­dalmár, nemcsak szelíd refor­mátor. Igazságot a világba! Világosságot az egyházba! Ezért vállalta 72 éves korá­ban a Péter-templom tervét és ezért alkotta meg az egy­házba a világosságot árasztó kupolát s annak tetejébe a la- ternát, hogy felülről áradjon az Isten-adta fény, jelezve a Szentlélek Istentől áradó meg­világosító erejét, mert az egy­ház az Ige világosságára épült fel, még pedig Péter apostol első nagy pünkösdi igehirdeté­sére, nem pedig Péter apostol tetemére és sírjára, méltó azért, hogy oda is világosság áradjon, de felülről, a Lélek­ből, Istentől és nem a sírból! Dávid szobra (részlet) NINCS SZOMORÚBB SlR, mint a tömegsír! Márpedig, ha valahol, úgy Róma alatt kilo­méterekre hálózzák be a tö­megsírok a föld alatti Rómát, a katakombák világában, ahol több mint hatmillió sírhely tesz bizonyságot Krisztusról, a feltámadottról! Mégis a hit és az Ige oda is derűt, életet és friss színeket, világosságot vitt a festők igei ábrázolásai­val és falfreskóival az üldö­zés és irtás három évszázadán át. Isten a löld felett is ezt akarja, igazságot, világosságot és életet. Michelangelo ennek a hirdetője a föld felett! KÖLTÖ IS VOLT. Szonett­jeiben feltárja válságokban gyötrődő lelkét és szenvedé­seit. Haragja az elnyomókra és a kizsákmányolókra zúdul, akiknek sok félbemaradt mű­vét is tulajdonítja. önarcképét önvallomása ad­ja meg. Ezt írja és mondja magáról: „Az én örömöm, vi­dámságom a melankóliám. Ezer öröm, élvezet nem ér fel egy kínlódással!" — Ez ő, aki az igazságért, az életért, a vi­lág világosságáért kínlódni is szeret! így hordozta ő az élet keresztjét, hogy némi részt kérjen a Krisztus keresztjéből! ő, a nagy zseni, a nagy mű­vész példamutató munkás! Nemcsak szépek és igazak, de buzdítok és tanulságosak al­kotásai, egész lénye és élete. Dr. Gyimesy Károly Hétről Hétre címen kapható az evangélikus áhitatoskönyv Ára kötve: 12,— Ft Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály Budapest, Vili Puskin u. 12. EZT A CÍMET HIÁBA KE­RESSÜK a II. vatikáni zsi­nat sémái között. Ott csak az egyházról szóló sémát talál­juk. s annak a 2. fejezetében van szó. az egy'ház hierar­chikus rendjéről s közelebb­ről a püspöki hivatalról (De constitutione Hierarchia Ecc­lesiae et in specie De Episco­patu). Amikor mégis ezt a cí­met adjuk a zsinat munkája e részéről való híradásunk­nak, akkor ezzel máris állást foglaltunk a reformátori teoló- lógia szellemében. Mert a re­formáció nem tud egyházi hie­rarchiáról. papi rendről s an­nak lépcsőzetesen felépített fokozatairól, hanem csak az egy egységes egyházi szolgá­latról (Ágostai Hitvallás V. cikke: Az egyházi szolgálat). Az a vita, amely a vatikáni zsinaton az egyház szolgálatá­nak hordozóiról megindult, le­het számunkra nagyon tanul­ságos és a római egyház belső fejlődése számára sok tekin­tetben jelentős változásokat hozó, — a reformátori állás­ponthoz való jelentős közele­désről aligha lehet szó. * Mert miről is volt szó vol­taképpen a zsinaton, az emlí­tett 2. fejezet tárgyalásakor? Legfőképpen arról: hogyan vi­szonyul a püspökök hatalma és hatásköre a pápai hatalom­hoz, továbbá a Kúriának, a pápai hivatalokat, bizottságo­kat magában foglaló szervezet­nek a hatalmához? Szó volt továbbá a diakónusi tisztség és szolgálat felújításáról, végül „Isten népéről g különösen is a laikusokról". A SÉMA TERVEZETE, amelyet a zsinat elé vitára bocsátottak, több elvi megál­lapítást tartalmazott. így elöl­járóban hangoztatták, hogy az egyházi tisztségek feladata az egész egyháznak nyújtott testvéri szolgálat. Ez a tétel később éles ellentmondást vál­tott ki a zsinat konzervatív tagjaiból, pl. OUaviani bíbo­rosból és másokból. Termé­szetesen azt is hangsúlyozta a tervezet, hogy érintetlen ma­rad az I, vatikáni zsinat hatá­rozata a páva feltétlen ínségé­ről és csalatkozhatatlanságá- ról. A püspöki tisztség hatás­körének kitágítása ezt sem­miképpen nem csorbíthatja. A tervezet hangsúlyozza ez­után, hogy a püspökök, tehát a római egyház összes püspö­kei, kivétel nélkül, a világ minden táján, nem a pápától nyerik hatalmukat, hanem közvetlenül Krisztustól, mivel együtt, mint püspöki testület (kollégium) az apostolok utó­dai. A pápa fősége alatt, sem­miképpen nem nélküle, vagy éppen ellene, de mindenesetre vele együtt gyakorolják az egész egyház kormányzásának jogait. Ez mindenesetre jelen­tős változás az eddigi pápai egyeduralomhoz képest. Maga Pál pápa is hangoztatta azon­ban. hogy támogatja a püspö­kök jelentőségét emelő irány­zatot — nyilván a Kúria szán­dékai ellenére. Ez kétségkívül jelentős és örvendetes állás- foglalás a pápa részéről. Ne­vezetesen a pápa kifejezést adott annak a nézetének, hogy szívesen látna egy püspökök' bői alakítandó tanácsadó tes­tületet maga mellett. E körül a kérdés körül ala­kult ki azután a vita egyik- csomópontja. A konzervatív párt azt hangoztatta, hogy Krisztus az egyházat csak Pé­ter apostol személyére, mint kősziklára alapította. Tagad­ták, hogy Krisztus az aposto­lok testületére (kollégiumára) bízta volna az egyház vezeté­sét; hiszen az apostolok csak egyszer gyülekeztek össze kö­zös határozathozatalra, az úgy­nevezett első apostoli zsinaton (Csel. 15). s ez később nem is­métlődött meg az apostolok életében. Csak egy személy­nek, ti. Péternek és utódainak, a pápáknak adatott hatalom az egyház életében s ezt a ha­talmat nem szabad korlátozni azzal, hogy mellé állítjuk a püspökök testületét. A REFORMPÁRT VISZONT AZZAL ÉRVELT, hogy Krisz­tus Péterre és az apostolokra bízta az egyház vezetését. Pé­ter csak az apostolok elsője volt, de nem vezetője és feje, csak szószólója, de nem paran- csolója. Maximos IV. Saigh melktta pátriárka rámutatott arra is, hogy a pápa nem le­het olyan értelemben az egy ház feje. mint Krisztus s nem lehet nagyobb hatalma az egyházban, mint magának Péternek annak idején volt az apostolok között. Egy hollan­di püspök egyenesen azt kö­vetelte felszólalásában, hogy a püspökök vegyenek tényle­gesen is részt az egész egyház — s nemcsak a saját kerületük — kormányzásában. A kérdés persze az, hogy amikor éppen nincsen zsinat, ahol a püspö­kök képviseltethetik magukat, akkor hogyan gyakorolhatnák ezt a kormányzásban való részvételt? Annyi bizonyos, hogy a püspökök jelentőségé­nek emelése a jövőben emel­heti majd a zsinatok jelentő­ségét is: azok a pápai utasí­tások végrehajtó szervéből valóban egyre inkább tanács­kozó és határozó szervvé vál­hatnak. Itt a zsinaton gyako­rolhatják elsősorban a püs­pökök - a pápával együtt s annak vezetésével — az egész egyházért való felelősségüket. AZ ELRENDELT PRÖBA- SZAVÁZÁSON a zsinat nagy többséggel megszavazta a ter­vezet javaslatait, — tehát egyelőre a reform párt győzel­me alakult ki ezekben a kér­désekben a zsinaton. A kon­zervatív párt élén Ottaviani és Rufflni bíborosokkal, per­sze ebbe nem nyugodott bele. Majd csak a jövő mutatja meg, milyen ellemhúzásolckal igyekeznek a többség akaratá­nak érvényesülését megakadá­lyozni. Annyi mindenesetre már eddig is nyilvánvaló, hogy a püspökök nem, annyira a pá­pai hatalom égyedülvalósága, mint inkább a pápai udvar, a Kúria hatalmának korlátlan­sága ellen harcolnak a zsina­ton. Simons indiai püspök pl. szenvedélyes hangú felszóla­lásában arról panaszkodott, hogy a Kúria valóságos falat emelt a vápa és a frtispökök közé. Többen rámutattak arra, hogy a kúriai tisztségviselők, hivatalnokok összetétele egy­oldalú: szinte kivétel nélkül olaszok. Ez nem felel meg a római egyház egész világra ki­terjedő szervezete válságos helyzetének. Alfrink bíboros (Hollandia) követelte, hogy hagyják el a „szent” jelzőt a kúriai hatóságok megjelölés« mellől (pl. „Szent Officium”, „Szent Kongregáció” stb.k A Kúria váljék csak végrehajtó szervvé a pápa és az őt támo­gató püspökök testületé mel­lett. König bécsi érsek egye­nesen azt kívánta: állítsanak püspökökből összeállított ta­nácsadó' szervet a pápa mellé. Bea bíboros kijelentette: a püspököket nem lehet úgy ke­zelni,- mintha a pápa segéd­lelkészei lennének. A ZSINAT ELÉ TERJESZ­TETT TERVEZET MASfK SZAKASZA a diakonátus fel­újításáról tartalmazott javas­latot. Eddig a római egyház­ban a idiakónusi tisztség az ál­dozópapi, római megjelölés szerint: (presbiteri) tisztségnek egy alacsonyabb foka volt, amelynek azonban gyakorlati­lag pem volt jelentősége. A tervezet most az apostoli kor hagyományaihoz csatlakozva kívánja felújítani ezt a papi tisztséget és azt élethosszigla­ni szolgálattá akarja kifejlesz­teni a római egyházban. Fel­adata főként az igehirdetés és aldoztatás (úrvacsoraosztás) lenne —• misealdozatot azon­ban nem mutathatna be. Ez persze felveti annak a szük­ségét, hogy ki kell dolgozni a római egyházban egy — az ed­digi gyakorlathoz képest me­rőben új — prédikációs és úr- vacsorás. de miseáldozat nél­küli istentiszteleti rendet. A diakonátus felújításának' gondolatához kétségkívül a néhol már aggasztó paphiány vezetett. Különösen a szór­ványhelyzetben élő afrikai- ázsiai egyházak képviselői tá­mogatták a javaslatot. Ezek rámutattak arra. hogy egyhá­zaik sok tekintetben hasonló helyzetben vannak, mint az apostoli kor gyülekezetei; ezért is indokolt, hogy ezt az ősi egyházi szolgálati ágat felújítsák. Támogatták a ja­vaslatot a dél-amerikai zsinati atyák is, Az olaszok viszont annál hevesebben ellenezték, így Ruffini és Bacci bíborosok, de Spellrnann amerikai érsek is. Szerintük a diakonátus fel­újítása csorbítaná a papság te­kintélyét. Külön vihart tá­masztott a javaslatnak az a része, amely kilátásba helyez­te a diakónusok számára a cölibátus (papnőtlenség) köte­lezettségének eltörlését. Igaz, hogy ezt az egyes püspökök belátására bíznák. Némelyek ezzel kapcsolatban annak az aggodalmuknak adtak kifeje­zést, hogy ha bevezetik a pap­nőtlenség kötelezettségétől fel­mentett diakonátust. akkor a vapnövendékek jó része ezt a pályát fogja választani a pap- nötlenségre kötelező áldozó­papi helyett. A ZSINATNAK EBBEN A SZAKASZÁBAN tárgyalásra került a laikusak, tehát aa egyszerű gyülekezeti hívek, egyházi helyzetének és szolgá­latának kérdése is. A zsinatok történetében most történt meg először, hogy ez a kérdés egy zsinat elé került. Az egyház­ról szóló séma IIL fejezete szól „Istep népéről, különösen is a laikusokról”. Már a cím is sokatmondó, hiszen eddig nemigen használták a római egyházban az „Isten népe” megjelölést Fontos elvi meg* állapítás a zsinati tervezetben, hogy az egyház tagjai alapjá­ban mind egyenlőek: a ke* resztség és a bérmálás által részesei az egyetemes papi tisztségnek. Minden hivő fele* lős az egyház igehirdető szol­gálatáért is (!), Ezek valóban reformátori hangzású gondolatok, úgy, hogy nem ok nélkül állapítot­ta meg W. Seibl jezsuita szer­zetes, professzor, hogy ezen a zsinaton a római egyháznak szinte új arculata bontako­zik ki, — éppen az egyházról szóló sémával kapcsolatban. Persze, ez az arc azért egyelő­re még nagyon magán hordoz­za a jellegzetes római vonáso­kat. S a konzervatív irányzat máris ellentámadásba ment át. Szerintük nem lehet szó az ún. „laikus apostolságról”,. nin­csen apostoli küldetése a laikusoknak asz egyházban, mert Krisztus küldetése» amellyel az apostolokat a vi­lágba elindította (Máté 28) csak az apostolok közvetlen utódaira, a püspökökre vonat­kozik és nem terjed ki az egy­szerű hívekre. A laikusoknak legfeljebb a klérus, a papság adhat esetenként megbízást valamely szolgálatra, — d szolgálatukat tehát nem Krisztus elhívása folytán bír­ják. Arra sincsen joguk» hogy a klérust bírálják, — az tehát szinte felette van min­den bírálatnak, — mivel á klérus nem szolgál, hanem uralkodik. Amint láthatjuk tehát, a laikusok egyházi sze­repének kérdése tómét éles vitát váltott ki a reformpár­tiak és a maradiak között. HOGYAN ÉRTÉKELJÜK MINDEZEK UTÁN O 11. va­tikáni zsinatnak ezt a szaka­szát? A püspöki tisztség két­ségtelen felértékelése méá nem tekinthető olyan vonás­nak. ami a reformáció tanítod sóhoz való közeledést jelente­ne. Hiszen, mint elöljáróban mondottuk, a reformáció csak egy egységes igehirdetői szol­gálatot ismer, amelynek el­ágazásai vannak, — ilyen a, püspöki szolgálat is —, ezek azonban nem helyezhetők egy­más fölébe. A püspökök és a pápai Kúria közötti hatalmi mérkőzés még nem dőlt el. A Kúria — az egyik megfigyelő találó megjegyzése szerint — „sebzett vadként védekezik”, s nem játszotta ki még minden ütőkártyáját. — Találóan mu­tatott rá OSKAR CULLMAN bázeli evangélikus teológiai professzor a zsinat egyik pro­testáns megfigyelője, hogy a püspöki tiszt jelentősége kö­rüli vitában nem érvényesül az Újtestamentom világos üzenete. E szerint pedig Péter csak egyike volt á tizenkét taá hitványnak; alkalomadtán szóvivőjük, de semmi esetre sem vezetőjük. Jézus menny­bemenetele után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője volt, de nem a többi gyülekezeteké is. Továbbá: az apostoli tiszt egyedülálló, nem ismételhető és nem folytatható. A római püspökök nem kizárólagos folytatói és utódai az aposto­loknak. Másfelől az apostoli gyülekezetek az Üjtestamen- tom tanúsága szerint nem tet­tek rangsorolásbeli megkülön­böztetést a püspökök, presbi­terek. s az első gyülekezetek egyéb vezetői és szolgálatte­vői között. A zsinat e sémájá­nak további tárgyalása tehát legjelentősebb eredményekép­pen meghozhatja a Kúria ha­talmának gyengítését. A ró­mai egvház hierarchikus, pap­uralmi, tehát a püspökökre épített szervezete azonban lé­nyegében továbbra is válto­zatlanul 'ennmarad. Szerkesztőségi munkaközösség Részlet Mózes szobráról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents