Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-10-04 / 40. szám
As emberi közösségről A másik ember szabadsága A szabadság az ember éltető eleme. Ugyanolyan szüksége van rá, mint a napfényre és a levegőre. Köteteket lehetne írni arról, hogy a történelem folyamán hogyan harcolt az ember vérrel-verejtékkel, anyagi és szellemi eszközökkel a szabadságáért. Mindig voltak emberek, akik saját szabadságukkal visszaéltek embertársaik rovására, és tömegeket, népeket hajtottak szolgaságba céljaik megvalósítására. De ezek mindig kisebbségben voltak. Az emberiség széles rétegei csak annál inkább törekedtek szabadságra. Köteteket lehetne írni arról is, hogy a szabadság eszméje hogyan fejlődött és érlelődött évszázadok során. A Bibliában is gazdag tartalmú a szabadság fogalma, kezdve attól, hogy Isten megszabadítja Iz- ráelt a fogságból, egészen addig, hogy Jézus Krisztus megszabadít a bűntől és a haláltól, és szabaddá tesz embertársaink szolgálatára. De a Biblián kívül is hosszú utat — néha tévutat — tett meg a szabadság eszméje a kiváltságos személyek vagy osztályok polgári szabadságától, és a bölcs ember belső szabadságától egészen addig, amíg kitisztult az egész emberiség közös és minden ember személyes szabadságát biztosító társadalom eszméjévé. Korunk jellemző vonása az, hogy a szabadságnak erre az átfogó eszméjére nézve, vívják ki a népek politikai és gazdasági függetlenségüket, és építi lassanként az emberiség nagyobb része az ennek megfelelő új társadalmat. Sokszor megírtuk már, hogy áz egyháznak és a keresztyéneknek ott a helye ebben a világméretű harcos és építő munkában. Most azért e cikksorozat célkitűzésének megfelelően a szabadság személyes vonatkozásairól szólunk, arról, hogy mint keresztyének hogyan értékeljük, és tartsuk meg azok szabadságát, akikkel közvetlenül együtt élünk. Abból kell kiindulnunk, hogy az ember személyes szabadsága a teremtő Isten bélyege az emberen. Isten teremtett élettelen anyagokat, s az ember ezeket eszközül használhatja. Teremtett élőlényeket, amelyekkel az ember rendelkezhet. De az embert mindezektől megkülönbözteti személyes szabadsága, vagyis az a tény, hogy értelme, belső élete, akarati és érzelmi világa van. Az ember még akkor is gondolkodik, akar és érez, ha más embereknek engedelmeskedik, vagy igazodik a közösség rendjéhez. A teremtő Isten akarata ellen vétkezünk, ha embertársunkat eszközzé akarjuk alacsonyítani. Az emberi közösség alappillére tehát az, hogy necsak tudomásul vegyük, hanem tiszteletben is tartsuk embertársaink meggyőződését és érzelmeit. Ez természetesen nem köny- nyű, hiszen az együttéléshez hozzátartozik az is, hogy együtt is kell cselekednünk. Az ember szívesen választja azt a könnyebb és rövidebb utat, hogy embertársára rákényszeríti a maga elképzelését és akaratát. Amennyire lázadunk az ilyen eljárás ellen, olyan könnyen vagyunk kaphatók arra, hogy ezt a módszert alkalmazzuk azokkal szemben, akik valamiképpen függő viszonyban vannak velünk: munkatársakkal, hit- vestárssal, ifjúsággal, gyermekekkel szemben. Pedig tudhatnánk, hogjr ők is emberek, mint mi, s azt mondanunk sem kell, hogy az ilyen kényszer bűn a teremtő Isten ellen. Figyeljünk arra, hogy Isten nem kényszerrel, hanem igéjével, beszédével győzi meg, ^ és vezeti hitre az embert. Az M értelmes jó szó, az igazság felderítése és a meggyőzés az az út, amely a másik személyes szabadságának tiszteletben tartásával az igazi összefogáshoz vezet. lenségével, jusson eszünkbe, milyen nehezünkre esik az engedelmeskedés, mennyire nem bírjuk elviselni a parancsolgatást, mennyire kívánjuk a jó szót és a magyarázatot. Adjuk meg ezt mi is, a legkisebbnek is. Mielőtt megszólunk másokat a meg nem értésért és ellenkezésért, tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy mi mennyire vagyunk hajlandók megérteni és elfogadni mások véleményét, és akkor mi is több türelemmel fogjuk vállalni a meggyőzés nehezebb útját. Egyszóval: amit magunk személyes szabadságáért és önállóságáért megteszünk, pontosan ugyanazt tegyük mások szabadságáért is. Prőhle Károly Isten szüntelen teremt ISTEN ÉS TEREMTŐ Luther számára egyet jelentettek. Isten istenvolta éppen abban nyilvánul meg, hogy Ö teremtett mindent és Ö tart fenn mindent. Semmi sem jött létre nélküle, és minden őbenne áll fenn. Isten viszonya a világhoz egészen más, mint egy embernek a viszonya ahhoz a tárgyhoz, amelyet megalkotott. Amit ember készített el, az önálló alkotójával szemben is, az a tárgy fennáll készítője nélkül is. De nem ez a helyzet a világ esetében. A világ egy pillanatra sem állhat fenn Isten fenntartó cselekvése nélkül. Isten újra meg újra, szüntelen teremt a világban. LUTHER SZERINT: „Isten nem úgy alkotta meg a világot, mint ahogyan az ács a faházat összeállítja, s miután Az ember személyes szabadsága, tehát az ember emberi méltósága mindig veszélyben van, ha az ember segítségre szorul, akár testi vágy anyagi, akár lelki vonatkozásban. Semmi sem alázza meg az embert annyira, mintha nyíltan, vagy burkoltan emlékeztetjük arra, hogy az elfogadott segítségért le van kötelezve. Panaszkodunk, hogy hálátlanok áz emberek? Nem az áll-e panaszaink mögött, hogy szeretnénk, ha embertársunk elismerné, hogy függő viszonyba került hozzánk? És nem az áll-e a hálátlanság mögött, K hogy embertársunk szabadsá- | gát védi igényünkkel szemben? Emlékezzünk Jézus igé- ^ jére: „Ne tudja jobb ke- ^ zed...!” Ha jót teszünk em- $ bertársunkkal, akkor mind- : össze Isten akaratát és emberi R kötelességünket teljesítettük, és azért tettük, mer embertársunknak szüksíége volt rá. De nem kívánhatjuk, hogy ezért feláldozza emberi méltóságát, személyes szabadságát. Milyen nagy jelentőségű Luthernek az az elve, hogy a szükséget szenvedő embert nem könyörado- mánnyal kell segíteni, hanem munkához és becsületes keresethez kell juttatni! Milyen tág tér nyílik az igazi keresztyén szeretet gyakorláséra ebben a társadalomban, melyben az embertárs megsegítése nem valami különleges kegynek számít, hanem a társadalmi rend alapelve! Ha pedig ezek után kérdezzük, hogy mit is kell tennünk embertársaink személyes szabadságáért, akkor jusson eszünkbe Jézus aranyszabálya: „Amit akartok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, mindazt ti is úgy cselekedjé- tek velük!” Ha szembetalálkozunk gyermekeink engedetKIS TÜKÖR Kis tükrünk előtt pár pillanatra Jeremiás próféta áll. Neve magyarul kb. ennyit jelent: felmagasztalt. Pap fia. Anatót- ból származott. Ebben a városban szólítja meg őt Isten és hívja szolgálatra. Első fellépése is ebben a városban történik, de nincs „sikere”. Üldözik. Erre Jeruzsálembe költözik és a kegyes Jósiás király uralkodása alatt minden bántódás nélkül működhet. Jósiás után a következő király, Joákim, aki nem szereti a prófétát. Gyűlölete csak fokozódik a próféta iránt, amikor megjósolja a jeruzsálemi templom pusztulását. A próféta Isten intéseit Bárúkkal, tanítványával tekercsre íratja. Az előkelők a királyhoz viszik a tekercset, aki elégeti azt. Megverik, börtönbe zárják. Cedékiás király uralkodása alatt kiszabadul és így foglalja össze tanításait: Engedelmeskedjetek és maradjatok Bábel és Kaldea hűséges alattvalói. Ugyanezt a gondolatot még azzal is kihangsúlyozza, hogy a nép között nyakára akasztott járommal jár. A hamis próféta: Hananiás ellene fordul és lázit Jeremiás ellen. Jeremiás próféta jóslatai halálos pontossággal beteljesedtek. Nabukodreccas elfoglalja Jeruzsálemet. Ekkor árulónak kiáltják ki. A nép menekül Egyiptomba. A népet inti, hogy maradjanak, hiába! öt is magukkal sodorják. öreg ember már a próféta, amikor Egyiptomban újra kezdi szolgálatát. Int, tanít, vigasztal. Takpanhesben halt meg. Egész életében hatalmas küzdelmet vívott. Alapjában véve szeretőszívű és gyengédlelkű ember, akire Isten olyan próféciák elmondását bízta, amelyek ellentétben voltak természetével. Sokszor a rettentő teher alatt szinte porba roskadt! Könyvéből kicsendül az az alapvető tanítása, amely szerint az Isten tetszésére akkor élünk, ha engedelmeskedünk és imádkozunk. Fülöp Dezső ÉNEKESKÖNYVÜNK Vannak egyházi kincsek, amelyeket múzeumban őriznek, mert oda valók. Történelmi értékek üveg alatt, tanulságul minden kornak s tanulmányul kutatóknak. S vannak, amiket a szívek őriznek. Ilyenek az énekeink. Némelyik régibb, mint bármelyik hiteles ereklye, vagy egyházi műkincs és élőbb, mint bármely frissen fakadt bizonyságtétel. Érlelte az idő, ízesítette a használat. Szüntelenül ültetődik s öröktermő. Egy-egy énekeskönyv-kiadás mindig történelmi esemény az egyházban, s az élet kétségtelen dokumentuma. Énekeskönvünk ez évben is megjelent 5000 példányban. Ugyanaz, amit 1955 óta használunk. Mégis más. Történelmet nyitogatóbb, s élőbb. A szövegek változatlanok. Csupán néhány apróbetűs név és adat változott, pótlódott az énekek alatt, de aki kulcsként veszi kézbe ezeket az apró betűket, bámulatos távlatokat nyithat meg velük a múltba, s új zengéssel szólalnak meg a jólismert sorok. Hadd írok hát riportot ez apró betűkről. Mielőtt ezeknek a kulcsát kézbefognám, el kell • mondanom, hogy azt az énekeskönyvet, amely ma kezünkben van, kiformálódásában bizonyos énekügyi reform indította útnak. A két világháború közötti időben elterjedt ún. DUNÁNTÚLI ENEKESKÖNYV komoly revíziója néhány évi tervszerű előkészítés után 1954 őszén indult meg. A lelkészek között bizonyos közvéleménykutatás előzte meg, amely arra irányult, hogy a 600 ének közül tartalmi, vagy formai okokból, keveset használt- ságuk miatt, mely énekek elhagyása volna szükséges. Ugyanakkor a szélesen jelentkező igény új énekek figyelembevételére és felgyűjtésére is indítást adott. így született meg egy külön bizottság közvetlen munkája nyomán a ma kézben levő, s új résszel bővült „KERESZTYÉN ENEKESKÖNYV”. Kialakulása elvi és történeti folyamatát az azóta is minden újabb kinyomtatáskor változatlanul bennne hagyott „Bevezetés” közli, ami igen tanulságos olvasmány az énekeket szeretőknek. Az énekeskönyv kettősen gazdagodott: a kihagyásokkal a régi énekeskönyv színvonala emelkedett, az új résszel pedig korszerűen kibővült. A fáradságos és széles körű munka azonban már nem tudott kellő pontossággal kiterjedni az énekek szerzőségének kérdéseire. A régi Dunántúli Enekeskönyv revíziójánál annakidején PAYR SÁNDOR hatalmas és utánozhatatlanul szerény munkát végzttt. Talán ez utóbbi a magyarázata annak, hogy a szerzőségnél csupán a klasszikus eredetűeket, s az akkor legújabbaknak számító neves szerzőket jelölte meg. A többi ének névtelen maradt. A mai énekeskönyv 1955-ös első kiadása megjelöli minden ének szerzőjét, de a bizottság munkája nem erre súlypontosult, s az adatok nem mindig voltak pontosak. PRÖHLE KAROLY gyűjtésében olyan méretű forráskutatás, olyan összehasonlító és nyomkövető munka fekszik, a megjelent könyv oly bő adatokat közöl, amilyen nem volt található eleddig magyar énekeskönyvnél és ami a világon párját ritkítja. De az adatok visszaútja is hallatlanul izgalmas. Nyomon kísérte egy-egy ének útját századokon, évtizedeken át, figyelve és lemérve a változásokat, s a változtatókat. Szinte feltérképezte, miképpen ízesültek magyarrá az eredetileg idegennyelvü mondatok és gondolatok. Eddig névtelenül rejtőző műfordítók és költői átírok nevei derültek Iá, s az apróbetűs szavakban történelemmel népesült be énekeskönyvünk. Minden ének alatt ott találjuk a szerző nevét, vagy a ma elérhető legrégibb forrását az éneknek. Ahol fellelhető volt, a bibliai szakasz megjelölését is, amely ihlető je volt az éneknek. A szerzők neve alatt pedig zárójelben azokat a magyar énekeskönyveket, vagy magyar neveket, ahol vagy akik átírván változtattak az eredeti szövegen. Legtöbbször így lett magyar zengésűvé és magyar szív termékévé az idegen szülött. Jelentős többlete az ezévi kiadásnak a könyv végén közölt istentiszteleti rend. Jelentős, mert nem csupán formailag közli az eddigi rendet, hanem kibővíti a közhasználatban „liturgikus énekek” néven jelölt énekverseket, bedolgozva ide az Üj Részből is énekeket. Használatbavétele frissülést fog jelenteni istentiszteleteinken, amit gyakorlatilag egyelőre úgy lehet elérni, ha a kezdő és főének között kiteszik az énektáblára ezeknek az énekeknek a számát is. Ugyancsak hasznos újítás, hogy az énekek dallam- megjelölésénél közli a dallam korálkönyvi számát, kántoroknak segítségüt. Végül, ha ebben ezúttal nincs is módosítás, külön nyomatékkai kell rámutatnom énekeskönyvünk anyagának drága gyöngyszemére: az imádságos részre. Nem csak záradék ez, de szerves tartozéka a könyvnek. Szívünkben az ének és imádság összefonódtak. Sajátossága ez evangélikus kegyességünknek, s emeli az énekeskönyv értékét és megbecsülését a mindennapi használatban. Egyházunk életének komoly dokumentuma az, hogy évről évre új nyomásban kerül híveink kezébe, amiről nem lehet elég nyomatékkai szólni, s hálásnak. lenni midazoknak, akik ebben fáradoznak. Koren Emfl elkészült vele, elmegy, a ház pedig önálló egészként fennáll továbbra is, az ács közbelépése nélkül is, hanem Isten mindig a világgal marad, szüntelen fenntartja azt és gondját viseli, mert különben nem tudna megmaradni.” Istennek ezt a szüntelen teremtő cselekvését így szemlélteti Luther: „Mindennap láthatjuk, hogy új emberek jelennek meg, kisgyermekek születnek, akik korábban nem voltak, új fák és növények keletkeznek, új állatok születnek a földön és új halak a vízben, új madarak röppennek a levegőben, mert Isten nem szűnik meg teremteni egészen az utolsó napig.” NEM EGYSZER S MINDENKORRA érvényes Isten teremtése, nemcsak valamikor régen volt Ö Teremtő, amikor szavával elindította a minden- séget, hanem teremtése állandóan tartó és mindig aktuális cselekedet. Ezt a régiek azzal a latin kifejezéssel jelölték, amit így lehet visszaadni: „Folytonos teremtés”. EZ AZZAL A KÖVETKEZMÉNNYEL JÁR, hogy a keresztyén ember sem tekintheti Istent a múltba tartozónak, aki valamikor megteremtette a világot, s azóta nem tett benne semmit. A világban lévő változás sem Isten nélkül jön létre. Ami fejlődés ami haladás, ami előbbreju- tás van a világban, arra a keresztyén ember nem görbe szemmel néz, mintha csak a régi volna a jó és Isten akarata szerinti, hanem a jobbat, újabbat, fejlettebbet, haladot- tabbat úgy értékeli, mint ami rpögött ott áll a világnak gondját viselő Isten szeretete, aki a világot nem a megsemmisülés, a pusztulás, hanem a felemelkedés felé vezeti. TÁG LÁTÓKÖRRE neveli a keresztyén embert Isten szüntelen teremtése. Hiszen Isten nemcsak a templomban, nemcsak a benne hívőkben él, hanem Ö a tnimdenség Istene, aki nem zárható be elképzeléseink szűk korlátái közé, mert világot átfogó cselekvésével szemünket is hozzá akarja szoktatni a világot átfogó mérték alkalmazásához. Ezért Istenért, szüntelen cselekvő teremtői akarata megértéséért fordul a keresztyén ember érdeklődése a széles világ dolgaihoz, azokhoz is, amelyek az emberiség sorskérdései, az emberi jövendő problémái. A békének, a leszerelésnek, az atomháború lehetetlenné tevésének, a 'békés egymás mellett élésnek a problémái a keresztyén ember számára is a felelősség kérdései az Istenben való hit kérdései Is. Mert a világban szüntelenül teremtő Isten a jövőben is teremteni akar, s nem engedi az általa teremtett embervilágot a katasztrófába rohanni ISTEN KÖZEL VAN az eseményekhez, sokkal közelebb, mint gondolni szoktuk. Ő van ott mindenhol, ahol valami jó történik az ember javára, isten szüntelen teremtése nem valami elméleti kérdés, hanem nagyon is konkrét cselekedet. Luther szerint: „Semmi sem olyan kicsi, hogy Isten még kisebb ne lenne, semmi sem olyan nagy, hogy Isten még nagyobb ne lenne, semmi sem oly rövid, hogy Isten még rövidebb ne lenne, semmi sem olyan hosszú, hogy Isten még hosszabb ne lenne, semmi sem olyan széles, hogy Isten még szélesebb ne lenne, semmi sem olyan keskeny, hogy Isten még keskenyebb ne lenne, és így tovább, ö j minden mindenekben, amit ’ csak meg lehet nevezni vagy ki lehet gondolni.” Isten tehát nem azonos a világgal, de nincs is távol tőle. Isten szereti a világot, hiszen Ö teremtette. Isten javát akarja a világnak, hiszen szüntelen teremt, cselekszik benne, gondját viseli. A Ml DOLGUNK Isten szándékát követni. Nem rejtette el akaratát, hanem kinyilatkoztatta igéjében. Onnan tudjuk, hogy Isten szerető mennyei Atyánk, aki Rm 1, 19—20 bizonysága szerint beírta mindenek szívébe az embert jóra vezérlő törvényét Istennek ez az akarata hat a világban. Istennek a Szent1 írásban kinyilatkoztatott akarata pedig az egyházban hat Isten azonban az emberre bízta akarata teljesítésének á kérdését. Nem úgy cselekszik az embervilágban, mint a tárgyakkal, hanem mint szemé1 lyekkel. Ezért nem bizakodhat tunk abban, hogy Isten mint dent megcselekszik helyett tünk, Ö fogja elvégezni a* élet előbbrevitelének ügyét-, az emberiség jövőjének bizt tosítását az atomhalál puszíu1 lásával szemben. Nem. A ml dolgunk megtenni földi kötet lességeinket. Nem hanyagolt hatjuk el saját feleiősségünt két, saját hivatásunkat, saját munkafeladatainkat. CSELEKVÉSÜNKET VÁRJA Isten szüntelen teremtő akarata, ö mindig újat teremt, soha nem lankad meg. Isten örök erő. Isten a mat ga munkatársává tette az embert, tőle is cselekvést vár, az élet alkotó előbbrevitelét várja. Nem lehet tétlenkedni, de még ellankadni sem azon a munkaterületen, ahová Isten állított minket Nyitottnak kell lennünk minden újjal, köahasznúbbal szemben, amire az élet lehetőséget ad. A folytonos teremtéssel nem fér össze a megállás, a régi mellett lehorgonyozás, a betoko- zódás, megmerevedés. A folytonos teremtés arra sarkall minket, hogy alkalmas eszközei legyünk Isten világot építő, emberszenető akaratán nak. így válhat mindennapi cselekvésünk motorjává a szüntelen teremtő Isten ereje! Dr. Ottiyk fei« KÖNYVESPOLC Alábbiadban néhány verses- kötetet ismertetünk és hívjuk fel rá olvasóink figyelmét. Bódás János: MAI PRÉDIKÁTOR (Magvető Könyvkiadó, 1963). Régi adósságot törlesztőnk most, amikor Bódás János székesfehérvári református lelkész új verseskötetét ismertetjük. Igaz, hogy ez a kötete még 1963-ban jelent meg, de aktualitása és a kötetben található mély gondolatoktól átitatott lírája ma is szép élményt nyújt az olvasónak. A kötetben 125 verset találunk. Az 1928—1962. évek közötti gazdag költői termésnek a szerény válogatásával találkozunk, amikor fellapozzuk ezt a külső formájában is szép megjelenésű kötetet. Nem vallásos költemények Bódás versei, de mindegyikében ott izzik a mélyben az a parázs, ami őt vezeti és irányítja, meggyőződése és teológiája. Bátor hangú verseiben éppúgy foglalkozik a világ nagy kérdéseivel, mint a prédikátor belső vívódásaival. És ez a nagyszerű verseiben. Ez a széles skálájú hang, amelyben benne dalol a mi hitünk és helytállásunk a világban. Garai Gábor: ARTISTÄK (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964.). Garai Gábort nem keli bemutatni a vers barátainak; Több verseskönyve látott már napvilágot s mindegyik nagy sikerrel bizonyítja, hogy a költészet hívei szeretik és értik Garai líraiságát Garai nem ad „recepteket” verseiben, hanem töpreng és vívódik, mint minden ember. Intellektuális verseket ír, de ezek mégsem elvont okoskodások a szellem világában, hanem a közösségben benne élő ember gondolatai és érzései. A kötet illusztrálásaképpen álljon itt egy szakasz a kötet címét adó versből: „Ö, ha közös dolgok tevői* így tartanánk egymást, ilyen végzetes bizalommal egymás fogában s idegeiben!’? Manet, Degas, Renoir („Én Múzeumom”, 3. kötet). A francia impresszionizmus e három nagy követőjét találjuk meg ebben a kötetben. Kiemelkedő humanizmusuk, a korabeli Párizs és annak környékének az élete e három művész fő témája. Manet Zolája, Degas Balettiskolája és Renoir Az evezősök ebédje jól éreztetik alkotóik művészetét. k. á.
