Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-29 / 48. szám

KP. BEEM BP. 72.

Ingadozás nélkül! I Ülést tartott a Déli Egyházkerület Tanácsa

Az országgyűlés kétnapos ülésén részt vett D. dr. Vető Lajos püspök, budapesti képviselő és Lehel Ferenc szombathelyi lelkész, Vas megyei képviselő. Az országgyűlés második napján a külügyminiszter előterjesztéséhez kapcsolódó vitában mindketten felszólaltak. Lehel Ferenc lelkész arról beszélt, hogy a magyar nép országépítő munkájában milyen nagy kedvvel és lendülettel vesz részt az ország minden lakosa. Beszéde további részében arról szólt, hogy milyen nagymértékben járult hozzá' a Magyar Népköztársaság külpolitikai munkája ahhoz, hogy a békés egymásmelleit élés szellemében Kelet és Nyugat megismerje egymást és így megbecsülje kölcsönösen egymás eredményeit.

Vető Lajos püspök parlamenti beszédét majdnem teljes terjedelmében az alábbiakban közöljük olvasóinkkal.

Az országgyűlés szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel hallgatta a külügyminiszter úr tájékoztatóját. Ezt a tájékoztatást várta már az ország közvéleménye és nem csalódik, mert a tájékoztató világos képet adott a Magyar Népköztársaság eredményes külpolitikájáról, örömmel hallottuk, hogy országunk és annak kormánya ingadozás nélkül halad tovább a jó úton. Hiszen az a politika, amelyet a magunkénak vallunk, nem egyesek, még kevésbé kevesek politikája, hanem egész népünké, amely szorgalmas és céltudatos munkával fáradozik országunk építésén és bizakodó reménységgel néz jövője elé.

A jó külpolitika és a jó belpolitika egymást kölcsönösen feltételezik. Dolgozó népünk napról-napra tapasztalja, hogy fejlődik az ország, nő az idegenforgalom és, szemlátomást növekszik a jóiéi. Ennek a fejlődésnek gyümölcse államunk és kormányunk tekintélyének a növekedése, ami megint csak még nagyobb lehetőségeket ad a jó külpolitikai eredményeknek és a belső fejlődésnek.

Közel húsz esztendeje békében él hazánk népe. Ez a béke azonban nem magától értetődő. Érte küzdeni kellett. Az elmúlt két évtized egyik nagy tanulsága éppen az, hogy a békét csakugyan védeni kell. Ennek tudatosítása a békemozgalom felbecsülhetetlen eredménye. Népünk a történelemnek ezt a nagy leckéjét megtanulta és ma már bízvást megállapíthatjuk, jól is tudja falun és városon egyaránt. Ma már a különböző vallásfelekezetek tagjai is meggyőződésüknek vallják a béke megvédésének ezt a legfőbb titkát és feltételét.

Mint egyházi ember, a külügyminiszteri tájékoztató kapcsán elsősorban szeretnék rámutatni a békemunkának erre a nem kis jelentőségű eredményére. Sokfelé jártam az elmúlt hónapokban falun és városon. Azt tapasztaltam, hogy protestáns és katolikus papok és egyszerű hívek mindenütt-őszintén bizonyságot tesznek békeakaratukról és arról is, hogy tisztelik, becsülik és szeretik népünknek azokat a vezetőit, akik élharcosai voltak a békéért folyó küzdelemnek és azok ma is.

Azzal is tisztában vagyunk hogy nem elég a békét általában véve szeretni és akarni. Ez egyfelől azt jelenti, hogy mi olyan békét akarunk és olyan békéért fáradozunk, amely a társadalmi igazságosságot biztosítja népünknek, sőt minden népnek is. Másfelől azt is jelenti, hogy a békéért nem lehet egyetlen séma szerint csak egyféleképpen munkálkodni, hanem kinek-kinek a maga helyén, a maga körében, a saját eszközeivel kell azt végeznie.

Világos, hogy az egyházi téren munkálkodó békeszerető embereknek, az volt a feladatuk, s az ma is, hogy a vallásos hívekben tudatosítsák kötelességüket a béke iránt. De még a vallásos emberek körében is differenciálódnia kellett a békemunkának.

Megint más feladatot jelentett az egyházi békemunkának, hogy szolgálatát miként végezze az ugyanazon hiten levő, de más országokban, sőt más társadalmi rendben élők között. Ennek a sokféle tevékenységnek az összefogása, irányítása egyre szükségesebbé vált. Ebből a szükségből jött létre korunk legnagyobb szabású legcéltudatosabb és legeredményesebb egyházi békemunkája az ún. Keresztyén Békekonferencia, melynek központja Prágában van és amely — amint a külügyminiszteri jelentés említette — ez év nyarán tartotta Második Világgyűlését. Több mint ezer ember vett részt ezen a konferencián. A szólásszabadság legmesszebbmenő igénybevételével rendkívül heves vitákban, végülis kitűnő határozatok születtek. Külön felhívással fordult a Második Keresztyén Béke-világgyűlés a kormányokhoz és országgyűlésekhez. Ebben a felhívásban többek között ez olvasható: „Mivel a népek jólétének előmozdítása béke és biztonság nélkül nem gondolható el, minden ország kormányát felhívjuk, hogy azokat (tehát a békét és biztonságot) politikájuk alapjává tegyék”. A prágai felhívás síkraszáll a békés egymás mellett élés, az általános, teljes és ellenőrzött leszerelés, minden nép függetlensége, vagyis a kolonializmus maradványainak az eltávolítása, a világban még meglevő éhség leküzdése mellett.

Amint a külügyminiszter úr volt szíves megállapítani, a magyarországi protestáns egyházak püspökei a II. Keresztyén Béke-világgyűlésnek ezt a felhívását folyó hó 2-án személyesen adták át Kádár János miniszterelnöknek abban a tudatban, hogy a mi kormányunk mindenben megfelel a 11. Keresztyén Béke-világgyűlés felhívásának: kormányunk, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány politikájának alapját és tengelyét éppen a békéért és a biztonságért való fáradozás alkotja.

Kormányunk békepolitikájáról mi egyházi emberek sokat tudunk beszélni és sokat tudunk elmondani. Attól fogva, hogy a magyar protestáns egyházak és államunk között igen jó a Viszony, egészen addig, hogy kormányunk néhány megérett kérdést rendezett a Vatikánnal kötött megállapodásában. Kormányunk igen sokat tett népünk hazafias egységének és belső békéjének érdekében. Az évről évre élvezett tekintélyes államsegélyt is ebben az összefüggésben legyen szabad a hívek és a lelkészek nevében köszönettel megemlítenem.

A mindenre kiterjedő, minden becsületes dolgozó ember javát a szívén hordozó békepolitika érvényesül államunk bélés külpolitikájában. Ez foglaltatott szavakba a külügyminiszter úr tájékoztatójában is. S mivel ezek így vannak, a külügyminiszteri tájékoztatót helyeslem, köszönettel fogadom és a tisztelt Országgyűlésnek helyeslő elfogadására ajánlom.

A Déli Egyházkerület Tanácsa november 24-én tartotta ez évi ülését, amelyen a folyó ügyek megtárgyalásán kívül igen nagy hatást váltott ki a résztvevőkben D. Káldy Zoltán püspök jelentése az 1963—64. esztendő hazai és külföldi eseményeiről. A „püspöki számvetésből” közöljük az alábbiakat:

Szívből örülünk annak, hogy az elmúlt két évben egyházunk békében végezhette szolgálatát. A béke megőrzéséért nemcsak köszönettel tartozik egyházunk és általában az egész keresztyénség a békeszerető erőknek, hanem ezért a békéért a mi egyházunknak is és az egész ke- resztyénségnek együtt kell dolgoznia a jóakaratú emberekkel.

Magyarországi evangélikus egyházunk a maga helyén az elmúlt két esztendőben is támogatta magyar népünket a békéért vívott harcában és nemzetközi tanácskozásokon is azok mellé állt, akik fölemelték szavukat az emberiség békés jelenéért és jövőjéért.

A következőkben egyházunknak és az egyházi világ- szervezeteknek a kapcsolatairól szólt és megállapította, hogy az egyházi világszervezetek munkája általánosságban elmélyült és sok olyan döntés született. amelyek nemcsak az egyházak egymás közötti kapcsolatait tették jobbá, hanem segítették az egyházak jobb szolgálatát a világban az egész emberiség érdekében.

Külön is részletesen szólt a Keresztyén Békekonferencia munkájáról és annak eredményeiről, az Egyházaik Világta- nácsa Központi Bizottságának rochesleri üléséről, a Lutheránus Világszövetség múlt évi helsinki nagygyűléséről, az Európai Egyházak ez évi konferenciájáról. Ezek munkáját összegezve a következőket mondta: Egyházunk testvéri szívvel akarja munkálni az egyházi világszervezetekhez való jó viszonyát és fenn akarja tartani velük a testvéri közösséget. Készek vagyunk arra, hogy nyitott szívvel megtanuljuk tőlük mindazt, ami hazai egyházunk szolgálatára nézve hasznos és alkalmazható.

Viszont azt kérjük tőlük, hogy semmiképpen se törekedjenek arra, hogy a mi szolgálatunkat a Nyugaton élő egyházak alapállásából nézzék és ítéljék meg. Ne higgyék, hogy a mi magyarországi evangélikus egyházunk akkor teljesíti jól szolgálatát, ha »a nyugati egyházak arcára formálódik”. A mi történelmi helyzetünkben nekünk magunknak kell kimunkálnunk a Szentlélek Isten vezetésével szolgálatunk irányát, tartalmát és módját.

Részletesen szól a püspöki jelentés a II. Vatikáni Zsinat munkájáról és evangélikus egyházunknak vele kapcsolatban alkotott álláspontjáról. „A hazai protestantizmus is éber figyelemmel kíséri a Zsinat munkáját és szeretné, ha ott olyan döntések születnének, amelyek áldást és előrehaladást jelentenének nemcsak a római katolikus keresztyén- ségben, hanem valamilyen formában az egész emberiség életében is. Hogyan ítéljük meg mi a mi magyarországi evangélikus egyházunkban a II. Vatikáni Zsinat munkáját? — folytatta D. Káldy Zoltán püspök. Összefüggésben a Zsinattal kapcsolatban már eddig megjelent értékelésekkel (Evangélikus Élet, Lelki- pásztor) elsősorban elvetünk minden illúziót és rajongást, amely csak a legfelsőbb fokú dicsérettel tud beszélni a zsinat eddigi eredményeiről, de nem vagyunk egy véleményen azokkal sem, akik nem várnak a Zsinattól semmit és annak eddigi munkáját és döntéseit csak negative tudják értékelni.

A mi hazai evangélikus egyházunkban a szeretet, a józanság és a reménység talajáról nézzük a II. Vatikáni Zsinat munkáját.

Józanságunk magában foglal-' ja éberségünket és kritikánkat is, de azt is, hogy nem kergetünk illúziókat a Zsinattal kapcsolatban.

Bár a magyar protestantizmus közel 450 éves történetének igen sok olyan fekete lapja van, amely a római katolikus egyház és egyes képviselőinek egyáltalában nem keresztyén, sőt egyenesen embertelen magatartásáról beszélnek, — amelyek egyben alkalmasak arra, hogy szere- tetünket oltogassák és reménységeinket megtépázzák —, mégis szeretnénk és tudunk is a II. Vatikáni Zsinat munkájára szeretettel és reménységgel nézni. Szeretettel, ami azt jelenti, hogy tudunk örülni minden olyan erőfeszítésnek. amely küzd a jobbért és

évszázados meggyökeresedett álláspontokat, amelyeknek helytelensége Isten igéjének fényében kiderül, mer föladni és igazabbal felcserélni. Reménységgel is merünk a Zsinatra nézni, ami azt jelenti, hogy a római katolikus egyházon belül is hiszünk a Szentlélek Ür Isten megújító hatalmában és ezért el tudjuk képzelni a fejlődést is.

Szeretetünk nevében szívesen figyeltünk föl a II. Vatikáni Zsinat néhány tervezetére, javaslatára és határozatára, továbbá ott elhangzott több helyes felszólalásra. Elsősorban annak örülünk, hogy a jelek szerint a Szentírás egyre nagyobb szerephez jutott a tanácskozások során

__Arra is

fö

lfigyeltünk, hogy az „Öku- menizmus”-ról szóló séma kimondja, hogy az egyház folytatólagos reformációra szorul. A reformáció egyházait a tervezet — a történelem folyamán először — egyházaknak nevezi, holott eddig csak egyes hívőkről, vagy közösségekről, vagy elszakadt testvérekről, ezeket megelőzően pedig eretnekekről beszéltek hivatalosan'. Azt sem lehet figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a tervezet fölszólítja a római katolikus hívőket a nem katolikusokkal való párbeszédre. A „vallásszabadság”-ról szóló séma elején pedig ez a jelentős mondat áll; »Senkit sem szabad a hit elfogadására kényszeríteni — ez ellentmond az egyház hagyományos előírásainak és a hit természetének, amely Isten kegyelmének hatására szabad döntésben születik.« Ha gondólunk'’5 arra, hogy az elmúlt közel két évezredben a római katolikus egyház miféle eszközöket használt a római katolikus hitre való kényszerítésre, akkor szívből örülhetünk a fenti javaslatnak.

Szeretetünk mellett azonban józanul látjuk a II. Vatikáni Zsinatot és általában a római katolikus egyházat. Azt is józanul látjuk, hogy bármilyen mértékben növekedett a Szentírás jelentősége a Vatikáni Zsinaton, még nagy és hosszú út vezet odáig, hogy a Szent- írás a római katolikus egyházban is a hit egyedüli forrásává legyen.

Mi a magunk részéről „a keresztyén egység” oly módon való megvalósítását, hogy a nem római katolikus keresztyénség betérjen a római katolikus egyházba, a pápa főhatósága alá, teljesen elképzelhetetlennek tartjuk, mert a reformáció egyházai soha nem áldozhatják föl azokat a drága kincseket, amelyeket Isten számunkra a reformációban ajándékozott és az ige világosságában megmutatott. Mi az „ökumenizraus” jegyében semmiképpen nem gondolunk „egyesülésre”, mert az meggyőződésünk szerint csak az Isten színről színre való meglátásának világában jöhet létre, ellenben szívesen gondolunk egy állandó testvéri párbeszédre a római katolikus egyházzal, mely párbeszéd során kölcsönösen tanulhatunk egymástól. Attól pedig külön is őrizkedünk, hogy az egységre törekvésnek valamiféle éle legyen a világ, vagy a világ egy bizonyos része ellen. Ezért sajnálatos az, hogy a harmadik ülésszakon több antikommunista jellegű felszólalás hangzott el. Fáradoznunk

(Folytatás a 2. oldalon)

IMÁDKOZZUNK

Rom 13,11—14

Jézus Krisztus, világ Megváltója, minden nap és minden év közelebb visz minket az üdvösséghez. Az új egyházi esztendő első napján dicsérünk Téged, hogy múló éveink nem a halál felé sodornak, hanem azon keresztül boldog jövendő felé visznek. Hálát adunk Neked ezért a hatalmas reménységért, amelyre elhívtál minket keresztségünk és a Benned vetett hit áltaL

Ajándékozz meg minket, Urunk, a bűneinkből való fel- riadással, hogy elfordulva a szeretetlenség és szenvedélyek kábulatától, friss józansággal szenteljük életünket feladatainknak. hivatásunknak, embertársainknak. Add, hogy másoknak éljünk, s így lehessünk követőid.

Áldd meg, Istenünk, a kezdődő ádventet, hogy sokak előtt ragyoghasson föl karácsonykor megmutatott, Jézus Krisztust adó teljes szereteted fénye.

Hozd el az emberiség mai reménységeinek is teljesülését, a tartós békét, a lefegyverkező világot, a szegénység, éhség, társadalmi bajok megoldását és minden ember emberi élet- körülményeit. Az egész világot hordozó gondviselő szereteted így tegye az elkövetkező időket sok óhaj és törekvés megvalósulásává. Ámen,

Várakozás

A mai nappal ismét átlépünk advent kapuján. Miután az egyházi év végigvezetett az üdvösség nagy tényein, s láttuk az ítélet mélységeit, az örök dicsőség fényét, most új reggel reménysége, boldog advent fénye köszönt ránk. Oltáraink sötét színbe öltözöttek, mert bűnbánatra intenek; ád- vent mégis, vagy éppen azért boldog jel. Az ádventi várakozás reménységet takar, és mikor fölhangzik az első vasárnap evangéliuma, s Jézusra mutat: „Imhol jő néked a tje királyod..szívünk Örömmel visszhangzik erre a szóra. Advent minden évben visszatér. így emlékeztet arra, hogy itt a keresztyén élet örök sajátságáról van szó. Adventi nép vagyunk. Próbáljuk magunknak megidézni. mit jelent ez?

Nem szeretünk várakozni. Semmit annyira ki nem állhatunk, mint a várakozást boltban, pénztárnál vagy az utazásnál. A gépek dübörgése és a kiszámított tervgazdálkodás közben szinte elfelejtjük, hogy van földműves népünk életében egy egészen más jellegű várakozás is. Az, mellyel a szántó-vető várja vetés után az időt, s az aratást. Bölcsen, csendesen, reménykedve és kissé alázattal. S ez a fajta várakozás minden nagy emberi dolog mögött ott van, kezdve attól, ahogy az édesanya várja első gyermekét. Az igazán mély és nagy dolgokra várni kell. Istenre is. A Bibliában sokszor felhangzik a szó: „Várjad én lelkem az Urat...”

Ez először is azt jelenti, hogy életünknek legyen mindig alaphangja a reménység. Várjad én lelkem az Urat. Miközben az idő múlik és a Föld forog, nem az örök unalom és életundor malma forog. Isten közeledik az emberhez. Az idő annyi, mint haladás a beteljesedés felé.

Ehhez hGzzátartczik, hogy helyesen várni annyi, mint felkészülni. Istenre várni annyi, mint felkészülni eanÍ

berségben, mélységben, igazságban, megtisztulásban, bűn- bánatban. Helyesen várni tudni — jegyen az a gyermek varasa arra, hogy felnőtté legyen, vagy az ifjú varasa arca, hogy az élettársra rátaláljon, figyelés arra, hogy Isten .iön az embereken keresztül felém.

Helyesen élni át az időt annyi, mint alázatban várni. A mély emberi nagyságban mindig van csendes alázat. Ez megvéd attól, hogy megelégedett legyek önmagámmal. Az advent önmagunkkal való elégedetlenség. A jövendőt keressük — mondja az apostol. Nem a múltat imádjuk, nem állapodunk meg a meglevőnél, hanem az eljövendő felé nézünk.

Az ádvent középpontja Jézus, az ember Fia. Kicsi voltam még akaratban és türelemben. De várom, hogy eljöjjön. Ö, s lényével jobban betöltsön. Uzon László