Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-27 / 52. szám
Emléke Zala megye legdélibb sarkában, Somogy megye határán fekszik Pátró község. Tavasz- szal szinte virágerdő borítja el a falut és azt mondják róla, hogy ilyenkor csodálatosan szép ez a falu. Ilyenkor télen — amikor a gyümölcsfák lombjai lehulltak —, előtűnnek a hófedte házak és jobban át lehet tekinteni a dombtetőről az egész falut. Ez a falu hosszú időn át magányosan állt és még csak bekötő útja sem volt, amelyen megközelíthették volna a mintegy 30 km-ra fekvő várost, Nagykanizsát. Nerrí régiben azonban jó bekötőutat kapott a falu és így jobban belekerültek a forgalomba és az ország vérkeringésébe. Magában a faluban azonban még mindig sok a tennivaló a jobb utak érdekében is. Megérdemli ez a nép, hogy ősi hagyományainak őrzése közben is egyre jobb kapcsolata legyen azzal az új magyar élettel, amely egyre jobban fejlődik és hatol be a legkisebb falvakba és tanyákba is. Pátróban evangélikus gyülekezet is van, amelynek lé- lekszáma nincs egészen 60'J. A kis gyülekezet évek óta fáradozott azért, hogy közel 100 esztendős templomát megújíthassa. Nagy áldozatot hoztak a családok, hogy szép templomuk legyen és rendbe- bozott templomban dicsérhessék Istent. Az évek óta folyó munkát siker koronázta és advent 2. vasárnapján teljes szépségében állhatott már a domboldalon a megfiatalított templom. A pátróiak szép ünnep keretében adták át rendeltetésének templomukat. Az ün napán jelen volt D. Káldy Zoltán püspök is, aki örömét fejezte ki afölött, hogy őszi vidéki kőrútjait a pátrói gyülekezet megújított templomában fejezheti be. Az ünnepi közgyűlésen Szomjas Károly pátrói lelkész — aki közel harminc éve szolgál már ebben a gyülekezetben — ismertette Pátró község és a pátrói evangélikus gyülekezet történetét. Előadásából kitűnt, hogy Pátró községről már egy 1298- ból való oklevél is beszél. Egy Mátyás király idejéből való térképen már fel van tüntetve Pátró neve. A reforzefes nap Fairében máció is igen hamar gyökeret vert a faluban és amint azt Mesterházy Sándor, volt pátrói lelkész megírta a gyülekezet történetében: „Pátró lakosai már a reformáció hajnalán elfogadták az evangélikus hitet.” Ezen a vidéken ui. Nádasdy Tamás nádor támogatásával gyorsan - terjedt a reformáció. Valószínű a közeli Nagykanizsa 1544 táján élő vándor-papjának, Szemerlényi Mihálynak prédikációi révén ismerte meg a falu népe a reformációt. Ügy látszik, már 1550 körül evangélikus gyülekezet volt Pátróban. A török időkben nehéz volt a falunak is és a gyülekezetnek is a sorsa, de talán még nehezebb lett az ellenreformáció idején. De a gyülekezet az ellenreformáció korában is hű maradt apáik hitéhez. A megpróbáltatások idején Súrdhoz, mint artikuláris gyülekezethez csatlakoztak és annak kebelében éltek, mint társgyülekezet egészen 1783-ig. Érdekes adat, hogy 1731-ben templomot építettek — amely valószínűleg már a második templomuk volt. — Ez az adat azért érdekes, mert éppen ebben az esztendőben jelent meg III. Károly rendelete, amely csak az artikuláris gyülekezetekben engedélyezett szabad vallásgyakorlatot. Nem is maradt el a támadás, meat a róm. katolikusok el akarták venni templomukat. De a gyülekezet tagjai védelmére keltek templomuknak és igy az övüké maradt. Csak II. József „türelmi rendeleta” után lett a gyülekezetnek nyugodtabb az élete. Jelenlegi templomukat 1869-ben építették román stílusban. Ezt a templomot az elmúlt évszázadban többször renoválták, most pedig alaposan megújították. A gyülekezetnek sok neves lelkésze volt, köztük Kuzmics István, aki az Újszövetséget vend nyelvre fordítottá. Szomjas Károlynak, a gyülekezet jelenlegi lelkészének két közvetlen elődje, Takács István és Mesterházy Sándor lelkészek összesen 103 esztendőt töltöttek a gyülekezetben. Előadásában erre vonatkozólag a jelenlegi lelkész ezt mondotta: „Nem leheteti rossz ez a pátrói nép a múltban sem, ha két lelkésze 103 esztendőt tudott eltölteni közöttük!” A jelenlegi lelkésznél is megható módon tűnik ki ez a ragaszkodás falujához és gyülekezetéhez. Ö is majdnem 3 évtizedet töltött már ezen a helyen és bizony sok nehézséggel kellett megküzdenie a múltban is ebben az „eldugott” faluban. Most azonban arról beszél, hogy a falu élete jobban fejlődik és egyre könnyebb lesz ott az élet. Az ünnepi istentiszteleten D. Káldy Zoltán püspök erről az igéről prédikált: „Boldog az, akit te kiválasztasz és magadhoz fogadsz, hogy lakozzék a te tornácaidban; hadd teljesedjünk meg a te házadnak javaival, a te templomod szentségeivel” (Zsolt 65, 5.). Igehirdetésében beszélt arról, hogy mik Isten házának „javai”. Istán sz igehirdetésben és az ő szentségeiben szétosztja az ő javait: bűnbocsánatot, új életet, békességet, örömöt és üdvösséget. Boldog emberek azok, akik elfogadják az „osztogató" Isten drága ajándékait. Azok nemcsak maguk gazdagodnak meg, hanem másoltat is meg akarnak gazdagítani szeretettel, békességgel és kenyérrel. Legyen a gyülekezet hű Istenéhez és őseihez és örömmel szolgáljon a faluban is az egész nép javára. —y— ÖKUMENIKUS KÜLDÖTTSÉG BULGÄR1ÄBAN Az Egyházak Világtanácsának küldöttsége egyhetes látogatást tett november végén Bulgáriában. A látogatás Kyrillos-nak, a bolgár orthodox egyház patriarchájának meghívására történt. A küldöttség tagjai voltak: dr. Fry, a központi bizottság elnöke, dr. Visser’t Hooft főtitkár, lakovos, az észak- és dél-amerikai görög-orthodox érsekség feje, Borovoj, a moszkvai patriarchátus megbízottja, az Egyházak VilágtanácsánáL Ádjumt hálát Adjunk hálát az Istennek, hogy bennünket ez elmúlt esztendő 365 napján, 52 vasárnapján kegyelmesen megtartott. A dolgok akkor bontakoznak ki előttünk összefüggésükben, amikor eltávolodunk tőlük. Az esztendő utolsó estéjén kibontakozik előttünk az elvégzett munka szépsége, nagysága és összefüggése. Hiszen a munkát hazánkért, népünkért és önmagunkért végeztük. Adjunk hálát Istennek, hogy hazánk földjén volt vetés és aratás. Ennek következtében van kenyerünk. Isten megáldotta a magyar szántó-vető ember verítékét és szorgalmas munkáját. Adjunk hálái Istennek, hogy hazánk gyáraiban folyama- tos veit a muniti. Esztergapadok, kötőgépek, hegesztőpisztolyok mellett hűségesen dolgoztak a gyárak munkásai. Ennek köszönhetjük, hogy van ruhánk, különféle ipari cikkeink. Van meleg szobánk, villanyunk, vizünk, és ez mind arról beszél, hogy a munkások becsületesen végezték és végzik munkájukat. Isten megáldotta a magyar munkás verítékét és szorgalmas munkáját. Adjunk hálát Istennek a békéért! Tudjuk, hogy tőlünk messzire harcok és háborúk vannak. Hazájukért harcolnak a hazafiak. Hisszük, hogy ezeknek a háborúknak rövidesen végük lesz. De nagyjából 1964-ben béke volt a földön. Es hogy béke volt a földön, azért az egyházak is megtettek minden tőlük telhetőt! A híveink várják Isten igéjének hirdetését, a szentségek kiszolgáltatását, a diakóniát, és mi boldogan hirdetjük Isten igéjét, tisztán akarjuk kiszolgáltatni a szentségeket, részt kérünk a diakóniai munkából. A nagyvilág pedig a szeretetet és a békéért való bátor kiállá,st várja az egyháztól. Még emlékszem idősebb paraszt emberekre, akik az esztendő utolsó estéjén összegyűjtötték az egész családot. Gyermekeket, akik közel voltak és akik messziről jöttek. Az egész család együtt beszélgetett az elmúlt esztendő dolgairól. Megtárgyalták, hogy mit tettek, ami jó volt, és mit hibáztak el. Mi is mint egy nagy család beszélgessünk szilveszter estéjén. Bontsuk ki az emlékezés poggyászát, és beszéljük meg, horr" honvét jöttünk, mit. tetttín'- jól és mit rosszul. Tegye ezt egyházunk, gyülekezetünk, családunk. És újra meg újra adjunk hálát Istennek. Kegyelmes volt hozzánk az elmúlt esztendőben is. Sokan elmaradtak tőlünk, sokakat kikísértünl: ez örök nmtenlom helyére, de mi még élünk. Van még időnk bocsánatot adni és bocsánatot kérni. Adjunk hálát Istennek az elmúlt esztendő örömeiért! Mert örömben is volt részünk. Emlékezzünk a zöld erdőkre, amelyekben jártunk, hűs vizek hullámaira, amelyekben' fürödtünk, virágokra, amelyek megállítottak, ünnepi fehér asztalokra, amelyek mellé leültünk. Legyünk hálásak Istennek, hogy örömöket is adott, amelyekkel megszépítette életünket. Adjunk hálát Istennek azokért a gyermekekért is, akik az elmúlt esztendőben indultak először iskolába, álltak meg konfirmációi oltár előtt, és azokért az új házasokért, akik 1964- ben esküdtek örök hűséget egymásnak, és mondták ki boldogan a „holtáiglan”, „holtomiglan” elkötelező szavait. Hálaadásunk után, Isten segítségével induljunk, hogy imádsággal és kemény munkával megharcoljuk az előttünk levő esztendő minden harcát. Nem egyedül indulunk, hanem a mi népünkkel. Hitünk szerint velünk jön az Isten. Az út- nakindulás pillanatában azt mondja nekünk: „Ne félj, én veled megyek!” Adok néked erőt, egészséget a munkára, felfogom sóhajtásaidat, és meghallgatom imádságodat. Velünk jön az Ür Jézus Krisztus, a békességnek és szeretetnek Királya, ö nem úgy akar velünk tartani, mint valami jelszó, vagy faragott és festett képmás, hanem jönni akar velünk a hitünkben. szívünk ragaszkodásában, életünk célkitűzésében és munkáiban. Sejtelmes valami a jövendő! Mégis a jövendő nem a levegőben lóg, mert amit ma vet az ember, holnap azt aratja. Mély összefüggés van a ma és a holnap között. Vagyis, csak tisztességes munkával, szorgalommal, becsületes helytállással lehet a holnapot meghódítani. Mindezeken túl, a holnap, a jövendő Isten kezében van, akit mi félünk és szeretünk. Teendőnk tehát egyszerű: Tegyük azt, amit a jövendő Ura parancsol, éljünk istenfélő életet, szeressük embertársainkat, imádkozzunk és dolgozzunk! Fülöp Dezső Walter A. Kortrey NAGYMAMA ÉS ÉN A gyermek Jézus a bölcsőben — megka- póan szép volt. Karácsony hetében láttam először. Friss és jóillatú szénában feküdt. Mellette az áldott anya ült, József állt, és tekintetével vigyázott rájuk. Persze egyet gondolunk: nem valóságos, eleven emberek voltak. De az életnagyságú szoboralakok a megvilágított istállóval és a jászolbölcsővel ott a templomkert zöld gyepén ezt a látszatot keltették. Pólyába bugyo— lálták, és fejét glória övezte. Nem volt sértődött azért, mert istálló jászlában feküdt. Ezt onnét tudom, mert mosolygott, és kezét játékosan kiterjesztette. Szinte ellenállhatatlan vágy támadt bennem, hogy kezeit megsimogassam. De nem lehetett a kerítés miatt. A nagy vaskerítés ugyanis elzárta őt. A kerítés vonalát kapu törte meg, s rajta nagy zár. Bátyám szerint a kerítés újkeletű, ö egyébként tizenkilenc éves. Én tíz vagyok. Bátyám váltig állítja, hogy a kerítést miatta állították fel. Egyszer ugyanis túlságosan közel merészkedett a jászolhoz. Egyébként a Tamás templom szép stílusban épült. Karcsú, égre mutató tornya nekem nagyon tetszik. Esténként fény árad belőle, és színes, festett ablakán különböző alakok rajzolódnak ki. Persze csak kívülről láttam, mert mi nem járunk templomba. A mama ígérte, hogy egyszer elmegyünk. A bölcsőben fekvő gyermek Jézust szüntelenül magam előtt láttam. Hazaérkezve beszéltem róla a nagymamának. Ö egyébként nagyon öreg. Nálam tízszer idősebbnek mondja magát. De a nagymama tréfál és túloz. Valójában csak 86 éves. Szegény nagymama szemei meghomályo- sodtak. Csak az árnyékot és a vakítóan világos tárgyakat látja. Semmi mást. Mozogni, járkálni alig-alig tud. Lábai vékonyak, mint a seprő nyele. Csak üldögél az ablakmenti karosszékben, és hallgatja a rádiót. És imádkozik. Amikor ajkai mozognak, de hangja nem hallik — minden bizonnyal imádkozik. Beszéltem Nagyinak Jézusról. Tudtam, szívesen hallgatja. Először ő beszélt nekem Jézusról, az angyalokról, a csillagról, meg a pásztoremberekről. Amikor meséltem neki a Tamás templom kertjében fekvő gyermek Jézusról, mosolygott. Majd előre-hátra himhá- lódzott. Akkor szokott így tenni, mikor régi éneket énekel. Azután megszólalt: „Csak még egyszer láthatnám a jászolbölcső jóillatú számijába pólyáit Jézust, rózsás kezeivel és mosolyával!’’ Amikor nagymama ezt mondja, látni, akkor kezére és ujjaira gondol, ö a kezével lát. Mert ha valaki az otthonunkba jön, lágyan és finoman megsimogatja ujjaival az arcát, és ezt mondja: „Nagyon örülök, hogy látlak.” Jóidéig azután nem gondoltam a gyermek Jézusra. Mindaddig megfeledkeztem róla, míg Szenteste délutánján arra nem sétáltam. Tulajdonképpen régi papírokat gyűjtöttem. A környéken jól ismertek, és szívesen adtak. Mikor nagy csomó összegyűlt — eladtam. Most is egy nagy kötegre valót gyűjtöttem össze. Szürkült. Az utcai higanygőzlámpák még népi égtek. A borús-lcödös időben Jézus még élőbbnek tűnt. Szinte mozdulni látszott. Ideges borzongás futott végig a hátamon. Bátyám ezt az állapotot így jellemezte: „Megint rajtad van az öt perc." Én nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Most csak a nagymamára gondoltam, és azt akartam, hogy „lássa”. Észrevettem, hogy a kapu nyitva van. Tudom, hogy rosszai tettem, de mikor megtettem, jónak láttam. Csak arra gondoltam, hogy a Nagymamának „látni” kell! S Utána rögtön visszahozom. Ezek a gondolatok kergetőztek, kavarogtak bennem. Azután minden olyan gyorsan pergett le, hogy alig emlékszem vissza. A papírköteg tetejéről lekaptam egy lepedő nagyságú újságpapírt. A kerítésen beosontam. A gyermeket papírba takargattam, karjaimba vettem, és eltávoztam. Ma sem értem, miképp történt, hogy senki sem látott meg. Amilyen gyorsan csak tehettem, eliramodtam. Nagy gonddal tartottam őt. A kerítés mellé tett papírkötegről megfeledkeztem. Szívem a torkomban dobogott. Bár csípős, metsző hideg szél fújt, testemet mégis forróság öntötte el. Mire hazaértem, megkönnyebbültem. Arra már nem emlékszem, hogy apám, anyám és bátyám merre jártak. A nagymama nem látott engem, de tudta, hogy én érkeztem haza. Mindenkit megismert a lépéseiről. Sőt, azt is tudta, hogy valami nehezet cipelek. Ezt is a lépteimről tudta. Megálltam előtte. — Nagymama — mondtam neki — rárilcköszöntött a karácsony este, elhoztam neked a, gyermek Jézust. Az egyházfi megengedte — hazudtam neki. A lepedő nagyságú újságpapír szélbomlott, és a széna közül kivettem Jézust, és karjaiba tettem, mintha élő gyermek lenne. A pillanat megfogott, és örökre felejthetetlen maradt, ahogy rátekintett. Először rendíthetetlenül nyugodt volt. Kékeres keze végigsimogatta a gyermek arcát — olyan finoman — mintha élne. Kicsiny ujjaival egyenként simogatta. Azután kezdte elölről. Majd érthetetlen hangon énekelni kezdett. Persze, tudtam, mit énekel. Amit anyám énekelt nekem gyermekkoromban elalvás előtt. A nagymama olyan mozdulatokat tett, mint a gyermekét ringató anya. Nem tudtam róla levenni a szemem. Most nagyon erősnek látszott. Szemei ragyogtak, mintha az oltár gyertyái égnének benne. Megrázkódtam a gondolatra, hogy a gyermek Jézust vissza kell vinnem. Hiszen már elég hosszú ideje nem volt a helyén. De mikor a nagymamára néztem, nem volt lelkierőm kivenni a kezéből. Sohasem láttam ilyen boldognak. Könny futott végig az arcán a ráncok mentén. Egyik altató dalt a másik után énekelte. A „Csendes éj”-jel kezdte. S amikor elhallgatott, tudtam, hogy imádkozik. Újra és újra „nézte” Krisztus arcát meggör- bedt ujjaival. Egyszercsak hangos csattanás az ajtón. Nagymama is, én is felugrottunk, de mindketten más okból. A csattanós kopogás tartós volt. Azután valaki a nevemet kiáltotta: ... Dávid ... Dááávidü Itthon vagy? Ajtót nyitottam. Ujjaimat — védekezőn — ajkam elé tartottam, jelezve, hogy csendet kérek. A rendőr bejött. Ismertem őt. Iskolából jövet gyakran beszélgettem vele. A rendőr mögött az egyházfi nyomakodott. Nagy papírköteget cipelt. Ök mindenáron beszélni, sőt kiáltozni akartak — de a nagymama tovább énekelt. A rendőr szomorúan csóválta a fejét. Az egyházfi sem tudta, hogy mitévő legyen. Azután még nagyobb zaj verte fel az előszobát. A következő pillanatban a szoba megtelt kíváncsiskodó szomszédokkal. Sírva érkeztek nővéreim is. Mögöttük a Tamás templom papja. De nem papnak szólították őt — mint magunk között —, hanem Nagytiszteletű Urnák. A szomszédok meg — ők katolikusok voltak — Atyának szólították. Pedig határozottan emlékeztem rá, hogy nem volt egyetlen gyermeke sem. A meglepetéstől egy szót sem tudtam szólni. Hang nem jött ki a számból. Még nyelni sem tudtam. A Nagymama pedig, mintha mi sem történt volna, ringatta karjaiban a gyermek Jézust. Mindenki szomorú szemmel bámulta. Ekkor toppant be apám és anyám. Tudtam, mindennek vége. Apám magából kikelve kiabált, hebegve, dadogva ordítozott, mert mindig dadogott, ha izgatott volt. Anyám szemei vörösek voltak. Ügy nézett rám, mintha megütöttem volna. Apám a Nagymamához rohant. Kikapta kezéből a gyermeket. Az ének elcsendesedett. Nagymama szeméből a szent gyertyák fénye kilobbant. Felnézett. Nem tudta mi történik körülötte. Az apám közölte vele. Elcsuklá hangon mondta neki, hogy unokája, a Dávid: tolvaj...! tolvaj ...!, szent dolgokat lopott. A nagymama elvesztette erejét. Kisebbnek és erőtlenebbnek látszott, mint bármikor máskor. Azután könnyezni kezdett. Ameny- nyíre tőle telt kiáltozta: Szégyen!... Szégyen! ... Szégyent hoztál a fejemre! Szégyent, becsületben megőszült fejemre! Ügy éreztem, mintha darabokban tépnék szét a szívem. Végül nem bírtam tovább. Odamentem hozzá. Letérdeltem előtte. Arcomat kötényébe rejtettem. Sírtam! Csak any• nyit tudtam mondani: „Nem, Nagymama! Nem! Én csak egy rövid időre hoztam■ el. Azt akartam, hogy lásd őt.” De nem használt. Olyan süketnek mutatkozott, mint amilyen vak volt. Kezével fedte be az arcát, és most már az indulattól sikoltozva kiáltotta: Szégyen! Gyalázat! A Nagymama sopánkodása hirtelen félbeszakadt, mert egy különös hang szólalt meg — a Nagy tiszteletű úr hangja. Kezét a fejemre tette, és azt mondta a Nagymamának: „Nem, asszonyom! Nem! Ez nem az ön szégyene!..’. Sőt nem is az unokájáé! Ez az én szégyenem!!!” Mindössze ennyit mondott. Nem értettem, mire céloz. Ijedten néztem rá. Ügy láttam, mintha könnyekkel küszködne. „Én voltam a vak, kedves Nagymama! És a gyülekezetem népe.” Már régóta a mi feladatunk lett volna „.elhozni” a Krisztust. Dávid megnyitotta a szemünket!” Hát ezt akartam elmondani. No meg aztj hogy a templom ablakai belülről még szebbek. Mert Karácsony este gyertyafénynél láttam. Istentisztelet után megálltunk a templom előtti téren, és újra megnéztük a gyermek Jézust. Visszakerült a helyére. Hazafelé apám egy régi éneket dúdolga- tott, és ezt ismételgette: Áldott, aki jött az Ür nevében. Fordította: Matuz László
