Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-09-27 / 39. szám

Äs emberi közösségről ílGY LATJUK: A megbocsátás nélkülözhetetlensége „Naponta sokat vétkezünk és bizony csak büntetést ér­demiünk” — tanultuk a Kis Kátéban az ötödik kérés ma­gyarázatában. Ez, sajnos, nem túlzás, hanem szomorú való­ság. Amióta az ember áttörte az Isten által felállított korlá­tokat: A kert minden fájáról bátran egyél, de a jó és go­nosz tudásának fájáról, arról ne egyél! Bizonyára nem vé­letlen, hogy éppen ez a fa ál­lott a kert közepén —, azóta az ember nemcsak Istentől szakadt el, hanem embertár­sával is szembe került. Min­den emberrel, még önmagával is. Nem tudunk úgy élni em­berek között,' hogy ne vétkez­nénk ellenük, sok szenvedést okozva nekik és bajt önma- gunkak. Ez alól persze Isten gyermekei sem kivételek. A bethániai Márta és Mária iga­zán jó testvérek voltak, s mégis kénytelen az egyik a másikat Jézusnál bepanaszol­ni: Az én testvérem magam­ra hagyott. Péter és Pál apos­tol valóban Isten gyermekei és Uruk követői voltak — mégis szembe kerülnek egy­mással, élesein és kiábrán­dítóan. Luther kétségkívül ál­dott igehirdető és pásztor volt, mégis arra kényszeríti gyülekezete, hogy egy szép vasárnapon összecsomagoljon és otthagyja azt. Nincsen éle­tünknek olyan területe, amelybe be ne törne a bűn, mint gyűlölet, bosszú, meg­torlás, néha persze finomabb formában mint meg nem ér­tés vagy közöny. Hogy ennek ellenére mégis élünk s még hozzá közösségben is élhe­tünk, annak két oka van. Egyfelől Isten bocsánata, amely nélkül egyetlen napunk sem képzelhető el, másfelől a megbocsátás, mellyel mi for­dulunk azok felé, akik elle­nünk vétkeztek. Aki megbocsát, nem a ma­gáéból ad, hanem abból a minden értelemet és érdemet felül haladó ajándékból, me­lyet Istentől kapott. Külföl­dön részt vettem olyan, úr­vacsorái istentiszteleten, ahol á kelyhet a résztvevők kézről kézre egymásnak adják. Ez nagyszerűen példázza a bűn­bocsánat titkát és lényegét, Azt adom tovább, amit ma­gam is úgy kaptam. A meg­bocsátás, amellyel emberek felé fordulok, mindig a ka­pott bűnbocsánat visszatük­röződése. Ezért tanítja Pál apostol: Bocsássatok meg egy­másnak, ha valakinek valaki felien valami panasza volna, amint az Űr is megbocsátott nektek, azonképpen ti is. (Ko­losé 3,13.) Világos, hogy sem teltételhez, sem alkalomhoz nincsen kötve. Akkor is tar­tozom a megbocsátással, hogy­ha a másik, aki megbántott, „nem érdemli meg” vagy eset­leg nem is tart rá igényt. A megbocsátás legyen Jó­zan”, Ezen azt értem: soha­sem jelentheti azt: nem tör­tént gemmi. Nem tapasz a bűnre, hanem gyógyszer. Nem szépítésre való, hanem meg­térésre adatott. Pál apostol kérdése: Nem tudod, hogy az Isten jósága téged megtérésre indít —, feltétlenül vonatko­zik az embertől kapott bocsá­natra is. Valaki egyszer a fe­lebaráti szeretettel kapcsolat­ban azt mondta, ha az nem józan, akkor máris veszélyez­tetett. A levest ésszel kell főzni és nem szeretettel, mert ha szeretettel főzik, könnyen elsózzák. Az elsózott leves pe­dig könnyen árt a szeretet­nek. Ez mintha vonatkoznék a megbocsátásra is. A köny- nyen kapott bocsánat nem­egyszer könnyelművé tesz s az a bocsánat, amely nem kötelez, többet árt, mint hasz­nál. Ez a józanság azonban mindent jelenthet, csak em­beri számítást nem. Péter apostol csúcsteljesítménynek gondolta, hogyha hétszer bo­csát meg: Uram, hányszor le­het az én atyámfiának elle­nem vétkezni és néki megbo­csátanom? Még hétszer is? Mi nemegyszer már a hétnél előbb mondjuk: elég, többet nem bocsátók meg. Isten azon­ban nem köti számhoz az ő bocsánatát, hogyan lehetnék hát én számító, amikor nekem kell megbocsátanom? A megbocsátás mindig új kezdetet jelent. Lehetőséget az újra kezdésihez. Az el­ső világháború után három el­vakult, félrevezetett fiatalem­ber meggyilkolta az akkori Németország zsidó külügymi­niszterét, Rathenaut. A bíró­ság elé csak a legfiatalabb kerülhetett, mivel a másik kettő önmagával végzett. A szörnyű tett után a meggyil­kolt külügyminiszter édesany­ja, Mathilde Rathenau ezt a levelet írta a fiatalkorú gyilkos édesanyjának: „Ki­mondhatatlan együttérzéssel nyújtom Önnek, a legszeren­csétlenebb édesanyának keze­met. Mondja meg fiának: te­gyen őszinte vallomást földi bírája előtt s bánja meg tettét a mennyei Bírónak. Ha fia­mat, a legnemesebb emberek egyikét ismerte volna, inkább saját maga ellen fordította volna fegyverét, mint ellene. Bárcsak e sarok visszaadnák önnek lelke nyugalmát; Ma­thilde Rathenau.” — Így írt a meggyilkolt édesanya a inmmnuimiiuMimiüiimnniuiüüiimimiHfmiiuiimiiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiHuuuiiiifiiiuniiiimiiiH JUHASZ GYULA: MADÁCH NIEMÖLLER GOLDWATERRÖL D. Niemöller egyházi elnök nyilatkozott az amerikai el­nökválasztásról és Goldwater- ről a következőket mondta: „A demokrácia korszakának a végét fogja jelenteni az Amerikai Egyesült Államok­ban, ha Goldwater győzni fog.’ Öt magát megdöbbentette Goldwater jelölése az elnök­ségre, „mert végzetesen hason­lít ahhoz, ami a mi német ha­gyilkos édesanyjának!! Mi lett ennek a valóban nagyszerű megbocsátásnak a következ­ménye, gyümölcse? — Ez a levél a legdrágább kincsem — mondta később a megté­vedt fiatal gyilkos, amikor tudomást szerzett róla. „Űj világot nyitott meg előttem.” Ez az új világ még a börtön­ben kezdődött. Jó magavise­leté miatt öt évj börtön után szabadon engedték s kinn a világban új életet kezdhetett A második világháborúban mint tiszt, ugyanez az ember sok üldözöttnek és zsidónak lett pártolója és megmentője. Újra kezdhetem, amit elron­tottam, amig emberek meg­bocsátanak. Egyet persze nem szabad el­felejtenünk! A megbocsátás csak addig lehetséges, „amíg úton vagyunk”. — Ezért fi­gyelmeztet Jézus: Légy jóaka­rója a te ellenségednek, amíg úton vagy vele. De ki tudhat­ná, meddig vagyunk egy úton egymással s mikor állít meg Isten és tereli egyikünket ab­ra az útra, melyről csak nü mondjuk, hogy az utolsó, mert valójában csak az utolsó előt­ti; Az utolsó út ui. az lesz, amikor újra együtt indulunk el azokkal, akikkel itt ebben a földi életben közösen ván­doroltunk, őhozzá, hogy szín­ről színre, szemtől szembe ke­rüljünk Vele. Akkor döbben­nek rá sokan, hogy aki nem tudott megbocsátani felebarát­jának, azt a hidat rombolta le, amelyen most neki kellene átmennie! Aki erre komolyan gondol s vele komolyan szá­mol, az még ma rendezi min­den rendezetlen dolgát embe­rekkel is. W eitler Ödön A faji kérdés — keresztyén szemmel A VILÁGUNKAT GYÖTRŐ, SOKFÉLE KÉRDÉS KÖ­ZÖTT egyik legnehezebb, legfájdalmasabb az ún. faji kér­dés. Az a mérhetetlenül sok feszültség és szenvedés, amely ma a világ jelentős részében az emberiségnek fajokra, szí­nekre oszlásából ered. A napisajtó, a rádió és a televízió napról-napra bőséges anyagot közöl arról, hogy büszke XX. századunkban sok része van még a világnak, ahol a „színes” embert alacsonyabbrendűnek tekintik, ki van rekesztve az anyagi és szellemi előrehaladásból, és számunkra nehezen elképzelhető módon szenved belsőleg is a lenézés, a meg­vetés miatt. A FEHÉR KERESZTYÉ­NEKRE KÉTSZERES SÜLY- LYAL nehezedik rá a „vétkek óceánja” ezen a területen, bármennyire távol álljunk is talán személy szerint ezektől a faji ellentétektől. Mint fehér embereknek tud­nunk kell, hogy a sokat em­legetett, sokévszázados „fehér kultúra” mögött ott van a szí­nes emberfajok tíz- és száz­millióinak kimondhatatlan sok szenvedése és gazdasági ki- zsákmányoltsága az elmúlt századok során. Rabszolgák millióinak verítékén és vérén, a színes földrészek elrabolt természeti kincsein épült fel a XVI. század óta Európa és Amerika anyagi jóléte és gyors kulturális előrehaladása — egy pillanatra sem volna szabad ezt soha elfelejtenünk! Mint keresztyéneknek pedig tudnunk kell, hogy a misszio­náriusokat az elmúlt századok során szorosan követte a gyar­matosítók katonai és gazdasá­gi hatalma, elnyomása, mely ellen — minden tisztelet és hála a sok tisztaszívű, önfel­áldozó igehirdetőnek, Uvings- tonoknak és Schweitzer Al- berteknek — a keresztyénség nagy többsége azonban még­sem emelte fel elég erővel és hatékonyan a szavát. Elnézte I azt a sok szörnyűséget, amit a Ódon kastély mély magánya rejts Világ elől méla bánatát, Komor ősök árnyéka belengi. Innen csak az őszi parkba lát. Kísértetek járnak a szívében, őszi éjben a nagy égre néz. S a magányban és a csönöességben. Mint a tömjén, ég a szenvedés. A világ régen összeomlott, A szerelme följáró halott, ! A művészet lombikjába hordott Minden üdvöt, minden bánatot. örök formát ölt itt a múlandó Muzsika lesz minden fájdalom. Mély magányban, ami maradandó. Föltárnád a harmadik napon. Elpusztulhat gyönyörű világa, Ür lehet az őszi hervadás. Gondolatok örök lombikjában Örök embert alkotott Madách. l1!ll!imilll[!lllllll!ll!l!ll!!ill!nii(illl!ill!!llll!H!iii»IIIIIIini!!litl!ll!l!ltiIill!(limilRlttillR:millHi!HilUI zánkban ment végbe 1928 és 1932 között.” LENGYEL LELKÉSZEKET TÜNTETTEK KI A Lengyel Népköztársaság megalakulásának 20. éves év­fordulóján számos evangélikus és katolikus lelkészt is magas kitüntetésben részesített a len­gyel kormány. Ezek között van \Vantula evangélikus püspi: \ I Pálfy Miklós Héber nyelv- és gyakorlókönyve PÁLFY PROFESSZOR héber nyelvkönyvének, a megjelenése tudományos és egyházi esemény. Fontos esemény tudományos szempontból ennek a közel 400 oldalas kézikönyvnek a megjelenése, amely az Ószö­vetség eredeti nyelvének a megértésére tanít. A ré­gebbi magyar nyelven írt héber nyelvtanok már rég kifogytak, ami a teológusok tanítását nehézkessé, a lelkipásztorok további önképzését pedig szinte lehetet­lenné tette, hacsak nem rendelkezett valaki olyan nyelvtudással, hogy más nyelven írt tankönyvet hasz­nálhatott. — De kevés lenne Pálfy Miklós tankönyvére csak annyit mondani, hogy „hézagpótló mű”, mert nemcsak hiányt pótol, hanem kidolgozásában új és egyéni a régebbi tankönyv elchez képest. A héber nyelv­tanok felépítése általában olyan, hogy csoportokra taglalva rendszerezik a hangtan, a névszók, az igera­gozás, a mondattan szabályait. A jelen héber nyelv­könyv viszont — a modern nyelvek tanítási módsze­réhez hasonlóan — inkább párhuzamosan veszi sorra a névszó- és igeragozás könnyebb, majd nehezebb formáit, fokozatosan adagolva melléjük a mondatszer­kesztés szabályait. Más szóval kifejezve: elméleti nyelvtan helyett gyakorlati nyelvkönyvet kapunk. Maga a szerző így fejezi ki az alapvető célt: „Nem nyelvtant, hanem nyelvet kell tanítanunk és tanul­nunk." — A gyakorlati cél érdekében a tananyag ta­nítási egységekre, „leckékre” van felosztva, s mind­egyik leckéhez vannak fűzve olvasási gyakorlatok, for­dítási feladatok és ismétlő kérdések. Mindezek arra .valók, hogy a tanuló a tanult szabályokat azonnal gyakorlati példákon tudja szemlélni és alkalmazni. Még azt a segítséget is megadja a leönyv, hogy minden lec­kéhez csatolja a szükséges szószedetet, a végén pedig rövid szótárt ad, ami a jelenlegi szótár-hiány mellett szintén megbecsülendő érték. — Mindamellett ne gon­dolja senki, hogy e sok gyakorlati segítséggel Pálfy Miklós nyelvtana alapján „gyerekjáték” lesz héberül megtanulni, mert a könyv teljes részletességgel előad minden nyelvtani szabályt, solcszor a grammatika ne­hezen megemészthető szakkifejezéseivel, s a tanulás — mint mindig — itt is teljes értelmi odaadást kíván. EGYHÁZI ESEMÉNYNEK IS neveztem a szóban levő héber nyelvkönyv megjelenését. Ez alatt elsősor­ban azt értem, hogy az Ószövetség eredeti nyelvének minél pontosabb megismerése meghozza áldásait a a lelkipásztorok Biblia-tanulmányozása terén, ezzel együtt pedig — közvetve — az igehirdetést, a jól meg­értett igét hallgató gyülekezet is gazdagodik. Szeret­ném, ka. igaznak bizonyulna, ha lelkipásztoraink is vál­lalnák a szerzőnek egyik bevezető mondatát: „Ma már egyre többen veszik kezükbe lelkészeink a héber bibliát, mert igehirdetésüket tudományos exegézissel akarják megalapozni.” — De egyházi eseménynek tar­tom e könyv megjelenését annyiban is, hogy egy evan­gélikus teológiai tanár művét a Református Konvent Sajtóosztálya adta ki. Annak a testvéri együttműködés­nek az egyik látható jele ez, amely összeköti magyar evangéliumi egyházainkat. A könyvhöz előszót írt dr. Bartha Tibor ref, püspök szerint ebben az ökume­nikus értékű jelenségben „az az örvendetes, hogy bi­zonyára mindenki természetesnek fogja tartani". A GAZDAGODÁS ÖRÖMÉNEK az érzésével ajánl­juk Pálfy Miklós héber nyelvkönyvét teológus diákok­nak és lelkipásztoroknak, mint olyan művet, mely a maga egészében igen hasznos érték a tanulni akarók­nak. Dr. Tóth Kálmán református teológiai professzor világos színe a bőr pigment- mennyiségétől függ. A több pigmentszem, a sötétebb bőr­szín, védekezés a forró égövi erősebb fényintenzitás, a nap­sugárzás ellen. Milyen mélysé­ge is az emberi bűnnek, hogy éppen Isten szeretettnek ezt a csodálatos berendezését, aján­dékát tette a gyűlölet és el­nyomás forrásává! Mennyire igaza volt annak a lelkész­nek, aki Dél-Afdkában tünte­tőén azt írta a fajt tudakoló kérdőív-rubrikába: „humán” — emberi faj! Az is tény ma már, hogy a sokat emlegetett „fehér kultúrfölény” nem faji adottság, hanem csupán törté­nelmi előny; azonos körülmé­nyek között képesség szem­pontjából nincs különbség lé­nyegében egyetlen emberfaj között sem. Keresztyén szempontból mindehhez még külön is hoz­zá kell tennünk: Isten igéje nemhogy indokolná, hanem teljesen téves és bűnös dolog­nak ítéli a „faji felsőbbrendű­séget” és a faji gyűlölködés, elnyomás minden formáját. Is­ten az egész emberiséget „egy vérből” teremtette (Csel 17,25!i), tehát nemcsak a biológiai ro­konság, hanem a teremtő szent Isten akarata köt össze ben­nünket minden ember-testvé­rünkkel. összetartozunk az ige szerint abban is, hogy különb­ség nélkül, együtt állunk bű­neink miatt. Isten ítélete alatt. Arcszínre, kultúrára, különb­ségeinkre való tekintet nélküli valamennyien bűnbocsánatra szorulunk. Még erősebb össze­kötő kapocs azonban minden faj és minden ember között Isten egyetemes, mindenkit át­ölelő szeretete Jézus Krisztus­ban, a kereszten. „Ügy szeret­te Isten a világot...” — nem* fehér embert, hanem az egész emberiséget! A Szentlélek ki­töltése pünkösdkor népek és fajok sokaságát fogta át, Csel 2,8kk. És ezért az anyaszent- egyházban „nincs zsidó, seih görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő'; mert ik mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban”; Gál 3,28. MINDEZEK MIATT az egyházaknak és a keresztyéned­nek — bűnbánattal gondolva a múlt sok bűnére és mulasz­tására — ma mindenütt a világon mélyrehatóan foglalkozz niok kell a „faji kérdéssel". Fáradhatatlanul és cselekvő módon mindent meg kell tenniök faji előítéletek, feszültsé- j gek és ellentétek legyőzéséért, a „faji felsőbbrendűség” el­mélete ellen, a faji és népi gőg, sovinizmus leküzdéséért as emberi szívekben, a „színes” fajokat sújtó gazdasági, kul­turális, társadalmi és politikai hátrányok, elnyomás gyakor- lati megszüntetéséért. Mert ez a küzdelem nemcsak egyete­mes emberi kötelességünk, hanem ezen túlmenően. Isteniéi kapott, sajátosan keresztyén feladatunk is! Dr. Nagy Gyula XVI. századtól kezdve „keresz­tyén fehérek" követtek el a vi­lág legnagyobb részében. Mert, sajnos, keresztyének találták ki azt az elméletet, hogy Noé­nak Khámra mondott átka (1 Móz 9,24kk) bibliailag is indo­kolja a feketéknek — Khám utódainak — alsóbbrendűségét, azt, hogy szolgálniok kell örök időkig a fehéreket Szégyen­kezve, de tudjuk, hogy rab­szolgaszállító hajók és a fehér rabtartók katonai erődjei vi­selték álszent módon Jézus ne­vét. Az is szomorú tény, hogy a faji feszültség ma két ún. keresztyén országban, Délafri- kában és az Egyesült Államok­ban, a legnagyobb. S hogy Dél- afrikában éppen egy misszio­nárius fia a kegyetlen faji tör­vények legfőbb végrehajtója, és ebben ottani keresztyén egyházak támogatását is élve­zi. Mindezek miatt a „faji kér­déssel? mi keresztyének csak mély, kétszeres bűnbánattal foglalkozhatunk! MERT KÉTSZERESEN VÉT­KEZIK AZ IGAZSÁG ELLEN IS mindaz a keresztyén nevet viselő ember, aki a faji fel­sőbbrendűség híve, és valami­lyen módon részes a faji gyű­lölködés és elnyomás bármi­lyen formájában. Egyetemes emberi szempont­ból is hazug és hamis ez az elmélet és gyakorlat. Ma már általánosan elfogadott tudo­mányos álláspont, hogy az egész emberiség közös ősüktől származik (monogenizmus), te­hát biológiai egységet alkot. Az egyes emberfajták ennek a biológiai egységnek csupán al­fajai, melyek főleg a környe­zethez, az időjárási tényezők­höz való alkalmazkodásból jöttek létre. A bőr sötét vagy hogy ne zúduljon megsemmisítő pusztulás a világra’ *» A Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, D. KÁLDY ZOLTÁN szeptember 14-én kiadott körlevet lének bevezetésében írja lelkészeinknek: * L j Két szomorú dátumra emlékezünk, ötven éwfel ezelőtt kezdődött el az első és 25 évvel ezelőtt a második világ­háború. Az első világháborúban 5 millió, a másodikban pe­dis 50 millió halott volt. Emberi életek, családok, otthonok; óriási kulturális és gazdasági értékek mentek veszendőbe a háború pusztítása nyomán. Könnyű elgondolni, micsoda Iszonyatos veszteséget hoz­hatna egy harmadik világháború. Többé már nem egysze­rűen milliók pusztulásáról volna szó, hanem a puszta élei megmaradásáról vagy megsemmisüléséről. A keresztyén embereknek Krisztusról nyert áldozatos szeretettel el kell követniök mindent azért, hogy segítsék megakadályozni az atomkorszakban a háború kitörését. Meg kell ragadniuk minden eszközt arra, hogy ne zúduljon meg­semmisítő pusztulás a világra. Az egyházak és a keresztyén emberek ereje nem elégséges ahhoz, hogy megfékezze a há­ború ördögét. Együtt kell dolgozniok a keresztyéneknek azok­kal a jóakarata emberekkel, akiknek szintén szívügyük a béke és az emberiség fejlődésének előmozdítása. Magyarországi evangélikus egyházunkban közel 20 esz­tendő óta foglalkozunk teológiai síkon is a béke problémá­jával. Talán több százra is tehető azoknak az előadásoknak a szánja, amelyek tisztázták a „béke” és „békesség”, tehát a lelki béke és a világi béke egymáshoz való viszonyát. Ennek a teológiai eszmélkedésnek végeredménye az, hogy az a bé­kesség, amit Krisztus ad az övéinek, magában foglalja nem­csak a lelki békét, hanem a világi békét is. Ügy gondolom, hogy a jövőben már nem a teológiai tisztázásra kell tennünk a hangsúlyt, hanem arra, hogy Istentől kapott erőnk teljes bevetésével munkálkodjunk a békéért. Használjunk fel min­den lehetőséget és alkalmat arra, hogy elősegítsük a népek megértését, békés egymás mellett élését és a háború kikü­szöbölését

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents